1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2019. június 9., vasárnap

TABÁN





A Vasárnapi Újság 77 évig tudósít kis hazánkban és a nagyvilágban történtekről, tudományos, művészeti mellékletekkel kényezteti az olvasót, politikai eseményeket világít meg, társasági rovata van, bemutatja a k.u.k. birodalom tájait, magyar és korabeli külhoni regényeket közöl folytatásban, verseket jelentet meg neves és ma már teljességgel ismeretlen poétáktól, emellett iparosok, kereskedők hirdetései gazdagítják a hetilap tartalmát.Egyszóval színesen és érdekesen mutatja be a a korabeli élet történéseit.


A hetilap tanulmányozása során újabb képekkel illusztrált írásra hívom fel az olvasó figyelmét, Bányai Elemér(Zuboly) újságíró cikkére, Balogh Rudolf fotóival. Bányai pár évvel később az első világháborúban az Uzsoki-szoros körüli harcokban vezette rohamra századát a betörő orosz csapatok ellen és hősi halált halt

TABÁN




K I S E B B TÉPÁZÁSOK után, melyek festői tollazatától azért egészen mégsem tudtákmegfosztani, a főváros tanácsa most földrengésszerű apparátussal megy neki a Tabánnak. Eddig csak csipkedte. Egyszer kimetszett belőle egy keskenyebb húsdarabot. Ez még nem ártott a Tabánnak túlságosan. Aztán, mint mikor a beteg embernek a fogát húzzák
vagy a fájós tagjait operálják, Tabán gyöngyeiből leüttetett egy-egy különösebb darabot a szabályosság elve érdekében.

A Tabán azért megmaradt nagyjában az ő régi, kedves, különös és furcsa mivoltában. Mindannak, a mi szabályszerű, csökönyös tagadásával, keresztül¬kasul össze-vissza és rapszodikus rendetlenségben kanyarogtak az ő ódonságot kiáltó utczái és ezekben az utczákban olyan házak, melyek semmiféle sablont nem ismertek. A pesti kőrengetegekből idetévedt utas úgy járt ebben * festői labirintusban, mint a meseország kalandozója.

Romantikát, antikvitást vagy a hogy a pesti költők mondják, levendula illatot kellett éreznie minden lépésére és a tabáni svábok, a kik persze semmit sem éreztek ezekből a fellengző impressziókból, a pesti ember kedvezéséből ezalatt szépen vagyonosodtak,gazdagodtak s vendéglőikben a romantikát kereső kirándulóknak olyan idegenforgalmi árakat szabtak, hogy méltóvá tették magukat a legkiválóbb uzsoraczégek elismerésére.



Mert hiába nevezik hivatalosan Ráczvárosnak a főváros eme területét, a ráczokból egy templomon, néhány egyházi emberen és a várost jelölő rácz vagyis szerb szón, Tabán-on kívül nem maradt más hírmondó semmi sem. Valamikor nagy életcsaták dúlhattak az itt élő törzsökös szerbség és a beözönlő svábok között. A háborút nem ágyúkkal, puskákkal és kardokkal vívták, ha¬ nem veszedelmesebb fegyverekkel. Szorgalommal, szivóssággal, telekkönyvi be- és kitáblázásokkal.



(Erről a házról készítette híres Tabán-rajzát budapesti látogatásakor
a nagy francia építész Le Corbusier)


És ebben a csatában a magyar virtus sokféle tulajdonságával jeleskedő szerb faj a rövidebbet húzta. Holott nagyon jól értett az emberfejek levágásához, háborús, katonás fajzat volt ő is és a viadalokban megállotta jól a helyét. De olyan idő következett nemsokára, különösen a törököknek Budavárából való kiűzetése után, mikor a hatalmi felsőbbség biztosításának eszközei módosultak.
A mit azelőtt és egy darabig még ezután is,a személyes bátorság kiválóságával, vakmerőséggel, vagy fegyveres készséggel vivtak ki,a békés idők beálltával pótolni kellett ügyességgel, ravaszsággal, szívós munkával, kitartással és számítással. S ebben a bonyolult feltételű csatában a budai rácz elvesztette az ütközeteket a svábbal szemben. Tabánban már évtizedek óta a sváb elem jutott túlsúlyra, az egykori rácz élet viszont annyira kiapadt, hogy ittlétét és virágzását kulturemlékei nyomán kell nyomozás tárgyává tenni.

Ilyen mindjárt maga a név, melyről a fővárosnak ezt a részét ma is ismerik : Tabán.
Mi e z? Micsoda vonatkozása van a szerbekkel vagy az ebben a városrészben végbement élettel? II. Endre oklevelei között, melyeket Fejér György közölt az ő Codex Diplomaticus-ában, találunk kettőt, hol ilyen utalások vannak: «Tabenra mons ad Budám.» Továbbá egy
1212-ből való oklevélben: « . .. ét inde ascendit ad médium montis, qui dicitur Tebenra (alias Tabenra),» a következő szintén ezen évből valóban pedig ezt : « . .. ét inde ascendit ad médium montis Tabcnra*.




