TABÁNI TITKOK, EMLÉKEK, REMÉNYEK

M

Ez a cikk még 2016 ban íródott. Talán most 2019-től kezdődően új remény nyílik az egykorvolt Tabán városrész egykorvolt titkainak, emlékeinek bemutatására a helyi önkormányzati  vezetés változáasa kapcsán. Alapot ad erre még a régi vezetés regnálása alatt, ez év őszi  nagy érdeklődés, a "Napsütötte TABÁN,"  majd az alexandriai SZENT KATALIN TEMPLOM c. kiállítás sikere az új vezetés alatt. Talán más formában,más néven, de újra éled és bemutatható lesz a TABÁNI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY.  is, amely jelenleg pincében porosodik. Motorja lehet e feltámadásnak Saly Noémi múzeológus  ,minden tabáni  titkok tudója...Kérjük az új önkormányzatot,adjon meg ehhez minden  tőle telhető segítséget..

Tabáni titkok

Új Idők  1933 április 23 Kis tárca

    Egy hipermodern festő kificamodott kezű-lábúfejű nőt alkotott a vásznán. Ósdi kollégája nagyon heves szemrehányásokkal illette.

— Barátom, ehhez te nem értesz, mert elmaradtál a világtól. Ez az új szépség.

— No, ha szépség, — válaszol az öreg, — akkor kívánom, hogy ilyen legyen a feleséged meg a lányod.

Ez az eset jut eszembe,    valahányszor költőink krokodilkönnyeket rínak a Tabán pusztulásáról. Mert úgymond, ott lakott a költészet. De még sohasem hallottam, hogy valamelyikük egy tabáni vityillóban szeretett volna lakni. Nem óhajtották magukat ennyire beleérezni a Tabánba.

Most, hogy a Tabánt leépítik s a vityilló-költészetnek befellegzett, elárulhatok egy titkot. Az a Tabán, amelyet      most fog eltüntetni a föld színéről a napszámosok csákánya: nem is az igazi régi. Száz évvel ezelőtt a közvéleményben kialakult az a nézet, hogy ime, immár egész rendes városrész áll a régi rendetlen Tabán helyén.

Milyen lehetett a régi rendetlen, ha a mostani, rendes, így fest?

Erről eléggé megbízható értesüléseink vannak.

1810-ben vad tűzvész pusztított Budának ezen a részén. A Tabánból semmi más nem maradt, mint por és hamu. Még a templom is félig-meddig martaléka lett a katasztrófának. Az a Tabán, amelyet mi ösmerünk, a nagy tűz után épült, hol vályogból, hol téglából. Két olyan anyagból, amelyet az ős-Tabán nem ösmert. Mert a tűz előtt ott lopott karókból, pléh-hulladékból, a szemétről    fölszedett gyékényponyvából, elhasznált zsákokból, kimustrált ládákból s más effélékből épített hajlékokat az ős-tabáni architektúra. Nem is a hajlék volt a legfontosabb, hanem a hozzátartozó udvar és kert. Mert ebben füstölögtek a lacikonyhák, itt főzték kisüstön a pálinkát, nagyüstön a lekvárt, füstölték a fokhagymás kolbászt, ütötték csapra a 
 hordót. Az egész régi Tabán inkább afféle nyári világ volt és az igazi élet akkor kezdődött ott, amikor a jég már elpusztult a Duna hátáról s tartott addig, amíg az első jégtáblák megjelentek. Az ős-Tabán tudniillik egyetlen nagy mat

róz-csapszék volt, száz apró alkatrészre parcellázva. Ez volt az első kikötőhelyük a Dél felől felvonuló, lóvonatú dereglyéknek, amelyek gabonát,  gyümölcsöt, állatot, bőrt szállítottak, a. cifraszínű hajók itt tartották első állomásukat, pihentették a hajóvonólovakat. Ide sereglettek a kupecek és alkudoztak a dereglyésekkel, mialatt a matrózok a Tabán kurtakocsmáinak udvarán dalolva itták a budai vörös bort, rágták a pirítósat és ferblit játszottak a gazdával. Rendes pest-budai ember sohasem tévedt ide. mert az ős-Tabán tanyája  volt a leghírhedtebb bicskásoknak, hamiskártyásoknak és számtalan olyan alaknak, akiknek foglalkozása gyakran kétes, legtöbbször még ilyen sem volt. Ez volt az ősi, az igazi Tabán, vad-romantikájú piszkos fészek, levantei hangulatokkal, tízféle anyanyelvű jött-mentjeivel, Kelet és Dél tarka népviseletében. Ha a Tabanografia már akkor is oly fejlett lett volna, mint újabb lírikusaink idejében: mennyi     zamattal gazdagodott volna költészetünk!

