MÓRICZ ZSIGMOND: A TABÁNI KOCSMA

A feliratnak sikere volt. A világért senki az ő régi vendégei közül el nem ment az új vendéglőbe.
Az új étterem aztán megindította a reklámozást az egész városban. Az összes hirdetőoszlopokon s az összes villanyoskocsiban megjelentek a hirdetések:
”Friss malacot, rántott csirkét, fiatal libát csak a Száz Leándernél szabad enni”.
Az öreg mosolygott , s ijedező unokáját azzal vígasztalta, hogy:
          -Fiam, arany kocsi , arahy szög.
Meg is magyarázta, hogy egy régi vándorló legénytől azt tanulta ő, hogy „Arany kocsi után arany szög potyog az utcán”.
-Nem rossz az-mondta-,szeretnek az emberek a nagy bolt mellett a kicsibe bemenni.
Ha a Száz Leánder azt írta ki, hogy „pénteken halászlé”, akkor ő azt írta ki a krétával, hogy „ pénteken jön a friss májas”.
És a pesti vendégek elolvasták , ha jöttek a Tabánba, már csak az ő feliratát keresték, s olyan vendégek jöttek  , akikre azelőtt nem is számított . A kis kocsma nagyon megtetszett a pestieknek, mert ódon volt és valóságos csárda , s a bor, az felséges volt.
Így folyt a harc a két kocsma közt nyarakon keresztül. A nagy fényszórós reklám és a kréta viharos harca volt ez. A végén a Száz  Leánder szerződtette Bunkó Jancsit, a budapestiek kedvenc cigányprímását, s akkora fénybetűk  hirdették a Bunkó Jancsi nevét, hogy az végigvilágította az egész szemétdombot a Tabán közepén.
Az öreg csárdás fogta a krétát, és kiírta ,hogy:
            „ Bunkó Jancsi muzsikája..”
Az unokája aggódva nézte, mit fog most kiírni a nagyapa.
Azt írta,hogy:
    „………A  szomszédból áthallaccik .”

A pesti vendégek elolvasták , megértették, s beültek az üvegezett verandára, s itták a jó szekszárdi vöröset, és hallgatták a   „szonszédból” Bunkó Jancsi muzsikáját.
Ez az utolsó tabáni história, s ez immár legendává válik, mert bontják a Tabánt.
Elmúlik Budapestnek egy romantikus sarka , s ez a romok alá temeti a vén kocsmárost is a csodálatos leánderével.


(Móricz Zsigmond eddig kiadatlan riportja)

PESTI HIRLAP 1848 MÁRCIUS 17

Pest márt. 16-án.

A tegnapi nap históriai nyomokat hagyott maga után. Mi kezdetben csak demonstrátió’ színét viselő, később erkölcsi , békés forradalommá alakult. Az események’ hire, mellyek Franczia- ’s Németországon keresztül a’ szomszéd Bécsig törtek, ’s mellyek ugyanazon egy eszme’ lánczszemeit képezik, nálunk is azon ösztönszerü sejtelmet idézték föl, miszerint a’ törvényhozásnak társodalmi utón is egy lökést adni, ’s e’ czélból egyesülni kell. Az egyesülési eszme az ifjúi kebel’ melegágyában fogamzott meg legelőbb. Ivek indíttattak meg, egy, a’ jövő vasárnap tartandó ifjúsági reform-lakomára. Az ellenzéki körben kitüzettek az egyesülés’és petitió’pontjai. Ezeknek tárgyalása végett márt. 12-én ugyanott népgyülés volt hirdetve. A’ folyamodvány’ szerkezete Irinyi József által feltéve igy hangzott: „Egész Európa mozog. Az idő félszázaddal előbbre rúgott. Egy gondolat rezgi át egész Európát : hogy a’ létező állapot tovább nem maradhat. Nincs többé idő hosszas tanácskozásra, avagy épen halogatásra. Az eszmék meg vannak érve , az élet’ szüksége követeli azokat. Magyarország’ pillanatai drágák. Mi máskor csak bosszú időszak alatt fejlődhetett ki, most rövid utón ’s haladók nélkül törvénybe foglalandó. A’ monárchiát fenyegető veszély’ elhárítására a’ fegyver nem elégséges; e’ czólra nálunk az alkotmányosság’ bővebb kifejtése ’s a’ pragmatica sanctió által velünk kapcsolatban levő népeknél annak behozatala az egyedüli eszköz. A’ nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel, nem várhat a’ fejlődés’ eddigi lassú menetelére. Egész alkotmányunkat kívánjuk ezúttal tisztába- hozatni ’stb. Következnek a’ 12 pontok (lásd alább.) Mi úgy vagyunk meggyőződve — igy végződik a’ szerkezet — hogy ezekben az alkotmányosság’, a’ haza’ és dynastia’ minden barátinak kívánságát fejezzük ki. Mi ezekért mindent készek vagyunk áldozni. Kérjük önöket, hogy ezen pontokat hazánk’ jólléte és dicsősége végett még ez országgyűlés alatt kieszközölni méltóztassanak.“ IP szerkezet ellen tétettek némelly kifogások. Sokan nem tárták azt még most körülményeinkhez alkalmazottnak. — Márt. 14-én pedig ugyanazon kör’ közgyűlésében azon indítvány nyert többséget, miszerint: a’ petitió ne mindjárt, hanem az országos ellenzéki választmány által organisálandó agitátió’ utján kezdessék meg.

