Ujság, 1932. augusztus (8. évfolyam, 171-192. szám
A múlt vasárnap emlékeztünk meg az uj foglalkozásokról, uj kereseti lehetőségekről, amelyekkel a mai időkben is meg tudják keresni élelmes emberek a mindennapi kenyeret. Amikor azonban az uj foglalkozásokról Írunk, akaratlanul is eszünkbe jutnak azok a romantikus, kedves és szép foglalkozások, amelyek annyi szint és elevenséget adtak Budapestnek és amelyek megszűntek. Legnagyobb részük azért szűnt meg, mert személyhez volt kötve és amint a személy megszűnt, megszűnt az üzlet is.
Valamikor nem úgy volt Pesten, hogy az emberek azt lesték, kinek van valamilyen ötlete, hogy azonnal utánozhassák, hanem mindenki arra törekedett, hogy ő találjon ki valami újat, valami jellegezetest, és hogy az a kereseti ág számára monopólium legyen. Hiába akart volna valaki, a „Gyémánt Szidivel“ konkurrálni, vagy „Turf Karolinnal", vagy az „Emke-kávéházheli cipőpucolóvnl Ezek olyan jellegzetességek voltak akikkel nem lehetett versenyre kelni, akiknél nem lehetett jobbat, olcsóbbat vagy szebbet kínálni.
Nem is jutott jenkinek eszébe soha, hogy a régi Pest jellegzetes embereinek konkurenciát támasszon. Respektálta mindenki az ő foglalkozásukat, mesterségüket. Amikor azután eltűntek ők, kiöregedtek, vagy meghaltak, akkor megszűnt az üzletág.
1.Vándorszínész, vándorénekes
most is rengeteg sok van. De kinek sikerülne utánozni az öreg Wodicskát, aki kávéházról-kávéházra és kocsmáról-kocsmára járva, tartott előadást.
Wodicska állítólag valamikor színész volt. Alacsony, kopasz, töpörödött emberke volt, aki azonban nagy fürgeséggel járta végig az összes helyeket, ahol a bohémvilág tagjai tanyáztak. Nagy gaudium volt mindenütt, ahová belépett:
— Itt a Wodicska! Lesz „Vorstellungl"
Vodicska megállt a kávéház vagy vendéglő közepén, elővett zsebéből egy kis csengőt, megrázta és aztán elorditotta magát:
— Vorstellung!
Két müsorszáma volt. Az egyik a Hugenotten, a másik a Molnár és gyermeke.
Ahogy a csengőt megrázta, rögtön megkezdte az előadást. Fogatlan szájából artikulátlanul jöttek elő a mély hangok és csak nagynehezen lehetett megérteni azt a szöveget, amelyet a saját maga komponált melódiával kisért. A szöveg ez volt:
„Hugenottn... Hugenottn Hugenottn... nottn, nottn,
Ti-ta, ti-ta, ti-ta... bum Die Troubadour..."
Ez volt a Hugenottn. Azt, hogy „bum“, olyan meglepő stentori hangon bömbölte, hogy mindenki összerázkódott ijedtében. Azt viszont, hogy „Die Troubadour“ széttárt karokkal olyan kinyilatkoztatóan mondotta, mintha csakugyan valami nagy művészetet produkált volna.
A Hugenottn előadása után vette a kalapját és körüljárt tányérozni. Rendszerint nem kapott egy krajcárt sem, mert a közönség ordítva követelte, hogy adja elő a Molnár és gyermeke cimü darabot. Amikor az öreg Wodicska látta, hogy a műsor egyik felével nem kereshetett semmit, nem sokat kérette magát, hanem közkívánatra előadta a Molnár és gyermekét.
Az egész darabot egymaga adta és mindössze három percig tartott. Volt azonban olyan attrakciója ennek, ami fölért mindennel. Az előadáshoz tartozott, hogy Wodicskát le kell önteni vizzel.