Ez a Taben(ra) hegy Buda és a héwizek között létezett volna, de hogy a mai Tabánra vonatkozik-e vagy másra, ki tudja. Nyelvészek nem döntötték el, historikusok nem tisztázták, geográfusok pedig az egykori elnevezéseknek megfelelő mai nomenklatúrát nem állapították meg. A Tabán magyarázatához más nyomok ígérnek valószínűbb eredményeket, mi tehát ezen a nyomon indulunk
A szerb nyelvben Tabán valaminek az alját, talpát jelenti, például a czipő vagy csizma alját és annak is azt a nyerges részét, mely a talptól a sarokig terjed. Esküt ugyan nem mernénk tenni erre a magyarázatra, de nagyon valószínűnek látszik, hogy a Tabán elnevezés hegyalja,esetleg váralja értelemmel birt s ez adta igazi jelentését.
A magyar nyelvforgalomban ez a városrész állandóan kétféle elnevezéssel élt. Egyidejűleg Ráczvárosnak és Tabánnak nevezték és az irodalmi emlékezések között is ezt a kétféle megjelölést találjuk. A tizenhetedik század közepén már erős rácz kolónia volt és a tizennyolczadik elején egyik-másik nevezetességével a pesti krónikások figyelmét is felkeltette. A ráczvárosi sörház és a ráczvárosi kávéház a tizennyolczadik század első éveiben olyan nevezetességek voltak, melyekről Gaal György «Furkáts Tamás levelein czímű humorisztikus újságjában több ízben megemlékezik. A tabáni kiválóságok között pedig az irodalom emlékezik meg Vitkovics Mihályról és Virág Benedekről Mind a ketten itt laktak, Virág egykori lakóháza ma is megvan az Árpád (helyesen:Apród /tabananno/) utcza 10 szám alatt. Ennek az emeletén élt évtizedeken át az a kiváló jámbor lélek.kinek földi sanyarúságait egyedül azok a lelkiek enyhítették, melyekkel tüzesítette és vigasztalta magát a múlt századeleji kopár és sivatagszerű kulturátlanságban. 1810-ben a Tabánt hatalmas tűzvész dúlta és majdnem egészen elpusztította. Egy régi emeletes ház rácsos terraszának a felirata ma is őrzi ennek a nagy tűzvésznek az emlékét. Nagyobb események még csak a szabadságharcz alkalmával vonultak el a Tabán fölött. A Gellérthegyről, melynek aljában hegyes-völgyes talajon meglapult, egy-egy osztrák ágyú mindig pislantott rá egyik szemével, ha netalán rendetlenkedni akarna. De nem tette




Békésen viselte magát s a szerint, hogy a vár a Hentzi vagy a Görgei kezében volt, a többségi-párt nézeteivel azonosította magát. Ekkor már éltek okos németek benne nagy számmal, a kik nagy piano és langzam modorban a tabáni politikát úgy vezették, hogy a lakosságra lehetőleg minél kevesebb konfliktus háramoljon. Az Attilla-körút építésekor a főváros egy ízben már mélyében belenyúlt bonczkésével a Tabán gyomrába, de ezt az operácziót szerencsésen kiheverte.
Lapályos része fejlődött szépen és gyorsan. Hátán a villamosok egész tömege iramlik a Hűvösvölgy és Zugliget felé, de a dombos és hegyes részeken húzódó utczák érdekesnél érdekesebb házaikkal változatlanul maradtak évtizedeken át.
Elképzelhetetlenül sajátságos építkezéss tette aztán festőivé és érdekessé az emelkedettebbpontokon egybe zsúfolt házakat. Törvényszerűséget vagy szabályosságot egyiknél sem lehet tapasztalni. A talaj viszonyai szerint épült itt egy ház a másik hátán. Állandó azonban bennök a virágnak és a fának patriarkális kultusza. Talán egyetlen olyan ház sincs, még a
legszegényebb fajták között sem, mely legalább a virágdíszt nélkülözné, de viszont egy sincs olyan, a melynek építkezése modoránál fogva valami ódonos kuriozitása ne volna.
Még a törökös építkezés nyomait is lehet találni például a Hadnagy- és Kör-utcza sarkán levő házon, mely olyanszerű, mint azok a rodostói török épületek, melyeket fotográfiák után ismerünk. Egy-két ilyen törökös vonatkozásra mutató házon kívül a törökvilág emlékeinek más hírmondói a fákon kívül itt már alig vannak. Ezek között is csak kettő olyan, melyről egészen biztosan meg lehet méretei után állapítani, hogy gyökereit három-négyszázad előtt, talán valamely jámbor török rokonunk bocsátotta a föld alá. Eperfa mind a kettő,


