.JPG)
Forrás: Ybl Hauszmann/Facebook
2014. január 14., kedd
2014. január 12., vasárnap
HOGYAN ISMERKEDTEM MEG KRÚDY GYULA ÚRRAL?
.jpg)
Hogyan ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral?
Írta Szirmay István
Gyöngyvirágillatú pesti tavasz volt, amikor Krúdy Gyula úrral megismerkedtem. A fiatal bohémvilág akkoriban mindenhajnalban az Erdélyi Borozóban találkozott. Olyan volt ez a találkozás, mintha exotikus szekta tagjai gyülekeztek volna napfelkeltei bálványimádásra, a bálványimádók misztikus fanatizmusával. Innen nem maradhatott el senki. Ide került össze végül mindenki, bárhova is szólította az este. Egyiknek Wampetichnél kellett az első „r”-telen hónap pirosra főtt rákját megízlelni, másik Gregoritshoz volt hivatalos idei petrezselymes rántott csirkére, emez a Gellérthegyi Kioszkban kóstolgatta a citromleves fejes salátát, (akkoriban korszakalkotó újítás volt), amaz a Nap-hegyen járt a Romléhner-kocsmában, amelyik arról volt nevezetes, hogy ennivalót ott senki sem kapott. Még a kenyeret is magával kellett vinnie. Igaz, hogy olyan siller-bor azután az egész városban nem volt. Ősbudavárában is pezsgett az élet, a Fővárosi Orfeum télikertjében még Kemény „báró”, aki pedig ott leltári bútordarab volt, is alig jutott helyhez. Vakmerő sarkutazók még a Svábhegyre is elmerészkedtek, avagy a Rózsadombra, a nevezetes „Bur hatóság” című kocsmai etablissementbe. De bárhová is szóródtak szét a budapesti dzsungelben, hajnalra valamennyien együtt voltak az Erdélyi Borozóban.
Az Andrássy-út faburkolatáról csattogva fordultak be a fiakkerek, konflisok a Dalszínház-utca kövezetére, a Casino deParis-ból, a Három holló-ból meg csak úgy gyalogosan érkeztek a művészek, művésznők, írók, újságírók, festők és a bácskai nábobok. (Utóbbiak mindig frakkban, fehér szegfűvel, felleghajtó havelokban és homályos cilinderrel.)
Spiegel Náci, a borozó tulajdonosa, kezeit dörzsölve járt asztaltól-asztalig, boldog mosollyal újságolva, hogy az alagifuttatáson megint minden lova bejött. Akár favorit győzött, akár outsider, Spiegel Náci mellényzsebéből mindig előkerült a győztes tikett. Hogyan sikerült mindig eltalálnia a győztes lovat, ez az ő titka volt. Hiába, ő volt az „okos Náci”. (Mi persze tudtuk, hogy minden futam minden lovát megtette.) Itt térült-fordult elmaradhatatlan fehér kötényében, a húga, Spiegel Róza, a pesti konyhaművészet koronázatlan fejedelemnője, akinek már akkor is röntgent-szeme volt, amikor a német professzor sugarait csak hírből ismertük, Róza néni a zsebekbe látott.
– No mi az, „apám” – szólt a 18-20 éves halhatatlanság-döngetőhöz -, már megint nincs pénze? Majd mindjárt küldök valamit.
Az ilyenek azután még nagyobb csülköt kaptak a bablevesbe, mint a fizető vendégek.
Itt ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.
Akkoriban külön nevezetessége volt. Néhány napja vívott véres kardpárbajt az akkor még ugyancsak bohém Szentkirályi Béla rendőrkapitánnyal. Az Erdélyi Borozóban szólalkoztak össze, az operai sphinx előtt Szentkirályi karddal ütött rá, Fodor Károly vívótermében párbajoztak és Krúdy sebezte meg Szentkirályit. Gyula urat, mint párbajhőst ünnepelték.
Krúdy Gyula úr a bejárat közelében ült az asztalfőn. A borozóban kavargott a sokaság, viháncolás, lárma, nevetés, tányérzörgés, dugódurrogás, zsibongás keveredett egybe. Gyula úr mindebből nem látott, nem hallott semmit. Mérföldes lábai egymáson pihentek, fejét (ami egyébként rendes szokása volt) asztalra támasztott jobb kezén nyugtatta. Pezsgőspohár volt előtte és nagy, barna, beszédes, jóságos szemeit a pohárra irányította. (Igen szerette nézni a bort.) Ötvös Leó, rég elhunyt kollégánk, ifjú újságírói korom atyai gyámolítója, vitt Krudy Gyula úr asztalához. Bemutatott. Gyula úr egy pillanatra felemelte szemeit és végigmért.
– Ülj le, tölts italt – szólt. – Ki fia vagy, honnan jöttél?
Nagy szerényen mondtam el, hogy a Független Magyarország belső dolgozótársa vagyok, humoros karcolatokat és tárcacikkeket szoktam írni.
– Verseket is írsz? – Nem.
– Azért! Mert rögtön rád borítottam volna az asztalt.
– A költőket nem szereti, Mester?
– Mester az ángyod térgye! Igyál! Fodor Károly a mester, nem én.
Hosszú percek teltek el szó nélkül, hangtalanul. Gyula úr nézte a poharát, nézte, nézte, egyszerre beszélni kezdett:
– Párbaj... párbajhős... marhák... Ostoba komédia. Összevattázzák az embert, életlen vasdarabot adnak a markába és kiáltják: rajta! Párbaj volna, ha ketten kimennének az erdőbe, kiállnának egy szál kardra és egyik hazajön, a másik ott marad. Ez így marhaság. Ez nem párbaj!
– Látod, fiam, fiatal vagy, lelkes, naiv és ostoba. Most még a lelkeddel írsz. Azért mondtam, hogy nem szeretem a. fiatalköltőket, mert a legtöbbje nem lélekkel ír és a versben nem lát mást, csak divatos formát. Igyál! Tölts nekem is!
– Szeresd az italt. A bor az ember vonata. Odavisz, ahová akarod. Ott szállsz ki, ahol jó, ahol jól érzed magad. Nem ez a jó világ. Nagyon lármásak most Pesten. A bor visszavisz a régi Pestre, amikor még csendesek voltak az emberek. Tölts! Még egy pohárral!
