TABÁNI HANGULAT AZ "ÁTKOSBAN"

TABÁNI HANGULAT " AZ ÁTKOSBAN"ANNO 1965

Ludas Matyi, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)1965-07-22 / 29.

Július j-án, szombaton két kaposvári rokonunkat kalauzoltuk el feleségemmel a Tabánba. E két Krúdy-rajongó bőven idézte a hajdani híres kiskocsmák nevét, de ezekkel jól nem lakván, vacsorázni szeretett volna.
Először a Duna-parti „Várkert Kioszk” egyik abrosztalan asztalánál ültünk le, majd vártuk a
pincért. Húsz perc múltán feltűnt, hogy közel és távol mindenki csak sőrözget. Felkutattam egy ifjú felszolgálót, aki közölte velem, hogy csak sajtosrúddal szolgálhat. Egy idősebb pincér megnyugtatott, hogy van étel,
csak kevés (I), és így nem juthat mindenkinek. Rendelésem nem vette fel, hanem az épületbe invitált, hogy a forró teremben foglaljunk helyet, a konyha közelében. Ott bizonyára jut majd valami étek.

Nemcsak mi távoztunk, hanem még számosán, szóbeli üzeneteket bízva a Duna-parti szélre, címezve a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalatnak.
No de sebaj, alig száz métert mentünk, s már ott várt ránk a hangulatos „Aranyszarvas kisvendéglő”, ahol is a pincér a teraszra nem volt hajlandó meleg ételt kihozni, csak sört, mondván, hogy enni csak a szobákban lehet, mert kicsi a konyha (I?). Az éhség behajtott bennünket a fülledt melegbe. Ott harmonikaszó fogadott minket és egyetlen üres asztal. Ezt pedig a Gellért szálló foglaltatta le.
Szomorúan mentünk el a Márványmenyasszonyba. Ott minden jó volt, csak hát ez már nem a Tabán, hanem a Krisztina.

Darázs Endre

IGYEKEZIK A VENDÉGLÁTÓIPAR, AVAGY ÚJÍTÓK AZ ÁTKOSBAN...

Ludas Matyi 1961 július 13

A mai árak ismeretében megmosolyogtató a Ludas Matyi cikkírójának dohogása a majd hatvan évvel ezelőtti vendéglátói trükkök láttán.Ó, boldog ifjúság! Hol  vannak már a forint-filléres árak!

Országszerte fejlődő újító- mozgalom hatalmába kerítette hazánk vendéglátóiparát' is. A más szakmákban bevezetett újításokkal szemben azonban itt az a különbség, hogy amíg a többi újításnak mindenki ürül, mindenki számára hasznot hajt, a vendéglátóipar „újításai” a közönség számára sok bosszúságot okoznak.

A vendéglátó szakma egyik legfrissebb „újítása” a kizárólag dupla fekete kiszolgálása. Az Emke-eszpresszó megnyitásakor e beruházás nagy költségeire való tekintettel engedélyezték a felsőbb szervek, hogy az Emkében akár állva akár ülve fogyasztásnál csak dupla adag feketét szolgálnak fel. Ez az első „talponálló” eszpresszó, ahol a futó vendégnek 4,20 forintot kell fizetnie egy csésze feketéért, ülve fogyasztva ugyanez 4,70 forintba kerül.

 A Főigazgatóság a rendelkezést kiterjesztette öt elsőrendű szálloda halijára is: ezekből a helyiségekből is száműzték a szimplát. A példa azonban ragadós, és néhány nap múltán, fővárosszerte cukrászdák, eszpresszók vezetői önhatalmúan, minden felsőbb hozzájárulás nélkül, rendszeresítették a dupla feketét. A szimpla kiszorult a mellékutcákra, de lehet, hogy mire e sorok megjelennek, az „újítási folyamat” már odáig is eljutott, és rövidesen már nem kapható szimpla fekete Budapesten. •

Az egyik budai kertvendéglőben két dizőz és egy operett- bonviván szolgáltatja a műsort. A nagy műélvezetért a .bejáratnál személyenként 3 forint belépődíjat szednek a vendégektől. De ez nem elég. Az étlap szerint “a fogyasztott ételeket, italokat zenés felárral számítják. A belépődíj és a zenésfelár — bár a keltő össze nem egyeztethető, mert vagy az egyik, vagy a másik szolgál a műsor ellenértékéül — talán elfogadható lenne. Az az „újítás” azonban, amit a kerthelyiség üzletvezetője önhatalmúan vezetett be, nevezetesen, hogy műsor alatt pohár sört nem adnak, a leghatározottabban elítélendő intézkedés. Nemcsak, hogy kimért sört nem kap a vendég a „nívós” műsor tartama alatt, hanem csak 18 forintos Pilseni palack sört szolgálnak fel, azzal a megjegyzéssel, hogy a magyar sör elfogyott. A 3 forintos belépődíj és a 15 százalékos zenésfelár után hadd fizessen a szomjas vendég 18 forintot 4,5 deci sörért.

A legeslegfrissebb vendéglátóipari „újítással” a Duna- kertben találkoztunk. Szombaton délután a kerthelyiség bejárata elé asztalkát helyeztek el, alkalmazottat ültettek mellé, aki minden érkező vendégtől jegy ellenében 10 forintot kért. Magyarázatul a kifüggesztett táblára mutatott, mely szerint: 

              „Kötelező fogyasztás 10 forint.”

 A több mint 100 milliós költséggel újjáépült Gellért-szálló luxus bárjai után tehát Budapesten a Dunákért a második vendéglátóhely, ahol bevezették — egyelőre csak szombati és vasárnapi napokra — a kötelező minimális fogyasztás rendszerét. Arra hivatkoznak a vezetők, hogy’ ezzel az intézkedéssel igyekeznek levezetni a kert túlzsúfoltságát, amit részben az okozott,hogy sokan cgv szimpla feketével.vagy egy pohár málnaszörppel foglalták le kora délutántól késő estig az asztalokát, elözönlötték a táncparkettét, és a zsúfoltság ellenére |alig volt számottevő bevétel. | A kötelező minimális fogyasztás azt eredményezte, hogy szombaton és vasárnap 20— 20 000 forinttal emelkedett a kerthelyiség bevétele, pedig az intézkedés nyomán bőségesen volt üres asztal. Kérdés, hány vendéglátóhely követi majd a Dunakert példáját? 

