A PLATÁN

Biztosan, koronáját magasba emelve áll a vízparton, József Attila „Zavaros, bölcs és nagy” Dunájának partján. Nem a természet valamely monstruózus alkotása, nem kelt megdöbbenést, nem árad belőle félelmetes erő. Szolid, magabiztos, férfi asan nyugodt, ahogyan kérkedés nélkül emelkedik ki rokonai és társai közül, szépséget, derűs bölcsességet áraszt – azt üzeni, alakuljanak bárhogyan is a dolgok, én itt vagyok, s barátaim, bízvást legyetek itt ti is. „Ő”, a Platánfa ott áll, közvetlenül az Erzsébet híd (már a másodikat látja) budai hídfőjénél. Maga a polgári szolidság; erős és biztos megtermettségében is őrzi karcsúságát, csendes rátartisággal a környező négyemeletes házaknál is föllebb emeli lombjait, hajlékony alsó ágai lehajolnak a Platán alatt helyet foglaló Platán vendéglő – most épp így hívják – kis asztalkáinak többnyire ifjú társaságaihoz. Tudós emberektől érdeklődtem, hogy ugyan hány évet számlálhat? A válaszok szerint úgy százéves lehet; ki tudja, ki ültette csemeteként (régen az emberek Budán természetes foglalatosságként ültettek fát). Ezek szerint 1909 körül látta meg a világot és a világ őt. Száz év – egy teljes évszázad – és íme, sugárzik a nagy fából az egészség, a sudár magabiztosság. Ha jól számolok, éppen csak túl van élete delén. A gondviselés jó pontra helyezte, a város szívében, de úgy, hogy azért a mindennapi tülekedésen kívül álljék. Koronája tisztes magasából mindent lát, és gondoljunk bele, mi mindent látott! Tudom, az ország tele van bámulatos famatuzsálemekkel, ez a platán nem tartozik közéjük, de én azért tudom, hogy ő e század szemlélője, no meg résztvevője. Nemcsak látta, de maga is hozzájárult ahhoz, amit Dalosi Dalos úr, Pest-Buda utolsó énekes fi zetőfőpincére mondott a Boldogult úrfi  koromban lapjain: kérem tisztelettel, míg mi oda sem figyeltünk, ifjú lánykánk felserdült – világváros lettünk kérem, úgy bizony! Kezdetben a platánfa közvetlen környezetében vajmi kevés világvárosiasságot tapasztalt – legfeljebb a gyönyörű Erzsébet híd felépítését. A Tabán itt, a Várhegy és a Naphegy (hegy? kis dombocska) között, anno réges-régi zsindelyes kicsi házakból rakódott össze, neve arra utal, hogy számosan voltak itt tímárok, ahogy régen mondták, cserzővargák. De azért a sok zsindelyes házacska között mind gyakrabban tűntek fel az ámbitusos úri porták, iparosemberek szép, gangos polgárházai. Krúdy, Rezeda Kázmérként haláláig Tabán örökös vendége, még ifjú volt, de már nagy sikerű, amikor platánunkkal találkozhatott. Azt tudjuk, hogy „egy hosszú, földszintes házban” lett életre-halálra szerelmes a vadmacska természetű Kronprinc Irmába. Talán épp a platánfa alatt mormogta csalódottságában setét filozófi áját:

 „Az egész élet nem érdemes arra, hogy 
megváltozzon benne az ember. A vénség biztos rőzseköteget cipel a temető felé, bármilyen tüzes volt az ifjúság.” Ezt persze Krúdy későbben, már 1917-ben írja – 1909-ben sem ő, sem a platán nem tudta, mi készül az idők mélyében. Akkor pezsgéssel, lendülettel, nagy reményekkel volt tele az ország. Ide, a Tabánba jártak a hírlapírók, a mogorva, öreg szerkesztők és az ifjú költők, nagy reményű, éppen útjára induló tabános volt ő itt is Kosztolányi (lakott – Máraival együtt – egy ugrásnyira a platántól, a váraljai Logodi utcában), Krúdy, Tersánszky, Bródy Sándor s gyakorta Ady Endre, meg ki tudja, még ki más járta a Tabánt, s látta – ha ugyan észrevette – a platánt felnövekedni. (A platán mindenesetre látta és számon tartotta a jeleseket.) Ahány utca, annyi söröző, bormérés, titkokat rejtő kisvendéglő. A leghíresebb közülük – ma már híre-hamva sincs az egykori Görög utcával együtt – Poldi bácsi Mélypincéje, ahol a nagy tekintélyű Kálnay szerkesztő úr elmagyarázta az ifjaknak, hogy „akkor a legjobb kocsmába menni, amikor az ebéd íze még az ember szájában van”. De idejártak a politikusok is, nemcsak a joviális Gromon képviselő úr, hanem a nagy hatalmú Fejérváry Géza is. Nem sokkal platánunk születése előtt a lázadozó magyar „karok és rendek” megzabolázására nevezte ki a császár őt a hírhedt darabontkormány élére. Míg Fejérváry szigorú tisztére rácáfolva békésen itta szokásos kadarkáját a platán alatt, az ókonzervatívok (voltak bőven Budán, Pesten egyaránt) és az aulikusok (udvarhűek) megrökönyödésére szinte az egész szellemi életet és a politika mind nagyobb részét már uralják a Társadalomtudományi Társaságba és a Galilei Körbe tömörülő polgári radikálisok, akik ugyanúgy, ahogy a vidékies kislányka Pestből egyszerre világváros lett, már egy új, modern, szabad Magyarországot látnak maguk előtt. És látta ezt a platán is. Szende Pál, Jászi Oszkár, a szocialista Szabó Ervin és természetesen az új idők új dalnokának, Ady Endrének nevétől hangos a város, talán a mi platánunk alatt is olvasták az akkori Népszavát – az időben minden valamirevaló nyilvános helyen újságot olvasott a pesti ember –, amely így ír: „A szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem, s eljön az idő, amikor a politikában is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.” „A Tabánban csak két dologgal foglalkoznak – írja Kosztolányi. – Politikával és szerelemmel.” Sok-sok boldog és boldogtalan szerelmet asszisztált végig a platán (ma is ezt teszi), ez bizonyos. Hogy sok harsány politikai vitát is értő hallgatással konstatált, ez is bizonyos. Meg az is, hogy a platán tanúsíthatja: az időben az eszmei riválisoknál nem volt szokás egymást legyalázni, hazaárulózni, nem-magyarozni. Talán a platán is megdöbbent, s megrázta már erősödő ágait, amikor egyik percről a másikra megőrült a világ, és a sok szerelmes szó meg bölcsen mértéktartó okoskodás után „Hej, kutya Szerbia!” ordítástól lett zajos a város, ez pedig platánunktól (s talán ha egy cseppet elgondolkodnak, a fa alatt időző urafi ak és uracsok is rájönnek, hogy tőlük is) teljesen idegen volt. Látta a platán a háborús összeomlást, sudarától pár tucat méterre, fenn, a Várban is megtörtént a hihetetlen, az örökös Monarchia összeomlása; látta a mind erősebb és mind bölcsebb fa a reményteli őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot, aztán – ekkor már csakugyan erős fának kellett lennie – 1920. április 1-jén éppen friss rügyeit bontogatta, mikor valószínűleg ágai alatt igyekezett a Gellért Szállóból állig felfegyverzett különítményes brigantijai kíséretében Horthy, a lovas tengerész fel, a Várba. Erősödött a platán rendületlenül, és bizony higgadt erejére nagy szüksége volt. Születése után – hitte volna valaki? – alig harminc évvel oly dolgokat kellett átélnie, amibe körülötte a város csaknem be le halt. Hol voltak már a régi polgári politi zá lások? A Tabán rémülettől összezsugorodott, önmagába rejtő zött. A platán mint egy utolsó őrálló a vártán, úgy maradt he lyén, a Duna-parton. Így aztán átélte, mikor a szin te a tövében álló Gömbös Gyula-szobrot 1944. október 6-án egy maroknyi bátor, javarészt illegális kommunista fiatalember felrobbantotta. „Lármafát gyúj tottak a magyarság gyilksai” – harsogta a nyilas Milotay István vezércikke. „Ez a szo bor jelképezett mindent, ami az elmúlt húsz évben aljas volt Magyarországon” – írja ugyanekkor naplójába a baloldalisággal nem vádolható Márai Sándor. Az ostrom halálos közepében kellett a platánnak életben maradnia, állni szilárdan, és végignéznie, ahogy egy esztelen harc esztelen akciójában szeretett társát, az Európa-szerte csodált Erzsébet hidat a Dunába robbantják. Felszabadulás, új remények, és a remények szörnyű megcsúfolása, 56, forradalom, újabb szörnyűség, megtorlás. Aztán a kényszerű kompromisszum: a szürke „élni és élni hagyni” évei. 