Azonban még azon nap esti [9 óratájban megérkezett a’ bécsi események’ hire. Ez felvillanyozta a’ kedélyeket. --Az ifjúság zúgolódni kezde. „Ismét a’ formák’ óletölő korlátái közé szoritnak bennünket“ mondák egyértelmiileg. „Az alkalmat elszalasztandjuk ismét.“ — Illyés és hasonló aggodalmak szülték a’ multnapi, demonstrátióra számított meneteket, mellyeket múlt számunkban röviden emliténk. — A’ tömeg mentében nőttön nőtt, mint szokott a’ folyam. Ereje’ nöttével érezni kezdó, miként legelső teendője, felszabaditni a’ lelánczolt Tytánt — a’ gondolatot. így született márt. 15-én d. e. 11 ‘/j órakor a’ magyar sajtónak törvényes tiszta, censura által meg nem fertőztetett ágyából az első ikerszülött. Egyik, a’ kivánatoknak tegnapi mellékletünkben is közlött 1 2 pontja, melly igy hangzik :

Mit kíván a' magyar nemzet?

Legyen béke, szabadság és egyetértés.

1) Kívánjuk a sajtó’ szabadságát, censura’ eltörlését.

2) Felelős ministériumot Budapesten.

3) Évenkénti országgyűlést Pesten.

4) Törvényelőtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.

5) Nemzeti örsereg.

6) Közös teherviselés.

7) Úrbéri viszonyok’ megszüntetése.

8) Esküdtszék, képviselet, egyenlőség’ alapján.

9) Nemzeti bank.

10) A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.

11) A’ political státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12) Unió (Erdélylyel).

Végül: E gye illő s ég, szabadság, testvériség!

Az ikertestvér mellett méltólag állott Petőfi Sándor’ következő lelkes költeménye:

Az ezernél számosabb nép fölemelt újakkal ismétlé az esküt. — Irinyi József mutatá be szabad ég alatt az elsőszülötteket. ’S a’ hulló esőben égből látszott reájok szállani a' keresztelés' vize. Az előbb emlitetten kívül szólották még a’ néphez : Petőfi, Jókay Mór (az ifjúsági menet’ vezetői) Bulyovszky Gyula és mások , kiket vagy nem ismertünk, vagy állásunk-szerinti leköttetésünk miatt nem hallhatánk. A’ beszédeket , valamint az egész csoportozatot miveltség’ szelleme lengé át. Még sétabotok is gyéren valának láthatók. 

TABÁNI IDILL RÓKACSAPDÁVAL

• 
  
• 
  
• Ellenőr, 1871. július (3. évfolyam, 287-312. szám)1871-07-23 / 306. szám

— Idyll.

A gellérthegyi Tabánban bizonyos Fuchs nevű kőmives legény boldog esti órákat élt Richter Mari fiatal mosónővel. Találkozásuk azonban nem volt valami könnyű, noha közelben laktak, úgy szólva egymás fölött; két sor ház azonban a hegyoldalon mégis köztük volt. A ki ismeri a Tabán építészeti fekvését, tudhatja, hogy egy szerelmes szívnek nem lehetetlen két sor házon keresztül hatolni. Fuchs a késő esti órákban tette ezt, midőn már mindenki aludt, s egyik udvarról a másikra ereszkedve ment szerelmeséhez. Az egyik ház lakója — egy kötélverő — azonban észrevette, hogy éjjel járnak az udvaron, s az összekalmozott csepüt valaki szerteszét gázolja. El is panaszolta ezt egyetlen lakójának, ki odavetve annyit mondott: „bizonyosan Fuchs lesz.“ Minthogy németül folyt a beszélgetés a kötélverő Fuchsban valóságos rókát értett, s tegnapelőtt este tőrt állított ki. A szerelmes kőmives legény újra megjelent, de egyszerre elordi- totta magát. A tőr balkezénél fogta meg s jelentékeny sérüléseket okozott, úgy hogy most kórházban van. A kötélverő nagyon meg van lepetve a fogás miatt, annál is inkább, mert a kőmives legényt jól ismeri

Fuchs= német nyelven róka

TABÁNI TITKOK, EMLÉKEK, REMÉNYEK

M

Ez a cikk még 2016 ban íródott. Talán most 2019-től kezdődően új remény nyílik az egykorvolt Tabán városrész egykorvolt titkainak, emlékeinek bemutatására a helyi önkormányzati  vezetés változáasa kapcsán. Alapot ad erre még a régi vezetés regnálása alatt, ez év őszi  nagy érdeklődés, a "Napsütötte TABÁN,"  majd az alexandriai SZENT KATALIN TEMPLOM c. kiállítás sikere az új vezetés alatt. Talán más formában,más néven, de újra éled és bemutatható lesz a TABÁNI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY.  is, amely jelenleg pincében porosodik. Motorja lehet e feltámadásnak Saly Noémi múzeológus  ,minden tabáni  titkok tudója...Kérjük az új önkormányzatot,adjon meg ehhez minden  tőle telhető segítséget..

Tabáni titkok

Új Idők  1933 április 23 Kis tárca

    Egy hipermodern festő kificamodott kezű-lábúfejű nőt alkotott a vásznán. Ósdi kollégája nagyon heves szemrehányásokkal illette.

— Barátom, ehhez te nem értesz, mert elmaradtál a világtól. Ez az új szépség.