NYÚL GERINC, AVAGY A VADSZEZON.............

Nyúl Gerinc, avagy a  vadszezon....

Daloljuk el a pesti nyúlnak érzelmes szép történetét!..

Nem arról a nyúlról szól a dal, mely néha csincsilla néven. néha csak szibériai oposszum néven szerepel a szűcs kirakatában. Arról a nyúlról beszélünk, amely még nem jutott el ahhoz, hogy drága prém legyen és mint „Nyúl gerince“ még itt jár közöttünk. 
Ám, hogy mi történik Pesten a nyúllal, amíg mint „Nyúlgerinc" asztalra kerül, azt nem lehet egyszerűen elmondani. Fantasztikus történet ez, amelyhez tudni kell, hogy vannak, akik a lélekvándorlásban hisznek és különösen oka van hinni ebben — a nyúlnak, amely leginkább tapasztalja, hogy hányféle alakban töltheti be szerepét a földön. 
Nagy tájékozatlanságra vallana tehát, ha azt hinné valaki, hogy például a nyúl élete azzal, hogy feltálalják, véget ér. Lehet, hogy másutt így van, de tudni kell, hogy Pesten a nyúl azzal, hogy asztalra kerül, még távolról sem fejezte be életét. A legtöbb ember ugyanis nem szereti a nyulat, melyről a pesti ember körülbelül csak annyit tud, hogy a nyúl a vadszezon egyik nevezetessége, amit legalább egyszer meg kell kóstolni s amelyet meg is lehet enni, ott is lehet hagyni. Ott is hagyja rendszerint, mihelyt társadalmi helyzetének eleget tett a szomszéd asztal figyelme előtt azzal, hogy megrendelte a nyulat. Mert vadat enni éppoly előkelő dolog, mint ahogy otthagyni sem utolsó élvezet. 
A nyúlnak tehát a megkóstolástól a be nem következő elfogyasztásig van ideje gondolkodni, hogy hogyan és mily alakban folytassa vándorlását a földi utakon. 
És hogy a nyúl ily gondolkozásra képes, sőt életének forgandóságai felől tökéletesen '' tisztában van, azt mi sem bizonyítja meglepőbben, mint a következő eset.

A pesti ember, amikor délben meghitt családi körének asztalához ül, behozzák neki a vadszezon első nyulát, vadszószban,  gombóccal. Barátunk, mivel a nyúllal nem tud rögtön megbarátkozni, — hogy pesti. idiómával éljünk: „auf alle Fälle“ — előbb  a gombócot vágja föl. E pillanatban kiesik az eszcájg a kezéből, mert képzeljék, mi volt a gombócban? A gombócban egy levél volt, a levélkében pedig a következő sorok: 

Tisztelt uram!

Tegnap este, amikor magam maradtam a konyhában és arra gondoltam, hogy ma önnek föltálalnak és Ön esetleg meg fog enni, olyan részvétet éreztem Ön iránt, hogy felhasználva a szakácsné távollétét, azonnal megírtam ezt a levelet. A levelet gombócba fogom tenni, mert tudvalévőén abba mindent belefőznek és így remélhetem, hogy az én írásom is akadály nélkül eljut Önhöz. 

Igen tisztelt uram!
 Arra akarom figyelmeztetni, hogy ha ön ma engem megesz, akkor mától kezdve a vadszezon végéig, igen sokszor fog még nyulat kapni kedves nejétől, míg ellenben, ha ön nem ragaszkodik ahhoz az ostoba előítélethez, hogy nyulat enni előkelő dolog, akkor én folytathatom életem fáradalmas, de szép vándorútját, míg Ön hosszú időre ismét rendes ételekhez jut és megmenekül a vadszezon apró meglepetéseitől. 

És hogy milyen nagy oka van Önnek engem a szőnyegre kiborítani — ígérem, nem hagyok kitörülhetetlen foltot, — annak bizonyítására engedje meg, uram, hogy életrajzomat dióhéjban elmondhassam.

Ime:
Erzsébetfalván születtem. Szüleim szegény, földhözragadt nyulak voltak, akik neveltetésemről nem gondoskodhattak, így már igen korán magamnak kellett magamat eltartanom. Egy év múlva egy körvadászat alkalmával terítékre kerültem. Ha jól emlékszem, az Önök egyik kitűnő művésze okozta vesztemet. E rettenthetetlen vadász fegyverével szemben minden óvatosságom hiábavaló volt, mert hiszen ez alkalommal is úgy történt a dolog, hogy vadkacsára célzott és — engemet talált. A vadászatról engem egy ügyvéd vitt haza, akinenk a felesége eladott egy vendéglősnek. Ez sok, sok évvel ezelőtt történt. A vendéglő rosszul ment, megbukott és én a csődtömegbe kerültem. Félév múlva licitáció útján egy másik vendéglőshöz kertültem, akinél alkalmam volt megtanulni a vendéglői szakipart. Ezen az akadémián tíz hónapig voltam. A szakácsmüvészet minden titkába beavattak ez idő alatt. Voltam fácán, voltam — minden tiltakozásom ellenére — idei liba. Később áttértünk a tésztanemüekre. Többször szerepeltem mint csokoládés felfújt. De hagyjuk a részleteket’ Elég annyi, hogy mindig szerencsém volt és visszakerültem a konyhába. Két év múlva a gyorsvonat étkezőkocsiján tanulmányútra mentem Svédországba, hogy a kesztyűipart tanulmányozzam, ahol tudvalevőleg a kesztyűk is nyúlnak, tehát velük közeli rokonságban vagyunk. Azután hazajöttem Magyarországba és ismét egy vendéglőben kaptam alkalmazást. Egyszer egy budai vendéglő szeparéjában találkoztam uraságod kedves nejével, őnagysága akkor egy monoklis fiatalemberrel volt ott. Ha ezzel talán olyan dolgot árultam el, amelyről Önnek nem volt tudomása, megnyugtathatom, hogy köztünk marad... Denikve, őnagysága sem evett meg, sokkal izgatottabb volt, semhogy enni tudott volna. Egy év múlva egy hajószakáccsal kimentem Amerikába, ahol egy filmen is szerepeltem és ott is tanulmányoztam a vadszezont. De a honvágy visszahozott. Ekkor egy ablaktisztító vállalathoz kerültem, ahol hónapokig ablakokat tisztítottak velem. Ez nagy strapa volt és bizony egy kissé elrongyolódtam. Kidobtak ... Innen egy vásárcsarnokba kerültem, ahol egyideig mint vagdalékot árultak, de mivel így semmire se mentek velem, összeenyveztek valahogy és mint idei nyúl kerültem ismét eladásra. Tegnap azután megvett az ön szakácsnéja. Mondanom sem kell, hogy rajtam is egész szép kis összeggel meglopta önt. És most itt vagyok az ön asztalán. 
Én becsületben őszültem meg, Uram és becsületben szeretnék meghalni. Ezért írtam ezt a levelet. Ne egyen meg. Dobjon ki. Dobjon ki, ha másként nem megy, a feleségével együtt, akit — mint említetem már — ismerek és aki megérdemli, hogy ön elváljon tőle, ha ilyen ételeket ad önnek.