A platán mindent túlélt, és már mindent tudott, már mindent megismert az emberi butaság, hitványság és rosszindulat természetrajzából. Úgy döntött, hogy ebben a cudar időben ő már csak arra használja szépséges lombjait, hogy az alatta lassan korhadó asztalkáknál mindig szállást találó fi úk és lányok szerelmét oltalmazza. Vagy húsz éve élek itt, a Tabánban. Ülök vagy vidám barátokkal, vagy magányosan, rossz gondolatokkal a platán alatt (új asztalok vannak), és közben ilyen szertelen dolgokat gondolok. Irigylem, nagyon irigylem a platánt, szépségét, higgadt bölcsességét, s közben borúsan sejtem, hogy ő okos-komolyan, igazságok és titkok tudójaként élni fog akkor is, mikor mi, érdemesek és érdemtelenek már régen nem leszünk.

 Mostanában minden hétvégén egy színes bőrű fi atal pár – nagyon szépek – szokott itt üldögélni. A fiú talán észak-afrikai, a lány kreol, netán indiai. Ismeretlen idegen nyelven, halkan beszélgetnek, fogják egymás kezét, úgy tűnik, nagyon szeretik egymást. Minap – ha jól emlékszem, épp augusztus 20. volt – egy hangos(kodó) társaságból valaki azt kérdezte: cigányok ezek itt, vagy mi? – Dehogy! Niggerek! – nyugtatták a többiek.

 Bár langyos este volt, fázósan összébb húztam kabátomat. A platán viszont meg sem rezzent. De tudom, hogy mindent hallott. 

Szász István

 Népszava, 2009. 2009-09-05 / 208. szám

DAL A PROPELLERRŐL --Kellér Dezső

Mint az öreg anyókák,kik már 

Beérik az ócska fotellel,

 Úgy örülünk, hogy a múltból

Megmaradt a karcsú propeller.

Mert csak a propeller az, ami még

 Boldog multunkkal paralel,

A lóvasut már nincsen többé

S a konflis lassan ballag el.

S most. hogy május van

és frissen zöldek

A korzón a Buchwald féle székek,

Mint egy régi dal, mely vissza jár még,

A propeller is üzembe lépett.

Propdler ! Mennyi édes emlék . . .

Mintha nyitnánk poros

szelencét / ...

 És azt képzeltük a Bor áros-téren,

Hogy látjuk az álom-Velencét.

Mily jó volt, úgye,

összebújni A kajüt szélén,

kis babám ?

Ilyenkor látta, hogy

milyen öreg

Ott fenn Budán

a vén Tabán.

S emlékezz vissza búcsúinkra,

Hogy megindult a

könnyem árja,

 Mintha tengerentúlra

mentél vóna,

S nem hazafelé, Óbudára

Bár kilencszázhuszonnyolcat írunk

S reális minden dolog ma,

A propeller mégis a

Duna vizén

Mintha

 kacsalábon forogna.

Kellér Dezső

CSILLAGFÉNYES ESTE

SZÁNKÁZÁS A TABÁNBAN

LEBONTANI CSAK AMI NEM LAKHATÓ...

Ujság, 1927. szeptember (3. évfolyam, 197-221. szám)1927-09-18 / 211. szám

Mit terveznek a Tabánnal?

Az Újság ankétje az illetékesekkel — Wolff Károly szerint 1500 modern lakást kell teremteni a lebontandó viskók helyén — Szövetkezeti házak és villák építésére gondolnak Évek óta kész a Tabán szabályozásának terve, amelyet most a szükségletnek megfelelően átalakítanak — Kiürítik és lebontják a rozoga épületeket, de egyetlen lakható házat sem bántanak — „A romantika megőrzése ma már nem komoly argumentum!"