— No, ha szépség, — válaszol az öreg, — akkor kívánom, hogy ilyen legyen a feleséged meg a lányod.

Ez az eset jut eszembe,    valahányszor költőink krokodilkönnyeket rínak a Tabán pusztulásáról. Mert úgymond, ott lakott a költészet. De még sohasem hallottam, hogy valamelyikük egy tabáni vityillóban szeretett volna lakni. Nem óhajtották magukat ennyire beleérezni a Tabánba.

Most, hogy a Tabánt leépítik s a vityilló-költészetnek befellegzett, elárulhatok egy titkot. Az a Tabán, amelyet      most fog eltüntetni a föld színéről a napszámosok csákánya: nem is az igazi régi. Száz évvel ezelőtt a közvéleményben kialakult az a nézet, hogy ime, immár egész rendes városrész áll a régi rendetlen Tabán helyén.

Milyen lehetett a régi rendetlen, ha a mostani, rendes, így fest?

Erről eléggé megbízható értesüléseink vannak.

1810-ben vad tűzvész pusztított Budának ezen a részén. A Tabánból semmi más nem maradt, mint por és hamu. Még a templom is félig-meddig martaléka lett a katasztrófának. Az a Tabán, amelyet mi ösmerünk, a nagy tűz után épült, hol vályogból, hol téglából. Két olyan anyagból, amelyet az ős-Tabán nem ösmert. Mert a tűz előtt ott lopott karókból, pléh-hulladékból, a szemétről    fölszedett gyékényponyvából, elhasznált zsákokból, kimustrált ládákból s más effélékből épített hajlékokat az ős-tabáni architektúra. Nem is a hajlék volt a legfontosabb, hanem a hozzátartozó udvar és kert. Mert ebben füstölögtek a lacikonyhák, itt főzték kisüstön a pálinkát, nagyüstön a lekvárt, füstölték a fokhagymás kolbászt, ütötték csapra a 
 hordót. Az egész régi Tabán inkább afféle nyári világ volt és az igazi élet akkor kezdődött ott, amikor a jég már elpusztult a Duna hátáról s tartott addig, amíg az első jégtáblák megjelentek. Az ős-Tabán tudniillik egyetlen nagy mat

róz-csapszék volt, száz apró alkatrészre parcellázva. Ez volt az első kikötőhelyük a Dél felől felvonuló, lóvonatú dereglyéknek, amelyek gabonát,  gyümölcsöt, állatot, bőrt szállítottak, a. cifraszínű hajók itt tartották első állomásukat, pihentették a hajóvonólovakat. Ide sereglettek a kupecek és alkudoztak a dereglyésekkel, mialatt a matrózok a Tabán kurtakocsmáinak udvarán dalolva itták a budai vörös bort, rágták a pirítósat és ferblit játszottak a gazdával. Rendes pest-budai ember sohasem tévedt ide. mert az ős-Tabán tanyája  volt a leghírhedtebb bicskásoknak, hamiskártyásoknak és számtalan olyan alaknak, akiknek foglalkozása gyakran kétes, legtöbbször még ilyen sem volt. Ez volt az ősi, az igazi Tabán, vad-romantikájú piszkos fészek, levantei hangulatokkal, tízféle anyanyelvű jött-mentjeivel, Kelet és Dél tarka népviseletében. Ha a Tabanografia már akkor is oly fejlett lett volna, mint újabb lírikusaink idejében: mennyi     zamattal gazdagodott volna költészetünk!

Sajnos, ezt a söpredék-múzeumot az utolsó szalmaszálig megsemmisítette az 1810-iki nagy tűz. Amit üszkein építettek, már „tiri" városrész volt. Mert eb ben már üvegből voltak az ablakok, kémények is keletkeztek a háztetőkön, sőt kapu is volt az udvar felé.

  Hogy ezt a második, rangos Tabánt most köztisztasági, közrendészeti, közbiztonsági stb. okokból ha Iáira ítélték, az csak arra vall, hogy a közmunkák tanácsa nagyon magas lovon ül. Neki már ez a második, talmi-Tabán is túlköltői volt. így váltakozik a bürók lírai ízlése.

Azonban a költőkre nézve ez nem jelent végzetes csapást.  Mert a világ művészi szelleme ma már elérkezett a technokráciáig, a festők már festenek olyan képeket is, amelyekről nem lehet katalógus nélkül megállapítani, portré-e avagy lokomitív, a költők számára pedig lírai zsákmánynak kínálkozik az Elevátor, a gőztraktor és a dinamóház. Nem kell tehát nagyon komolyan vennni a nagy zokogást, amelyet a Tabán elmúlása miatt végezn

Tabáni emlék

Új Idők 1941  Húvét

írta: Kárpáti Aurél

Tavasszal mindig elvetődöm ide, magányos sétáló, a horpadt-homlokú vén Gellért zöldülő lankáján. Leginkább úgy, mint most, a Nagyhét valamelyik napos délelőttjén. Talán mert ilyenkor lehet legjobban emlékezni. Megszökni a jelenből és holmi láthatatlanul kanyargó ösvényen visszalopózni a múltba, megkeresni azt. ami volt és ma már nincs, — gyakorlati cáfolatául a königsbergi bölcs híres elméletének, amely szerint az idő nem kézzelfogható realitás, csupán gondolkodásunk egyik formája. Az igazság az, hogy az idő mégsem egészen elvont formula cs,ak. Errefelé legalább meglehetősen csákányforgató és planirozó valóságnak bizonyult. Nemcsak mint „gondolkodási forrna" működött, hanem magát a táj formáját is alaposan megváltoztatta. De egyébként sem olyan könnyű megbékélni ezzel a kanti „tiszta szemlélettel". Mert vájjon az idei Nagyhét, meg amaz ötven év előtti között például, amely most szinte álomszerű révületben színesedik ki emlékezetem lapján: nem tátong-e valóságos áthághatatlan szakadék, függetlenül minden változástól, amely azóta bennem és körülöttem végbement? Kivált, ha olyan kísérteties elevenséggel villan vissza a mult az „eltűnt idő" távolából, mint ebben a pillanatban. Nem is tudom, hogy adjak erről számot?

