IN MEMORIAM LÁMPÁS RUDI

Hamarosan 89 éve lesz , hogy a Friss Újság leközölte: meghalt Lámpás Rudi, aki majd 40 éven át kísérte a a sötét Kereszt térről, az Albecker féle vendéglőból a kapatos vendéget a fényben fürdő a rác-fürdőig,a villamos végállomáshoz. Rudi bácsi a maga idején fogalom volt. Ma is elkelne egy lámpás ember, aki az újságok terjesztette sötétséget és homályt  eloszlatná  mécsesével, hogy tisztán lássunk a világ dolgaiban . ...

ÉS LÁMPÁST ADOTT KEZEMBE  AZ ÚR...

 

Ezt egy illuminált állapotban botorkáló külföldi  úriember  jegyezte meg félhangosan, miközben a macskaköveken bukdácsolt Lámpás Rudi mögött és méltatlankodott, hogy senki nem érti frappáns humorát. Honnan is tudhatták volna , mire célzott,hiszen B.Aldrich ez évben megjelent világhírű regényét még senki nem olvasta, egyrészt mert nem tudtak angolul, másrészt mert el se ért a Tabánig a könyv híre. A pesti vendégek különben sem olvastak remekírókat, Rudi bácsi maga 46 éve még újságot sem. Nem járt moziba sem, azt se tudta mi az! A világ híreiről  az esti séták alkalmával értesült a vendégek beszélgetéseiből. Nem árt,ha megsaccoljuk  azt is , ki az az úr,aki kezébe adta a lámpást.

Az Úristentől távol áll, hogy munkához juttassa a munkanélküliekeket; aki egy egész világot teremt, ilyen apró-cseprő ügyekkel nem foglalkozik. Talán a vendéglő előző tulajdonosa, Albecker Antal elődje vetette fel a témát, hogy megoldást találjon  a Kereszt tér közvilágítására. ami igen összetett  probléma volt.Nem csak a láb alatti kövek, buckák okoztak fejfájást a teli hassal és kótyagos fejjel hazafelé igyekvő népeknek, de a téren legelésző kecskék, s a pocsolyákat túró malacok is.A vendéglő valamikori tulajdonosa roppant egyszerű, de hatásos ötlettel állt elő,: valakinek le kéne kísérnie a kuncsaftot  a villamosig,vagy legalábbis  egy közvilágítással  ellátott helyig.

Több sikertelen próbálkozás után  Lámpás Rudi bácsi váltotta be az álláshoz fűztött reményeket. Nem is kért a munkáért sokat. Törzshelye a boltíves bejárati kapu alatt volt, ahol szemmel tarthatta az érkező s főleg a távozó vendégeket., hiszen belőlük élt. S hogy az idő kellemesen teljen, a tulaj néha kiküldetett egy -egy fröccsöt a kapu alatt  szobrozó Rudi bácsinak. Persze , a pincérek is megszerették  a lámpás "kollégát"s legtöbbször fröccs helyett tisztán hozták a pohár borocskát.

Rudi bácsi komolyan vette az állás nyújtotta lehetőségeket, megbecsültea belé vetett bizalmat. Ha egy -egy vendég vagy netalán

többfős társaság cihelődött a boltív alatt  útrakelni  a biztonságosab fények felé, szótlanul élükre állt, lámpását magasra emelve , hogy mutassa az utat. Azután,ha beálltak mögéje felsorakozva ,ugyancsak némán  megindult a menet,csak egy- egy akadály előtt  mormolta félhangosan-mintha nem akarná megtörni hangjával az éjféli csendet-vorsicht! vigyázat!.-

-Nem egy szószátyár tipus az öreg-folytatta a külföldi úr a maga nyelvén-megérdemel némi  borravalót!