– Mert a bor visszaringat nagyanyáink korába, mikor még krinolint viseltek, halkan sugdostak, levendulaszagúak voltak, nem lisztet és korpát töltöttek a kolbászba, hanem almát, meg citromhaját. Akkor voltunk mi is boldogak. Tudod, hogy miért? Mert még a világon sem voltunk. Igyál!
– Ne beszélj, ne zavarj, most én visszamentem a régi világba. Holnapra írnom kell, mert pénz kell.
Késő reggel volt. A borozóban már takarítani kezdtek. A lumpok már álomra tértek. Gyula úr órák hosszája ült szó nélkül a helyén. Ivott, cigarettázott és visszaálmodta a régi kort, a régi időt, amelyikben jól érezte magát, mert még nem is élt. A vendéglő asztalánál szőtte csillogó, ragyogó álmait a postakocsiról, a régi megyei urakról, a pesti arszlánokról, a delnőkről és a csizmás, tenyeres-talpas vidéki asszonyságokról.
Így ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.
Azóta sok idő múlt el. Háború jött, forradalmak, infláció, dekonjunktúra, mentalitás, háborús uszítás, defetizmus, konstrukció, destrukció. Emberek verekedtek, izgágáskodtak, gyűlölték egymást, pereskedtek, szónokoltak, szervezkedtek, gyilkoltak, spicliskedtek, feljelentettek.
Gyula úr mindezeket csak hírből ismerte. Most már Óbudán találkoztunk Kéhlyné kocsmájában. A hajunk kissé deres lett. Gyula úr órák hosszáig szótlanul ült és szeme a poháron függött. (Igen szerette nézni a bort.)
– Igyál, mert a bor visszavisz ebből a csúnya világból oda, ahol boldogok voltunk.
Okos, bölcs fejét jobbjára támasztotta, nagy, barna szemeit behunyta és álmodta szép álmát, minden ember vigasztalóját, a régi jó időket.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 8. p.)
Írta Szirmay István
Gyöngyvirágillatú pesti tavasz volt, amikor Krúdy Gyula úrral megismerkedtem. A fiatal bohémvilág akkoriban mindenhajnalban az Erdélyi Borozóban találkozott. Olyan volt ez a találkozás, mintha exotikus szekta tagjai gyülekeztek volna napfelkeltei bálványimádásra, a bálványimádók misztikus fanatizmusával. Innen nem maradhatott el senki. Ide került össze végül mindenki, bárhova is szólította az este. Egyiknek Wampetichnél kellett az első „r”-telen hónap pirosra főtt rákját megízlelni, másik Gregoritshoz volt hivatalos idei petrezselymes rántott csirkére, emez a Gellérthegyi Kioszkban kóstolgatta a citromleves fejes salátát, (akkoriban korszakalkotó újítás volt), amaz a Nap-hegyen járt a Romléhner-kocsmában, amelyik arról volt nevezetes, hogy ennivalót ott senki sem kapott. Még a kenyeret is magával kellett vinnie. Igaz, hogy olyan siller-bor azután az egész városban nem volt. Ősbudavárában is pezsgett az élet, a Fővárosi Orfeum télikertjében még Kemény „báró”, aki pedig ott leltári bútordarab volt, is alig jutott helyhez. Vakmerő sarkutazók még a Svábhegyre is elmerészkedtek, avagy a Rózsadombra, a nevezetes „Bur hatóság” című kocsmai etablissementbe. De bárhová is szóródtak szét a budapesti dzsungelben, hajnalra valamennyien együtt voltak az Erdélyi Borozóban.
Az Andrássy-út faburkolatáról csattogva fordultak be a fiakkerek, konflisok a Dalszínház-utca kövezetére, a Casino deParis-ból, a Három holló-ból meg csak úgy gyalogosan érkeztek a művészek, művésznők, írók, újságírók, festők és a bácskai nábobok. (Utóbbiak mindig frakkban, fehér szegfűvel, felleghajtó havelokban és homályos cilinderrel.)
Spiegel Náci, a borozó tulajdonosa, kezeit dörzsölve járt asztaltól-asztalig, boldog mosollyal újságolva, hogy az alagifuttatáson megint minden lova bejött. Akár favorit győzött, akár outsider, Spiegel Náci mellényzsebéből mindig előkerült a győztes tikett. Hogyan sikerült mindig eltalálnia a győztes lovat, ez az ő titka volt. Hiába, ő volt az „okos Náci”. (Mi persze tudtuk, hogy minden futam minden lovát megtette.) Itt térült-fordult elmaradhatatlan fehér kötényében, a húga, Spiegel Róza, a pesti konyhaművészet koronázatlan fejedelemnője, akinek már akkor is röntgent-szeme volt, amikor a német professzor sugarait csak hírből ismertük, Róza néni a zsebekbe látott.
– No mi az, „apám” – szólt a 18-20 éves halhatatlanság-döngetőhöz -, már megint nincs pénze? Majd mindjárt küldök valamit.
Az ilyenek azután még nagyobb csülköt kaptak a bablevesbe, mint a fizető vendégek.
Itt ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.
Akkoriban külön nevezetessége volt. Néhány napja vívott véres kardpárbajt az akkor még ugyancsak bohém Szentkirályi Béla rendőrkapitánnyal. Az Erdélyi Borozóban szólalkoztak össze, az operai sphinx előtt Szentkirályi karddal ütött rá, Fodor Károly vívótermében párbajoztak és Krúdy sebezte meg Szentkirályit. Gyula urat, mint párbajhőst ünnepelték.
Krúdy Gyula úr a bejárat közelében ült az asztalfőn. A borozóban kavargott a sokaság, viháncolás, lárma, nevetés, tányérzörgés, dugódurrogás, zsibongás keveredett egybe. Gyula úr mindebből nem látott, nem hallott semmit. Mérföldes lábai egymáson pihentek, fejét (ami egyébként rendes szokása volt) asztalra támasztott jobb kezén nyugtatta. Pezsgőspohár volt előtte és nagy, barna, beszédes, jóságos szemeit a pohárra irányította. (Igen szerette nézni a bort.) Ötvös Leó, rég elhunyt kollégánk, ifjú újságírói korom atyai gyámolítója, vitt Krudy Gyula úr asztalához. Bemutatott. Gyula úr egy pillanatra felemelte szemeit és végigmért.