Valami varázslat érzett a levegőben. Valami várakozó feszültség és fojtott izgalom. Böjtös önmegtartóztatás, amely csak annál ingerlőbbé tette a hús-vét beteljesülő ígéretét. Délben spenótot ettünk, de éjszaka mindenki az ünnepi sonkáról álmodott. Csupa készülődés volt a világ. Az eget ezüstös szappanhab mosta még kékebbre, az árokpart gyenge fű bajuszt eresztett, a füzág barkaszemeket nyitott, a házaik friss mészruhába öltöztek s a szomszéd lánya börzsönnyel festett tojásokat gyűjtött a kamrapolcon álló, kerek szakajtóba. Áz udvaron felásták a kör- és szívalakú, palmetta-formájú virágágyakat, félénk palántákat dugtak a porhanyó földbe és elgereblyézték a homokkal beszórt utakat. Még a nap is máskép sütött, ha sütött, mint máskor. Könnyű szél rezgette sugarait. A reggeli árnyék pedig lassankint lilába melegedett, — holott akkoriban nálunk még senkisem festett igazi plein airt. Hangosabbak lettek a fecskék s a hamarszáradó ágyások fölött megsokasodtak a rezgő bogarak aranypontjai. Néha úgy káprázott ez az. egész otthoni, gyerekkori valóság, mintha álom lett volna. Tulajdonképpen meddő kísérlet róla értelmesen beszélni. Minden részletezés a lényeg kárára megy. Ilyesmire osak úgy lehet igazán emlékezni, gondolattalanul, szöveg nélkül, mint egy dalra. Valami elfutó melódiára, vagy régi délutánok verbéna-illatára a városkert vasárnapi hangulatában. Mint magára a szétfoszlott ifjúságra, amelynek porló részecskéi úgy pihennek itt lépteim alatt, a hajdani Tabán helyén, akár a temetőben.

Harminc évvel ezelőtt, mikor nyári estéken a fiatal Kosztolányival csavarogtam erre, ahol most ez a remek park virít, még érintetlen teljességében élt az egész. mult. Nagyapáink kora folytatódott a vaskosaras ablakú, copfos tetejű, szoborfülkés házakban, a fiókos almáriumok, fehér csipkefüggönyök, biedermeierhamgú spinétek és ovális rámába foglalt arcképek között. A görbe utcák néhol lépesőre kaptak, másutt visszakanyarodtak önmagukba. A Kék ördögben gitár szólt s a „József főherceg hadastyán-egylet" címtábláján tollaskalapú, nemzetiszín-szalagoe harcfi merengett a holdfényben. Akkor — és most már soha többé. Mert közben eltűnt minden. Ahogy a drága, felejthetetlen költő is eltűnt azóta s örökre kilépve „gondolkodásunk egyik formájából", valósággal egy másikba lépett át. A térbe, — ó micsoda kegyetlen formula! — hol időtlen szállást vett magának, hatlábnyira a föld alatt. Nem temető-e hát a világ mindenütt, amerre nézünk! Hiszen minden nincs mélyén egy-egy volt alussza örök álmát. Mint itt is, a fiumei ó-város imígy aposztrofált, budai testvérpárjának hűlt helyén, ahol most járok.

Sírokon mindig szebben nő a fű. Nyilván azért olyan ragyogó zöld a Tabán gyepszőnyege is. Egy ön magába roskadt, régi városrész nyugszik alatta. Egy kivénhedt, öreg ember, aki úgy halt meg kerek hét esztendővel ezelőtt, hogy vidám-pajkos fiatalságát már maga is elfeledte. S most itt van eltemetve, a Gellérthegy, a Naphegy és Várhegy hármas lejtőjének összefutó völgyében. Sírján nem hirdeti fejfa, hogy kétszázötven évet élt. Csak a fű zöldéi kövéren elporladt hamvai fölött, mint lehasított darabja a próféta zöld palástjánalk. Ez a hasonlat pedig itt nem egészen véletlen. Tabán: török szó és annyit jelent, mint vártalpa. A legtöbb olyan hódoltsági városban, ahol másfélszáz esztendőn keresztül lófarkos basák tanyáztak, megmaradt ez a név. Esztergomban épúgy, mint Szegeden. Valamikor azt a helyet jelentette, ahol a szulák palánkon kívül rekedt, váralja nép lakott. Budán is így lett a rácok-lakta völgyből Tabán. S a multat idéző név nem mult el máig sem, amikor a hajdani félhold már csak égi valóságában aranylik elő a hamvas tavaszi estéből, Buda tornyai fölött. Különben török időkre emlékeztettek itt azok a középajtós, kőkerítéses, kétoldalt esapott-tetejű, régi házak is, amelyeknek komor homlokfalába csak a későbbi lakók vágtak utcáranéző ablakot.