A társaság ,leérve a Rácz fürdő villamos végállomásához, a világvárosi fények alá  egy és két pengősöket dobált Rudi bácsi kalapjába, amiket  mint visszajárót nyomott kezükbe az imént a főpincér. Az öreg szótlanul biccentett köszönetképpen és lámpását meglengetve visszafordult  a Kereszt tér irányába , hogy újabb  vendéget igazítson útba- .Egyre inkább tudatosult benne,hogy néki komoly hivatása fényt hozni az emberiségnek. Küldetéstudatát egyáltalán nem befolyásolta a tabáni közvilágítás időközbeni  villamosítása, a kivilágított utcákon is lekísérte a vendéget halovány lámpásával

Újsághír:

Friss Újság 1929 június  19

— Meghalt a lámpás Rudi. Budán, a kereszttéri nevezetes kocsma kapualjában üldögélt évek hosszú sora óta egy görnyedt háta, borostásképü emberke. Állt mellette a pádon egy „hosszulépést* tartalmazó spriccerespohár, előtte pedig, a földön afféle fogautyus bányászlámpa, amelyben egy szál gyertya halovány fénye pislogott. A spriceer és a lámpa tulajdonosa, a görnyedthátu ember — a lámpás Rudi volt. Volt, — mert tegnap felköltözött Rudi ebből az árnyékvilágból, ahol a maga kis lámpásával igyekezett világosságot deríteni, amennyire a hivatásához tartozott. Lámpás Rudi ugyanis a jókedvű, becsipett vendégek előtt haladt a Kereszt-téren a pislogó lámpásával és világította az utat, amíg el nem jutottak az első gázlámpáig. Itt aztán borravalót kapott a lámpás Rudi, aki erre visszavonult a fröccsöspohara mellé. Most immár az élők sorából is visszavonult Rudi oda, ahol nem kell gyertyával világítania — a túlvilágba. Vele sírba szállt a régi Buda egyik ismert és érdekes figurája.

További cikk a témában:

http://taban-anno.blogspot.hu/search/label/L%C3%A1mp%C3%A1s%20Rudi

    

DIOGENÉSZ A KERESZT TÉREN

Kedves Saly!

Hozzászólásod örömmel tölt el Lámpás Rudi ügyben,mert fix pontként mutatkozik  a sok újságírói fantázia között. Hitelesnek kell fogadnom továbbá a Színházi Élet 1928/31 számában megjelent alábbi írást is ahol fotóval névszerint említik némi életrajzi háttérrel. Legendássá az emeli alakját,hogy még az ívlámpák fényében is ragaszkodik a lámpás kíséret szokásához. Saját magamon tapasztalom az öregkori szokások kényszerét...Ha véletlenül van egy másolatod a képeslapról, úgye átküldöd?


SZINHÁZI ÉLET 1928 /31

Tabáni Diogenes*

aki ócska gyertyalámpással világitja a Kiskocsmát törzsvendégeinek s büszkén meséli, hogy egy vendégtől tiz pengő borravalót kapott

Gyerekkorában volt utoljára színházban és negyvenhat éve nem olvasott újságot

A budai kiskocsma Rudi bácsi nélkül olyan volna, mint az idei rántollcsirke ugorka saláta nélkül. Mert évek hosszú során át ugy hozzánőtt a romantikus tabáni vendéglőkhöz, akár a sramlizenekar vagy a jó paprikás halászlé.

Rudi bácsinak becsületes neve Knább Rudolf, jelenleg hatvanhét esztendős és abból él, hogy

a kiskocsmák vendégeit egy régimódi lámpással kísérgeti a zeg-zugos utcákon.

Rudi bácsi gyermekkora óta ezzel keresi a kenyerét és ugy megszokta a foglalkozását, hogy nem tud lemondani róía. Az sem zavarja, hogy időközben feltalálták a villanyvilágítást és a tabáni utcákon ma már fényes Ívlámpák ragyognak a járókelőkre.

Rudi bácsi, vagy ahogy Budán nevezik, a tabáni Diogenes, ma is az ócska gyertya-lámpásával világit a kiskocsmák vendégeinek. Mindenki szereti őt, ő is szeret mindenkit csak éppen a sopfőrökre haragszik! Valahányszor Rudi bácsi kikisér egy vendéget, azok a csintalan soffőrök a reflektort bekapcsolják és rávilágítanak. A tabáni Diogenes ebben aljas konkurrenciát lát.

Most, hogy a Tabán lebontásáról beszélnek, beszélgettünk Rudi bácsival, aki annyira szereti a Tabánt, hogy csak tiz évben egyszer megy át a hídon Pestre.

— Nekem ugyan beszélhetnek — mondja Rudi bácsi, mikor a sramli egy kicsit szünetet tart, — biztosabb ez a lámpás, mint a villany. Ennél nem létezik rövidzárlat! Ki van zárva!