A Molnár és gyermeke abból állott, hogy az öreg elővett zsebéből egy gyerlyavéget, meggyujtotta, letette a földre, majd néhány bohókás mozdulat utón ő is levetette magát arccal a földre, a gyertya mellé. Egy-két percig feküdt igy a padlón, majd fölemelte fejét és fölkiáltott:
— Wasser... Wasser!
Ilyenkor valakinek fel kellett kapni egy pohár vizet és leönteni az öreget. Addig nem kelt fel, amig le nem öntötték. Egyszer megcsinálták a Newyork-kávéházbeli ifjú „újdondászok", hogy mikor az öreg Wodicska belépett a kávéházba, megfogták az összes vizestálcákat és eldugták. Az öreg rekedtre bőgte magát viz után, hiába volt azonban minden, a közelben levő asztalokon nem volt viz. Végre egy pincér megszánta, hozott egy pohár vizet és leöntötte. Erre fölkelt.
A Molnár és gyermeke után ismét vetle a kalapját és körüljárt. Ekkor azután már bőven hullott a pénz és a nadrággomb. A nadrággombot különös passzió volt a Wodicska kalapjába dobni. Akármilyen rejtett mozdulattal dobott valaki gombot a kalapjába, Wodicska azonnal észrevette és rögtön visszaadta.
2.A bosnyák árus
valamikor szintén jellegzetes pesti figura volt, A nyugati és keleti pályaudvar környékén volt található. Fez volt a fején, a nyakában korálnyakláncok, a táskája teletömködve megyfaszipkákkal, nyakkendőtűkkel mandzsettagombokkal, bugylibicskákkal és egyéb ilyen hasznos holmikkal. A karján tiz-tizenöt megyfából készült sétabot fityegett, és bugyogós nadrágjának zsebe tele volt bosnyák fezekkel. A bosnyák árusok éppen úgy eltűntek, mint az utcai törökmézárusok, akik szintén piros fezt hordtak és töröknek mondották magukat. Egy volt csak közülük, aki őszintén bevallotta, hogy nem török, hanem pesti zsidó. Üziel Áronnak hívták és nem fezt. hanem hatalmas szivacsból készült kalapot hordott a fején. A Városligetben volt bódéja és állandóan rengeteg tömeg tanyázott a bódé körül, hogy Üziel Áron csalafinttaságának szemtanúja legyen.
' A sátor előtti kis asztalkán faládikában volt egymás mellett a krumlicukor, mandula, füge, mazsolaszőlő, datolya, stb. Üziel Áron megcsavart egy papirstaniclit és hangos kiáltozással töltögette:
— No még ebből is... no még ezt is ... no még belel... Csak három krajcár az egészl
Viharos nevetés kisérte Üziel Áron minden mozdulatát, mert a beavatottak jól látták, hogy az öreg csak úgy tett, mintha mindebből egy marékkai tett volna a stanicliba. Pedig csak egy-két szemet tett belé. A stanielira azért mindig volt vásárló.
Persze, ez akkor Volt, amikor a perecesek még nem tálcán hordták a perecet, hanem hosszú rúdra fűzve és amikor még a fagyialtos kis kézikocsin tologatta a fagylaltot, nagyokat csöngetett és három krajcárért kis porcellántálba mérte a fagylaltot. Igaz, hogy akkoriban még a pattogatott kukoricát sem géppel csinálták az üzletek előtt, hanem hosszú kucsmás ember állt az ulca sarkán, előtte óriási zsák és abból mérte egy krajcárért a félliter kukoricát.