Sajnos, ezt a söpredék-múzeumot az utolsó szalmaszálig megsemmisítette az 1810-iki nagy tűz. Amit üszkein építettek, már „tiri" városrész volt. Mert eb ben már üvegből voltak az ablakok, kémények is keletkeztek a háztetőkön, sőt kapu is volt az udvar felé.

  Hogy ezt a második, rangos Tabánt most köztisztasági, közrendészeti, közbiztonsági stb. okokból ha Iáira ítélték, az csak arra vall, hogy a közmunkák tanácsa nagyon magas lovon ül. Neki már ez a második, talmi-Tabán is túlköltői volt. így váltakozik a bürók lírai ízlése.

Azonban a költőkre nézve ez nem jelent végzetes csapást.  Mert a világ művészi szelleme ma már elérkezett a technokráciáig, a festők már festenek olyan képeket is, amelyekről nem lehet katalógus nélkül megállapítani, portré-e avagy lokomitív, a költők számára pedig lírai zsákmánynak kínálkozik az Elevátor, a gőztraktor és a dinamóház. Nem kell tehát nagyon komolyan vennni a nagy zokogást, amelyet a Tabán elmúlása miatt végezn

Tabáni emlék

Új Idők 1941  Húvét

írta: Kárpáti Aurél

Tavasszal mindig elvetődöm ide, magányos sétáló, a horpadt-homlokú vén Gellért zöldülő lankáján. Leginkább úgy, mint most, a Nagyhét valamelyik napos délelőttjén. Talán mert ilyenkor lehet legjobban emlékezni. Megszökni a jelenből és holmi láthatatlanul kanyargó ösvényen visszalopózni a múltba, megkeresni azt. ami volt és ma már nincs, — gyakorlati cáfolatául a königsbergi bölcs híres elméletének, amely szerint az idő nem kézzelfogható realitás, csupán gondolkodásunk egyik formája. Az igazság az, hogy az idő mégsem egészen elvont formula cs,ak. Errefelé legalább meglehetősen csákányforgató és planirozó valóságnak bizonyult. Nemcsak mint „gondolkodási forrna" működött, hanem magát a táj formáját is alaposan megváltoztatta. De egyébként sem olyan könnyű megbékélni ezzel a kanti „tiszta szemlélettel". Mert vájjon az idei Nagyhét, meg amaz ötven év előtti között például, amely most szinte álomszerű révületben színesedik ki emlékezetem lapján: nem tátong-e valóságos áthághatatlan szakadék, függetlenül minden változástól, amely azóta bennem és körülöttem végbement? Kivált, ha olyan kísérteties elevenséggel villan vissza a mult az „eltűnt idő" távolából, mint ebben a pillanatban. Nem is tudom, hogy adjak erről számot?

Valami varázslat érzett a levegőben. Valami várakozó feszültség és fojtott izgalom. Böjtös önmegtartóztatás, amely csak annál ingerlőbbé tette a hús-vét beteljesülő ígéretét. Délben spenótot ettünk, de éjszaka mindenki az ünnepi sonkáról álmodott. Csupa készülődés volt a világ. Az eget ezüstös szappanhab mosta még kékebbre, az árokpart gyenge fű bajuszt eresztett, a füzág barkaszemeket nyitott, a házaik friss mészruhába öltöztek s a szomszéd lánya börzsönnyel festett tojásokat gyűjtött a kamrapolcon álló, kerek szakajtóba. Áz udvaron felásták a kör- és szívalakú, palmetta-formájú virágágyakat, félénk palántákat dugtak a porhanyó földbe és elgereblyézték a homokkal beszórt utakat. Még a nap is máskép sütött, ha sütött, mint máskor. Könnyű szél rezgette sugarait. A reggeli árnyék pedig lassankint lilába melegedett, — holott akkoriban nálunk még senkisem festett igazi plein airt. Hangosabbak lettek a fecskék s a hamarszáradó ágyások fölött megsokasodtak a rezgő bogarak aranypontjai. Néha úgy káprázott ez az. egész otthoni, gyerekkori valóság, mintha álom lett volna. Tulajdonképpen meddő kísérlet róla értelmesen beszélni. Minden részletezés a lényeg kárára megy. Ilyesmire osak úgy lehet igazán emlékezni, gondolattalanul, szöveg nélkül, mint egy dalra. Valami elfutó melódiára, vagy régi délutánok verbéna-illatára a városkert vasárnapi hangulatában. Mint magára a szétfoszlott ifjúságra, amelynek porló részecskéi úgy pihennek itt lépteim alatt, a hajdani Tabán helyén, akár a temetőben.