A jövedelméről érdeklődünk.

— Nem mondom, azelőtt jobban ment, de azért ma sem panaszkodhatom. A vendégek nagyon szeretnek, van olyan, amelyik visszafordul, ha én véletlenül nem vagyok a korcsma ajtajában. Megkeresem, ami nekem kell, ámbár most többre van szükségem, mert tavaly megnősültem. öreg napjaimra szerelmes lettem, na ja, a szivnek nem lehet parancsolni!

Olyan komikus, mikor ez a szakállas, totyogós, hatvanhetes öreg azt mondja, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. De az ember nem mosolyog, mert ebben a virágillatos, zöldleveles, hangulatos tabáni környezetben az ilyen abszurdumokat is könnyen megérti.

— Mondom, azelőtt jobb volt — folytatja Rudi bácsi, — a régi vendégek sokkal bőkezűbbek voltak. Emlékszem, egyik vendég egyszer tiz pengő borravalót adott.. . Meg a Ráday Gedeon gróf, a Széchényi Viktor gróf urak is jól megfizették a világítást.

Aztán elárulja, hogy gyermekkorában volt utoljára színházban, moziban még sohasem volt, nem érdekli semmi a világon. Negyvenhat éve nem olvasott újságot.

Sárgán fénylő lámpásával kikísér a lejtős tabáni utcára. Távolban a város millió villanylámpája világít!. Rudi bácsi elfordítja a fejét. Nem akarja látni a konkurrenciát. 

. .

Színházi Élet - 1928/31. szám

* Szinópei Diogenes (Wikipedia)

Saly Noémi: A lámpás Rudiról még képeslap is megjelent, igen, Ő az!



És íme az ominózus képeslap, melyet régről ismerünk, csak nem tudtuk - Ő az!!!

ÉLETKÉP A KERESZT TÉRRŐL ..........ANNO 1923

— A  tabáni -Kereszt téren  régi,  híres  nyári  korcsma  áll,  kertje zsúfolt  a  vasárnapi  vendégekkel.  Egy  kövér  és jókedvű   gitáros   vidám   dalokat harsog  a  söntéshez   támasztott   emelvényen,  a  tulajdonos  és   gyerekei   maguk hordanak  ételt,  italt  az  asztalokhoz   s  a kert  fölött  rántott  húsok,  saláták,  könnyű borok  illata  kavarog.   Fürtös   folyondár omlik  alá  a  háztetőről,  amelyen  macska sétál  és  néha  unatkozva  letekint  a  mulatókra.  Jönnek-mennek  az  emberek,  magányos  kirándulók  betérnek  egy pohár borra,  odakönyökölnek  valamelyik  ismerős,  vagy  ismeretlen  család  asztalára,  kibeszélik  magukat  és  tovább  indulnak.  A pesti  vendég  sem  finnyáskodik  itt,  elnézően  mindent  kedvesnek  talál a  budai  kedély  és  pusztuló    romantika   ittfclejtett  kertiében.

  Lassan  sötétedik,  a  téren  fölgyujtanak  néhány  petróleum lámpát;  de  a sarkon,  hol  a   Kereszt-utca   torkollik   a térre,  már  villanykörte  ég.  Ott  a  kulturhatár,  a  korcsma   kapujától   mindössze huszonöt  lépésnyire.   Kilépünk  a  kapun s  a  mély  és  sötét  boltív   alól   egyszerre csak  előbukkan  egy  furcsa,   toprongyos, viharvert  emberke,  csupa  rongyba,   szakállba  és  bizonytalan   színekbe   burkolózva.  