Alig pár éve, hogy végleg eltemették ezt a furcsa, szinte érthetetlen, csatornázatlanul piszkos, de tagadhatatlanul hangulatos világot. Vedlett vályogviskóit, macskaköves sikátorait, oromfalas hárem-maradványait és tamburás kiskocsmáit lebontották.

Zeg-zugai fölé széles autósztrádát húztak a kopárra beretvált hegyoldalon, „mélypincéit" betöltötték, hepe-hupás talaját szépen elsimították és bevetették fűvel, beültették fával. Jacobsen ábrándos novellájának címe jut eszembe, míg a hirtelen-támadt modern Gülisztán sétaútjain bolyongok: „Itt rózsák nyíljanak"... Illatukban hadd érezzük a multat. Tövisük meg hadd karcolja enyhe sajgással a szívét mindannyiunknak, akik miég az igazi béke romantikus éveiben, néhai Krúdy Gyula úr elbűvölő meséit hallgatva, ültünk a Hét rózsaszál. vagy a Fekete remete piros-abroszos asztalánál és ráértünk óramuzsikás táblabíró-korszakot játszani az üvegburás kerti gyertyatartók körül. Mert akárhogy meg is érett a csákányra a rozoga Tabán: miégis csak az életünk egy darabkája, ifjúságunk egész sereg színes élménye került vele a feledés hantjai alá.

Mikor utoljára mentem végig a Hadnagy-utcán, a Kereszt-téren, az Aranykakas- és Aranykacsa-utcán, — ahol a falakon Csibi emlékezetes levelezése folyt Petrovval — már köröskörül törmelékes „grundok" fehér foltjai terpeszkedtek. Mintha tüzérségi harc szántotta volna végig a halálraítélt Tabánt: a házak közt romromra halmozódott. A Holdvilág-utca még megvolt, de a Kőmíves-lépcsőt már lehordták. Csak a Fehérsastéren állt érintetlenül egy szürke kőoszlop, amelyet sokáig pellengérnek hittek. Az a legenda járta róla, hogy szájas kofák megbüntetésére készült, Mária Terézia idejében, holott — amint a beléje vésett évszám is elárulta — 1857-ben állítódott oda, hivatalos plakátumok kifüggesztése céljából. Különben pedig közönséges lámpaoszlop volt. Hasonló legendának bizonyult a hadnagy-utcai „Casainova-ház" hírhedt históriája is. Ezt egyébként épp e sorok írója indította el, merőben ártatlanul, egy fiatalkori novellájával, amelyet némelyek utolsó szóig készpénznek vettek, — Isten tudja miért. Az viszont igaz, hogy Jacopo mester valóban megfordult itt 1759 őszén. Köszvényét gyógyíttatta a török-fürdő meleg vizében. Egyúttal pedig olyan sikeresen udvarolt bizonyos Kosztjics Száva kisasszonynak, hogy a szép rác kocsmároslány féltékeny vőlegénye, barátai társaságában, a Gellérthegy alján elcsípte a hajnali szöktetésre készülő lovagot s ugyancsak helybenhagyta. Casanovát a felbőszült legények rövid retekhámozó-késeikkel alaposan összeszurkálták és vérébe fagyva otthagyták az országúton, mígnem egy kora-reggel kilovagló pesti huszárkapitány rátalált, fölszedte és hazavitte.

Mindeme szép emlékek fölött azonban már rég kinőtt a fű. A tabáni citta morteból valóban holt város lett. Egyszerűen elfújta a szél az egészet. S a helyéhe álmodott budai fürdőváros zöldelő kerete — ez a csodálatos park — várva-várja, hogy milyen új városképet illesztenek bele. A Tabánból semmi sem maradt meg. Csak a rác-templom kecses-karcsú, sisakos tornya, a legszebb budapesti templomtorony őrzi emlékét, változatlan lendülettel szökkenve fel az áprilisi ég kék magasába. Mint egy ittfelejtett, magányos felkiáltójel valamely ódon könyv lapján, amelynek szövege elveszett. Mert mindazt, amit századok írtak , rá: olvashatatlanná fakította az idő

Hol van már a rác templom? 83 év söpört végig a domboldal felett, nemcsak az emlékeket , de az emlékek őrzőit is  szerteszórva, megsemmisítve, elfelejtve

. 
Hol van már Tabáni Helytörténeti Kiállítás, a dohos, boltíves  kis múzeum és hol vannak azok a helybéliek , akik egy kis süti majszolgatással egybekötve végighallgatták az előadásokat?

A TÉMA NEM A FÖLDÖN, - A FOTÓALBUMBAN HEVER....

Helyszínen, vagy fénykép alapján alkotta akvarelljeit  Zórád Ernő? -merült fel a kérdés minap.

Saját közlése szerint 1985-ben egy kiállításra készülve került elő egy két ifjúkori  vázlata a Tabánról, a többi korabeli fotó alapján készült. Zórád érdeme, hogy a megfakult, sokszor életlen fényképekbe életet lehelt, emlékeiből merítve a szürkéből színeset alkotott, a képeket megtöltötte  mozgással, emlékezetéből felidézte a Tabán egykori  jellegzetes alakjait, a rideg  képekbe romantikát varázsolt, amely nem véletlenül ma is elbűvöli és rabul ejti a szemlélőt.