– Ülj le, tölts italt – szólt. – Ki fia vagy, honnan jöttél?
Nagy szerényen mondtam el, hogy a Független Magyarország belső dolgozótársa vagyok, humoros karcolatokat és tárcacikkeket szoktam írni.
– Verseket is írsz? – Nem.
– Azért! Mert rögtön rád borítottam volna az asztalt.
– A költőket nem szereti, Mester?
– Mester az ángyod térgye! Igyál! Fodor Károly a mester, nem én.
Hosszú percek teltek el szó nélkül, hangtalanul. Gyula úr nézte a poharát, nézte, nézte, egyszerre beszélni kezdett:
– Párbaj... párbajhős... marhák... Ostoba komédia. Összevattázzák az embert, életlen vasdarabot adnak a markába és kiáltják: rajta! Párbaj volna, ha ketten kimennének az erdőbe, kiállnának egy szál kardra és egyik hazajön, a másik ott marad. Ez így marhaság. Ez nem párbaj!
– Látod, fiam, fiatal vagy, lelkes, naiv és ostoba. Most még a lelkeddel írsz. Azért mondtam, hogy nem szeretem a. fiatalköltőket, mert a legtöbbje nem lélekkel ír és a versben nem lát mást, csak divatos formát. Igyál! Tölts nekem is!
– Szeresd az italt. A bor az ember vonata. Odavisz, ahová akarod. Ott szállsz ki, ahol jó, ahol jól érzed magad. Nem ez a jó világ. Nagyon lármásak most Pesten. A bor visszavisz a régi Pestre, amikor még csendesek voltak az emberek. Tölts! Még egy pohárral!
– Mert a bor visszaringat nagyanyáink korába, mikor még krinolint viseltek, halkan sugdostak, levendulaszagúak voltak, nem lisztet és korpát töltöttek a kolbászba, hanem almát, meg citromhaját. Akkor voltunk mi is boldogak. Tudod, hogy miért? Mert még a világon sem voltunk. Igyál!
– Ne beszélj, ne zavarj, most én visszamentem a régi világba. Holnapra írnom kell, mert pénz kell.
Késő reggel volt. A borozóban már takarítani kezdtek. A lumpok már álomra tértek. Gyula úr órák hosszája ült szó nélkül a helyén. Ivott, cigarettázott és visszaálmodta a régi kort, a régi időt, amelyikben jól érezte magát, mert még nem is élt. A vendéglő asztalánál szőtte csillogó, ragyogó álmait a postakocsiról, a régi megyei urakról, a pesti arszlánokról, a delnőkről és a csizmás, tenyeres-talpas vidéki asszonyságokról.
Így ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.
Azóta sok idő múlt el. Háború jött, forradalmak, infláció, dekonjunktúra, mentalitás, háborús uszítás, defetizmus, konstrukció, destrukció. Emberek verekedtek, izgágáskodtak, gyűlölték egymást, pereskedtek, szónokoltak, szervezkedtek, gyilkoltak, spicliskedtek, feljelentettek.
Gyula úr mindezeket csak hírből ismerte. Most már Óbudán találkoztunk Kéhlyné kocsmájában. A hajunk kissé deres lett. Gyula úr órák hosszáig szótlanul ült és szeme a poháron függött. (Igen szerette nézni a bort.)
– Igyál, mert a bor visszavisz ebből a csúnya világból oda, ahol boldogok voltunk.
Okos, bölcs fejét jobbjára támasztotta, nagy, barna szemeit behunyta és álmodta szép álmát, minden ember vigasztalóját, a régi jó időket.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 8. p.)
2014. január 8., szerda
EGY LÁMPAGYÚJTOGATÓ EMLÉKÉRE (3.rész )
( )
( )
A Budapesti Czím és Lakásjegyzék ( BCZLJ1873-1928) a századfordulón kb 300 lámpagyújtogatót ismer név szerint Budapesten. A szakmának ez a fénykora már nem sokáig tartott, 1909-ben ugyancsak a Kerepesi úton megkezdődött az utcai villamos világítótestek felszerelése . De maradjunk a századfordulónál , amikor is dédapám, az öregedő Kramm Antal lámpagyújtogató a Margit körúti gázgyár alkalmazottja a Kékgolyó majd az Enyedi utcában lakik, a gázgyár saját alkalmazottai részére épített bérházak egyikében. Innen indul napi eligazításra a gázgyárba, majd alkonyatkor körzetébe, a tabáni kanyargós utcácskákba, hogy elvigye a fényt.
A felső-Tabán szegényes házai között a forgalmasabb helyeken gyérebben, de volt közvilágítás, ám a lámpák nem öntöttvas oszlopokon, hanem fapóznák tetején díszelegtek, vagy a házak oldalára erősített konzolokról szórták szét gyér, sárga fényüket. Mellékutcák szűk sikátorain sötében botorkálhattunk le a Döbrentei tér felé, vagy a vendéglős által fogadott lámpáshordozók mutatták az utat**
LámpásRudi (thgy)
Mi volt a lámpagyújtogató dolga?
Íme a szakszerű magyarázat:
( )
Gázlámpák gázellátása a közösségi gázhálózatról történik, ugyanis a gázlámpában nem a gáz lángja világít, hanem a lángzó ún. Auer-harisnyája ízzik sárgászöld fénnyel.... a lámpagyújtogatós időszakban minden lámpában volt egy gyújtó (indító) láng, a lámpagyújtogató csak a lángzóra kapcsolta rá a gázt a lámpa oldalán lévő szelep elfordításával.
A századfordulón még kupléban is megénekelték az utca népszerű emberét, aki újévkor körbejárta körzetét, boldog új esztendőt kívánva és tömött zsebekkel tért meg családjához mert senki nem sajnálta tőle ilyenkor az aprópénzt.
A szabadkai Tordon Ákos így ír a lámpagyújtogatóról:
Az est hírnökét, a lámpagyújtogatót immár elfújta a szél. Hajdan, hosszú lámpagyújtogató botjával, alkonyattájt tűnt fel a tereken, utcákon. Lépte ismerősen kopogott a kövezeten, és mögötte sápadtan ragyogott fel a gázlámpák sárga fényfüzére. Arca mindig a homály arca volt, senki sem emlékezik rá. Nem is az arca volt fontos, lépte és botja hozta a világosságot. Hosszú lámpagyújtogató botja a gyerekek képzeletét is felgyújtotta, s az esttel együtt az ő alakja is megnőtt: óriássá nőtt, és fényt lehelt a csillagokba.