 Az ön őszinte tisztelője: 
                                Nyúl Gerinc. 

Eddig szól a pesti nyúlnak érzelmes szép története. És ebben csak egy tanulság van, hogy Pesten minden második nyúl mellé oda lehet tenni ezt a levelet. 
Li.

8 Órai Ujság, 1925. november (11. évfolyam, 247-271. szám)1925-11-01 / 247. sz

INSPEKCIÓ A ZÖLDBEN VACSORÁZÓ BUDAPESTNÉL

„A pesti este jaj be szép, 
Nézzünk a pesti estbe szét”. 
(Turcsányi Elek) 

Budapest vacsorázik. 

Ez nem egyszerű táplálkozási művelet, hanem más ésszerű cselekedetek összefoglalása is. 
Budapest mostanában ugyanis nem odahaza vacsorázik, hanem a nyári zöldvendéglökben, ami annyit jelent, hogy menekülnek a fülledt lakásokból ki a szabadba. Másrészt pedig a vacsorázás a társasélet egyik külön fajtája lett úgy, hogy már nappal megszólalnak a telefonok az obiigát kérdéssel: 
— Mi az esti program? 
Itt aztán az nyer, aki lehetőleg ismeretlen nevű kis vendéglőt ajánl, amely lehetőleg valamelyik macskaköves budai sikátorban létezik s amelynek valamilyen specialitása van. 
Mi lehet egy budai vendéglőnek a specialitása.?

 Bizonyára az étel. 
Dehogyis. 

Egyik helyre például azért járnak, mert ott nagyon goromba a tulajdonos. 
Úgyis hívják ezt a deszkakerítéssel körülbástyázott rozoga udvart, hogy: 
„Gyerünk a goromba Gyuri bácsihoz”. 
Gyuri bácsi hatalmas termetű, többszörös gyermekgyilkosra emlékeztető szálas ember, aki rendesen menydörgö hangon inti le a murizó vendéget. 
Ilyenkor nevet az egész udvar. 
— Hát nem bájos a Gyuri bácsi? Látod milyen goromba, ö mindig ilyen. 
Lehet, hogy Gyuri bácsi belül jámbor ember már régen, de üzleti érdekből kénytelen villogó szemmel, dühödten járni a leánderes udvaron. 
Van egy budai vendéglő, ahova ritkán téved idegen. Törzsvendégek esznek-isznak ott, majdpedig kártyázgatnak ingujjra vetkőzve. 
Ebben a vendéglőben olvasható a felírás az étlapon: 
„Zóna adag minden időben kapható”. 

Kiérdemesült agglegények járnak ide, akik rendesen megelégednek az esti kiszónával. 
Ezen a helyen furcsa jelenséggel találkoztunk. 
Egy kopasz, szikár férfi így szólt csendesen a pincérhez: 
— Nézze, Jani, én egy zónapörköltet ettem. Mondja, nem lehetne kihozni a differenciát a zóna és az adag között ?
— Dehogyis nem. Azonnal hozom, nagyságos uram. 
Néhány perc múlva egy másik úr magához szólitotta a pincért és a következőt súgta: 
paprika, paradicsom, egész apróra vágva. 
— Mondja mester, a nyári rántott csirkéről mi a véleménye? 
— Csak olyan helyre menjen kérem, ahol élőcsirkét vágnak le. Isten óvja önt a fagyasztott csirkétől. 

Ezzel áldóan távozott. 

Mi pedig átmentünk egy úgynevezett mondén nyári vendéglőbe, amelynek étlapján az okozott feltűnést, hogy hiányzott róla a borjú- pörkölt. 

Akadt más feltűnés is.

 

Például az árak. 

Íme ízelítőnek néhány. :
Rántott csirke' 2 Pengő 10 fillér.,
 leesós rostélyos 2 Pengő 80 fillér., 
rizses libaaprólék 2 Pengő 10 fillér. 
A legolcsóbb ár volt az étlapon a borjú- comb, amiért 2 P 10 fillért kértek.

Mostanában nagyon divatba jöttek azok a helyek, ahová szabad ennivalót vinni. 
Ebben Óbuda vezet, amely különben átvette a Tabán szerepét, mert a romantikának a nyomaival csak ebben a kedves furcsa világban találkozunk még.

(dió)

Budapesti Hírlap, 1936. július (56. évfolyam, 148-174. szám)1936-07-21 / 164. szám                                            

       

A MEGVÉNÜLT DIÓFA

Sikeres előadás,premier után a Budai Szinkör művészei, szindarab írói és dalszerzői mindig a közeli Pálya u 3 sz alatti  "ÖREG DIÓFA " vendglőbe vonultak el sikereiket megünnepelni. Itt gyülekezett a háború után egyre fogyatkozó úri közönség is hogy a puccos hölgyek felvonulhassanak legújabb ruhakölteményeikben, Hoffmann János ételcsodáinsk majszolgatása közben  fülükbe húzassák a kor leghíresebb cigányprímásának fülbemászó dalait.

Szinházi ÉLet  1925:

A VÉN DIÓFÁK ALATT

Az „öreg diófa" kivirágzott, tavaszi jelmezét vette fel a régi,

hires budai vendéglő. Ragyogó zöldbe öltözött a virágos udvar, a hoszszu autó-sor estéről-estére ismét ott áll az „öreg diófa" kapuja előtt, a fiatal Banda Marci zenekara sziv- és vonószakadásig huzza a szebbnél szebb nótákat, durran a pezsgős üveg, a pincérek egész tányérhegyekkel balanszíroznak körül : megkezdődött a budai szezon.