Harminc évvel ezelőtt, mikor nyári estéken a fiatal Kosztolányival csavarogtam erre, ahol most ez a remek park virít, még érintetlen teljességében élt az egész. mult. Nagyapáink kora folytatódott a vaskosaras ablakú, copfos tetejű, szoborfülkés házakban, a fiókos almáriumok, fehér csipkefüggönyök, biedermeierhamgú spinétek és ovális rámába foglalt arcképek között. A görbe utcák néhol lépesőre kaptak, másutt visszakanyarodtak önmagukba. A Kék ördögben gitár szólt s a „József főherceg hadastyán-egylet" címtábláján tollaskalapú, nemzetiszín-szalagoe harcfi merengett a holdfényben. Akkor — és most már soha többé. Mert közben eltűnt minden. Ahogy a drága, felejthetetlen költő is eltűnt azóta s örökre kilépve „gondolkodásunk egyik formájából", valósággal egy másikba lépett át. A térbe, — ó micsoda kegyetlen formula! — hol időtlen szállást vett magának, hatlábnyira a föld alatt. Nem temető-e hát a világ mindenütt, amerre nézünk! Hiszen minden nincs mélyén egy-egy volt alussza örök álmát. Mint itt is, a fiumei ó-város imígy aposztrofált, budai testvérpárjának hűlt helyén, ahol most járok.

Sírokon mindig szebben nő a fű. Nyilván azért olyan ragyogó zöld a Tabán gyepszőnyege is. Egy ön magába roskadt, régi városrész nyugszik alatta. Egy kivénhedt, öreg ember, aki úgy halt meg kerek hét esztendővel ezelőtt, hogy vidám-pajkos fiatalságát már maga is elfeledte. S most itt van eltemetve, a Gellérthegy, a Naphegy és Várhegy hármas lejtőjének összefutó völgyében. Sírján nem hirdeti fejfa, hogy kétszázötven évet élt. Csak a fű zöldéi kövéren elporladt hamvai fölött, mint lehasított darabja a próféta zöld palástjánalk. Ez a hasonlat pedig itt nem egészen véletlen. Tabán: török szó és annyit jelent, mint vártalpa. A legtöbb olyan hódoltsági városban, ahol másfélszáz esztendőn keresztül lófarkos basák tanyáztak, megmaradt ez a név. Esztergomban épúgy, mint Szegeden. Valamikor azt a helyet jelentette, ahol a szulák palánkon kívül rekedt, váralja nép lakott. Budán is így lett a rácok-lakta völgyből Tabán. S a multat idéző név nem mult el máig sem, amikor a hajdani félhold már csak égi valóságában aranylik elő a hamvas tavaszi estéből, Buda tornyai fölött. Különben török időkre emlékeztettek itt azok a középajtós, kőkerítéses, kétoldalt esapott-tetejű, régi házak is, amelyeknek komor homlokfalába csak a későbbi lakók vágtak utcáranéző ablakot.

Alig pár éve, hogy végleg eltemették ezt a furcsa, szinte érthetetlen, csatornázatlanul piszkos, de tagadhatatlanul hangulatos világot. Vedlett vályogviskóit, macskaköves sikátorait, oromfalas hárem-maradványait és tamburás kiskocsmáit lebontották.

Zeg-zugai fölé széles autósztrádát húztak a kopárra beretvált hegyoldalon, „mélypincéit" betöltötték, hepe-hupás talaját szépen elsimították és bevetették fűvel, beültették fával. Jacobsen ábrándos novellájának címe jut eszembe, míg a hirtelen-támadt modern Gülisztán sétaútjain bolyongok: „Itt rózsák nyíljanak"... Illatukban hadd érezzük a multat. Tövisük meg hadd karcolja enyhe sajgással a szívét mindannyiunknak, akik miég az igazi béke romantikus éveiben, néhai Krúdy Gyula úr elbűvölő meséit hallgatva, ültünk a Hét rózsaszál. vagy a Fekete remete piros-abroszos asztalánál és ráértünk óramuzsikás táblabíró-korszakot játszani az üvegburás kerti gyertyatartók körül. Mert akárhogy meg is érett a csákányra a rozoga Tabán: miégis csak az életünk egy darabkája, ifjúságunk egész sereg színes élménye került vele a feledés hantjai alá.