Íme néhány bizonyíték csak úgy kapásból:

1

 

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

MÉLYPINCE=EGY TÖRZSVENDÉG EMLÉKEI

Magyar Nemzet  1985 szeptember 30

Mostanában gyakran emlegetik a Tabánt. Nem tudom, fölépül-e a régen tervezett tabani gyógyszálló, de ahogy újra felreppentették tervet, a Gellérthegy aljáig elterpeszkedett gyönyörűséges tabáni kert melyéből feltámadott a romantikus Tabán mélyre temetett emléke. Ami azért is hasznos, mert egyre kevesebben maradtunk, akik valaha a tabáni zegzugos utcákat jártuk, a nevezetes vendéglők tiszta borait, ittuk, hallgattuk a sramlimuzsikát, amelynek hangjai azokon a régi estéken a Krisztináig is elhatoltak. 
Akkoriban ugyan még nem beszéltek vendéglátóipari „konglomerátumokról”,de a Tabán kellős közepén, a Kereszt téren —, amely a földszintes viskók szorításában alig terjedt szélesebbre, hosszabbra egy nagyobbacska szobánál — négy- kocsma nézett egymással farkasszemet: a két Albecker, az Avar és a Mélypince. (A Mélypince helyszíne téves!)

Az egyik Albecker kapujában még álldogált a „lámpás ember”, akinek dicső hivatása volt éjfél után hazakísérni a részegeket. Zöld lombok nyúltak ki hívogatóan a kapuk fölött, nagy fakádjaikban öreg oleander fák áltak őrt a bejáratnál. Vidám, házias hangulat uralkodott ezekben az apró vendéglőkben, ahová még nem ért el a civlizáció — vagyis a pestiek „budai kocsma” divatja, amit azon lehetett megérezni, hogy fehér abrosz került ugyan az asztalra, de duplájára emelkedtek az árak és felére zsugorodtak az adagok. Amit a Tabán derék kocsmárosai már azzal is megelőztek, hogy melegételt nem szolgáltak föl, hidegből is csak kolbászt, meg efféléket. A vonzóerő ott a tiszta, jó bor volt — no és a hangulat.

Előre kell bocsátani, hogy Magyarországon nem volt igazi borkultusz. Amíg — főképpen Franciaországban — a kisebb vendéglőkben maga a gazda, az előkelőbbekben a nyakaban díszes láncot viselő „maitre d hotel” valósággal megvitatta a vendéggel, hogy a megrendelt pecsenyéhez milyen bort igyon, s abból a fajtából melyik év szüretje termette a megfelelőt, addig nálunk még a jobb helyeken is azt kerdezte a „borfiú”: „Édeset, vagy savanyút tetszik?” Palackozott bor nem volt divatban, csak a század fordulóján kerültek az asztalra a pozsonyi Palugyai címkés palackjai. Hanem a budai és óbudai kocsmákban, Kéhlinél, a Payerlinél, Behringernel, no és a Tabánban megbízható, tiszta borok kerültek elő a pincéből: illatos sashegyi siller, riziing az óbudai Aranyhegyről. Literével, félliterével —, már ahogyan a vendég rendelte. Hát ez volt a tabáni kis vendéglők vonzereje is. No meg nem utolsósorban a figyelmes gazda, aki elébb megmustrálta vendégeit és biztos szemmértéke szerint hordta fel a pincéből válogatott borait.

Ilyen gazdája volt a nevezetes Mélypincének, amely török időkbéli pincéjéről nyerte cégérét. Krausz Poldi bácsi volt a gazda, ő és felesége szolgálták ki a vendégeket — pincér nem volt abban az établisszementben. Hanem ha íróféle, újságíróféle volt a vendég, Poldi bácsi éppen csak lefutott a pincebe, felhozta a legjobb' borát — többé rá sem nézett a többi vendégre. Az már az asszony' dolga volt. Poldi bácsi leült a vendégéhez — és hallgatta. 

Mert hát olyan vendégei voltak, mint Bródy Sándor. Az ezüstfejű Bródy, korának írófejedelme (és a női rajongók dicsőséges lovagja) volt Poldi bácsi bálványa. Ha Bródy Sándor belépett a Mély'pince csepp udvarára, megállt ott az élet: Poldi bácsi csak körülötte sürgött- forgott, majd otthonosan leült az asztalhoz — és hallgatta. Mert Bródy nagy beszélgető volt és Poldi bácsi áhítatos hallgató. Bródy itt mondotta el azokat a történeteket, amelyet masnap tárcában írt meg.

De a sors még az olyan nagy írókat sem kímélte meg, mint Bródy Sándor volt. A halhatatlanságnak ára van: az életet követeli cserébe. Hogy mit szenvedett Bródy Sándor öregségében, betegségében, azt abból az utolsó remekművéből, a Rembrandtból sejthetjük, amelyben a festő öregségét, szenvedéseit írta meg. Vagy azoktól is tudhatjuk, akiket éjszakánként felvert az iró Rudas fürdői szobájának ablakából kitörő üvöltő fájdalma, vergődése a kór kegyetlenségével. Így egy napon Krausz Poldi egyedül maradt az ereklyeként tisztelt asztallal. 