A lámpagyújtogatók szürke emberek voltak. Nem viseltek egyenruhát. Napközben, amikor ki tudja hol pihentek a lámpagyújtogató rudak, senki sem ismert rájuk. Hiszen vállra vetett hosszú szerszámuk volt egyetlen ismertetőjelük. Hajnalban aztán ismét megkoppant lépteik alatt a kövezet, és a kihunyt fények jelezték útjukat.
Estétől hajnalig virrasztottak az utcai lámpások. Nappal bóbiskoltak. A hajnali lépteket csak a nagyon korán kelők hallották meg, a többiek akkor fordultak a másik oldalukra.
Teltek-múltak az évek, és egyre több új ívlámpa villanyfénye ragyogott éjszakánként. Fogytak a gázlámpák, és velük fogytak a lámagyújtogatók is. Végül csak három gázlámpa maradt egy városka háromszögletű ódon kis terén. Az utolsó lámpagyújtogató dolga volt, hogy annak rendje és módja szerint világítsanak.
Estszürkületkor útra kelt az öreg lámpagyújtogató, meggyújtotta a lámpákat, aztán virradatkor ismét elindult, hogy eloltsa fényüket. Egyszer egy hajnalon, amikor a kis tér még álmosan aludt, s vele együtt a házak is aludtak behunyt ablakszemükkel, csukott kapujukkal, és a boltok is aludtak a legkülönfélébb portékáikkal, sőt a gömbakácok is bóbiskoltak, csak néhány korán kelő madár tollászkodott álmosan, tehát egy álmos hajnalon, így szóltak a gázlámpák lámpaoltójukhoz:
- Kérlek, ne oltsd ki a lángunkat, hadd világítsunk nappal is!
- Megbolondultatok?! - döbbent meg az öreg, és döbbenetében majdnem kiejtette kezéből a rudat. - Még csak az kéne, hogy rátok hallgatva megszegjem a közvilágítási rendeletet, miszerint...
- De mi olyan kíváncsiak vagyunk a nappalra - vágtak szavába a lámpák. - Lassan helyettünk is villanylámpákat szerelnek fel, s mi az ócskavastelepre kerülünk anélkül, hogy valaha is láttuk volna, milyen az élet fényes nappal.
- Ne berzenkedjetek! A lámpáknak fordított az élete - dörögte az öreg. - Éjjel szolgálatban vannak, nappal alszanak. Jó éjszakát! - mondta, és eloltotta mind a hármat.
A felkelő nap mindent látott és hallott, és megcsóválta a fejét. (részlet)
Dédapámról, a lámpagyújtogatóról nem maradt fenn fotó, vagy ha maradt is, rokoni kézen- közön elkallódott. Megszeretett két (vagy három?) asszonyt, felnevelt velük négy fiút, három leányt . Saját megesett leányát, Máriát még sikeresen férjhez adta a szomszéd házban lakó vasúti pályaőr fiához , az Athenaum nyomda betűszedő segédjéhez, megérte néhány unoka születését. 1906 után nincs nyoma Dédanyám két nővéréről Theresáról és Juliannáról sincs több adat. Julianna fia, bizonyos Imre nevezetű, mit ad Isten szintén betűszedő* lett, mint vele egykorú nagyapám.
Elképzelhető, hogy dédapám "liaison"***-ja a Vidomus -lányokkal csak az én képzeletemben él, semmi alapja sincs, pusztán az anyakönyvvezető tévedéséről van szó, netán arról, hogy dédapám nevére vette Imruskát- mondván egy éhes szájjal több.vagy kevesebb otthon legkevésbé sem számít? Ki tudja ezt ma már kideríteni? Az igazságot dédanyám magával vitte a sírba.
Lámpagyújtogató dédapám élete utolsó napjáig dolgozott. Hajnalban leoltotta még az utcai gázlámpákat, hazament, aztán élete lámpása is kialudt.
Nagyanyám,anyám és özvegy dédanyám 1918-ban
A lámpagyújtogató
Megállok az utolsó lámpánál.
Az utolsó… Ma az utolsó, holnap talán az egyetlen. Erre a környékre még nem ért el a „villany”. De ki tudja… Ha ide is elvezetik… Nekem végem.
Eh, még hogy villany! Az is csak arra jó, hogy elvegyék az ember megélhetését! A hivatását…
Ennek a városnak én voltam… a védangyala. Én őriztem a tüzet! Én nyújtottam nekik a biztonságot! A meleget, a fényt! A tüzet…
Én voltam az éjszaka ura, a sötétség felett álltam! „Ha nem lenne, fény sem lenne!” – mondták. Én adtam nekik a fényt…
És a villany…! Hol ott a tűz?! Hol a meleg, hol a biztonság?! Hideg fényű utcák, sejtelmesen csillogó macskakövek… Félelmet keltő, sötéten ásító sikátorok. Kinek kell ez?! Mikor ott az utcalámpák barátságosan pislogó, hunyorgó fénye… és ott vagyok én.
„Ha nem lenne, fény sem lenne!” – mondták.
Én mindig ott voltam, ha kihunyt a fény, és egy pillanatra sem hagytam, hogy a sötétség feleméssze a várost. És most? Egyszerűen elmennek mellettem? Többé nem a lámpagyújtogató vagyok?
Eh, még hogy villany… Hogy tudna az szembeszállni a sötéttel? Hogy lehet így nyugodt álmuk az embereknek? Én persze mindig ott voltam, ha kellettem…
És most… Elveszik a hivatásom. Elveszik a… hatalmam. A hatalmam a sötétség felett. Elveszik… mindenem.