Mikor utoljára mentem végig a Hadnagy-utcán, a Kereszt-téren, az Aranykakas- és Aranykacsa-utcán, — ahol a falakon Csibi emlékezetes levelezése folyt Petrovval — már köröskörül törmelékes „grundok" fehér foltjai terpeszkedtek. Mintha tüzérségi harc szántotta volna végig a halálraítélt Tabánt: a házak közt romromra halmozódott. A Holdvilág-utca még megvolt, de a Kőmíves-lépcsőt már lehordták. Csak a Fehérsastéren állt érintetlenül egy szürke kőoszlop, amelyet sokáig pellengérnek hittek. Az a legenda járta róla, hogy szájas kofák megbüntetésére készült, Mária Terézia idejében, holott — amint a beléje vésett évszám is elárulta — 1857-ben állítódott oda, hivatalos plakátumok kifüggesztése céljából. Különben pedig közönséges lámpaoszlop volt. Hasonló legendának bizonyult a hadnagy-utcai „Casainova-ház" hírhedt históriája is. Ezt egyébként épp e sorok írója indította el, merőben ártatlanul, egy fiatalkori novellájával, amelyet némelyek utolsó szóig készpénznek vettek, — Isten tudja miért. Az viszont igaz, hogy Jacopo mester valóban megfordult itt 1759 őszén. Köszvényét gyógyíttatta a török-fürdő meleg vizében. Egyúttal pedig olyan sikeresen udvarolt bizonyos Kosztjics Száva kisasszonynak, hogy a szép rác kocsmároslány féltékeny vőlegénye, barátai társaságában, a Gellérthegy alján elcsípte a hajnali szöktetésre készülő lovagot s ugyancsak helybenhagyta. Casanovát a felbőszült legények rövid retekhámozó-késeikkel alaposan összeszurkálták és vérébe fagyva otthagyták az országúton, mígnem egy kora-reggel kilovagló pesti huszárkapitány rátalált, fölszedte és hazavitte.

Mindeme szép emlékek fölött azonban már rég kinőtt a fű. A tabáni citta morteból valóban holt város lett. Egyszerűen elfújta a szél az egészet. S a helyéhe álmodott budai fürdőváros zöldelő kerete — ez a csodálatos park — várva-várja, hogy milyen új városképet illesztenek bele. A Tabánból semmi sem maradt meg. Csak a rác-templom kecses-karcsú, sisakos tornya, a legszebb budapesti templomtorony őrzi emlékét, változatlan lendülettel szökkenve fel az áprilisi ég kék magasába. Mint egy ittfelejtett, magányos felkiáltójel valamely ódon könyv lapján, amelynek szövege elveszett. Mert mindazt, amit századok írtak , rá: olvashatatlanná fakította az idő

Hol van már a rác templom? 83 év söpört végig a domboldal felett, nemcsak az emlékeket , de az emlékek őrzőit is  szerteszórva, megsemmisítve, elfelejtve

. 
Hol van már Tabáni Helytörténeti Kiállítás, a dohos, boltíves  kis múzeum és hol vannak azok a helybéliek , akik egy kis süti majszolgatással egybekötve végighallgatták az előadásokat?

A VIRTUÁLIS TABÁN

1

2

3 

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.


14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.


21.

22.,


23.


24.