— mondja Liber tanácsnok

Az Újság munkatársa körülsétált a halálraítélt Tabánban

Újjá kell építeni a Tabánt. Ezt a jelszót újabban egy esztendővel ezelőtt adta ki a főváros közgyűlése. Azóta kavarognak a hullámok a Tabán körül. Azóta már van „Tabán- probléma“, amely egyre több gondot ad a városházi pártoknak és az illetékeseknek.

Hogyan oldódjék meg ez a probléma? Ez a legfőbb alapja a sok vitának. Mi történjék a derék tabáninkkal, közel ötezer lélekkel, akiknek most máshol kell otthonra, exisztenciára találni.

A régi Tabánt, amely minden poétikus volta mellett valóban meg is érett erre, le akarják rombolni. A kis vityillók, ősrégi apró házak helyére hatalmas, modern bérpalotákat terveznek. A legmodernebb, legújabb városrész lesz az, amely ma a legelmaradottabb, legrégibb.

Az eredeti elgondolás az volt, hogy társasházak emelkedjenek a tabáni utcákon. Még pedig 1500 ilyen társasház. Wolff Károly pendítette meg az eszmét, sőt már azt is bejelentette, hogy tőke is volna a vállalkozáshoz, amelyet tehát minél hamarabb nyélbe kellene ütni.

A városrendező urak ugyan már hosszú évekkel ezelőtt gondoltak erre a nagy átalakításra. Pompás tervek vannak készen, amelyeket azonban most, a mai szűkös viszonyoknak megfelelően át kellene formálni. Egyéb akadályok is tornyosulnak, mert hiszen az csak természetes, hogy az ilyen nagyszabású tervnek, amely egész városrészek képét formálja át, sok akadállyal kell megküzdeni.

A legfőbb akadály a tabániak huzódozása. Nehezen hagyják ott a mai viskójukat, akár egy jobb, kényelmesebb lakásért is. Évtizedek alatt szövődött szálak fűznek egyeseket a vén Tabánhoz. Ezért aztán nehezen egyeznek bele abba, hogy a főváros másutt kínál számukra uj hajlékot.

A város azért most már mégis eltökélt akarattal viszi keresztül azt a tervét, hogy a mai Tabán romjaiból uj városrészt éleszt. A lakosságnak azt a részét, amely hajlandó távolabbra is menni, az ez évben épült városi házakban helyezi el, a többiek számára pedig — mint ezt éppen most elhatározták — külön házakat épit megszokott lakóhelyük közvetlen közelében. Ezeknek a házaknak 1928-ban el kell készülniök. A főváros pedig addig szorgalmasan folytatja a telkek kisajátítását, amelyeket igy kiván folytatólagosan megszerezni, mert már a régebben városi tulajdonba került telkekben nem kevesebb mint 21 millió aranykorona fekszik.

Ilyen nagy problémáról, Budapest egyik jelentős városrészének átalakulásáról lévén szó, az Újság szükségesnek tartotta, hogy a beavatottakkal elmondassa, mit is terveznek a Tabánnal? A sok verzióval szemben igy a való tények együtteséből tisztán fog kialakulni olvasóink előtt a jövendő Tabán képe.

1909 óta vár megoldásra a Tabán-probléma

Gárdonyi Albert dr., a főváros fölevéltárosa, igy ir a Tabánról az „Ötven esztendő Budapest történetéből* című müvében:

— Mig a főváros pesti oldalának szépítése az állam hathatós támogatásával nagymértékben haladt, addig a budai oldal a várhegy kivételével nem részesült a megérdemelt figyelemben. Pedig a budai városrészek közül különösen a Tabán szorult volna rá a gondozásra,

mert az Eskü-téri hid felépítésével közel jutott a főváros szivéhez, s apró házaival és görbe utcáival erős ellentétben állott a gyönyörűen ki épített Pesttel.

 Minthogy arra nem lehetett számítani, hogy a tabáni háztulajdonosok a saját erejükből fogják a városrész újjáépítését megindíthatni, a közgyűlés vette gondjaiba a kérdést, s 1907 julius 5-én elhatározta,- hogy az Árok-utca vonalán uj köutat létesít, a munkát azonban a kormány által a budai körüt kiépítésére rendelkezésre bocsátott előlegből kívánja végrehajtani.

A tárgyalások folyamán merült fel azon terv, hogy a Naphegy és Gellérthegy között elterülő egész városrészt szabályozni kellene.

A terv rokonszenves fogadtatásra talált, s az. 1909 julius 6-i közgyűlés magára vállalta annak végrehajtását. Tekintettel azonban a nagy költségekre, a közgyűlés azt kívánta, hogy az 1908. évi XLV1II. törvénycikkel az Attila-körut rendelkezésére kijelölt két millió koronán kiviil további három millió korona államsegély bocsátlassék rendelkezésére. Ámbár a kormány a kívánságok teljesítését megtagadta, a kisajátítási eljárás megindult s az 1910 december 23-iki közgyűlés nem csupán az ehhez szükséges 2,612.000 koronát szavazta meg, hanem további kisajátításokra is felhatalmazást adott a tanácsnak. A kisajátítások valósággal tovább folytak, a régi rozoga házak lassankint eltűntek, a Tabán újjáépítése azonban mindeddig elmaradt, mert a világháború folyamán az építkezési tevékenység teljesen megakadt

1500 uj lakást akar teremteni a Tabánban Wolff Károly

Wolff Károly volt az, aki a Tabán újjáépítésének régen elfeledett problémáját újból felszínre hozta. Terve akkor a közgyűlés valamennyi pártjának helyeslésével találkozott, s igy jött létre az a döntés, hogy a mai Tabán helyén mielőbb uj, modern városrésznek kell emelkedni.

Wolff szavait idézzük az alábbiakban, amikor azt akarjuk elmondani, hogy mit is terveznek a régi Tabánnal. A Keresztény Községi Párt vezére igy körvonalazta a Tabánra vonatkozó elgondolását:

-— Nyolcvankétezer négyszögöl áll a Tabánban építkezés céljából rendelkezésre. Ebből a 82.000 négyszögölből 41.000 négyszögölet kontemplát a városrendezési terv a beépítésre, tehát 41.000 négyszögölet szán utakra és parkokra, vagyis kétségkívül olyan óriási fényűzéssel vau megoldva ez az egész városrendezési terv, hogy

egészségügyi szempontból is a legideálisabb városnegyed beépítésének a lehetősége kínálkozik a Tabánban.