Ma már nincs szükség a vén lámpagyújtogatóra. Többé már… nincs szükségük…Rám. (3)
( )
( )
( )
(Fszek)
A tabáni gázlámpák királya a Döbrentei téren 1910 körül : ötégős lámpaoszlop
További tabáni gázlámpák a Tabáni Fotótárban (5)
(kassius)
Szécsi Pál: Az égi lámpagyújtogató
Forrás:Budapest közvilágításának története
(1) Vasárnapi Ujság 1856-80--------1
Vasárnapi Újság 1856-60--------2
Vasárnapi Űjság 1856-60-------3
(2) A lámpamúzeum
(3) FANFIC.HU
(5) Tabáni gázlámpák
*(Hogy ki inspirálta a másikat a nyomdászkodásra, most már nem kideríthető.A két család szomszédok lévén a házasságkötés előtt is ismerhette egymást-)
** Lásd Lámpás Rudi az Albecker vendéglőnél
*** szerelmi viszony
EGY LÁMPAGYÚJTOGATÓ EMLÉKÉRE (2.rész)
Fehérsas téri olajlámpa tartóoszlopa 1856 felirattal
pl. ilyen volt a tabáni Fehérsas téri oszlop is 1856-os felirattal (nem pedig szégyenoszlop, ahogy a néphit tartotta).
Mária Terézia 1722-ben rendelte el Pest-Buda utcáinak éjjeli kivilágítását .1727-re 80 db ,néhány évvel később már ötszáz olajlámpa bíztosította a biztonságos éjszakai közlekedést . Az első utcai lámpák bádogból voltak, szél ellen üveggel fedve. A bádogtest teteje levehető, alja nyitható volt. A lámpatest belsejében hasáb alakú bádogtartályban lötyögött a repceolaj, mely a tartályból kinyúló csőrbe húzott kanócba szívódott fel. A lámpagyújtogató meggyújtotta a kanócot, mely a szélvédett lámpában vidáman égett, míg hajnalban el nem oltotta, vagy míg ki nem fogyott a hasábból az olaj
Pest-Budán először 1816-ban világítottak gázzal, de a kísérlet abbamaradt. 1838 március 9-én ugyan bemutatkozott a gázlámpa az akkori Nemzeti Szinház előtt, de ez sem nyerte el a közönség tetszését, mert "világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatolt Óbudáig".
1866-ban a Margit körút és Kisrókus utca sarkán beindult a budai légszeszgyár, lassan kiépültek és elágaztak a gázvezetékek a Krisztina-, Vízi -város és a Tabán felé. Az olajlámpa gyújtogatók kénytelen -kelletlen gázlámpa kezelőkké képezték át magukat.De megérte, nem kellett többé olajkannát cipelni , csak elforgatták a csapot és meggyújtották a gázt, vagy később beizzították az Auer harisnyát. A lámpagyújtogató mesterség felkapott foglalkozássá vált.
Alkonyatkor összesereglettek gyújtópóznáikkal a gázgyár udvarán, hogy a főnöki eligazítás után öles léptekkel felgyújtsák valamennyi rájuk bízott gázégőt, reggel meg lekapcsolják őket.
Hogy mekkora becsben állt az időtájt a gázlámpák kezelője, -a lámpagyújtogató-, aki a vigasztalan sötétségbe bűz nélkül fényt varázsolt esténként, annak érzékeltetésére hadd álljon itt Remenyik Zsigmond verse:
Fényt vinni a sötétségbe -fennkölt gondolat, csodálatos, felemelő szimbólum.
Ágay Adolf,a kor jeles humoristája, lapszerkesztője leírja "Utazás Pestről Budapestre c. könyvében " a szakma fejlődését az olajmécses közvilágítástól az ívlámpák megjelenéséig.
Olajlámpás tartó oszlop az Erzsébet téri piacon aXIX.század közepén
Oh, azok a mélán pislogó hajdani olajos lámpások!
Oly kevesen voltak, s ezek is csupán a népesebb utczáknak
jutottak. Éjfélkor külön ki sem kellett oltani őket; mert
hogy szabatos kiszámítással éppen csak éjfélig futotta
bennök a töltés. Holdas éjeken meg arra a jó öreg planétára
bízták a világítást. Mégis a csudájára jártak, midőn
első ízben vetett árnyékot alattok a pesti lakos. Midőn ez
az emlékezetes dolog történt, 17-et írtanak a 90 elé. Mindig
sok nézője akadt a gyújtogatónak, midőn délutánokon
lajtorján mászott fel s a lámpás öblös üvegét hűségesen megpuczoválta,
az olajat meg a tartójába csorgatta.
A lámpagyújtogató (Ágay Adolf :Utazás Pestről Budapestre c.könyvéből)
(A korai gázlámpák gyújtása)
Csöndes időben könnyen ment a meggyújtás, főképen, ha gondozója
a körmével rojtosra piszkálta a lámpás belét. Bezzeg amikor
szél fújt! Sok gyújtószálat el nem rongálhatott, mint
hogy még akkor föl sem volt találva az a csoda-forgács,
mely egy-két rándításra lángra kapott. Hanem a kabátja
gombján lógott egy apró, koczkás üvegcse, mely kénsavval
megitatott gyapotot rejtett magában. Ebbe bökte bele a
kénköves végű forgácsot, mely többnyire lobot is vetett.
Hogy az olajat fölváltotta a petróleum, a néhány lámpással
felszaporított világító testek áldásában a távolabb külvárosokat
is részeltették, s így mind nagyobb derű ömlött el
Budapest fölött; nagyobb már azért is, mivel közben,
1856-ban a két éven át folytatott csövezésből végre kilövelt
— a légszesz. De eleinte csupán a Belváros részére.
Hiszen, mint könyvemnek «Színházak» czímű fejezetében
föl is említem, a Nemzeti Színház előadásain már
akkor volt részünk a légszeszben, midőn maga a város
lakossága még az olajos rendszer félhomályában botorkált.
Ám azokon az estéken csak úgy élvezhettünk drámát,
operát, ha az orrunkat befogtuk. A ruhánkban még haza is
vittünk az émelyítő szagból.
A kilobbanó tulipánok fölavató estéjén nagyapámmal
sétáltam körül. Az öreg mind azon tűnődött, hogyan éghet
a levegő. Főtiszt. Schirkhuber Móricz kegyesrendi tanárunk
a nagy eseményhez fűzve hozzá előadását, szépen elmagyarázta
nekünk, hogyan terem a gáz. Amennyi tehát a leczkéből
megmaradt bennem, mind kitártam nagyapám elébe.