SALY NOÉMI:RIGÓKOCSMA A VÉN SZEDERFÁHOZ

• A néhai Tabán udvaraiban sokféle csuda nőtt. Füge, például, amit a törökök honosítottak meg a délszakias völgyben, a cserszömörcével együtt a mérges-morcos cserje kiváló festő-növény, egy-két kóbor példánya ennek is díszlik még a hegyoldalon - és persze gyümölcsfák, melyek komoly szerepet játszottak a helyi néptáplálkozásban.
Romlehner néni kiskocsmájában, a Gellérthegy utca 53-ban a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt ebéd vagy vacsora után deszszertképpen szakítani a kert fáiról,ami éppen érett. Nemkülönben híres volt Maradáék „a Vén Eperfához" cégérezett Hadnagy utcai vendéglője.
A Morus alba Kínából került Európába. (A Dunántúlon nevezik szeder-,a Tiszántúlon eperfának.) Hogy hánynak a lombja bólingatott hajdanán a Tabánban, nem tudni. Biztos akadt belőlük jócskán, hisz a mézédes, fehér vagy lila gyümölcs pompás csemege, türelmes és előrelátó férfiak pedig álomi pálinkát tudnak belőle készíteni. Eperfahordóban érlelve, naná.Hanem olyanból, amilyenhez most kirándulunk, aligha volt sok. A teniszpályadéli sarka mögötti nagy tölgytől csak egy-két perc kaptatás fölfelé, kicsit jobbra, a Kőműves lépcső irányába, és máris ott állunk a törökszedermatuzsálem (Morus nigra) földig hajló ága mellett. Ez a perzsa eredetű fa a Balkánon lépten-nyomon hívogat, a mi éghajlatunk viszont elvileg hidegneki. De hát a Tabán, az más...Mit ír a Budai Napló 1914. májusában, majd húsz évvel a végső pusztítás előtt?
„A Tabán legöregebb fája. A bontócsákány zajától hangos a Tabán. Tótok hadserege szállta meg a zeg-zugos városrészt, s irtja kegyetlen közömbösséggel az évszázados viskókat, sikátorokat.
Sok emlék esik áldozatul ennek a városrendezésnek, többek között a Tabán legöregebb fája is,
amelyet 1686-ban ültettek el - a hagyomány szerint - a török kiűzésének
emlékére. A vén szederfa a Kőműveslépcső 11. számú házának a keskeny udvarát díszíti. Szívós, kemény dereka van a vén szederfának. Alacsony törzséből két ágazat sarjadt, az egyik
kelet, a másik dél felé kapaszkodik.
Mindene elkorhadt már, még a keményfa része is kiforgácsolódott, csak a krokodilbőrhöz hasonló kérge őrzi az összeroskadástól, meg a házfal, amely az északi széltől védte. Ezt a vályogfalat bontják most a tótok, s így csakhamar áldozatul esik a szélnek és a viharnak a 228 éves fa, ha csak a kerület elöljárósága valahogy meg nem menti néma és emlékekkel teljes életét."

A mi aggastyánunk nyilván nem az, amelyikről a Budai Napló beszél, hanema fia vagy az unokája. Ha ő lenne, 319 esztendő súlya nyomná a vállát, s az én lelkiismeretemet. Ahogy a mostani tabáni gyerekek, kismajomkoromban én is kíméletlenül másztam, tépáztam szegényt. A fülünktől a bokánkig csurgott a mennyei zamatú, kimoshatatlan, piros lé. (Az érett bogyó héja hártyavékony, a legkisebb érintéstől kibuggyan a vére, a szára viszont rövid és nagyon erős, tehát a
maszat elkerülhetetlen, még ha kisollóval ügyeskedik is az ember, ahogy immár vagy harmincöt éve csinálom, pedig nagymama már rég nem osztjaa pofonokat.)
A Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben van egy fénykép a húszas évek elejéről. Rajta a fánk, már akkornagyon-nagyon öregen. Hány éves lehet? Kétszáz? Nem tudni. Védettnek egyelőre nem védett. En most nem nyúlok hozzá. Epp valami Krúdy-novellát fuvolázik a hegyében egy egy kapatosnak tűnő feketerigó.

Forrás:budsapestfolyóirat/archívum 2005/7.szám

Megjegyzés: A szerző ez év novemberétől a TABÁN TÁRSASÁG elnöke

GYÖNYÖRŰ KOCSMAI CSEND

Ezzel a címmel nyílt kiállítás a MKVM múzeumai, az  óbudai Krúdy házban. A gazdag képi és tárgyi anyagot felmutató visszaemlékezés a Tabán lebontáa 80. évfordulója alkalmából ízelítőt ad az egykori városrész életéről,történetéről, lebontásáról. A tetőtéri kiállítóteem külön érdekessége néhány nevezetes tabáni személyiség méltatása . Saly Noémi, a kiállítás kurátora nagy műgonddal  ősszeállított tablókkal, néhány ritka relikviával  állít emléket a szemlélőben ma is nosztalgikus gondolatokat ébresztő egykori várorésznek. Igazán jó program lehet a  kiállítás megtekintése egy hétvégén.

GYÖNYÖRŰ KOCSMAI CSEND

A nyolcvan éve lebontott Tabánról nyílik kiállítás „Gyönyörű kocsmai csend” címmel 

                    2013. november 8-án délután 3 órakor

a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. A tárlat kurátora Saly Noémi helytörténész, az Országos Könyvtári Napok keretében e nosztalgiát ébresztő városrész valódi arcát mutatta be a Márai Könyvtárban.

 A történet Buda visszavétele, a török elvonulás után kezdődött. A feldúlt, romos tabáni területen csak néhány zsoldos, kóbor török kisgyerek és balkáni katona vert tanyát. A vegyes nyelvű lakosság adómentességet élvezett, üres házat vagy telket kapott. Délről megjelent, majd megerősödött a szerb kolónia, létszámuk miatt a települést Rácvárosnak nevezték.