egyik a Kör-utcza 17. számú ház udvarán, nyolcz-kilencz, a törzsből kinyúló vastag ággal,melyek az egész udvart betöltik. A másik törökvilágbeli eperfa a Kőműves-utcza 11. számú ház udvarán látható. Az Aranykakas-utczában az egykori Három nyúl kaszárnya ócska falai
tűnnek elő. Valamikor az utczát is így nevezték s ettől kapta a nevét a kaszárnya, mely elköltözött ugyan rég innen, de a neve azért ma is megmaradt.
A Hadnagy-utcza 35. szám alatt úgynevezett földszintes-emeletes házat látunk. Mi lehetvájjon ez? Tabáni építkezés, mire csak Tabánban vannak más példák. Magas ház, mely emeletesnek indult, de aztán úgy látszik meggondolta építője a dolgot. Miért csináljon ő emeletet? És ha már emeletet nem csinál, mi szükség van egyáltalában ablakokra is?
Elég lesz neki kettő, egy az egyik sarkon, másik a felvezető utczába kiütő sarokra. Olyan,mintha hátat akarna fordítani az egész pesti világnak. De az udvar felé annál több ablaka van. A befelé való építkezési stílus itt már követelte az ablakokat. Van olyan ház is, (Hadnagy-utcza 14.) biedermayeres fajta, mely felerészben emeletes, felerészben földszintes, aztán olyan is, melynek ablakfölötti fülkéjében a ház védszentjének szobra van kitéve (Orbán-u. 7.). Aztán ha jól körülnéz az ember, lát más furcsaságokat is. Házak, melyeknek a tetőzete is egészen a földet éri. Ezek a leghitelesebb dokumentumai annak a sok bontásnak, töltésnek és ásásnak, melyek a nagyobb utczák mentén végbementek. S miközelükben paloták emelkedtek, azalatt ők a földbe sülyedtek. A Fehérsas - utcza 4. szám alatt az egykori hires «mély pincze,hajóslegényeknek és halászoknak hires csárdája volt, fent a magasságban pedig egy bemeszelt falból kiütköző felírás bizonyítja, hogyitt volt a hires Alpekker Antal-féle vendéglő(helyesen Albecker Antal –féle/tabananno/,az első halászlé csárdája Budának, hova írók és művészek jártak leggyakrabban.

Az udvart egy gesztenyafa díszíti, a mi ezen a vidéken ritkaság. Egész lekerülve az Ybl Miklós-térre(7. sz. a.) és a Döbrentei-utczába, két érdekes empire stilű ház jelenti a tehetősebb


tabániak egykori jó ízlését. Különösen a Döbrentei-utcza 15. szám alatt levő kétemeletesház érdekes tiszta stílusával, faldíszül alkalmazott figuráival és két hivatalos jelzésével,melyeknek egyike az 1838-iki, másika az 1795-iki árvíz magasságát mutatja.

Ez az utcza egyelőre nem fog bontás alá kerülni, mert már korábban szabályozták de az At t i l a -körút torkába eső «Vig déli vasutastól* végig az Árok-utczán, továbbá a balra (pesti irányból) oldalt eső zeg-zugos, kanyargós, egymás fölött húzódó utczák az új építkezéseknek mind áldozatául esnek.

A főváros tanácsa ezt az öreg városrészt immár sommásan elintézi. Nem egyes házak lebontásával, ócskaságok kiczifrázásával, hanem az összességnek lehengerelésével.


Tabán többé egyszerűen nem lesz. S épen azért, mert a főváros halaszthatatlan kiirtását határozta el, jól tenné, nagyon is jól tenné, ha a lehengerelés előtt a Fővárosi Múzeum számára hozzáértő művészszel a régi Tabánt rekonstruálná. Másutt is ugy cselekszik ezt,
a hol törődnek a fővárosok hagyományaival.






Zuboly
Forrás: Vasárnapi Újság 1909 július 18

Bányai Elemér




(Szamosújvár, 1875. aug. 21. – Oblasce, 1915. ápr. 2.): újságíró, író. Kolozsvárott szerzett bölcsészdoktorátust 1900-ban. 1905-ig Kolozsvárott az Ujság, a Magyar Polgár és a Kolozsvári Lapok szerk.-je. 1905-től Bp.-en egy ideig az MNM könyvtárában gyakornok, 1910-től a Magyar Nemzet, 1914-től a Magyarország belső munkatársa. Zuboly álnéven a Vasárnapi Ujságba, Pesti Naplóba, Magyar Nemzetbe írt színes riportokat az aktuális eseményeken kívül a m. történelem és irodalom kiemelkedő alakjairól és alkotásairól, Bp. nevezetességeiről. A 20. sz. elején annak a radikális polgárságnak volt a képviselője, amely hevesen támadta a konzervativizmust és a reakciót. Ady Endre hű barátja volt. Az I. világháborúban az uzsoki szoros körüli harcokban esett el. – F. m. Örmény anekdoták (I–III. Szamosújvár, 1903); A Pesti Hírlap harminc éve (Bp., 1908); A Századok név- és tárgymutatója (Bp., 1908); A Pesti Napló 1848–1908 (Bp., 1908); Zuboly könyve (B. E. válogatott munkái, Bp., 1915). – Irod. Ady Endre: Bölöni György, Krúdy Gyula, Kunfi Zsigmond, Mikes Lajos stb. megemlékezései Zuboly könyvében (1916); Derzsi Tamás: Emlékezés Zubolyra (Élet és Irod. 1965. 16. sz.).