— 18 millió koronát adott a főváros a kisajátításokra, s talán 8 ház van az Atlila-köruton, amely a közmunkatanács pénzalapjának a tulajdona. A Tabán újjáépítését célzó rendezési terv gyönyörű, ki volt állítva, a szakszerűség szempontjából vitán felül áil. Ha ezt a tervet veszem alapul, akkor a 41.000 négyszögölet 200 négyszögöles parcellákra felosztva 200 házhelyet tudok ebből biztosítani. A jelenlegi városrendezést tervben ugyan 150—400 négyszögöl közötti parcellatervekkel operálnak, de én azt mondom, hogy Tabánban, Budapest szivében 400 négyszög- öles telek ma is olyan pazarlás volna, hogy lehetetlen ezt a szabályozási tervet jentartani. Én tehát a 150-et kevésnek, a 400-at pedig soknak dekralálva, 200 öles középarányban állapodtam meg a magam tervének előterjesztésénél. Ez a 200 négyszögöles parcellázás 200 házhelyet biztosítana.

Kétségkívül itt kizárólag és egyedül szövetkezeti házak építkezésére lehet gondolni és pedig az alsó rayonhan nagyobb, magasabb, három-négyemeletes házakra, feljebb pedig villarayonokra.

E viilarayonban is elegendő 4—5 lakás egy tető alatt.

— Ha tehát kétszáz négyszögöles parcellákat veszek, akkor ennek az értékét a mai forgalmi árhoz viszonyítottan, négyszögölenkint 100 aranykoronával számítva, egy telek ára 280 millió papirkoronát tenne ki. Ez kerek összegben 300 millió, vagyis 4% mellett 12 millió korona az évi kamatozás. Miután a közmüvek 7 és félmillió aranykoronára vannak kontemplálva, a székesfőváros, ha 200 házhelyet adna ki és ott 4% kamatozást biztosítana magának a telekért, az egész beruházandó tőkének 2%-os kamatozását tudná pillanatnyilag a maga javára biztosítani. Ez feltétlenül olyan kedvező alap volna, hogy a főváros egyáltalán semmiféle súlyos terhet nem vállalna, ha ö venné át az egész építkezésnek a garanciáját.

— Ezt meg lehet csinálni 90 éves bérlet formájában. És pedig rá kell térni az angol rendszerre, de némikép változtatva ezen jogilag és pedig nem úgy csinálni, mint az angol jog, hogy ,90 évi bérlet után a telektulajdonosoké lesz a felépítmény, mert ennek Angliában az lett a következményé, hogy a felépítményeket a lehető legsiralmasabb állapotban adták át, hanem ugv, hogy 90 évi bérlet után jogában legyen a telektulajdonosnak 50 százalékkal megváltatni az épületet,

vagy pedig az építtetőnek legyen joga további meghosszabbítást igényelni, esetleg a telket megváltani.

— Tervem realizálása érdekében beszéltem a népjóléti miniszter úrral, aki kijelentette, hogy a tegmesszebbmcnöcn szimpatizál ezzel a tervvel, kész a kölcsönt is közvetíteni és a fővárosnak mindenben segítségére lenni, mert az építkezésnek ezt a formáját tartja a maga részéről is ebben a pillanatban egyedül lehetségesnek.

— Tervem szerint a Tabánban 40.000 négyszögölön lehetséges lenne, ha kizárólag 3 szobás lakásokat veszek, 1400 lakást, ha pedig 4 szobás lakásokat vészek, 1-200 lakást felépíteni. Ha azonban 2 szobás lakásokat is kontemplálunk — és kétségtelen, hogy a társasházakban, a szövetkezeti házakban 2 szobás lakásokat is létesíteni kell —, akkor 1-400 lakást tud ilyen módon a főváros teremteni.

— Ha okosan vezetjük a dolgot, akkor az 1000 lakáshoz beállíthatunk 7.500 fizetőképes egyént az építési akcióba. Ezek fogják a főváros helyett teljesíteni a fizetést s igy a hitelezőnek semmiféle észrevétele nem lehet a rentabilitás tekintetében.

Pénz is van. A népjóléti miniszter ur kijelentette előttem, hogy egy holland érdekeltséget azonnal tud közvetíteni, ha e terv mellett a főváros konkrété állástfoglnl.

Kétségtelen, hogy 1500 lakás megteremtése a magániparban és kereskedelemben is nagyjelentőségű áramlást idézne elő és közgazdaságilag a mai rettenetes válságban valóban enyhüléssel járna.

Sürgősen felülvizsgálják a Tabán szabályozásának régi terveit

Solly Lajos tanácsnok, a fővárosi középitési ügyosztály vezetője, igy nyilatkozott a Tabánnal kapcsolatos tervekről:

— A tabáni albizottság ezúttal is megállapította a Tabán mielőbbi újjáépítésének a szükségességét. Javasolta a tanácsnak, hívja fel az illetékes ügyosztályokat, hogy ebben az ügyben az előkészítő munkálatokat folytassák. Evégből szükségesnek tartja a bizottság, hogy az esztendők óta készen levő szabályozási tervek és a közmüvek tervei sürgősen vizsgáltassanak felül és végleg állapíttassanak meg, a közmunka- programm sürgősen összeálliltassék, a közmunkák költségei biztosíttassanak és a Közmunkák Tanácsával a birtokában lévő telkeknek átengedésére nézve a végleges megállapodás megtörténjék. Ezután a bizottság szükségesnek tartja a Tabán lakóinak kitelepítését és evégből 1928. során megfelelő kitelrpitési lehetőségekről való gondoskodást.

Addig is azonban kívánja a bizottság, hogy amennyire lehetséges, a Tabán lakosai közül minél többet telepítsenek át az 1927. évi lakásépítő akció kapcsán épült házakba. A Tabán kitelepítése céljából- visszatartott 1000 lakás köztit a tabániak állal igénybe nem vett lakások pedig más igényjogosullak közölt osztandók ki. Az egészségre ártalmas tabáni lakások a kiköltözés után azonnal lebontandók.

Elsősorban a lakhatatlan, dülédezö tabáni házakat rombolják le

Liber Endre tanácsnok, a szociálpolitikai ügyosztály vezetője a következőket mondotta el a Tabán-akcióról az Újság munkatársának:

— . Tabánt most vagy később ki kell üríteni. Amint a pénzügyi lehetőség adva lesz, a helyére tervezett kertváros építését nyomban meg kell kezdeni, mert nagy mulasztás, sőt bűn lenne ezt a város szivében fekvő, nagyszerű és értékes területet mai formájában megtartani.