A fejlődés töretlen, s bár a 18. században a pestis, a kolera és a tűzvész is ritkította a lakosságot, de a szőlő és a bor árából a Tabán mindig újra tudta kezdeni. 1810-ben azonban a nagy tűzvész óriási károkat okozott. 700 házból mindössze 40 maradt meg. A járóképes lakosság éppen a szőlőben dolgozott, ezért életben maradt. Mire leesett a hó, tető került a családok feje fölé.
A készülő kiállítás metszetekkel és archív fotókkal bemutatja majd az Alsó- és Felső-Tabán újjáépítését és benne József Nádor szerepét. Az első igazi csapás, amely a Tabán pusztulásához vezetett, a Tabánra kifutó hajóhíd elbontása és a Vízivárosba tervezett Lánchíd építése volt.

A legrégibb korcsma :Mély Pince a Görog és Fehérsas utca sarkán

Egész Buda a szőlőből élt. A tabániak jó része kapás volt: pestiek és budaiak szőlőjét kapálták. Szinte mindenkinek volt saját szőlője és bora, akadtak akik kereskedtek vele, mások fuvarozták. Rajtuk kívül a tabáni kocsmárosokat is a bor tartotta el. 1882-ig, a filoxéra járványig épp annyi kocsma volt a Tabánban, mint a Józsefvárosban: utcánként átlagosan kettő.
Az Amerikából behurcolt szőlőgyökértetű miatt azonban az ültetvényeket ki kellett vágni és a tőkéket elégetni. A kisváros megélhetés nélkül maradt. Az emberek elszegényedtek, felparcellázták a hegyoldalt és eladták a telkeket. Sokan a kivándorlást választották, és többé a szerbek sem maradtak ott.

A tabániak maradéka a déli összekötő vasúti hídon keresztül, naponta gyalog járt dolgozni a ferencvárosi malmokba. Néhányan a környékbeli fürdőkben masszőrként dolgoztak, mások mosónőként kerestek némi pénzt. A közeli Dobozgyár is alkalmazott pár tucat munkást és emellett a Duna-parti bérpalotákban házmesterként, vagy cselédlányként kaphattak munkát. Mindössze egy maroknyi tabáni foglalkozott borkereskedéssel. Hirtelen még a homoki bornak is nagy ára lett: Szegedről, Jászberényből szállították a bort, mert a homoki szőlőben a szőlőgyökértetű nem tett kárt. Akinek semmi sem jutott, kényszerből vendéglősnek vagy kocsmárosnak állt.

A kövezetlen, csatornázatlan és közvilágítás nélküli utcák földszintes házainak udvarára kitettek egy-két asztalt, néhány széket, és ezzel a zöldbe vágyó pestiek szemében megteremtették a „tabáni Grinzing" mítoszát. A tabániak számára ez az időszak azonban csöppet sem az aranykort jelentette.

A tárlat többek között bemutatja majd, hogy miért jelentett sorsdöntő csapást a Tabánra a királyi palota megépítése, és hogyan csiszolták le a „zsiványtanyával" együtt a Gellért hegy alját és oldalát.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Óbudán, a           Korona tér 1. szám alatt található.

Forrás . Várnegyed online

TABÁNI KORCSMÁK ANNO 1880-AS ÉVEKTŐL 2. RÉSZ

Saly Noémi múzeológusnál  senki sem tudja tömörebben összefoglalni és ízesebben előadni a tabáni korcsmákat.Álljon itt bizonyságul a Népszabadságban 2003-ban közölt cikke :

Kiskocsma, kispörkölt, kis korsó sör

Séta a régi Tabánban (6.)

Emlékszünk a folytatásra? "…egy kislány és egy kis boldogság köll! / Nagy kocsma, nagy pörkölt, nagy nő, nagy kincs / nem köll, mer\' ha kéne, sincs!"

Saly Noémi írása          Népszabadság| 2003. szeptember 8.      

         Ez a derűs nóta bízvást szolgálhat az egész hajdani Tabán vendéglátásának mottójául. Sose voltak itt fényes éttermek, ezüsttükrös kávéház is csak egyetlenegy akadt, a Döbrentei téren, az Erzsébet hídhoz cégérezett - annál több volt viszont a barátságos, rumlis kis fogadó, hívogató kiskocsma és vendéglő.

A szőlő jóformán a küszöbön termett. Délceg tőkék végtelen sora a Gellért-hegy déli lankáin, a Nap-hegyen, a Sas-hegyen, a Felső-Krisztinavárosban - míg a szörnyű filoxéra az 1880-as években el nem pusztította a budai borászatot. Néhány öreg kocsma a XX. század elején is emlékeztetett ezekre a boldog időkre: a Három Kapáshoz, a Víg Vincellérhez, a Három Víg Pintérlegényhez, a Zöld Szőlőfürthöz címezték őket.