Hogy az ámulás le ne vegye a lábáról, egyet rándított
magán s azzal nyugtatta meg hullámzó lelkét, hogy: «Ejh
mit! Különb csudákat tudott ennél Rambam, a nagy Maimonides.
» És ezzel a Lloyd-kávéházba vitt be, ahol a vendégek
között nem folyt egyébről szó, mint az új világításról,
öreg apám mély megilletődéssel hallgatta, én meg a fejem
fölött kinyílt tűzvirágokat néztem.
S amily nagy dolog volt akkor ez a változás, épp olyan
ujjongva köszöntöttük az újabbat. Gáz bácsi elvette Elektrát
s ketten okos háztartást folytatnak. Mert ha megcsuklik a
villany, helyét pótolja amaz; ha meg a gáz hibbantja el a dolgát,
segítségére oda szökken a fiatal szikra. Nem concurrensek,
bárha egymás mellett szaladnak is el a főváros alatt.
A lámpagyújtogató (Ágay Adolf :Utazás Pestről Budapestre c.könyvéből)
(Az Auer-harisnyás gázégők gyújtása)
Maga a légszesz sem maradt meg a régiben. Alakot
váltott, megifjúhodott, mint ahogy szokott az élemedett férj
a tűzről pattant menyecske kedviért. Az aszbeszt szitán át
fehérre izzik, világító erejében megnevekedett s fehérítő
sugárzása az asszonyok előtt nagyon kedves. Az ívlámpás
az uralkodó, természetesen. Souverain fölényének tündöklésétől
árnyékot vet a gázláng. Már itt-ott a Bel- és Lipótvárosban,
az utczán keresztül vetett sodronyszálakon függve
szórja szerte a fényt. Hivatott gondozója a reggeli órákban
a fehér gömböket lehúzva magához, a széngyertya-szálakat
váltja ki, ha leégtek.
Még jobb dolga van most a gázembernek. Megáll
a járásába tartozó lángok alatt, melyek a könnyebb felgyulás
okáért hunyorgó nappali álmot folytatnak, s rúdjával,
melynek végében borszeszbe mártott spongya lángol, egyet
csavarit s a holdvilágéval rokon sugár nyájasan ömlik el
a téren.
A lámpagyújtogató szobra Ungvárott
Borostyán Nándor a Vasárnapi Ujság tárcaírója a hetilap 1876 november 12-i számában szemléletesen és némi iróniával örökíti meg a közvilágítás hősét:
"Esti homály követi gyorsan a rövid novemberi délután világát. Félöles lépésekkel siet lámpástól lámpásig hosszú póznájával a világosság legfáradhatlanabb bajnoka: a lámpa-gyujtó.
Csodálom, hogy tücsköt-bogarat megéneklő fiatal rimfaragóink közül senki sem vette még lantjának húrjaira. Pedig mily alkalmas tárgy volna foglalkozása egy lelkes zöngeményre! A költői ihlet elnevezhetné második szent. Gergely lovagnak, kinek naponként meg kell küzdenie a sötétség sokfejű hydrájával. De ahol az ő dárdája, bocsánat: gyújtó póznája csillámlik meg : ott a világosság üli diadalát a sötétség fölött...
S hogy csípős széltől zaklatva, lidérczként kezd tánczolni az utczai lámpás lobogó légszeszlángja : ragyogó világosság ömlik el a kirakatok ezerféle tárgyain is. Itt tejszinű üveggömbökben , amott több karú kandeláberekben gyúl lángra az illó gáz. Jó falusiak azt hihetnék, hogy ma ünnepélyes kivilágítás napja van.
Kerti lámpa fénye nem vonja gyorsabban magához meleg nyári éjjelekben a lepkék s szúnyogok csapatát, mint a minő sebesen telik meg közönséggel a váczi-utcza a gázlángok föl-csillámlásának pillanata óta."
Dédapám, a lámpagyújtogató, midőn előtűnt az adathalmazok sűrűjéből, már nős ember, fix állása és bérlakása van a Margit-körúti légszesz gyárnál, felesége Antonia Vidomus hat gyermeket szül neki ( Josepha 1866 , Alexander Antonius 1868, Ferencz Xavér 1869, Nándor 1871, Mária Antónia dédanyám 1876, Rezső* 1883)
A Vidomus családban három leány volt Julianna, Theresa és Antónia. Theresa megesett leány volt , ő is szült egy Mária Antonia nevű leányt még 1865-ben , apa nélkül anyakönyvezve. Antónia hat gyermekéről már tudunk. Julianna viszont 1878-ban szintén szült egy gyermeket, akinek apjaként az én drága jó dédapámat anyakönyvezték (!)Dédapám úgy is mondhatnánk benősült egy családba, először öt gyermeket nemzettek Antóniával, majd Julianna szült néki egy fiút , hogy a sort végül Antónia fejezze be az újszülött Rezsőkével.* Hogy Theresának kitől lehetett gyermeke, már végig sem merem gondolni, kimondottan rosszindulatú feltételezés lenne dédapámat gyanúba keverni. Csak gyermeke második keresztneve ne Antónia lenne! Egyébként azután, hogy a Vidomus és Kramm család kapcsolatba került egymással, repkedtek a keresztelőkön az Antal név férfi és női változatai: Antonius, Antónia,stb.A Kramm familia régi budavári család, 1736 november 23.-i születéssel már ismeretes egy ősapám, Franciscus Antonius Kramm, akinek apját Franciscus Krammnak hívták, anyját meg ezzel a szép csengésű névvel illették: Anna Veronica.
A Kramm családfa részlete
*(a 6. gyermek, aki Rezső néven látta meg a napvilágot, felnőttként mint fűszeressegéd kamatoztatta kvalitásait)
Tabáni gázlámpák Következik a befejező rész
Borostyán Nándor a Vasárnapi Ujság tárcaírója a hetilap 1876 november 12-i számában szemléletesen és némi iróniával örökíti meg a közvilágítás hősét:
"Esti homály követi gyorsan a rövid novemberi délután világát. Félöles lépésekkel siet lámpástól lámpásig hosszú póznájával a világosság legfáradhatlanabb bajnoka: a lámpa-gyujtó.