Schöpflin Aladár nekrológja Bányai Elemérről a Nyugat 1915. 9.számában



Temetése 1915 szeptemberében a Kerepesi úti temetőben


Balogh Rudolf



1879. szeptember 1– 1944. október 9


Aranykoszorús fényképészmester lett, fotóművész, a magyaros stílus néven ismert fotográfiai irányzat egyik megteremtője, és talán legjelesebb képviselője. Nem biztos, hogy túlzok, ha azt mondom, a magyar fotóművészet egyik úttörő, formateremtő egyénisége, aki számtalan kortársa számára jelentett művészeti igazodási pontot.


Első lépései még mindezt persze nem sejttették. Mint annyi más kortársa, ő is tizennégy évesen kapott szüleitől egy Zeiss fényképezőgépet. Miért pont ennyi idős korában, még senki nem kutatta, de nem ő az egyetlen a magyar fotográfia jelesei közül, akinek ezzel a mondattal indul a szakmai életrajza. Ezzel a géppel tanította aztán győri reáliskolai rajztanára, Ruby Miroszláv fényképezni. Valószínűleg jó tanár lehetett, legalább is nagyon nem vette kedvét Rudolfunknak, aki a hat középiskolai osztály után Bécsben a Lehr- und Versuchsanstalt-ban folytatta fényképészeti tanulmányait. A főiskola után még két évig tökéletesítette szakmai tudását külföldön, miközben megjárta Münchent, Görzöt, Konstantinápolyt, Bécset. Hazatérése után, 1902-től a Vasárnapi Újság fotóriportere, illetve – miként akkoriban mondták – fotóillusztrátora. 1912-ben nyitotta első műtermét Budapesten, a Váci utca 12. alatt. Kevés hagyományos portré került ki keze alól, inkább éjszakai városképei tették ezidőben ismertté. Az első világháborúban a K.u.K hadsereg haditudósító századának tagja lett. József főherceget, majd Vilmos császárt kísérve megörökítette a háború színtereit, harcait, a lövészárkok mindennapjait. Háborús képeiből sok került a berlini és a bécsi hadimúzeumokba, de ekkor készült több mint kétezer nagyméretű 10x15-ös, 13x18 cm-es üvegnegatívja, panoráma- és sztereóképe a Magyar Fotográfiai Múzeum féltett kincse.


1920-tól majd másfél évtizeden keresztül a Pesti Napló fotóriportere. Képeinek színtere elsősorban a magyar falu. Fő műfaja a tájak, zsánerek, állatok évszakhoz kötődő képei, és ezek mellett Budapest szebb, ünnepibb arcainak lenyomatai, melyek a vasárnapi képes műmellékletben rendszeresen, hétről-hétre megjelentek.. E szellemben készült könyve, a Magyar képek több nyelven is szolgálta a háború előtti, a magyar idegenforgalmi propagandát.


A fotós közélet egyik irányítójaként is illik emlékezni rá. 1910-től a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének tagja, 1917–1929 között tiszteletbeli tagja, s egyben alelnöke, majd 1932–1940 között a MAOSZ-EMAOSZ alelnöke. Jelentős része volt a magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó történetében is. 1911-től A Fény szerkesztője, 1914 júniusában pedig Szakál Géza, Fejérváry Sándor, Kankowszky Ervin társaságában útjára indította a Fotóművészet című szaklapot. 930-tól pedig a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője.


1944-ben életműve nagy részét megsemmisítette egy bomba. Temetésekor a bombariadó szirénái szolgáltatták a gyászzenét.