A történelmi múlt emlékeihez való ragaszkodás, a romantika megőrzése, ma már néni komoly argumentum.

A régi Tabánt nagyrészben már lebontották, őslakói igen kevés kivétellel kihaltak, vagy szerteszéledtek.

— Városépítésre ideáiisabb ésgyönyöriibb terepet, mint n Tabán, elképzelni sem lehet, de ugyanakkor tudjuk azt is, hogy ma ez a Tabán Budapest legrendezetlenebb, legpiszkosabb városrésze, ahol nincsenek rendes utak, kiépített közmüvek, nincs csatornázás, az utca felszínén van a kanális, ott folyik fertelmes illatot árasztva a házakból kicsorgó szennyvíz. Egészségtelen, nedves, elhagyott odúkban laknak itt az emberek, — ugyanakkor, amikor a pesti oldalon leromboljuk a Suhnjda-telepet és a hozzá hasonló veszedelmes nyomortanyákat. A kiürítés tehát higiéniai okokból is kötelességünk. Egyetlen argumentum előtt deferálok csak ebben a kérdésben, s ez az, hogy Budapesten még mindig lakásínség van és közel 17.000 kielé- gittetlen igénylő van még előjegyezve. Ilyen körülmények között kétségtelen, hogy egyetlen lakható épületet sem szabad megsemmisíteni.

A Tabánnak is vannak kétségtelenül értékes és sűrűn lakott részei, mint például a Szarvas-tér, az Attila-körut, amelyeket egyelőre kímélnünk kell.

— Éppen erre való tekintettel átmeneti megoldást, alternatív lehetőségeket kell keresni. Részlegesen kell a kiürítést keresztülvinni, úgyhogy elsősorban az emberi lakásra alkalmatlan, veszélyes, düledező házakat ürittetjük ki.

— A tabániak mozgalmát nem tartom megokoltnak, mert hisz azokat, akiket Budára köt az élethivatásuk, a megélhetésük, el tudjuk majd helyezni a közelben, a németvölgyi-uti házakban is. Nem áll meg tehát a kifogás, hogy túl messze helyezik el őket. Aránylag még csak drágábbnak sem igen mondható az uj lakások bére, mint amit ma fizetnek. A lakások felszabadítása után pedig sokszor még drágább is lenne a száz- százalékos régi bér.

— Mi felajánljuk a tabániaknak a cserelakásokat. Ha nem fogadják el azokat, akkor kiteszik magukat annak, hogy ha a lakásfelszabaditás bekövetkezése után a főváros meg akarja kezdeni az építkezést, felmondást kapnak, s akkor maguknak kell lakást keresniük.

Erőszakos kiürítésre természetesen senki sem gondoL

Senkit sem kényszerithetünk, hogy elfoglalja a felkínált uj lakást. Remélem azonban, hogy a tabáni lakosság hamarosan be fogja látni, hogy a javukat akarjuk,

Séta a festői Tabánban

A mai Tabán már csak igen kicsiny része az egykori Tabánnak. Az öregebbek még emlékeznek arra az utcasorra, amely fecskefészek-sor módjára tapadt a Gellérthegy aljához. A Duna partja akkor még nem volt kiépítve s a Gellérthegy testét kisebb-nagyobb barlangok vájták ki. Azokhoz csak oldalfalat kellett vályogból tapasztani és megvolt a száraz és biztos hajlék. A millennium tüntette el a gellérthegyalji cigánysort, amely bizony nem volt méltó a világvárossá készülődő Budapesthez. Valamivel utóbb a Tabán egyéb részeibe is beleharapott a bontó csákány. A város urai úgy vélték, hogy lehetetlen örök ideig megtűrni a város szivében, Buda legszebb és legkönnyebben megközelíthető pontijain a nyomortanyák éktelen sorát. Megkezdődött a kisajátítás. Egy sereg vityillót le is bontottak. Az volt a terv, hogy a főváros angyalföldi telkein építenek kislakásos házaikat a többi kitelepítésre várónak. De a háború minden tervet szétfútt.

Most azután megint arról beszélnek, hogy lehordják a Tabánt. Az a terület, amely elsősorban szóba kerülhet, a Naphegynek a Várhegy felé néző lejtője. Exponált terep, mert mindenfelől látható. Épp azért fölötte értékesek rajta a telkek. Néhány aránylag rendezett utca határolja -és szeli át ezt a területet: a Naphegy- és a Lisznyai-utca felső része, a Hadnagy-utca, a Kereszt-tér. Ezek ősi útvonalak, rájuk jövőre is szükség lesz. 

Több, mint bizonyos, hogy a szabályozás nem fogja 'érinteni őket.

Amire a csákány fogát feni, az aránylag nem nagy terület: a Kereszt-tér, az Árok- és Lisznyai-utca határolja. A háború előtt itt, meg a Gellérthegy lejtőjén bontottak le legtöbb épületet, nem egy utcát is teljesen eltüntettek róla. De nemhogy építésbe fogtak [volna, a rombolást sem végezték el teljesen. !A beszakadni készülő tetőket, a düledező falakat eltakarították, de meghagyták helyükön az alapfalakat, sok helyütt még a pinceboltozatokat is. Azokat azután a fáradhatatlan természet vette gondjai alá és olyan dudva-, imeg szamártövis-ligeteket termelt rajtuk, hogy őserdőnek beillenek.

Bejárjuk ezt a regényes tájékot, bucsuzkodunk tőle. Ugyanazt teszi egy sereg műkedvelő-festő is. Lépten-nyomon találkozunk velük, amint ki olajjal, ki vizfestékkel igyekezik megörökíteni ezt vagy azt a házikót, Nehéz ma már ennek a Tabán-negyednek a topográfiáját megállapítani. A háboru előtti házbontások egész utcákat és tereket eltüntettek, más utcáknak csak az egyik felét hagyták meg, ismét másokból csak egy-egy házikót. Utcajelző-tábla sehol. Legfeljebb a helye legyik-másik házon. Ki tudja, milyen gyakorlatibb célt szolgálnak azóta a derék vastáblák.