Csodálom, hogy tücsköt-bogarat megéneklő fiatal rimfaragóink közül senki sem vette még lantjának húrjaira. Pedig mily alkalmas tárgy volna foglalkozása egy lelkes zöngeményre! A költői ihlet elnevezhetné második szent. Gergely lovagnak, kinek naponként meg kell küzdenie a sötétség sokfejű hydrájával. De ahol az ő dárdája, bocsánat: gyújtó póznája csillámlik meg : ott a világosság üli diadalát a sötétség fölött...
S hogy csípős széltől zaklatva, lidérczként kezd tánczolni az utczai lámpás lobogó légszeszlángja : ragyogó világosság ömlik el a kirakatok ezerféle tárgyain is. Itt tejszinű üveggömbökben , amott több karú kandeláberekben gyúl lángra az illó gáz. Jó falusiak azt hihetnék, hogy ma ünnepélyes kivilágítás napja van.
Kerti lámpa fénye nem vonja gyorsabban magához meleg nyári éjjelekben a lepkék s szúnyogok csapatát, mint a minő sebesen telik meg közönséggel a váczi-utcza a gázlángok föl-csillámlásának pillanata óta."
Dédapám, a lámpagyújtogató, midőn előtűnt az adathalmazok sűrűjéből, már nős ember, fix állása és bérlakása van a Margit-körúti légszesz gyárnál, felesége Antonia Vidomus hat gyermeket szül neki ( Josepha 1866 , Alexander Antonius 1868, Ferencz Xavér 1869, Nándor 1871, Mária Antónia dédanyám 1876, Rezső* 1883)
A Vidomus családban három leány volt Julianna, Theresa és Antónia. Theresa megesett leány volt , ő is szült egy Mária Antonia nevű leányt még 1865-ben , apa nélkül anyakönyvezve. Antónia hat gyermekéről már tudunk. Julianna viszont 1878-ban szintén szült egy gyermeket, akinek apjaként az én drága jó dédapámat anyakönyvezték (!)Dédapám úgy is mondhatnánk benősült egy családba, először öt gyermeket nemzettek Antóniával, majd Julianna szült néki egy fiút , hogy a sort végül Antónia fejezze be az újszülött Rezsőkével.* Hogy Theresának kitől lehetett gyermeke, már végig sem merem gondolni, kimondottan rosszindulatú feltételezés lenne dédapámat gyanúba keverni. Csak gyermeke második keresztneve ne Antónia lenne! Egyébként azután, hogy a Vidomus és Kramm család kapcsolatba került egymással, repkedtek a keresztelőkön az Antal név férfi és női változatai: Antonius, Antónia,stb.A Kramm familia régi budavári család, 1736 november 23.-i születéssel már ismeretes egy ősapám, Franciscus Antonius Kramm, akinek apját Franciscus Krammnak hívták, anyját meg ezzel a szép csengésű névvel illették: Anna Veronica.
A Kramm családfa részlete
Tabáni gázlámpák Következik a befejező rész
2014. január 6., hétfő
MÁSFÉL ÉVE FOLYT A CÉCÓ-BEZÁRT A TABÁN MOZI
Czenkli Dorka
Elérkezett az idő, vagy azt is mondhatnánk, hogy a jóslat beteljesült. A halódó művészmozi-hálózat újabb bezárásra ítélt áldozata 2013-ban a Tabán mozi lett.
A verseny – Kit zárnak be előbb? – győztesei tavaly az Odeon és a Kino voltak szinte holtversenyben (szó szerint ugyebár), lévén egészen kis különbséggel sikerült kivéreztetni mindkét art mozit, előbbi 2012 júliusában, míg Mundruczó Kornél mozija kicsit több mint egy éve, decemberben elsején húzta le a rolót.
Ám az idei év kulturális veszteségi listájára még gyorsan egy újabb art mozi elvesztését is felvéshetjük: december 30-án vetítették az utolsó filmet a Tabánban, amely történetesen egy izlandi thriller, a Dermesztő mélység volt – e viccesnek nem nevezhető párhuzamot nem is kommentálnánk.
Nem lesz többé Budán art mozi
A Tabán honlapján a mozi csapata a következőt „üzente”: „Sajnálattal közöljük, hogy a Tabán mozi 2013. december 31-ét követően bizonytalan időre bezár.” Megkerestük az üzemeltetőket, és kérdésünkre elmondták, hogy a mozit 5 éve üzemeltető Grantfilm Kft. bérleti szerződése december 31-gyel lejár, és a Budapest Film Zrt., a főváros mozi-üzemeltetéssel foglalkozó cége nem kívánta meghosszabbítani azt, miután magas összegű, több mint egy éves bérleti díj fizetésével maradtak el.
Bár a mozi bezárásával kapcsolatos hír némi reménysugarat is magában foglal, a „bizonytalan időre” megjelölés szinte semmit sem jelent. „Második éve folyik a cécó, mikor és hogyan zárnak be minket” – fogalmazott a Narancsnak a mozi munkatársa, ám ezúttal hivatalos keretek között, a bérleti szerződés lejárta okán, vagyis meghosszabbítása híján zárnak be. Nem maradt segítség, hiába, nem tudták fizetni a bérleti díjat, amely évek óta problémát jelentett, pedig volt, amikor még ilyen-olyan gyorssegélyt is kaptak, mindhiába.
Forrás:http://gabooo.blog.hu/
A Tabán mozi az első mozgóképszínház volt Budán, az 1910-es években Pécsi Manó alapított. A sokszoros névváltozás során a ’90-től a Tabán nevet viselő art mozi 1917 és 1947 között volt Palota, 1948-49-ben Krisztina, s 1954-től 1990-ig, úgymond a fénykorában – amikor ide jártak mindenféle szerelmes bölcsészek Kira Muratova-filmekre elandalodni – pedig Diadal mozinak hívták.
Az állami támogatások megszűnésével és a pályázati kiírások elmaradásával gyakorlatilag az üzemeltető szerint fenntarthatatlanná vált az art mozi, amely évről évre egyre magasabb nézőszám kiesést produkált, nem volt kihasznált, és bár úgy tűnt, hogy az I. kerületnek fontos, hogy legyen art mozija, érdemben már nem tudtak segítséget nyújtani. A kerület Kulturális, Oktatási és Sport Bizottságának elnöke, Iványi Tibor (MSZP) csak megkeresésünk alkalmával értesült a mozi bezárásának híréről. „Rendkívül felháborítónak és felettébb szomorúnak tartom az esetet” – mondta a Narancsnak, majd hozzátette, hogy a Tabán volt az a mozi, ahol még Major Tamással együtt is mozizott.