Díszelgett az ajtók fölött egy egész állatkertre való mesebeli jószág is: Fehér Farkas, Vörös Ökör, Arany Bárány, Arany Lúd, Arany Kakas, Arany Kacsa, Arany Szarvas. Az utóbbiak voltak két kis hegyi utca és a máig meglévő tér névadói.

Némelyik kocsmanév családi viszonyokra utalt: a Gellérthegy utcai Három Huszár például Huber János egyazon ezredben szolgáló három  katonafiával  büszkélkedett. Persze vendéglős lett belőlük is. Egyiküket pazar libasültjéről a Ganzlhuber, "Libás Huber" néven ismerték.

Öccsének, a Tulipán gazdájának hét világszép lánya lett. Egy reggelen arra ébredtek, hogy valami titkos imádó az éj leple alatt kicserélte papus cégérét: a megkopott tulipán eltűnt, s a helyén ott ékeskedett egy gyönyörűen festett vadonatúj - "A Hét Rózsához".

Érdesebb tréfa a Sárkány kocsma neve - tudnunk kell hozzá, hogy itt a XVIII. század óta hagyományosan női kiszolgálás volt -, meg az Arany Tetűé vagy a Három Majomé. Ennek a cégérén két majom vigyorgott. A harmadikért kicsit közelebb kellett lépni: a cégtáblába illesztett tükörben volt látható…

Kukkantsunk be egy kocsmaudvarba? 1913. nyár.

 "Kuglizó, nyitott veranda, lugas, üveges veranda s pont öt akácfa és pont öt petróleumlámpa. A bejáratnál az asztalok vörössel, a belsők fehérrel terítve" - tudósít a Szabadpolgár riportere.

Gyümölcsfák is álltak persze ezekben a régi udvarokban: alma, körte, szilva, mogyoró, füge. Romlehner néni kocsmájában az volt a rend, hogy aki erre éhezett, az fölkelt szépen, és szedett magának. 

Marada József  korcsmája

Marada József vendéglőjét meg egyenest "A Vén Eperfához" címezték. Nem akármilyen eperfák voltak ám az itteniek! A török kori kertek utolsó hírmondója, egy ősöreg festőeper máig ott görnyedezik a teniszpályák és a felső játszótér között. Nagy szemű, csodás zamatú termésének kimoshatatlan foltjairól a tabáni nagymamák, a büntetéspofonokról pedig az unokák tudnának regélni.

Nézzünk komolyabb étkek után. A vendéglők mindegyikének volt saját különlegessége, amiért oda, és csakis oda kellett járni. Ganzlhuber libájának egyetlen vetélytársa volt, nevezetesen az, amelyik a mindig hófehér főkötőben tüsténkedő, jóságos arcú Frau Godl tepsijeiben sercegett. Aki halászlére áhítozott, Albeckerhez, majd vejéhez, Schreil Győzőhöz fordult be, a Kereszt térre. A pirosan párolgó ételköltemény abban a lábasban landolt az asztalon, amelyben megfőtt: a hallal vigyázni kell, nagyon törékeny. Hozzá jókora sercli a Szarvas pékség foszlós fehér kenyeréből, aztán az egész leöblítendő a déli lejtőkön termett, ásványok csöndjéből, hévizek párájából, mediterrán napsütésből és tücsökciripelésből desztillált budai borral. (Ha ebből túl sok csusszanna le, ne aggódjunk: Rudi bácsi kézilámpással kísér majd a Döbrentei térig.)

Albecker Antal korcsmája a Hullám utca 15-ben

és a Kereszt tér 4-ben

Kispörköltet tetszik? Irány Ottné, a Rác fürdő vendéglőse! Török Imre idézi, amint a katonás asszonyság "lenéző hangsúlyozással, ahogyan egy tudatlanhoz beszélünk", a konyhába igyekeztében visszaszól Krúdy társaságához: "én a marhapörköltet lábszárból és a vesepecsenye »pacsnijából« főzöm - abban pedig nincs kövérje". S már szalad is Náci pincér az előmelegített tányérokkal, hófehér kabátban, amilyenben "akár a tiszti kaszinóban is szervírozhatott volna - ha eszét veszítve felcseréli ezt a jó stallumot egy flancos belvárosi boltért".

Rostélyost inkább? Osonjunk Mikszáth után a Pávába. Nem könnyű megtalálni: "kívülről semmi sem mutatta a kocsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokzatán". De "esküdjetek meg, hogy senkinek sem szóltok. Még az édesapátoknak sem! (…) a budai kocsmák… páratlanok a maguk nemében - de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték… Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt".