Vidám társaság az Öreg Diófában, jobbszélen Zerkovitz Béla

Gyönyörű tavaszi estén mi is átmentünk az „öreg diófa" udvarába, illik hivatalosan is megnyitni a szezont. Azt hittük, elsők leszünk, de alaposan csalódtunk : a pesti közönség legjava már ott volt, megelőzött bennünket. Zsúfolásig megtelt az öreg diófa kertje, minden asztalnál ismerősök: színésznők, irók, művészek, a szellemi, születési és pénzarisztokrácia előkelői, akik felolvadva az általános vidám hangulaba, barátságos mosollyal üdvözlik egymást megszokott nyári állomáshelyükön, az „öreg diófában".

Nyáron a pesti ember vagy a Városligetbe megy ki esténként, vagy pedig Budára. A Budai Szinkör előadása után szinte kötelező a sült liba, vagy rántott csirke, utána pedig szinte büntetendő cselekmény, ha tetejébe nem fogyasztunk el egy adag nagyszerű rétest és az egészet — hogy megtanuljon úszni — le nem öblítjük néhány pohár borral. Az „öreg diófa" közönsége ezt már évek óta tudja, szorgalmasan gyakorolja is s habár még csak május havában vagyunk és a Budai Szinkör csak hetek múlva nyitja meg a kapuit, már mindenki megjelent Hoffmann János vendéglőjében, hogy eleget tegyen annak a kötelességének, amelyet gyomra és torka szabott eléje.

Tavaszi divatrevűt lehetne rendezni ilyenkor este az öreg diófa kertjében. Gyönyörű nők pompás toalettjei teszik még tarkábbá a ragyogó virágkeretet, amely a legszebb helyiséggé varázsolta a „Diófát". A pesti élet legszebb hölgyei, a Ritz és Hungária legelőkelőbb külföldi vendégei vonulnak át esténként, hogy felfrissüljenek, megújuljanak és felejthetetlen emlékeket gyűjtsenek az „öreg diófa" suttogó lombjai alatt.

A harmincas évek elejére a beütött világgazdasági válság megritkította a tehetős magyar középosztályt is , nem tellett már az úri passziókra, Hofmann úr kénytelen volt árat emelni,-mert a nívóból nem engedett. Persze ez még jobban megritkította a betérő vendégek számát. Hoffmann úr lassan csődbe került . A bajhoz családi problémái társultak:

Egy híres budai vendéglőscsalád pusztulása 

Megölte a szíve Hoffmann Jánosnét, a „Politischer Kreisler“ és az „Öreg Diófa“ volt tulajdonosát 

* Az Est tudósítójától — 

A tavaszi zápor után kitisztult kék ég alatt szomorú fekete sereg gyűlt össze tegnap délután félötkor a farkasréti temetőben. Az egyik ravatalszobában eyy hatvannégy évetélt asszony koporsója előtt gyűlt össze mindenki, akinek Budapesten vendéglője van, Budapest könnyes tekintetű vendéglős  társadalma kísérte utolsó útjára Hoffmann Jánosnét, a híres Öreg Diófa vendéglő tulajdonosának feleségét. 

A gyász nem volt csendes. »Hoffmann néni« halála sok eszmecserére adott okot. Vendéglőstragédia egyik állomása Hoffmann néni halála, akit vasárnap reggel élettelenül találtak otthonában. 

Két régi, híres vendéglő 

Az ÖregDiófa híres prímása Banda Marci

Hoffmann Jánosék élete színes, vidám és szomorú. A régi vendéglős- dinasztia a háború előtt és a háború alatt nagy vagyont szerzett, övék volt a Pálya uccai Öreg Diófa és a béke és háborús idők egyik leghíresebb vendéglője, a Politischer Greisler. A békeidők bőkezű gavallérjai, a háborúból szabadságra tért tisztek szórakozás utáni vágyódása felejthetetlen estéket, nagy vagyont szereztek Hoffmann Jánoséknak. 

A »Politischer Greisler« — fogalom volt Budapesten, a »Politischer Greisler« — nem maradt ki a tízes, huszas évek nagystílű-programjaiból. Hoffmannék vagyona egyre nőtt, a készpénzt és az újabb vendéglőket egyre több háztulajdon élénkítette, a »Politischer Greisler« körül lassaiikint minden ház Hoffmannéké lett. 

Előkelő budai polgár életét élték Hoffmannék. Három gyermekük volt, két lány és egy fiú. Budai patrícius család nívójához méltón neveltették gyermekeiket, szerepet játszottak Buda politikai és társadalmi életében. 

Jöttek a budai vendéglők életében forradalmat jelentő divatok. A gyorsan alkalmazkodni tudó éttermekben jazz zenekar játszott, egymásután alakultak a sörözők, az árakat mindenütt leszállították, az étel és a fényűzés konjunktúrája, a cigányos mulatságok divatja elmúlt, a Politischer Greisler megszűnt és az Öreg Diófába már csak a környékről jártak. 

Ám Hoffmannék büszkék voltak és nem felejtették a régi vendéglőserkölcsöket. Hoffmann néni híres konyhája nem tudott filléres menüket készíteni, az ő ételeihez épp annyi hús, zsír, tojás kellett, mint azelőtt. A nívó-nem rosszabbodott, az árak is olyan magasak maradtak, mint azelőtt. Ezeket az árakat az elszegényedett budapesti középosztály már nem tudta megfizetni. 

Lassan, éyek során elment minden, ami Hoffmannéknál összegyült. A házak másé lettek, a vagyon gazdát cserélt. 

Dal az ÖREG DIÓFÁ-ról,előadja Weygand Tibor

Utolsó romjait egy azóta háromévi börtönre ítélt ügyvéd vitte el és Hoffmannék — mint régi mesékben — elszegényedve, de becsületesen várták az idők múlását. 