A „főútvonal a Kőmüves-utca. A legrendezettebb is, mert lépcsőkkel enyhített meredek pályáját faoszlopokra erősített villany- körték világítják meg este. Nagy eset ezen az Istentől, embertől elhagyott tájékon. Ebből az utcából ágazik ki a némi túlzással fantasztikusnak is mondható Holdvilág-utca. Kedvesen kanyarog ez az utca lefelé és kanyarog az úttest közepén évtizedek alatt magavájta medrében a házak szennyvize. Mert a csatornázás áldását ezek az utcák nem ismerik.A Kereszt-térbe torkollik' a Holdvilág-utca.Ugyancsak a Kereszt-tér a vége az Aranykacsa-ulcánnk is, amely viszont az Arany- kakas-utca mellékutcája. Ez a két utca az előkelő negyede a naphegyi Tabánnak. Bennök már emeletes házak is állnak;

Fönnebb, a Naphegy teteje felé már csak egy-egy ház képviseli az eltűnt utcákat. A Hullám-utcának úgyszólván csak a neve van meg. A Harkály-utca is mindössze egy-két ház. Az előtte lebontott házak helyén kis tér alakult, azon paradicsomkerti vegetáció fejlődött, az élősdi virágok sűrűje. Kár, hogy a nyár agyon száritotta és fakószínűvé  változtatta hajdan üde zöldjüket. A Harkály-utca sarkán egy kicsi ház fapalánkján mint a soha meg nem haló reménység kandikál át a falra- futó paszulyvirág színes tölcsérkéje. Az Ácsköz is mindössze egy ház ma. A 3-as számot viseli, ajtaja pedig föliratot, mely harapós kutya ellen óvja az idegent.

Nézzük, keressük, mi van erre maradandó. Valami olyan, ami megérdemelje, hogy megtartassák, vagy megörzessék. Nincs itt semmi. Egy kapufélfa, egy házorom, egy falba eresztett szobrocska sem. Semmi. Ezen a tájon örökidők óta szegény emberek lakhattak. Buda legszegényebbjei, akik úgy tákolták össze viskójukat, abból az anyagból, amit a helyszínén találtak. Ezért van az, hogy a legtöbb házikó alapfala kő. Abból a palamódra lemezekre hasadt mészkőből való, amely Buda egész határára nézve jellemző. A felső falakat téglából rakták össze. Ahol téglából nem futotta, ott vályogból. S a házak teteje? Nincs az a tetőfedő-anyag, amire itt példa ne akadna. Akárhány házon valamennyi anyagot együtt látni. Legelső volt a fazsindely. Ahol az elkorhadt, ott deszkával töltötték ki az ürességet; ahol a deszka fölmondta a szolgálatot, ott tetőfedő szurkos-papirost szögeztek a lécekre, ahol az se használt, ott kályhacsövek szétfejtett bádogéval takarták be a hézagokat.

Nincs itt semmi megmentenivaló. Ha csak a Kőmüves-utca egyik házafalába eresztett vastábla nem, amely mondja a következőket:

a dunasempontja fölölt 179’ 3”

budapesti lejtmérés.

így tudjuk meg, hogy 179 láb 3 hüvelyknyi magasságban vagyunk a Duna szintjétől számítva. «Sempont», «lejtmérés> — szócsava- rintások boldog korszakai

Nem, nincsen itt semmi, ami arra való lenne, hogy az élete megnyujtassék. Legföllebb egyvalamiért lehet sajnálatos ennek a budapesti tájéknak eltűnése.

 A festőiességeért.

Nem csoda, hogy halálra ítélt utcácskáin csak úgy hemzseg a festő. A Tabán és különösen ez a része mindig kedves kirándulóhelye volt festőinknek. Undi Mariska, Örkényi István, Csánkv Dénes — hogy csak azokat említsük, akik szinte rendszeresen bejárták mappájukkal a Tabánt — a vizfestményeknek hosszú sorozatain örökítették meg azt, ami festői ebben a kidölt-bedőlt világban.

Hogy mi a festői benne? Az esettsége, a züllöttsége. Az, hogy házainak vonalai nem egyenesek, hogy falai nem simák és egyszi- nüek. A kopottsága, a rongyossága — a folt- szerűsége. Mert festői az, ami nem vonalak alakjában, hanem foltokká szétterülve jelenik meg a szemnek. És festőiek benne a házikók kis udvarai, bennük az egymáshoz teremtett kicsi építmények, a szinte maguktól kihajtó kertecskék, az udvarokon terebélyessé megnőtt gesztenyefák s a szegényemberek fája: a fanyarszagu virágot hajtó ecetfa.

Akármilyen düledezők is a viskók, ablakaikban színes virágok mosolyognak.

Ezt az intim témabányát most bizony elvesztik festőink. S aki ilyenre vágyik, messzebbre lesz kénytelen kirándulni: Óbudára és környékére.

(E.A)

SZOMORÚ TABÁNI ESTE

Megtépett, nagy, bozontos, barna felhők

Szunnyadnak a kéklő Svábhegy felett, —

A halott nap most hullt le pereméről,

Habruhája piroslik még a vértől, —

Párás, fojtott, tikkasztó este lett.

Üde szellő ujjong a Dunaparton,

Pest felől száz kupola csillog át, —

— Mennyi kacaj, zsibongás, könny közötte!'

— A tabáni harangszó most ütötte

A hat órát. — Csend, béke ideát.

Alacsony, kis, megbarnult régi házak

Húzódnak fel a Gellért oldalán,

Girbe-görbe, meredek, köves utcák

Ravasz útjuk kigyómód, lopva futják,

— Egy év múlva hírük se lesz talán.

Itt-ott kicsiny, muskátlis, lugasos kert,

Benn kis padon öreg anyóka ül, —

Tárt ablakok. — Benézek, — régi bútor .. .

Miről szólhat? Kacajról? Régi búról?

Halálról vagy csókok emlékirül?

Szomorúan rovom a köves utcát, Öreg Tabán!

 Be bús is vagy nekem!

 Házaidról egy csendes, boldog évre,

(Én Istenem, valaha visszatér-e?)

S a szomorú végre emlékezem.

Mulandóság! Te rád is hull az árnya

 Ódon házas, zegzúgos, bús Tabán!

Ma még béke, csendesség lakik benned,

Tíz év múlva már régen elfeledtek,

S emléked csak itt-ott őrzik talán.