(kassius)

2019. június 3., hétfő

BUDA HALAD A KORRAL


BUDA HALAD A KORRAL


Élet Élet, 1935. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)1935-12-29 / 52. szám
Várkonyi Titusz írása

A hegyoldalban megbújó kis zöldvendéglőben, mely mint temetőcsősz ügyel a holt Tabánra, a földdel egyenlővé tett hajdani viskóváros néhány emigrált benszülöttje ad találkát egymásnak vasárnap délutá- nonkmt. Fehérfejű, öreg borisszák felöltik generációkat látott és ünnepi alkalmakra tartalékolt Ferenc József-kabátjukat, vagy gömbölyű termetükön pattogóra feszült zakójukat, csendes, öreg sírkertekben pihenő régi budai kis «schneiderek» szabászati alkotásait s mellényükre felcsatolva a nagyszemű óraláncot, letelepednek a kocsmaudvar vénségtől hajlottderekú eperfájának, meg néhány fiatal ákácának ernyője alá.
Poharaznak, «plattoznak», játszák a rácvárosi bridge-et, a «snapszli»-t, vagy elévődnek réklis, sorvadt kis kontyú öreg életpárjukkal és szakállas viccek rozsdás viharágyúit sütögetik harsány, romlatlan nevetéssel jutalmazva önnön elmésségüket.




A magyar és a sváb szavak testvériesen ölelkeznek s amikor a mellényeket kigombolja, a nadrágszíjakat néhány lyukkal tágabbra kapcsolja a «spritzerek» növekvő száma, nemcsak a nyelvek, de a szívek is megoldódnak. Eleinte nyikorog, majd a bortól egyre olajozottabban felpattan a múltak zárja s a merev hangszálak rozoga grammofonján vidám, tréfás vagy szomorkás gassenhauereket recseg. A nyáron egy vasárnap délután különösen ünneplő hangulat uralkodott a zsúfolt kis kocsmaudvaron. Az arcok világítottak, mint piros üveggömbök a nyári kertben, zajosan csörömpöltek a poharak, sűrűn ürültek a fiaskók s az egy szál személyzet, tömzsi, fehér, vászonkabátos legény homlokát már kiverteaverejtékaszaporarohangálásban.
Egyszerre csak azután minden zajt legyűrt és hirtelen meglepetésszerűen csendet teremtett egy lágyan simogató tenorhang:

 «Wien, nur du allein . . .»

Az egész kis udvar öreg eperfájával, fiatal, fehér
fürtjeit fitogtató ákácaival együtt egyetlen nagy figyelemre hegyeződő füllé, egyetlen, lélegzetét visszafojtó tüdővé varázsolódott.
Elhangzott a bécsi érzelmes dalocska utolsó akkordja is. Feldübörgött a taps és ujjongó kiáltások csattantak el: 

«Bravó, Sáni!»

Elcsodálkoztam kissé a nagy ováción, melyet a derék Sáni — amint szomszédomtól megtudtam, a dalos budai kárpitos-legény — nem hallhatott, mert rádió-hangszóró közvetítette az énekét. De Sáni valamit az éteren át megérezhetett, mert néhány pillanattal később már újból lágyan tremolázott a hangja az évtizedek során egyre fáradtabban baktató szerelemről, meg a borról, mely egyedüli örömként marad meg a végén a szív tavaszától messzire sodródó öreg ember számára.

A csintalan, vén kaputosok és kedves mámlkák sóhajtó kórussal kísérték a rádióénekest s ismét úgy ünnepelték, mintha testi jelen valóságával is megörvendeztette volna őket.
Magam is elandalogtam kissé s éppen ezért meglepetten és értelmetlenül bámultam a fehér tányérra, melyet a cigányprímás közismert mozdulatával helyezett orrom alá egyik joviális öreg borozó:
Sánmak — mondta.
— De hiszen ... — próbáltam magyarázatot
kérni, ám nem engedte befejezni s szavaimba vágott:
— A Sáni a rádióban énekel, de egy óra múlva itt lesz és folytatja.
Leszerelve, belehullajtottam egy húsz fillérest a tányérba, jóízű nevetést fojtottam vissza magamba s néztem, hogy az öreg tányéros hogyan adóztatja meg sorra a vendégeket a rádión át éneklő Sáni javára.
Buda egy kis újításért nem megy Pestre. Az úttörő rádió-tányérozással is megmutatta ezt. 

Várkonyi Titusz


2019. június 1., szombat

BUDAPEST TŰZFALVÁROS


Budapest tűzfalváros

Képes Vasárnap - A Pesti Hirlap kiadása Pesti Hirlap Vasárnapja, 1930. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)1930-12-14 / 50. szám



Az utolsó évek nagy idegenforgalmának hatása alatt sok szép cikk és könyv jelent meg hazánk fővárosáról, melyek azonban csak fényoldalaít tárgyalták a Dunapartl metropolisnak. Vannak azonban dolgok, melyekkel foglalkozni kell, — még akkor is ha nemi éppen kellemes fényt vetnek városrendészeti politikánkra — mivel a kritika csak 'akkor hatásos, ha a szép és jó dolgok mellett helyet talál a hibák és a fonákságok számára is. Tudjuk, hogy fővárosunknak gyönyörű a fekvése, impozáns látvány az Andrássy-út végén égbeszökő Millenniumi Emlékmű, gyönyörű az éjjel kivilágított Citadella és Halászbástya s olyan fekvéssel dicsekedhet, mint talán egy más város sem. Azonban a Halászbástyát kivilágító reflektorokat jártassuk meg egy kissé azokon a helyeken Is, ahová nem visszük el az idegeneket, hogy az ámulattól elszorult torokkal sóhajtsák u „splendid“ vagy „kolossal“ szavakat, mert ott csak a fővárosi polgárság és a munkáscsaládok százai laknak.