Cipőt  hord  a  lábán,   de  egyiknek sincs  talpa  és  lámpást  lóbál  a   kezében, ormótlan  istálló-lámpást,  amelyben  gyertya  ég.  Nem  szól,  nem  köszön,  csak  megindul  előttünk,  óvatosan  lép, néha hátranéz  ránk  furcsa,  intő  tekintettél   és   rávilágít  lámpájával  egy-egy  kődarabra,  ami ott  hever  az utcán  s  amit  az   ö   lámpása nélkül  is  éppen  olyan   jól   meglátnánk, mint  így.  Pár  perc  az  egész  út,  már   ott is  vagyunk  a  villanyfényes  sarkon,  a  lámpás  ember  megáll  és  megemeli  a   sapkáját.  Megtudjuk,   hogy   negyvenkét    éve ‘minden  áldott  este  ő  világit  a  kaputól  a sarokig  minden  távozó  vendégnek.  Kezdte akkor,  mikor  még   tényleg   koromsötétben  botorkáltak  ki  a  kapualiból  a   hajdani  lumpok  és  világit,  ma  is,  mikor  már tulajdonképpen  semmi  szükség  sincs  rá. Egyszerűen  ittmaradt  a  múltból  és   mert minden  vendéget  meghat  a  furcsa   külseje,  a  szomorú,  éneklőhanga  és  dadogó beszéde  s  az  imbolygó  lámpása,  ami  egy  tűnt  kor  halovány  fényével  leng  végig  a budai  utcán:  valószínűleg  jól  keres  a  világító  foglalkozásával.  Mi  is  száz  koronát adtunk  neki  személyenként  és  teljes  meg- indultsággal  búcsúztunk  el  az  öreg   budai  Szentjánosbogártól,   aki   távozáskor még  azt  is  bevallotta,  hogy  — háziúr Pesten


8 Órai Ujság, 1923. június (9. évfolyam, 122-145. szám)1923-06-12 / 130. szám

Grafikák a régi Tabánról

    

LÁMPÁST ADOTT KEZEMBE AZ ÚR...

A tabáni -Kereszt-téren régi, híres móri korcsma áll,kertje zsúfolt a vasárnapi vendégekkel. Egy kövér és jókedvű gitáros vidám dalokat harsog a kerítéshez támasztott emelvényen, a tulajdonos és gyerekei maguk hordanak ételt, italt az asztalokhoz s a kért fölött rántott húsok, saláták, könnyű borok illata kavarog. Fürtös folyondár omlik alá a háztetőről, amelyen macska sétál és néha unatkozva letekint a mulatókra. Jönnek-mennek az emberek, magányos kirándulók betérnek egy pohár borra, odakönyökölnek valamelyik ismerős, vagy ismeretlen család asztalára, kibeszélik magukat és tovább indulnak. A pesti vendég sem finnyáskodik itt, elnézően mindent kedvesnek talál a budai kedély és pusztuló romantika ittfclejtett kertjében. Lassan sötétedik, a téren fölgyujtanak néhány petróleum lámpát; de a sarkon, hol a Kereszt-utca torkollik a térre, már villanykörte ég. Ott a kulturhatár, a korcsma kapujától mindössze huszonöt lépésnyire.

Kilépünk a kapun s a mély és sötét boltív alól egyszerre csak előbukkan egy furcsa, toprongyos, viharvert emberke, csupa rongyba, szakállba és bizonytalan színekbe burkolózva. Cipőt hord a lábán, de egyiknek sincs talpa és lámpást lóbál a kezében, ormótlan istálló-lámpást, amelyben gyertya ég. Nem szól, nem köszön, csak megindul előttünk, óvatosan lep, néha ,hátranéz ránk furcsa, intő tekintettél és rávilágít lámpájával egy-egy kődarabra, ami ott hever az utcán s amit az ő lámpája nélkül is éppen olyan jól meglátnánk, mint igy. Pár perc az egész ut, már ott ,is vagyunk a villanyfényes sarkon, a lámpás ember megáll és megemeli a sapkáját. Megtudjuk, hogy negyvenkét éve ‘minden áldott este ö világit a kaputól a sarokig minden távozó vendégnek. Kezdte akkor, mikor még tényleg koromsötétben botorkáltak ki a kapualjból a hajdani lumpok és világit, ma is, mikor már tulajdonképpen semmi szükség sincs rá. Egyszerűen ittmaradt a múltból és mert minden vendéget meghat a furcsa külseje, a szomorú, éneklő hangja és dadogó beszéde s az imbolygó lámpása, ami egy letűnt kor halovány fényével leng végig a budai utcán: valószínűleg jól keres a világító foglalkozásával. Mi is száz koronát adtunk neki személyenként és teljes megindultsággal búcsúztunk el az öreg budai Szentjánosbogártól, aki távozáskor még azt is bevallotta, hogy — háziúr Pesten.