Lassan, lassan, mint a ravatal-gyertyalángok

Gyúlnak ki a lámpák egymás után,

— Távolról Pest ragyogó fénye csillog,

Mennyi sötét, fekete lélek él ott!

S mily fehér a csendes, sötét Budám!

Lehet, hogy majd szebb lesz a büszke város

 Mely sírodon egykor kacag, vigad, —

 De mi adja majd vissza régi bájod,

Csendes, békés, merengő, bús világod?

 S új képednek szívet, lelket mi ad?!

Mert kedves az első csók szűzi helye,

Szép a vígság, kábít a pompa, zaj,

— De kedvesebb, hol hosszú mult felelget,.

Hol halottért szemünk bús könnyet ejtet

S a kacajnál tovább élő a jaj.

De mit zokogsz szívem, te megszakadt húr,

Nyugodj bele: az élet rendje ez.

— Szívek, napok, világok, mint az álom,

 Tova tűnnek — s az egész bús világon

A boldogság, hidd el, csupán csak ez.

Horváth Ákos.

Új Idők 1916 október 8

A ZENE VARÁZSA

MIT SZÓLSZ EHHEZ NOÉMI ?

Esti Hírlap, 1978. november (23. évfolyam, 258-282. szám)1978-11-25 / 278. szám

A balodali kis házban lakott három évig Krúdy-állítja Fischer Árpád


TÖBB TABÁN VAN, de
csak a budai az igazi

Jelentése: hegy lába •             Baráti kör 

Több mint egy tucat, Fischer Árpád helytörténész szerint éppen tizennégy tabán — török jelentése: hegy lába — van Magyarországon.

De Tabán, avagy a Rácváros csak egy — Budán. 

Itt, e több mint kilencszáz esztendős városrészben kedves, lelkes patriotizmus bontakozott ki; immár huszonnégy esztendeje rendszeresen megrendezik a Tabáni Barátok Körének találkozóját. A mostani huszonnegyedik alkalomnak a Citadella étterem ad reggeltől estig hajlékot holnap, vasárnap.

— Ötszáz meghívót küldtünk szét — mondja Fischer Árpád, aki a Tabán- szerelmet családja hagyományaként viszi tovább — valószínű, hogy ennél is többen összejövünk. Ezeken a találkozókon még innen, a Nap-hegy, a Vár-hegy és a Ge'Jért-hegy körülölelte völgyből más tájakra költözött családok is eljönnek. Most is számítunk rájuk.

— Tabánt, avagy a Rácvárost nagyon sok legenda övezi... A mostani összejövetelnek mi lesz a különlegessége, kihez, mihez fűződő tabáni emléket elevenítenek fel?

— Az Új Idők szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap egyik század eleji számában fedeztem fel azt a Krúdy-tárcát, amelyben az író megemlíti: itt, a Rácvárosban élt három esztendőn át. Tény: 1897—99-ig, az akkor Görög, vagy Iskola utcának nevezett, mai Apród utca 8-ban lakott. (Azóta lebontották az épületet.)

Megkértem Gróf Nándort, a híres szakácsot —, elevenítse fel, idézze meg nekünk, tegye asztalunkra Krúdy kedvenc ételeit. Ha nem is mindent, de két jellegzetes étkét meg lehet rendelni.
— Melyek ezek?
— A tabáni gulyás, a Krúdy-pecsenye. A gulyás érdekessége: a Tabánban ezt mindig zsemlegombóccal tálalták. A gombamártásba pedig, amelyet a Krúdy-pecsenyéhez szolgálnak, főtt bab is kerül: annak idején a Brandits vendéglőben magam is láttam az írót, a ma már róla elnevezett finomságot enni.

— Visszalapozva a múlt huszonhárom alkalom eseményeit rögzítő naplóba, feltűnik, hogy a tabáni barátok mindig lakmározással kötötték össze találkozóikat. Ez a hagyomány mit őriz a híres, hangulatos budai negyed szokásaiból?
— Csak egyetlenegy utcában, a Döbrentei utcában több mint harminc fogadó és kiskocsma volt a múlt században. Az oka? A főváros híres hajóhídja Pestről éppen a Tabánhoz vezetett át a Dunán. Ide jöttek szórakozni Pestről keltek át a bal parti síkságra, egyszóval olyan volt, mint a bécsi Grinzing. Ezt a hangulatot idézzük meg mi is évről évre.
(P. i )

(Képünkön: Múlt század végén készült felvétel. A nyíllal jelölt házban — már lebontották — lakott Krúdy Gyula.)

TABÁNI ORGONÁK-KALMÁR PÁL

AMI MÉGIS MEGMENEKÜLT...ANNO 1940

SÉTA A HALÁLRAÍTÉLT„SZARVAS-HÁZ"KÖRÜL 

ahol egykor Déryné és Kantomé lakott 


Egy darab irodalomtörténet a két szomszédos budai öreg ház 
a nagy időket látott Szarvas-ház, mert hírlik: elvben halálra ítélték, s a bontó csákányok már rövidesen nekiesnek. 

• Esti Ujság, 1940. augusztus (5. évfolyam, 174-199. szám)1940-08-06

n

A villamos dühösen csengetve megy el mellette, jobbról is, balról is, s aki a sárga kocsi fapadján ülve dolga után igyekszik, unottan pillant a furcsa szürke házra. Nyilván azt gondolja: hát ezt az ócskaságot vájjon miért nem bontják le már? A jelek szerint nem sokáig szúrja a szemét a medern gusztusú embereknek itt a tér sarkán 
a nagy időket látott Szarvas-ház, mert hírlik: elvben halálra ítélték, s a bontó csákányok már rövidesen nekiesnek.

Dériné Széppataki Róza
                                      1793-1872



Kántorné Engelhardt Anna
                                     1791-1854

Igaz, nem sok keresnivalója van ezen a világon. Kegyelemből akkor vetették ki először, mikor más névre keresztelték a teret, amelyen pár száz esztendeig jó volt a régi titulus, hogy Szarvas-tér, de aztán nyilván úgy találták az illetékes okosok, hogy egy erdőben bolyongó vad semmi jusst nem formálhat a székes fővárosban ilyen megtiszteltetésre, leszedték hát a táblát s elnevezték a térséget Szebeny Antalról.