 De reflelktorozzuk csak végig az ezer gyertyafényii világító testeket Buda és Pest szolid elővárosain s olyan dolgokat vehetünk észre, amelyekkel ismét csak a mi fővárosunk szégyenkezhet.
Mert a fényszórók ezüst kévéjében nagy, ormótlan, odvas fogakhoz hasonlítható réseket találunk a pesti fényes körutak, s a budai hegyvidék házsorai között egyaránt. S ezek az ijesztő szakadékok a tűzfalak. Bátran állíthatjuk, hogy sehol a világ egyetlen városában sem adták és — sajna — adják még ma is oly könnyelműen az építkezési engedélyeket, mint Budapesten. Az ember azt hinné, hogy nincsen városrendészeti törvényünk, hogy nincsen külön olyan szakosztályunk a városházán, amely rajouokra osztja a főváros egyes kerületeit, Inaméin csak úgy, a zöld asztali mellől osztogatja az engedélyeket. Ezekkel a könnyelmű engedélyekkel rontották el a budai Vár gyönyörű hangulatát, mikor megengedték a szenzációs stílusban épült ötemeletes kórház felépítését az Uri-utca és az Ország- ház-utca alig egyemeletes palotácskái mellé. 


A legújabb rendeletek már szigora mérlegelés alá vették a várbeli építkezéseket, azonban ez a szigorúság csak a Várra szorítkozik s amit a késő bánat, kapanyél elvvel ott menteni akarnak, azt most rontják a budai alsó részeken, ahol a gazdasági krízis nyomása alatt megengedik, hogy egy hatemeletes bérház mellé egy földszintes házacskát építsenek. Áll ez a helyzet a gyönyörű Naphegyre is, mivel — mint a mellékelt felvételek mutatják — ott is váltakozik a tűzfal, villa szerencsétlen egyrnás utánisága. Érdekés kuriózumként legutóbb egy kör- felvételt készítettek a budai részekről, mely magába foglalja az egész Rózsadombtól Kelenföldig húzódó budai részt és vörös festékkel festette be az összes látható tűzfalakat. Az eredmény szinte megdöbbentő volt. Az egész hatalmas felvétel csak ug.v hemzsegett a vörös foltoktól, mintha valaki akarattal spriccelte volna tele az impozáns fényképet. És nem jobb az eredmény Pesten sem a Thököly-ut, Zugló és Váci-ut vidékein sem, ahol a kispolgárság és a jobb munkásosztály lakik. Tűzfal, tűzfal és tűzfal. Egész városrészek vesztik el esztétikai hatásukat egy-egy ormótlan tűzfal nyomasztó látványának kényszerűsége alatt. Ezen a bajon pedig sürgősen segíteni kell, mert segíteni lehet, csak szív és lélek kell hozzá és — lelkiismeretes munka. Mert nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy fő az építkezés! Fő a célszerű és praktikusságában is esztétikus építkezés. A hatemeletes házak korában a tűzfal már nem romantikus, mint ahogy egy kis jóakarattal az volt a földszintesekben.


Mert nézzük csak a jó öreg Tabánt és akkor látjuk, hogy a pici kis házak tűzfalai mennyi romantikát és szépséget takarnak, milyen ódon levegőt árasztanak maguk körül. De a Tabán kora már régen lejárt, a házak megnőttek s a nagy házak tűzfalai is úgy jártak, mint az a gyermek, akinek kicsiny korában meg lehetett bocsátani, ha nem tanult, de nagy korában már nem, ha — nem dolgozott.
Ormótlan tömegeikkel, mint valami középkori várfal emelkednek az égnek a komor tűzfalak. Drasztikus monumentalitásuk uralkodik az egész vidéken. Ezek mellett a nagy, kopasz falak mellett elvesz minden vonal, minden részlet, amit a környező házak építészei igyekeztek épületeik homlokzatán érvényesíteni. Az összes Igyek
vés kárba vész, városrendezési ötlet mindhiába születik meg, mert Ilyen erős, brutális hatásokkal nem lehet megbirkózni. Bármit tervez, bármit épít is a mérnök, végűi mégis a tűzfalaké lesz a diadal. A tűzfalak legyőzik az összes mellettük álló épületet.