Beköszönt a balsors 

1930-ban történt. Augusztus volt, forró nyár. A Hoffmann család az Öreg Diófa kertjében teríttetett magának vacsorára. Öt terítéket tettek az asztalra. Négyen, apa, anya és a két leány várták az ötödiket, a fiút, haza a Balatonról. A fiú nem jött. Késő este távirat érkezett helyette. Hoffmann bácsi nyitotta ki a sürgönyt, elolvasta és elájult. 

Tizennyolcéves fia belefulladt a Balatonba. 

Hoffmannék eddig nem törődtek a viszonyok rosszabbodásával, ha tudtak gazdagon élni, tudnak majd szegényen is. De a gyerek hirtelen halála teljesen összetörte a szülők idegeit. 

Hoffmann Jánost szanatóriumba vitték, idegei egyre rosszabbodtak, érzékszerveinek képessége csökkent, hót éve már, hogy üzlete vezetésébe alig szólt bele, idegbetegségével kórházakba, szanatóriumokba vonult. Hoffmann néni vezette az Öreg Diófát, azokon az utakon, amelyeket a múlt előírt számára, a sok étel és a nagy ár útján, úgyhogy végül teljesen tönkrement. 

A régi előkelő budai család ügyeinek intézését dr. Petracsek Lajos ügyvéd, országgyűlési képviselő vette kezébe. Lehetetlen volt nem látni, hogyaz Öreg Diófát frissebb, a mai idők »söröző szelleméhez« jobban alkalmazkodó vendéglősnek kell átadni. Az ügyvédi iroda végiglátogatta az ismert nagy budapesti vendéglősöket. »Régi, ismert budai vendéglőről van szó, nem szabad elveszni hagyani«. 

A tárgyalások sok irányban folytak, a múlt évben már-már úgy látszott, hogy sikerül eladni az öreg Diófát. Az adósságok lehetetlenné tették a vendéglő működését, a hurok egyro jobban szorult a becsületes tulajdonosok nya.ka körül és a vendéglősök mind egyöntetűen ezt válaszolták: 

— Várunk még egy kicsit. Talán árverésen olcsóbban lehet majd megkapni. 

Későn Jön a megmentés 

A tárgyalásoknak híre ment Budán és Hoffmannék meg az Öreg Diófa ügyéből »"budai ügy« lett. A budaiak nem engedték a budai vendéglőit, nem hagyták csődbe menni a régi budai patrícius-családot. Kerestek valakit, akit szíve Budára húz. Találtak is. 

Az Andrássy úton van a Wagner söröző.       Egyik tulajdonosa Wagner Béla, aki régi vendéglőscsalád fia, édesapjáé volt a budai Márványmenyasszony. Wagner Béla régóta szeretett volna egy vendéglőt Budán és a régi budai vendéglős fia, tudta, mi a kötelessége a híres budai vendéglősökkel szemben. A tárgyalások most már gyors ütemben folytak, Wagner Béla és társa, Reiber József, mindent megadott, amit Hoffmannék kértek. Hogy a vendéglő az átvétel előtt is élhessen, újabb és újabb összegeket bocsátottak Hoffmannék rendelkezésére, míg végre január végén megvették a vendéglőt. 

Hoffmannék a vendéglő fölötti lakásban maradtak, hármasban az asszony édesanyjával. A két lány közül az egyik fővárosi tisztviselő feleségé lett, a másik mozgásművészeti tanárnő. Hoffmann János nagyon ritkán lakott odahaza, idegbetegsége szanatóriumokba kényszerítette. Legutóbb három héttel ezelőtt költözött be a hárshegyi szanatóriumba. Hoffmann néni egyedül maradt a lakásban nyolcvanéves, állandóan beteg édesanyjával. A hatvannégyéves asszonytól elvették munkájának egész területét, az Öreg Diófa már nem volt az övé, elmúlt vele egy élet és elveszett az utolsó menedék is: á munka. 

Hoffmanné szive nem bírja tovább 

Anyagi gondjai nem voltak, az átvétel feltételei biztosították megélhetését, de Hoffmann néni napról- napra jobban összetört, altatókat szedett, hogy néha aludni tudjon, a  munkátlanság és a két beteg ember ápolása teljesen összetörte szervezetét. 

Szombaton este lefeküdt. Altatót vett be. Reggel édesanyja hívta. Hoffmann néni szobájából senki sem felelt. Édesanyja ijedten fellármázta a házat, orvos jött: Hoffmann néni meghalt. Megölte a szíve. 

Az Öreg Diófa bezárt, a régi híres vendéglőben munkások dolgoznak, meszelik a falakat, parkettot készítenek, festenek, kalapácsolnak. Közben eltemették Hoffmann nénit. 

                                       

R. Gy.

Az Est, 1937. március (28. évfolyam, 49-71. szám)1937-03-25 / 68. szám

BUDAI SZEZON

Budapesti Hírlap, 1895. május (15. évfolyam, 118-147. szám)1895-05-03 / 119. szám

— (A budai szezon.)

 A budai szezon akkor kezdődik, mikor a nyári vendéglők asztalait kihordják a fák alá és a korcsmáros-gazda, házisapkával fején és pipával szájában kiáll a kapuba, hogy fogadja az érkező fecskéket. Ezek a fecskék mi dunabalpartiak, az ő törzs publikuma vagyunk, a kik tavasszal éppen olyan hűségesen megjelenünk az ősszel elhagyott budai vendéglőben, mint a fecske az eresz alatt. Nem is késik a vendégség. Amint az első meleg napsugár megérinti homlokunkat, szomorúnak, szűknek, kiállhatatlannak látjuk a pesti vendéglőket az ő fonnyadozó pálmafáikkal, frakkos pincérnépükkel és szabadságért, budai korcsmáért, budai szaletliért, budai korcsmárosláryokért ver szivünk.

fácánsült

 Le az arisztokrátikus-fácánysülttel, éljen a demokrata libapecsenye !

 Föl Budára ! Ez a jelszó. 

Föltelepszünk a lóvasutra, omnibuszra (a bérkocsit, mint gőgös arisztokrata járómŰvet, megvetjük) és olyan jókedvvel vonulunk ki Budára, akár egy csapat vakációzó diák. Nagy hejehujjával megérkezünk. A nyári vendéglős láttunkra kikapja a szájából a pipát, leveszi a fejéről a házisapkát, nagyot rikkant és permanenciába helyezi magát késő őszig.