3. Szarvas-téri lámpásember
Avagy akadna-e manapság utánzója a Szarvas-téri lámpásembernek, aki a maga idején annvi pénzt keresett, hogy fiait gimnáziumba és egyetemre járatta. Természetesen akkor még a tabáni kocsmákba nem automobilon jártak ifjú hölgyekkel és nem francia pezsgőt vagy bólét ittak. Akkoriban a Tabán még a „Weinbeisserek" hazája volt. Weinbeissereknek (borharapók) hívták azokat a székesfővárosi adófizető polgárokat, akik a bor kedvelői voltak, akik a jó borért nem sajnálták a fáradtságot és akik tudták, hogy a Tabánban lehet csak igazán jó bort kapni.
A tabáni kis utcák végeredményben mind a Szarvas-térre nyílnak. Itt állt tehát a lámpásember, akinek az volt a foglalkozása, hogy a részegeket lámpával kisérte a Lánchíd budai oldaláig. Odáig elvezette őket a buckákon és gödrökön keresztül az általa jól ismert utón és a Lánchidnál sorsukra bízta őket. Nem is volt soha semmi baj. A részeg pesti polgárok, amint a Szarvas-térre értek, már biztonságban voltak. Legfeljebb addig kellett várni, amig a lámpásember egy-egy transzport kíséretből visszaérkezik. Rögtön megalakult az uj transzport és a lámpásember egy-egv éjszaka tizenötször, hússzor is megfordult a Szarvas-tér és a Lánchíd között.
4.A „Gyémánt Szidi“
A „Gyémánt Szidi“ üzlete is épp olyan nevezetes és megbízható volt, mint akármelyik Váci-utcai ékszerész. Rendszerint éjféltájban érkezett meg az Erzsébet-köruti Meleor-kávéházba, hatalmas fekete börláskát hozott és abba volt a két nagy doboz. Az egyikben voltak a valódi ékszerek, a másikban a hamisak. E tekintetben a Gyémánt Szidiben feltétlenül meg lehetett bízni. Sohasem csapott be senkit, sohasem adott hamis ékszert valódi helyett. Amire a Gyémánt Szidi rámondta, hogy az tizennégy karátos, arról bizonyos volt mindenki, hogy az nem tizenhárom és fél karát, hanem tizennégy.
A Gyémánt Szidi a Meteor-kávéházbeli artistanőknek és egyéb hölgyeknek napi részletre árulta az ékszereket. Megállapodott velük az árban és hogy mennyi a napi részlet. A megállapodást Gyémánt Szidi egy hosszú papírlapra irta. Naponta harminc- negyven tétel is volt már a papírlapon, amikor hajnalban öt-hat óra tájban befejezte az üzletet. Ekkor érkezett meg a fia, aki egyben alkalmazottja és üzlettársa is volt. A Gyémánt Szidi fia elemi iskolába járt még akkor és minden reggel hat órakor pontosan megjelent a Meteor-kávéházban, a hóna alatt könyvekkel és egy pár görkorcsolyával. A görkorcsolyát fölcsatolta lábaira, átvette anyjától a cédulát és úgy indult inkasszálni. Felzörgette az ilyenkor első hajnali álmukat alvó hölgyeket, átvette a pénzt, lármázott és kiabált, ha valahol nem kapta meg a részletet, vagy véletlenül a hölgy csak kevesebbet fizethetett. A bevétellel visszasietett a MetEor-kávéházba az anyjához, leszámolt, megitta a kávét és aztán ment az iskolába,
5.Turf Karolin.
Ez a név valamikor fogalom volt Pesten. Virágárusnő akkoriban is volt, most is van többezer. De Turf Karolin csak egy volt és többé nem is lesz hozzá hasonló. Gyönyörű szép, fess nő volt. A fáma azt hiresztelte, hogy Milán, az egykori szerb király, hosszú ideig barátságot tartott fönn vele. Annyi azonban bizonyos, hogy egész pest szemeláttára hosszabb ideig társalgott vele a lóversenytéren a walesi herceg, a későbbi Edward király. Nem volt olyan futtatás, hogy a Turf Karolin ne lett volna jelen. Nyáron a lóversenyen, télen ped.g a budai vendéglőkbe járt virágot árulni. Mindig gyönyörű szép, friss virágai voltak, soha nem csapott be senkit, és azonkívül igen jó társalgó volt. Mindenkihez volt néhány kedves szava, vicceket tudott meséim, pletykákat hordozott és gyakran le is ültették a vendéglőkben az asztalhoz elbeszélgetni.