Bár Iványi a bizottságban betöltött elnöki tisztségét csupán formalitásként értékelte, s önmagát nagyvonalúan a „biodíszlet kategóriába” sorolta, elmondta, hogy ez a második ciklus, amit az I. kerület Kulturális, Oktatási és Sport Bizottságának élén tölt el, egyébként pedig több mint 20 éve tagja a Budavári Önkormányzatnak, de ez alatt az idő alatt a Tabán mozi kapcsán komoly tartalmi kérdés sosem merült fel. Némi támogatási összegről folyamatosan esett szó, de az art mozi sorsával kapcsolatban sosem volt a kerület semmilyen döntő helyzetben.
A képviselő mindenkit lebeszélne arról, hogy manapság bármin is csodálkozzon, mi pedig attól tartunk, nem ez az utolsó art mozi, amelynek szomorú végéről gyászhírt adunk.
Forrás: Magyar Narancs 2013 december 30
2014. január 3., péntek
EGY LÁMPAGYÚJTOGATÓ EMLÉKÉRE (első rész)
Egy családfakutatás mindig hozhat váratlan meglepetéseket. Pláne, ha az ember saját családjáról van szó. Mert ugye másokról mindent el tudunk képzelni, semmin se lepődünk meg, miért is? Minden lehetséges. De saját famíliánkról szüleink néhány könnyes szemmel suttogott félmondatai és a rokoni emlegetések alapján egy szolíd, konszolidált család képe bontakozik ki, mert mieinkkel is úgy vagyunk , ha mondani kell valamit, -jót vagy semmit!- és ez öröklődik.
Pedig ők is éppolyan vágyakkal, akarásokkal telített hús-vér emberek voltak, mint mi, maiak, jó és rossz tulajdonságokkal, természettel megáldva. Őket is dobálta a sors, harcoltak a napi létért, próbáltak elsősorban segíteni maguk, majd gyemekeik sorsán, -olykor egymás ellenében is- tisztességes és kevésbé tisztességes eszközökkel. Mai napig rejtély például, hogy ki volt az a feketepéter a családban , akiről még beszélni sem szabadott, mindenki szörnyűlködve emlegette nénikéim közül(volt vagy tíz), s ha véletlenül botor módon rákérdeztem, mit követett el a szerencsétlen, hangjukat suttogóra fogva titokzatos arcot vágtak-jobb, ha te azt nem is tudod!-
Mai napig nem derült ki, s már talán nem is fog, mi volt a vétke a bűnök rangsorában, sikkasztás, gyilkosság, netán lopás, vagy váltóhamisítás. Vagy például nemrég derült fény nagyanyám lánykori előéletére. Magam nem is ismertem ,még a II.világáború alatt meghalt. Időskori fotóin amolyan igazi jóságos nagymamaként jelenik meg, anyám és testvérei mindíg a legnagyobb tisztelettel emlegették, tiz gyermeket szült nagyapámnak és fel is nevelte őket. Anyakönyvi kutatgatások közben derült ki, hogy ez az áldott lélek egy olyan óvodáskorú leánnyal érkezett a házasság révébe akinek születési anyakönyvéban az apa helye kitöltetlen volt..Na és mondhatná valaki,volt egy előző kapcsolata. Igen ám, de akkoriban még csak 1896-ot írtak.Talán szorult helyzete miatt fogadta el nagyapám házassági ajánlatát, talán szerelemből ment hozzá, közel százhúsz év után ez nem kideríthető.A kilenc utóbb született leány és a legvégén született egyetlen fiúgyermek becsületére legyen mondva nővérüket mindig édestestvérnek tekintették és úgy is kezelték. Kifelé a család meg mélyen hallgatott.
Ugyanígy vagyunk elődeink foglakozását illetően. Apám saját üzlettel rendelkező hentesmester volt a Józsefvárosban, apai nagyapám komoly asztalosműhellyel rendelkezett, az anyainak meg nyomdász volt a mestersége. További felmenőim foglalkozását szüleim sem tudták, vagy legalábbis nem beszéltek róla, de a képzeletem azoknak is hasonló foglalkozásokat könyvelt el. De a múlt nyomot hagy,s ha a képzelet, vagy a feledés mázát kitartóan vakargatjuk, előtűnik a valóság, ami talán sokkal érdekesebb,-már annál fogva is, mert a bizonyosság címkéjével van ellátva.-
Egyik anyai dédapám a család szerint jómódú kádármester volt valahol a Tabánban- Egyetlen fénykép maradt fenn róla . Beállított pózban ül a fotográfus székében, kezében hosszúszárú pipával, fején pörgekalappal, lábán térdigérő bőrcsizmával kevélyen tekint a masina lencséjébe.
Azután jön a máz kitartó vakargatása. Lássuk, mi van alatta. Tény, hogy eredeti foglalkozása kádármester, talán műhelye is volt a kiegyezés táján, ami feltételezhetően tönkrement, mert mesterségbeli tudását a későbbiekben a Déli Vasútnál kamatoztatta, az 1873-ban megnyílt Budapest-Fiume útvonalon állt alkalmazásban a külhonba szállított boroshordók estleges javítási tennivalói kapcsán. A dolgokat tehát dialektikusan kell szemlélni; ami ma igaz, korántsem érvényes a holnapra. Időben továbbmenve , az öregedő kádármester bizonyára terhesnek találhatta az állandó utazgatást- távollétet a családtól, netán az asszony nógatta, - mert továbbra is a Déli Vasút kebelében maradva végképp elszakadt szakmájától-felcsapott pályaudvari vasúti pályaőrnek. Végtelenül kényelmes állás, tekintve hogy a Déli az Enyedi (ma Nagyenyed) utcától, ahol lakott, egy percnyi sétára van .
Másik anyai dédapámról a család mit se tudott a nevén kívül. Kramm Antal és felesége Antónia Vidomus. Ez is csak nagyanyám halotti anyakönyvi kivonatából lett kibogozva. Róla lesz szó a következő részben
Tabáni gázlámpák
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)