Megkezdődött a szezon. A kémény füstölög, a baromfiság kétségbesetten gágog, a szaletli asztalait viharos gyorsasággal rendezik, terítik, az udvar, a környék, az egész városrész megélénkül. Nemsokára vig nótaszó, hegedű, cimbalom hirdeti a budai szezon kezdetét. Május elsején, a szocializmus jóvoltából, a Budapesti Hírlap szerkesztősége inditotta meg a bucsujárást a régi jóhirü Trombi- tás-ba, mely a városmajor mellett csábítgatja asztalaihoz a balparti kirándulókat. Lapunk húsz saját különje konstatálja, hogy a Trombitás főztje, itala éppen olyan pompás, mint eddig volt, a kiszolgálás kifogástalan s az idei első debut fényesen beütött. És bizonyára igy volt ez a többi vendéglőben is, melyek május 1-én szintén zsúfolva voltak.

                      Tavaszi libasült veres káposztával

KOZÁR MIHÁLY VENDÉGLŐJE A JÁNOSHEGYEN

A Jánoshegyi vendéglőt id. Erber János erdész alapította 1880-ban. A régi, eredetileg fából készült épület az országos millenniumi kiállítás erdész- és vadászpavilonjaként üzemelt, majd ezt követően a János-hegy tövében építették fel újra. A vendéglő remek ételeivel, hamisítatlan budai hangulatával, egyedülálló panorámájával gyorsan népszerűvé vált a kirándulók körében. Vendégei közt évtizedeken keresztül főnemesi családokat, követségi tisztviselőket, neves politikusokat, minisztereket találunk.

A királyi család számos tagjához hasonlóan IV. Károly, az utolsó magyar király, valamint hitvese, Zita királyné is járt itt. Trefort Ágoston (1817–1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter nagyon szerette, Beckerthammer Wastl kedvenc budakeszi sváb harmonikásával gyakran muzsikáltatott itt – kedvence a „Megy a gőzös…” kezdetű dal volt. A vendégkönyv gróf Bethlen István (1874–1946) és Wekerle Sándor (1848–1921) miniszterelnökök, illetve gróf Apponyi Albert (1846–1933) vallás- és közoktatásügyi miniszter nevét is őrzik, de rajtuk kívül is több népszerű közéleti személyiség, előkelő vendég hagyta benne kézjegyét. Az évtizedek során 800 fősre bővített, közkedvelt helyen a hírességek mellett naponta több ezer kiránduló és síelő fordult meg.

1930-ban megváltoztatták az étterem nevét, de a tulajdonos ugyanaz maradt, „Jánoshegyi Erzsébet kilátótorony, Fővárosi vendéglő” néven várta a látogatókat. Az épület a második világháború idején teljesen elpusztult, helyén ma a Libegő végállomása terül el.....

Még nem volt meg a kilátót övező díszburkolat, és a környék rendbetétele is váratott magára. Ennek ellenére egyre többen sétáltak fel a főváros új nevezetességéhez, amelynek népszerűsítésében részt vett Kozár Mihály, a Jánoshegyi vendéglő bérlője. Ő nyomatta az első képeslapokat a kilátóról. A Jánoshegyi vendéglő a Libegő mai felső végállomásának helyén állt 1880 óta. Kozár Mihály sokat siránkozott, hogy az építkezés rossz hatással van a forgalmára. A kilátó megnyitását követően azonban nem küldött több panaszos levelet a városvezetésnek. A vendéglőből gyönyörű kilátás nyílt, és az évek alatt számos híresség fordult meg a teraszán.

F: hegyvidekujsag.eu

Végezetül egy családi fotó. Nagyapám nyomdász barátaival kirándulást tesz a Jánoshegyi Erzsbet királyné emlékműnél és ebből az alkalomból  betérnek a vendéglőbe is:

KARINTHY FERENC:BUDAI VENDÉGLŐK

A RÉGI KAKUK VENDÉGLŐ A KERESZT UTCA 6-BAN

Első híres kocsmárosa Gerstl Ferenc, halála után fia ifj Gerstl Ferenc üzemeltette, majd Kakuk néven lett rövid ideig a Tabán legifjabb vendéglője. A bontás után 1934-ben  új Kakuk néven az Attila krt 22-ben vált országos hírű vendéglővé

VENDÉGLŐ A SZOMSZÉDBÓL:POLITISCHE GREISLER

A Gürsch (Budavári) család: Schönau ? Buda ? Budakeszi
2013. február 08.

Egy dédunoka visszaemlékezései.....

(A cikk átvétel a BUDAKESZI HÍRMODÓ-ból)

Nem biztos, hogy könnyű helyzetben vagy, ha egy színvonalas havilapban kapsz egy rovatot, amely egy általad rajongásig szeretett, nagyon érdekesnek talált témáról szól. Ugyanis nagy a kísértés, hogy magad felé hajlítsd "kis kezed", és a saját felmenőidről (is) írj?
Remélem, nem fogja szó érni a ház elejét, amiért most én is ezt teszem. Anyai nagymamám családjáról fogok megosztani néhány érdekességet, mert remélem, hogy más is érdekesnek találja majd a ?Gürsch-sztorit?. És hogy ínyencek is élvezhessék, egy recepttel is megspékelem soraimat.
Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a Gürsch egy szép név. Sőt! Dédapám is így gondolhatta, mert 1935 nyarán Budavárira magyarosított. 5 évvel később a mostoha nagymamája is meghalt, onnantól kezdve a nevet Magyarországon már nem viselte senki, ma pedig már ilyen névvel ellátott sírhely sem található a Kárpát-medencében. De kik is voltak ezek a Gürschök?
A család származási helye Schönau bei Neutitschen, mai nevén: Nový Jičín. Ebből a morvaországi kisvárosból települt Budára 1849-50 körül egy akkor kb. 35 éves, tehetős, házas, de gyermektelen úriember, a későbbi vendéglős ?Gürsch apó?: Johann Gürsch (1814?1881). Nemcsak a felesége, hanem a sógornője és annak gyermekei is jöttek vele. Erről a kb. 160 évvel ezelőtti átköltözésről, annak körülményeiről, konkrét okairól semmit sem tudunk, csak annyit, hogy nyilván alaposan elő volt készítve. Gürsch úr ugyanis nyomban vett egy nagyobbacska házat a budai Várban, az Országház utcában, és nyitott egy szatócsboltot ? az 1857-es címtár szerint a Krisztinaváros 2. számú házában, vagyis a templom közvetlen közelében.