Hogy azok az épületek, melyek így „alul maradnak“ a tűzfalakkal vívott küzdelemben, legtöbb esetben maguk is rossz ízléssel készült csúfságok, amikért nem is kár, «őt sokszor előny az, ha egy tűzfal „agyonnyomja“ őket, az nem változtat a lényegen. A tűzfal csak tűzfal marad, kopár téglasivatag, melyben van valami kellemetlen pöreség.
Mint valami be nem kötött sebnek, olyan hatása lehet egy-egy tűzfalnak sokszor. Valami kilátszik a házak beléből! Valami csúf leleplezés egy-egy Ilyen tűzfal.
S hogy a szemlélő sokszor kénytelen szemeivel a házak oly sokszor ízléstelen homlokzatáról pihenni a tűzfalakra menekülni, az nem a tűzfalak Igazolását jelenti, hanem a meglevő épületek lesújtó kritikáját.

A tűzfalak szinte legyőzhetetlen hatásának van egy érdekes tanulsága mégis, melyet a modern építészet sokszor hasznosított, gyümölcsöztetett. Az nevezetesen, hogy építészetben csak annak van igazi hatása, ami nagyvonalú. Az építészet stílusé a nagyvonalúság. Még a megdolgozásán, nyers nagyvonalúság Is legyőzi a bármily gondos kézzel kereszttilvltt aprólékosságot. A tűzfalak „jobban érvényesülnek“, mint a házak homlokzatai..
Ez városrendészeti szempontból lehet szomorú dolog.
De még szomorúbb az a kritikai értelem, mely a tűzfalakat környező házakra vonatkozólag ebben a tényben rejlik.


2019. május 31., péntek

TABÁN KÖLTÉSZETE


Képes Vasárnap - A Pesti Hirlap kiadása Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)1929-05-26 / 21. szám

A TABÁN KÖLTÉSZETE


Mindenkivel megesik, aki sokat utazgat, hogy egy szép napon úrrá lesz rajta valami kellemetlen érzés, amit röviden Bädeker-csömör-nek lehetne nevezni. Az ember addig rója egy-egy nagyváros aszfaltját, addig bámészkodik középületek és műemlékek előtt, addig sodratja magát idegenforgalmi intézmények önműködő gépezetében, amig egyszer megunja az útikönyvek és prospektusok hivatalosan fémjelzett látványosságait. Az igazi nagy és maradandó benyomásokat nem egyszer ilyen unott óra visszahatásának: köszönheti a globetrotter.
 Mert ilyenkor szokott kedve támadni arra, hogy a gondtalan sétáló módszerével, pusztán szórakozott, szeszélyes ösztönét követve, fedezze föl a maga számára az idegen város lelkét. Legtöbbször az intim szépségekben rejtőzik ez a lélek. És ezek megsejtésére a tulajdon lelkünkben támadó visszhang vezet bennünket a legbiztosabban. Akaratlanul fölfigyelünk Velencében egy névtelen utcaforduló sajátos hangulatára, Páris- ban esetleg egy ódon palais homlokzata kap meg, másutt egy sikátor, egy gyárkémény, vagy egy külvárosi bérház különös formája nyomja emlékezetünkbe az illető város élő karakterének, vagy valamely különleges, talán veszendő szépségének el nem mosódó bélyegét.
Vájjon hányán tévednek el Budapest külföldi látogatói közül a Gellérthegy oldalán meghúzódó girbe-gurba városrészbe?
De még' pesti ember is akad akárhány, aki még sohasem járta végig a düledező, ódon házikókkal szegélyezett kanyargós utcáknak furcsa labirintusát: a Tabánt. így hívják Budapestnek ezt a régi kerületét, s van még egy neve: Rácváros.
Szerbek lakták valamikor, még a török időkben, innen az elnevezés.
De a Tabán igazi fénykora az igazságos Mátyás király idejére esik. Az ő világhírű budavári palotájának, udvartartásának kiegészítő részeként épült ki akkoriban a Gellérthegy és Várhegy közt a budai fürdőváros, amelyet — egykorú emlékek tanúsága szerint — fedett sétány kötött össze magával a várpalotával. így hát az a környék, amely a maga elhanyagolt utcácskáival, düledező vityillóival ma oly falusiasán szerénykedik a világvárosi forgalom közepette, — régesrég a magyar renaissance fejedelmi virágzásának volt fényűző színtere. Hogy múlnak, változnak az idők! A török megszállás korszakában a nagyúri kényelemben terpeszkedő budai basák is fejlesztették ezt a városrészt. A török építkezések egyik jellegzetes emlékét megőrizte a mai Rácfürdő, amelyről a régészeti kutatás megállapította, hogy mohamedán mecset maradványaiból utólag restaurált építmény.
Ez az utolsó díszesebb monumentuma Tábán fénykorának. Az idők folyamán elpolgárosult, elszegényedett ez a környék. A főurak és basák hajdani  kéjlakai egészen, vagy részben elporladoztak. De ami elsatnyulva, átformálódva megmaradt a múltból, ma is sok pittoreszk látványt nyújt az értő szemnek. Érdekes homlokzatok, furcsa kapufaragások, apró suta ablakok, függőkertecskék, piciny udvarok andalítják a sétálót. Ha a villamoscsilingelés, autótülkölés és a többi nagyvárosi lárma ki nem zökkent a hangulatból, egy-egy pillanatra azt képzelheted, hogy Andersen mesebeli sárcipője röpített vissza a három- négyszáz év előtti múltba.
Érdekes múltja van a Tabánnak és poétikus jelene. Tavasszal a napsugár aranyában megszépülnek az ütött-kopott játékházikók, a dombok kizöldülő, pitypangos pázsitján mezítlábas gyerekek hancu- roznak s az arra vetődő pestiek egy-egy leteritett köpenyen, vagy pokrócon heverészve élvezik a táj s a környezet furcsa, álomszerű roman tikáj át* Estefelé pedig kivilágosodik egynémely tabáni kis vendéglő abíakszeme, az alkonyati szélben mélán himbálózik a kocsmacégér, bent hegedű- és harmonikaszó mellett borozgató társaságok telepednek a tarkaabrcszos asztalok köré és még mindig akadnak fiatal párok, akik a hepehupás kövezeten, botorkálva, a sandaképű holdtányér alatt itt vallanak egymásnak örök szerelmet.
A jövő, még pedig a közeljövő el fogja tüntetni Buda évszázados múltjának ezt az ittfelejtett szigetét. 