Aki természetesen rendkívül derék és nagyra menendő ember volt a maga idejében, de még itt Budán se igen sokan tudják róla: milyen világraszóló dolgokat cselekedett. « 

A neves budai korcsma vendégváró helyiségei 

Az ember bánatosan arra gondol, hogy a világ más tájain, ahol a karmos idő sokkal több emléket kímélt meg, mint nálunk, török se rontott, labanc se gyujtogatott, mégis 

minden ócska kis házat kegyelettel őriznek, s nem szégyenük, ha mondjuk, a XIV. században a gombkötőkről, esetleg a tímárokról neveztek el utcát,meghagyják annak a nevét máig is. Itt, Pesten, ismeretlen és elfelejtett nagyságokról titulálnak tereket, utcákat, tán azért, hogy a járókelő bosszankodjék, vagy önnön műveltsége felett szégyenkezzék, ha olvasván: sejtelme sincs róla, ki lehetett a honfi, akinek emlékezetét utcatáblán örökítették meg. Párisban a Placc de VInnocent-on nem is olyan túlságosan régi házakat bontottak le, de kegyeletből valamennyinek meghagyták legalább a kapubejáratát. 

Pesten aranyért se lehet találni, legfeljebb véletlenül XVIII. századbeli emléket, s ami van, ha meglelik, azt is kegyelettelenül lerontják, elcsákányozzák a föld színéről. Szakasztott úgy, ahogy a parvenű szégyelli tisztes, de szegényes őseit. Most a Szarvas-házról van szó. 
A maga idejében nevezetes épület volt, fogadó, később magánház, amelyben Déryné és Kántoré lakott. 

Az udvarán egyike a neves budai kocsmáknak tartotta vendégjáró helyiségeit, a nagy árvízkor már vendéglő volt itt, Barabás Miklóstól tudjuk, aki emlékirataiban néhány nem túl hízelgő sort szentelt a kocsmárosnak. 

A hajléktalan budaiak közül sokan idefutottak, — jó magasan áll a ház — a kirontott Duna hullámai nem érték el már az udvart. Ott tanyáztak a szerencsétlenek az éjszakában, hidegben s még másnap is fedél nélkül kucorogtak. A kocsmáros jó üzletet csinált: mérte nekik a kávét, de Barabás Miklós szerint hitvány uzsorával, mert fele annyit adott, mint máskor, s kétszer annyit számított érte. 



Gyakran látta Bajzát és Kisfaludyt 


A Szarvas-tér, s rajta a házak nem voltak mindig olyan szegényes és lesajnált vidék, mint ma. 
Szemben ott roskadozik az az emeletes, sárga épület, amelyben az öreg szent, Virág Benedek lakott, s a szürkére mázolt Szarvas, a megrokkant házzal együtt be gyakran látta Bajzát, Kisfaludyt járni itt a macskaköves téren . . . 
Egy darab történelem s egy darab irodalomtörténet. 

Most jámbor budai nép lakik a Szarvas -ban, s hírből se tudja, hogy melyik udvari szobában tartotta szállását Déryné, melyikben Kántorné. 
— Itt laktak? — csodálkoznak. — Hát lehet... Régen volt az. 
Mondjuk, hogy tán lebontják a házat. 
Összenéznek, s az ellen már tiltakoznak. 

Persze nem az esztétika, se nem az emlékek jussán, hanem, mert megszoktak az öreg épületet, hibáival, fogyatkozásaival s nem nagyon bánják, ha vannak ennél modernebb házak is. Ragaszkodnak hozzá, mert tán itt születtek, ezt az ódonhangulatú udvart látták legelőször a világból,vagy itt voltak boldogok. Szóval: személyes emlékek kötik őket a nem komfortos, külsőre se valami ragyogó építményhez. Körüljárjuk az udvart, megügyeljük mégegyszer kívülről is a házat, a Szarvas szép, kecses domborművét a homlokzaton, az ablakdíszeket, 
a falat, amelyre barbárul vastag habarcsot kentek. 
Félszemmel nézegetnek ránk a jó budaiak, s azt gondolják biztosan, hivatalos népek vagyunk s azt tekintjük fel éppen: hol kezdjük a bontást. 
A nézésük haragos; érthető, hiszen 
az ő világukból itt nem maradt már 
semmi, csak a rác templom, a Tabán dombja, meg néhány rom. 
— Bontják ezt is? — kérdi egy szépfejű öreg bácsi, ódivatú pincsben, sétapálcával a kezében, ahogy megáll mellettem. 
— Nem — mondom —, éppen azért nézegetem, hogy hátha lehetne érte valamit tenni. 

Mit is kéne csinálni 

Hozzánk szegődik, nézi: hogy készül a rajz a házról. Bólogat, szinte könnyes lesz a szeme, s magyarázni kezdi, hogy mit is kéne csinálni ezekkel a vén épületekkel. 
— Tessék csak nézni — mutogat a botjával —, milyen nemes vonala volna ennek az épületnek. Persze, elrontották, mert csúful meszelték be, igazán sívár így, de rendbe lehetne hozni. 
Vakarják le róla a maltert, jöjjön ide szakértő építész és restaurálják.  egy jó darab budai történelem él benne. 
Mindent csak rontani, mint a barbárok ... 
Dohog, rossz véleményt mond a főváros kegyeletien voltáról s kísér bennünket tovább, vissza az udvarba, ahol másik rajz készül.  Közben mesél, tüzel s valóságos rémhistóriát tálal elénk arról a házról, ahol pár évvel ezelőtt megtalálták valamelyik nagyhatalmú budai basa háremét, olyan freskókkal, amelyeknek tán nincs párja az egész világon, de azóta senki se tud a dologról semmit. 
— Valami vénasszonyé a ház — magyarázza — s az nem engedte, hogy kisajátítsák. 
Még a képeket is bemeszeltette s most ott mennek tönkre biztosan a meszelés alatt. 
Hirtelen nem tudja megmondani, melyik volt az az épület, de szinte megesket, hogy utána járok — azt mondja, én még fiatal vagyok, tehetem — s azt a „lelketlen vénasszonyt“ kiszerkesztem az újságba. 
Egyelőre csak ezzel az egy házzal boldoguljunk, ő is nagyon elégedett lenne, ha meg bírnánk menteni. Az már olyan mellékes kívánsága s nyilván teljesíthetetlen is, hogy a tér régi szép nevét adják vissza. Szebeny Antal a sírban bizonnyal megbántódnék, ha elvennék tőle, ámbár ki tudja . . , 

DÖVÉNYI NAGY LAJOS