Különösen külföldieknek volt nélkülözhetetlen Turf Karolin. Mindig pontosan tudta, hogy Pesten hol mit lehet látni és mit lehet kapni. Ha külföldi világfi érkezeti Budapestre, Turf Karolinhoz kellelt fordulnia és megmondani, hogy mit akar látni és mit akar kapni. Turf Karolin poniosan szállított mindent.
6.Emke-kávéház előtti cipőpucoló
Ki tudna konkurenciát támasztani a magyár királyi posta- és távirdahivatalnak ugv, mint ahogy valamikor az Emke-kávéház előtti cipőpucoló? ö volt a maga korának szerelmeslevél és randevú közvetítője. A levelekre nem ragasztottak bélyeget, nem poste restante leveleztek egymással a szerelmesek, hanem átadták a leveleket és üzeneteket a cipőpucolónak, aki a leghívebben és legpontosabban kézbesítette. Amellett nagyon diszkrét volt, soha el nem járt a szája soha nem leplezett le senkit és minden felvilágosítást megtagadott. A levél vagy üzenet közvetítés nem is került pénzbe. Csupán a cipőpucolás, mert mindent cipőpucolás alatt intézet el. A hölgyek föltették topánkájukat a kis zsámolyra, a cipőpucoló elővette a keféket, két kettőt-hármat húzogatott és közben a hölgy átadta vagy átvette a levelet és üzenetet. Ugyanígy a férfiak is. Semmi sem történt, csak egy kis cipőpuculás és az üzenetek, levelek rendeltetési helyükre kerültek.
7.Horgolt cipőeskék
A pesti kis bébik már régóta nem járnak horgolt cipellőben. Persze, hogy nem, mert nincs, aki csinálja. A horgolt cipőeskéket egy öreg nénike készítette, aki a Muzeum- körút és Kerepesi-ut sarkán, a régi Nemzeti Sz:nház kapuja alatt ült. A sarkon volt a Szikszay-vendéglő, utána következett a kiskapu, majd a régi, hires Nagel-féle könyv- kereskedés. A kiskapuban ült állandóan az öregasszony és horgolt. A kész cipőcskék kis drótállványon voltak mellette. Reggeltől késő estig ott ült az asszony és kötögetett. Az ifjú apák és anyák a város legtávolabbi részéből is ide siettek, hogy az újszülött kicsinyeknek az öreg néni horgolt cipőiből vigyenek.
7+1.Blind Dóri
És még egy, akinek a hire még ma is a köztudatban él. Vak koldus volt, az egész városban úgy hívták: „Blind Dóri“. Koldus volt, de nem kéregetett. Csak ment az utcán és maga előtt tartotta kalapját. Mindenki ismerte és mindenki szívesen dobott pénzt a kalapjába. Jellegzetes pesti koldus volt, akine híre csak akkor lett nagy, amikor meghalt. Az Üllöi-ut 22. számú ház akkor ezt a cégért viselte:
„FOGADÓ A KÉT BAKOKHOZ:'
Hogy ez mit jelentett, azt csak onnan tudták, hogy a kapu fölölti címerbe festettek két bakkecskét. Ebben a fogadóban lakott Blind Dóri. A szobájába sohasem engedett be senkit", ő maga takarított. Amikor meghalt, a szobájában levő ládát tele talál iák krajcárosokkal, négykrajcárnsokkal és hatosokkal, összesen ötezer forint volt aprópénzben. , Az akkoriban horribilis nagy összeget az állam örökölte, mert Blind Dórinak nem volt családja.