De csakhamar megjött az „utód": Krúdy Gyula. Poldi bácsi azontúl rajongását átruházta Krúdyra. Pedig Krúdy nem volt nagy' beszélgető, szerette azonban, ha valamelyik meghitt „csacsenoló" hallgatja szűkszavú történeteit. Ilyen volt Oszkár bácsi, az Az Újság gyermek- rovatának vezetője, akinek nevét azért is ismerték a pesti gyermekek, mert időnként nagy plakátok hirdették, hogy ..az Állatkertben Oszkár bácsi mesél”. Oszkár bácsi ott ült Krúdy lábainál a Rudas fürdő meleg medencéjében — és hallgatott. Krúdy így érezte jól magát. Mint azután élete utolsó szakaszában, Óbudán, ahol délelőttönként Pironcsák bácsival, a vén halásszal borozgatott. Ez a Pironcsák nyáron bárkájával halászott a Dunán, télen a tüzelőt hordta föl egyes uri- házaknál a pincéből —, de télen-nyáron reszeg volt. Nálunk is ő hordta föl a fát, a szenet a pincéből az első emeletre, valójában azonban a bátyámmal kettesben támogattuk Pironcsákot megrakott kosarával úgy, hogy ő tulajdonképpen fölösleges volt. Pironcsák egyébként nem volt olyan áhitatos, lelkes hallgatója Krúdynak, mint Oszkár bácsi, vagy Krausz Poldi. Egy délelőtt mégis azzal tette le a tüzelőkosarat, hogy síét: „Vár rám Krúdy úr a Kéhlinénél ...”

Én akkoriban 15 éves lehettem és a Krúdy neve mitikus áhítatot keltett bennem. Meghatódottan kérdeztem: Pironcsák bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat? Mire az öreg rámnézett, nagyott csuklott és erélyesen azt válaszolta: ..Nem én!”

„Nem én!” — bődült fel Pironcsák bácsi a viharban átkozódó Lear király módjára égnek tárva karjait, ahonnan végleg lecsúszott az amúgy is lazán tartott fáskosár. Dermedten néztem rá, megrendülve abban a tizenöt éves szép áhítatomban, ahogyan Szindbád képét őriztem saját külön titkos Pantheonomban.

 — Hát csak a borital kedvéért jár Krúdy úr társaságába? — kérdeztem félénken és kiábrándultán.

Erre aztán felvillantak Pironcsák bácsi ködös szemei. — Halászember nem iszik bort! — tiltakozott élesen, de úgy. hogy majdnem eiszédül- tem a szálából áradó alkoholos felhőtől. — Mert a halak, ha megérzik a bor illatát,elúsznak.

Ebben maradtunk.

Krúdy a Kéhlitől már nem tért vissza a Mélypincébe. 

Poldi bácsinak meg kellett elégedni Márai Sándorral és velem, akik akkoriban kezdtük elhanyagolni a Philadelphia Kávéház csendes éjszakáit és langyos feketekávéját a Mélypince rizlingje kedvéért. Hanem Márai olyan gyönyörűen tudott beszélni, hogy az öreg Krausz Poldi olykor a szemeit törölgette ámulatában. Egyszer azután rajongását már nem tudta eltitkolni: „Maga olyan szépen beszél. Márai úr, ahogyan a Sauer Emil zongorázik!” Mert abban az időben Sauer Emil volt a legünnepeltebb zongora művész.

De ezek már a Mélypince végnapjai voltak. Eltemették a Tabánt, Krausz Poldi, az írók rajongó barátja elbúcsúzott a Kereszt tér feldúlt köveitől.Valahol az Izabella tér környékén talált új helyiségre de az már nem volt a Mélypince. Pesti úrfik jártak oda,nem pedig Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Márai Sárrdor. 

Poldi bácsi szemében könnyek gyűltek, amikor sört csapolt hordó lopójához szokott keze: vége a magyar irodalomnak!

Varannai Aurél

DUTKA ÁKOS :TABÁN

…itt tanultunk mély pincék ködén

visszanézni Mátyás udvarába

és álomlátó fényt gyújtott a láz

emlékek közt bujdosó pohárba.

Itt kapott új értelmet a sors,

Krúdy Gyulának itt mesélt a mámor

s száz grádics odvas rejtekén

Poldi bácsi avas poharából…

A vén Tabánnak téres, hűlt helyén

magamnak én még múltról fütyörészek

s előttem ím a lankás pázsiton

Ünnepekre indul már az Élet.

ESŐS VÍZFESTMÉNY: TABÁN

• Magyar Nemzet, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)1974-05-29 / 123. szám

„Hol a világ közepe? 

Itt a magasabb fokon Tabánban és sehol m ásutt” — írta a kedves városrészt búcsúztató könyvében Rexa Dezső.

Az épp ez idén negyven esztendeje lebontott Tabánnak haláláig hű hívei közé
tartozott a matuzsálemi kort megért levéltáros. Tudós kutatója volt Budapest  múltjának, de ha a Tabánról szólt, az ifjúság aranyos színei jelentek meg előtte, nem a történeti tények. Könyvéhez bizonyságul mellékelt százhuszonöt fényképet a lebontás előtti Tabánról. Szerette volna bebizonyítani, hogy nem volt szebb, kellemesebb, hangulatosabb helye Budapestnek, de valami egészen mást igazolt; a felvételek megrendítőek, még azok a képek is, am elyeket a képaláírások szerint módos házaknak kellene tartanunk, csákányra érettek. Sokféle Tabán volt,
 a rom antikus kiskocsmák holdvilágos Tabánja, az állandóan ott élők nyomortanyája és a történelmi emlékekből felidézhető ősi lakóhely, de még biztosan másféle is. Casanova a Rác fürdőben Az Attila utcában 1700 óta sütötték a bábokat a mézeskalácsos műhelyben; a Szarvasházról rebesgették, hogy bebetért oda egy pohár borra M átyás király is, mert hiszen az arany színűre festett szarvas az ő vadászatát örökítette meg. Ez a rem ek házcégér m a is látható, a vendéglő most is működik, csak éppen Mátyás korában nem volt se híre, se hamva; a XVIII. század végéről való az épület is, meg a szarvas is.