TABÁN gróf Bathyány Gyula festménye

A Tabán napjai —- mint mondani szokás — meg vannak számlálva. A modern élet hullámai keresztülcsapnak rajta. Kisajátítási, építési, városrendezési irodákban ácsolják a ravatalát. Uj, modern városrészt terveznek a helyébe és szegényemben- lakóit máshová fogják kitelepíteni. Meg fog szűnni egy darab színes romantika, mihelyt a bontó csákány megkezdi varázstörő munkáját az emlékek oázisán, hogy díszes villamosoknak, sokemeletes bérpalotáknak teremtsen helyet. Talán bizony fényes éttermek, kávéházak is nyilnak majd a megujhodott városrészben. De vájjon fog-e bennük izleni a szőke budai karcos, meg a halványpiros siller a csendes tabáni korhelyeknek? De velük szegényekkel senki nem törődik, az élet halad a maga utján. Ideig-óráig talán még megmarad egy-két törpe házikó, muskátlis ablakkal, pici, verandás udvarral, hogy hirdesse: ilyen volt a régi Tabán. A művészet sokáig fönn fogja tartani emlékét. Számos finom regénynek, novellának adott már és ad még bizonnyal ezután is színteret. Festők számára is kifogyhatatlan témaanyag volt minden időben. És íme, költőt és muzsikust is megihletett egy röpke bucsuztató-dal erejéig a haldokló Tabán.
A végén még majd „énekes halott" lesz belőle.

Lictor.

2019. május 23., csütörtök

TAVASZI VERKLISZÓ BUDÁN

TAVASZI VERKLISZÓ BUDÁN
8 Órai Ujság, 1929. március (15. évfolyam, 50-73. szám)1929-03-22 / 67. szám
Buda,  március  21.
(Saját  tudósítónktól.)

 Borongós,  hűvös,  nedves  reggel. A hivatalos  tavasznak  kalcndáriomban megállapított kezdete. Nem bíztat sok jóval, kikényszeredett tavaszváró pesti polgárok rezignáltak legyintenek, mikor  ma  kinéztek  az  ablakon: nem lesz idén már sose tavasz..

Csak  Budán  más  a  helyzet.  Budán  már  tudjuk, hogy itt a tavasz. Biztos, csalhatatlan, minden meteorológiánál, sziriuszi tudománynál megbízhatóbb jele van annak Budán, hogy beköszönt a  tavasz:

tegnap  megjelent a budai  utcákon  a verklis-ember.   




Tél  múlásának,  tavasz  jöttének hírnöke: a  verkli.  Amikor  a  macskaköves  vízivárosi utcákon végigpörgött az ismert kétkerekű alkotmány,  elébe  rohantak  a  házakból  a  gyerekek,  ugrálva,  táncolva  adták  meg  a  díszkiséretet  a  két  jágerkalapos  zenésznek  s  mosolygó arcok  fogadták  a .zenélő  targoncát minden  udvaron.
Mert Budán  bizony nem megtűrt  jövevény  a verkli.  Itt  nincsenek  ridegszívű táblák,  hogy:




Kintornázás  tilos.  

A  legsötétebb,  legősibb,  legédesebb vén budai körzetekben, a Vízivárosban, a  Tabánban,  Külső-Krisztinában  a  verkli  délutánonkint várt, szívesen látott vendég, áhított, sőt  megkövetelt  zenei  produkció.  Mindennapos mulatság,  amelynek  elmaradását  a  legszigorúbban kell igazolniok a verkliseknek.