Legalább részben értjük már, hogy későbbi híres vendéglőjére miért ragasztotta ? ő vagy a vendégsereg? ? a ?der Politische Greisler?, azaz ?a Politikus Szatócs? nevet. Ami a jelzőt illeti, talán egyszerűen csak szeretett politikáról beszélgetni, de könnyen meglehet, hogy a névadásban szerepet játszott egy népszerű színdarab, A politikus csizmadia is. Ludvig Holberg norvég-dán író Den Politiske Kandest?ber című, 1722-ben született ötfelvonásos komédiáját 1793-ban mutatták be Pesten (németből magyarítva), majd a 19. században is gyakran játszották. A címszereplő vicces figura Jókai híres élclapjának, az 1858-ban indult Üstökösnek is állandó alakjává vált, a Révai lexikon szerint mint ?a hozzá nem értő politizálás szenvedélyének karrikaturája?. A darabot 1861-ben Molnár György társulata vitte sikerre a Budai Színkörben, amely úgy öt perc járásra volt Gürsch János új vállalkozásától, a Koronaőr utcai vendéglőtől. (Tegyük hozzá mindehhez, hogy a legrégebbi, ma is működő krisztinai vendéglő, a Márványmenyasszony is egy romantikus daljátékról kapta a nevét ? 1837-ben mutatták be ?, de még Lajtai Lajos?Békeffi István 1928-ban bemutatott operettje, A régi nyár címe is vendéglőcégérre került, a szintén szomszédos Gellérthegy utca 3-ban.)





Talán éppen 1861-ben nyergelt át Gürsch János a szatócskodásról a kocsmárosságra? Nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a ?Greisler? rövid idő alatt a legnépszerűbb budai vendéglők egyike lett.
A hely méreteire csak egy-egy 20. század eleji képeslap alapján következtethetünk. A ?belső részen? nem kimondottan sok, talán 60-70 ember ülhetett le kényelmesen. A kerthelyiség viszont több száz fő befogadására is alkalmas volt, s mivel egy kőhajtásnyira volt a Budai Színkör, ami szezonálisan működött, nagyon úgy tűnik, hogy Herr Gürsch üzlete is tavasztól őszig élte fénykorát, télen pedig takaréklángon várta a jó időt. A korabeli értelmiség kedvelte, és nagy számban látogatta. A Vasárnapi Újság 1885. május 31-i számában erős vita folyt arról, hogy hol mérnek jobb bort: a Zöld Ökörnél, a Politische Greislernél, a Trombitásnál vagy az Utolsó Krajcárnál? Tény és való, hogy őseim vendéglője házias ételei és fergeteges hangulata mellett leginkább legendás májusi boráról híresült el. Ez olyan kuriózumnak számított, hogy Magyar Elek sok évtized múltán, 1916-ban részletesen leírja a receptjét Pesti históriák című könyvében. Most én is megosztom a kedves olvasóval, hátha újra divatba jön a Gürsch-bólé?.

... sokáig visszajár az emlékezet a Politische Greisler udvarára, a rövidnyakú, vérmesen vörös ábrázatú, potrohos Gürsch bácsihoz, akinél nagyobb szeretettel és szakértelemmel sohasem fog senki májusi bort csinálni. Hogyan rakosgatta az öblös levesestálba a gondosan összeválogatott, pirosló szamócaszemeket, szórta rá a törött cukrot, öntötte hegyébe egy-két stampellivel a jófajta curaçaót. Nem takarékoskodott a rubintcsillogású sashegyi vörösborral, kétannyit adott hozzá a fehérből, amelyet gellérthegyi rizlingnek tisztelt a termelője, Kerkápolyi Károly, ráhintett egy csipetnyi ingerlően fűszeres, fehérvirágú Waldmeistert (asperula odorata = szagos erdei müge), s csak azután következett a forrongó, lelkesítő pezsgő - Old England? márkával szállította Pommery & Greno. Most hamar rá a fedőt, egy félóráig senki fia sem nyúlhat hozzá, ennyi idő kell az öreg úr szerint a zseniális keveréknek, hogy mesés harmóniába olvadjon egybe a sok raffináltan nagyszerű íz, illat, zamat? Királyokhoz méltó ital volt a Gürsch apó májusi bora, áhítattal tette az asztalra, s a törzsvendégek áhítattal koccintották vele az első poharat.?
Ha valaki elkészítené, és ne adj? Isten! túlélné, sőt még ízlene is neki, nyugodtan írja meg tapasztalatait szerkesztőségünknek.

De térjünk vissza Gürsch apó személyéhez, aki, mint írtuk, feleségével, sógornőjével és annak gyermekeivel jött magyar földre. Hogy profi vendéglátós volt, az a fentiek tükrében cseppet sem kétséges, de hogy ?vállalkozóbb kedvű? volt a nagy átlagnál, azt az is bizonyítja, hogy röviddel megözvegyülése után, 1873-ban feleségül vette saját, 25 éves unokahúgát, testvérének gyermekét, Gürsch Magdolnát (1848?1925), esküvőjük bejegyzése megtalálható a Mátyás-templom házassági anyakönyvében. De ne ijedjen meg a kedves olvasó: e sorok írója (és családja) nem ebből a vérvonalból származik, mert ez érthető okok miatt kihalt, hanem az unokaöcs, Gürsch Ferenc (1846?1923) leszármazottai vagyunk, aki az én szépapám. Ő vette át nagybátyja halála után annak életművét, s lett a Politische Greisler tulajdonosa, üzletvezetője, jó gazdája. Házasságát is részben ?szakmai szempontok? alapján kötötte. Sommer Tivadar nevezetes budavári vendéglős leányát, Sommer Karolinát (1855?1889) vezette oltár elé, szintén 1873-ban, szintén a Mátyás-templomban.



A levéltárakban megtalált korabeli dokumentumok (végrendeletek, adásvételik, kölcsönszerződések stb.), amelyek egytől egyig németül íródtak, azt tanúsítják, hogy szorgalmas, jómódú, mélyen hívő vári polgárcsalád volt a Gürschöké. A feltárt anyakönyvi adatok tanúsága szerint viszont elég sokan szenderültek jobblétre igen fiatalon, mint például említett szépanyám, Karolina is, aki 34 éves korában bekövetkezett halálakor 4 kisgyermeket hagyott férjére, köztük ükapámat, az 1877-ben született Gürsch Gyulát is.