Zórád Ernő: Mélypince


 Aztán ott volt Krúdy Gyulának és számos társának kedvelt tanyája, Poldi bácsi Mélypincéje, amint annyiszor megírta versben és prózában; ott állt, akarom mondani, mélyült, mert igazán mély volt, a Fehérsas utca és Görög utca sarkán. A közhiedelem szentül állította, hogy 1543-ban ásták — miért éppen két évvel a török megszállás után, akiknek a vallása is tiltotta a boritalt? —, de erről is igazolták, hogy az 1700-as években készült és nyílt meg. A Mélypincének persze több .társa akadt, közkedveltségnek örvendett Bagyikné kocsmája a Palota téren, látogatott volt az Avar kocsma a  Kereszt utcában, a Kakuk vendéglő ugyanott és a rangosabb Albecker vendéglő a Kereszt téren. Ezeknek köszönhette rom antikus hírnevét a Tabán, ezekben családias és meghitt volt a légkör, s mivel újságírók, írók, művészek látogatták, mámoros hanulatok idején a legendák serege született róla
.

Zórád Ernő: Koldus a Fehérsas téri  pellengérnél

Ott állott például egy oszlop a Fehérsas téren; kinevezték pellengérnek, am ihez hozzákötözték a rendbontó rácok at — ebbelí hiedelm ükben az sem zavarta őket, hogy azon a „pellengéren” évszámot is lehetett látni: 1853. Akkor pedig már a    Tabánban is divatjamúlt büntetési eszköz volt a régi korokban alkalm azott pellengér. Szárnyra keltek ott még különösebb legendák is, például arról, hogy Giovanni Jacopo Casanova já rt a Tabánban. Igen, Casanova, a híres-hírhedt szoknyavadász. Tudni vélték azonban azt is, hogy Buda erkölcsös asszonyai ellenálltak az udvarlásnak: egy regényíró még azt is m egírta a bűvös Casanováról, hogy podagráiát gyógvítgatta a Rác fürdőben. Akkor m ár nem is csoda, ha a tabáni hölűgyek erkölcsüket megőrizték. Mindenesetre a legendán felbuzdulva akadt kutató, aki e célból végigböngészte a szoknyavadász kalandor nagvon terjedelmes naplóját, de abban nvoma sincs magyarországi látogatásnak, sem a Rác fürdőnek. 

Festők, költők

 A tabáni rom antika igazában nem olyan régi, a század elején keletkezett, az 1920-as években ért a csúcsra. M indenesetre volt, hiszen távolról nézve festői látványt nyújtott a sok kicsi viskó. Egymáshoz tám aszkodva húzódtak meg az Ács közben és a Bagoly utcában, a Cipő utcában meg a Sarkantyú utcában. A festőiség valóban vonzotta a festőket, Varság Jakab m ár 1836-ban olajfestm ényen öröj kitette meg, Rohbock Lajos ! H unfalvy János városleírásához készített róla illusztrációt 1859-ben, Mednyánszky László 1900 körül tollrajzban hagyta ránk a Tabán—gellérthegyi részletet, hogy aztán százak, névtelenek és ism ertek lépjenek a nyomukba. Az első, saját korában nagy tiszteletnek örvendő érdemes tabáni költő Virág Benedek volt, aki Buda régi dicsőségét énekelte, az első teljes H oratius-fordítást készítette. O tt lakott az Apród utcában, onnan tem ették 1830-ban a ta ¬ báni tem etőbe: házát a második világháború zúzta össze, a költő em lékét most a lakóhely közelében 1971-ben felállított szobor (Pátzay Pál műve) őrzi. És Kosztolányi Dezső verse, aki egyszerre állított emléket V irágnak és a Tabánnak:

 Köröttem — esős vízfestmény — Tabán 

Nyugodt lennék itt, s boldog is talán....

120 ÉVES TABÁNI ARCOK

A régi Tabánban nem volt internet, mobiltelefon , nem volt tévé, de még rádió sem. De volt egy helybéli kórus, amely szabadtéren, hangversenyteremben, füstös vendéglőkben adta elő repertoárját. Nagy sikerrel szerepeltek országos dalostalákozókon is. Ez volt a TABÁNI DALOSKÖR.

Arcok a Daloskörből:

Baltával faragott férfiarcok, alkalomra kiöltözött fűszeressegédek,megállapodott korú kocsmárosok, girardi- és köcsögkalapos szépfiúk, szigorú tekintetű postatisztviselők,  csipkés-fodros asszonyságok malomkerék fejfedővel tekintenek le ránk százhúsz év távolából a kopott fotográfiáról.

Dal a repertoárból:

Aki a témában többre  is kíváncsi az alábbi cikket javasolom

DALRA FAKADT KOCSMA