Nagyúri csemegékre tetszenek áhítozni? A Tabánban erre is van megoldás. Kabon József a palotaőrségtől leszerelve az 1880-as években kocsmát nyitott az Attila úton. A "Burgzsandárnál" fillérekért lehet kóstolgatni a királyi lakomák maradékát.

Jut bőven mindenkinek. Ferenc József sietősen és keveset eszik, viszont ha ő befejezte, az egész vendégseregnek ott kell hagynia az asztalt. A roskadozó, jóformán érintetlen tálak pedig már ereszkednek is a völgybe, a kockás abroszos kisvendéglő kuncsaftjai elé.

Kapaszkodjunk vissza a dombtetőre, Gerstl bácsihoz. A Czakó utcai udvaron épp hangol a sramlizenekar - Magyar Elek emlékei szerint "citerájával a görög utcai hentes, gitárjával az Aranykakas utcai grájzleros fűszeres, harmonikájával a Szarvas-téri pékmester." (Az utóbbi, Róth uram mellesleg a nagy zeneszerző, karnagy és zenepedagógus, Bárdos Lajos majdani apósa).

Ha elég a sváb nótákból, hallgatunk a szomszédban rác tamburást, vagy lesétálunk Poldi bácsi Mélypincéjébe. Míg az öreg megmássza a nyolcvan lépcsőt a hegy méhében szunnyadó, pókhálós palackokért, ámulhatunk az apró termetű, gömbölyű cigányprímás, Jószó művészetén. Muzsikált ő Teleki Sámuel görgényi kastélyában is, köszönőlevele van a német császári udvar hivatalától, de hazavágyott a Tabánba. Nincs bandája, egy szál hegedűvel járja a kocsmákat. Eljátszik bármit, a Schneider Fánitól Tosca imájáig vagy az Alexander\'s Ragtime Bandig - csak a Himnuszt ne kérjük tőle. Arra nem hajlandó: "az nem korcsmába való", mondja szigorúan. (Ötven cigány húzza majd a Farkasréten Kovács József kedvenc nótáját a sírgödör körül 1924-ben: "Talán nem is muzsikálnak / talán csak én álmodom…")

Komoly, méltóságteljes berúgás a cél? Akkor vissza kell imbolyognunk a Virág utca sarkára, a derék görögkeleti Horváth Danihoz. "Hiteles karlócai ürmöst" mér, egyenest Bogdanovics Lucián pátriárka pincészetéből. Horváth uram - meséli Török Imre - ősszel felcihelődik egy dunai uszályra, melyen a hajóslegények "estenden guzla mellett siratják a szegénységben élő szerb népet", s lecsorog az Újvidék melletti kisvárosba. A pátriárka megvárja Danit: előtte senki nem vásárolhat a zamatos, kesernyés nedűből, melynek titka a hordókba helyezett illatos, gyógyerejű füvekben rejlik. Mire a szállítmány visszaér a Tabánba, eljön a sült gesztenye szezonja, ahhoz épp ez a bor a legjobb. (Az üröm utóhatásával súlyosbított, hatalmas másnaposságot a szemközti Rác fürdő kemény kezű masszőrjei orvosolják.)

Szerelmespárok válasszák inkább az "alsó Avar" kerthelyiségét. Egy fontos tanács: uraim, a hölgyet úgy kell leültetni, hogy a szerb templom órájára lásson. Ettől kezdve nyert ügyük van. A toronyórán ugyanis - míg el nem pusztul Tabánostul, mindenestül - évtizedeken át, pontosan, megbízhatóan és roppant megnyugtatóan: még csak fél nyolc múlt öt perccel.

Sétánk itt véget ért. Aki folytatásra vágyik, fedezze föl a hetven éve eltűnt városrészt a Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben, a Döbrentei utca 9.-ben.

Saly Noémi 

Az invitálás  2003-ban a frissen nyílt Tabán Múzeumba  jogos volt. Napjainkban azonban hiába keressük, tavaly szeptember elsejével  fenntartója, az I. kerületi önkormányzat  felújítási munkák címszóval bezáratta. Azóta egy kapavágás sem történt az épületben , csak a dudva és a gaz nő háborítatlanul a patinás ház udvarán....

SALY NOÉMI GYŰJTÉSÉBŐL

A Középső ház jobboldalán lakott Krecsányi szinidirektor, a Budai Szinkör igazgatója

A Bethlen-ház 1924-ben épült az Árok utca apró házainak helyén. Vendéglő és mozi is volt benne.