Az idő múltával, az étterem rendületlenül működött, s a századfordulóra mit sem vesztett immár 40 éves fényéből. A család egyetlen életben maradt fiú utóda az ükapám lett. Ő is bölcsen nősült: a nevezetes tabáni péknek, az Arany Szarvas sütőház alapítójának, Dillmann Jakabnak (1813?1883) az unokáját vette feleségül 1904-ben. (A pékség a mai vendéglővel szemben működött, emeletén lakott az 1800-as évek elején a pap költő, Virág Benedek.) A Dillmannok is megérdemelnek egy mondatot: az 1715-ös összeíráskor már a Várban élt a család, s kezdetben evangélikusok voltak, ami arra enged következtetni, hogy észak-német területről érkezhettek. Ükanyám, Dillmann Anna összes felmenője ?vári sváb? volt (Egger, Hartnek, Dörflinger, Friedmann stb. családok).

Miközben az újdonsült Gürsch & Dillmann család boldogan élt, s megszületett dédapám, Gyula (1907-1972), a húga Ilona (1910-1978), majd az öccsük János (1911-1912) is, 1914-ben beütött a krach, s mint az I. világháború kitörésekor oly sok vállalkozás, több mint fél évszázados működés után a család nagynevű étterme is végleg bezárt.
Ükszüleimet ugyanebben az évben már a VI. kerületben találjuk: szakmai tapasztalataikat Gundel városligeti vendéglőjében kamatoztatták tovább. De sajnos igen rövid időn belül két tragédia is sokkolta őket: dédapám öccsét figyelmetlenségből beágyazta a cseléd, és az alvó kisbaba megfulladt, édesanyja, (ükanyám), Dillmann Anna (1882?1915) pedig ennek következtében összeomlott, és 1-2 évvel később 32 éves korában szervi szívbajban elhunyt. Nehéz idők következtek. Dédapám és húga félárván nőttek fel, s bár remek taníttatást és hátteret kaptak, e kettős szörnyűséget, amit kisgyerekként kellett átélniük, nyilván soha sem heverték ki.

Dédapám, Gürsch Gyula, akit mindenki csak Gyuszinak szólított, a Gundelben tanult, és természetesen vendéglátós útra lépett. 1929-től a jános-hegyi étterem fizetőpincére lett. (Az üzlet a Libegő felső végállomásának helyén működött, terasszal együtt kb. 500 fő befogadására volt képes.)





Gyuszi öt nyelven beszélt, mindenkivel szót értő, kedves ember volt, aki szerényebb nyelvismeretű kollégái helyett rendszeresen vette fel a rendeléseket ?külföldiül?. Ezt a munkatársak féldecikkel köszönték meg neki, ő meg egy idő után túlzottan is belejött ebbe a feladatkörbe, és csúnyán rászokott a felesekre.



De 1930 körül még életerős, józan, fiatal. Nap mint nap Buda felől érkezik a János-hegyre. És jön nap mint nap Kati is, a másik irányból, Budakeszi felől. Gyuszi pincér, Kati szakácsnő annak rendje-módja szerint egymásba gabalyodtak, megmutatván az utókornak, hogy már 1931-ben is létezett ?munkahelyi szerelem?. Viharos gyorsasággal összeházasodtak, és házasságuknak gyümölcse lett: a nagymamám: Mária, becenevén: Pötyi, aki 1932-ben látta meg a napvilágot Perbálon, majd 3 év múltán megérkezett öccse, ifj. Gyula is. Ekkor az Erdő utcában laktak, Budakeszin. A dédnagyapa 1935-ben jános-hegyi főpincér lett, ezért nevét Budavárira magyarosította, így nagymamánkat is, aki született Gürsch Mária, Budavári Pötyiként ismerhette meg a budakeszi nagyérdemű.



A dédszülök nagy szerelme idővel mérséklődött. Az embernek néha fájó leírni az igazságot, de dédapánk, bár komoly apanázzsal érkezett a házasságba, hozományának nagy része elúszott, és a család nagyon nehéz körülmények közé kényszerült. Isten nyugosztalja, sajnos elkerültük egymást, de ? az őt ismerő budakesziek és az egykori munkatársak elmondása szerint ? mindennek ellenére fölöttébb intelligens úriember volt. Élete végéig pincérként dolgozott jó nevű budapesti éttermekben. 65 évet élt. Dédnagymamám 68-at.



A korabeli generáció elmondása szerint pedig nagymamám Budakeszi legszebb lányai közé tartozott, 1948-ban ki is szemelte magának a Németországból viszontagságosan visszatelepült nagyapám, Huber Lőrinc, amikor a Starczéknál találkoztak, és kanyarok után, 1954-ben feleségül is vette ? de az már egy másik történet.
Köszönet illeti Saly Noémit a Vendéglátóipari Múzeum munkatársát, és a Tabán történetének kutatóját a cikk megírásához nyújtott szakmai segítségért.

Huber-Szabó Lőrinc

RÉGI MAGYAR ÉTTERMEK

ITT VAGYUNK AZ AVARNÁL ANNO 1912

Ismert és kedvelt hely volt  Tabánban az Alsó-Avar Vendéglő  Avar László vendéglője (nem tévesztendő össze a Felső Avarral, melyet testvére Avar Mihály vezetett, hol kiváló halászlevet és ürmösbort mértek. A vendégek azért szerettek ide járni, mert a közeli templom időmérője állandóan fél nyolcat mutatott, így otthon könnyedén hivatkozhattak  arra, hogy ők hitük szerint időben indultak el – a késésről a toronyóra tehet…(Saly Noémi: Kiskocsma,kispörkölt, kis korsó sör)

AVAR LÁSZLÓ VENDÉGLŐJE A HADNAGY UTCA ELEJÉN SZEMBEN A RÁCZ FÜRDŐVEL

KELLER IGNÁCZ VENDÉGLŐJE A DÖBRENTEI TÉREN ANNO 1900

 Keller Ignácz Tabáni Bor- és Sörcsarnok-a 1902-es fényképen....

   és Zórád Ernő festményén.....................