Pesti Hírlap, 1923. december (45. évfolyam, 272-294. szám)1923-12-08 / 278. szám
E helyeken nem diskurálnak franciául, nem hebegnek angolul, nem énekelnek olaszul, hanem a pesti tájszóláson kivül csupán Goethe nyelvének megható budai, franzstadti és josefstadti változatait kultiválják.
Felkészülhetünk az útra; legajánlatosabb a jó bundát otthonhagyni és kikeresni egy régen nyugalomba helyezett rossz ruhát, amelynek valamelyik kéznél levő zsebében célszerű egy imponáló külsejű hatlövetűt elrejteni. Hiszen nem biztos, hogy kell, de mégis, mit lehet tudni...
Pest furcsa város, Pest a végletek városa, itt nincs átmenet, itt a külváros nem biztos, hogy tényleg valahol kint kezdődik, mert a mi fővárosunkban a körúti ívlámpák fénykörétöl néhány lépésnyire, egy szük mellékutcában, már hamisítatlan külvárosi hangulatot találunk. Igy nekünk sem kell messze menni,, hogy a mulató külvárost meglássuk.
Szombat este van. A Ferencvárosban a kis kocsmák egymás hegyén-hátán. A nagyobbakban három szál cigány húzza a búfelejtőt, néhol csak egy árva cimbalom, másutt egy szuszogó harmonika hangolja jobb kedvre az embereket. A Gróf Haller-utcában megállapodok egy kocsma elött. Bentről valódi schrammel-zene csalogat. Mikor belépek, egy pillanatra meg kell állnom az ajtónál, mert a nagy gőzben, füstben, a szomorú, pislákoló gázláng mellett, alig látok valamicskét.
Üres asztal nincs. Az egyikhez, ahol már van „társaság", leülök. Nagyon csodálkoznak, hogy megkérdezem:
— Szabad?
— Csak rajta, — biztat egy nem éppen biztató külsejű polgár.
Mikor köszönök, némelyek a kalapjuk széléhez emelik két ujjukat, mint a katonák. A vendégek zöme kalapban ül. az asztalokon meglepő tömege az üres üvegeknek. A fejekben pedig az üres üvegek egykori tartalma, gőze-gáza működik.
— Mer mikó a Topertónál aszonta az őrmester Bácsics, — recseg mellettem egy agyoncigarettázott torkú Hári János:
Felkészülhetünk az útra; legajánlatosabb a jó bundát otthonhagyni és kikeresni egy régen nyugalomba helyezett rossz ruhát, amelynek valamelyik kéznél levő zsebében célszerű egy imponáló külsejű hatlövetűt elrejteni. Hiszen nem biztos, hogy kell, de mégis, mit lehet tudni...
Pest furcsa város, Pest a végletek városa, itt nincs átmenet, itt a külváros nem biztos, hogy tényleg valahol kint kezdődik, mert a mi fővárosunkban a körúti ívlámpák fénykörétöl néhány lépésnyire, egy szük mellékutcában, már hamisítatlan külvárosi hangulatot találunk. Igy nekünk sem kell messze menni,, hogy a mulató külvárost meglássuk.
Szombat este van. A Ferencvárosban a kis kocsmák egymás hegyén-hátán. A nagyobbakban három szál cigány húzza a búfelejtőt, néhol csak egy árva cimbalom, másutt egy szuszogó harmonika hangolja jobb kedvre az embereket. A Gróf Haller-utcában megállapodok egy kocsma elött. Bentről valódi schrammel-zene csalogat. Mikor belépek, egy pillanatra meg kell állnom az ajtónál, mert a nagy gőzben, füstben, a szomorú, pislákoló gázláng mellett, alig látok valamicskét.
— Szabad?
— Csak rajta, — biztat egy nem éppen biztató külsejű polgár.
Mikor köszönök, némelyek a kalapjuk széléhez emelik két ujjukat, mint a katonák. A vendégek zöme kalapban ül. az asztalokon meglepő tömege az üres üvegeknek. A fejekben pedig az üres üvegek egykori tartalma, gőze-gáza működik.
— Mer mikó a Topertónál aszonta az őrmester Bácsics, — recseg mellettem egy agyoncigarettázott torkú Hári János:
—akkó rámkajátott a tisztiszajré miatt, akkó ugy vágtam képen, hogy beleesett a cvölfte kompani kavernájába. Vótam tízszer is felgeriktnél, de mindig meglógtam a sittől . . .
Természetesen sorra jönnek a harctéri élmények. Mindegyiknek van valami története éa közben öt percenként hallom:
— Hé, még egy lityit...
És jönnek egymásután a lityik", szép rendben sorakoznak az asztalon. A vendéglős a schrammel-zenekarral vitatkozik. Nem akarnak játszani, mert olyan vendég jött a helyiségbe, aki múltkor összetört egy hangszert és az árát nem téritette meg. Most a vendéglőstől követelik, hogy hajtsa be az ipsén. A vendéglős azonban semmi hajlandóságot sem mutat erre.
— Majd pont a Himlős Józsival kezdek ki a maguk kedvéért, — mondja, — majd pont a Himlős Józsival...
Természetesen sorra jönnek a harctéri élmények. Mindegyiknek van valami története éa közben öt percenként hallom:
— Hé, még egy lityit...
És jönnek egymásután a lityik", szép rendben sorakoznak az asztalon. A vendéglős a schrammel-zenekarral vitatkozik. Nem akarnak játszani, mert olyan vendég jött a helyiségbe, aki múltkor összetört egy hangszert és az árát nem téritette meg. Most a vendéglőstől követelik, hogy hajtsa be az ipsén. A vendéglős azonban semmi hajlandóságot sem mutat erre.
— Majd pont a Himlős Józsival kezdek ki a maguk kedvéért, — mondja, — majd pont a Himlős Józsival...
Megnézem a Himlös Józsit. Vörös Lombroso-fej. Rücskös, valószínű innen kapta a nevét. Bikanyakú és olyan keze van, hogy nem kapna készen kesztyűt, ha történetesen kesztyűt viselne. Igaza van a vendéglősnek. Én sem kezdenék ki a Himlős Józsival...
Az Örömvölgy-utcában a kép majdnem ugyanaz. A falon két olajnyomat: Petőfi Sándor a segesvári csatatéren vérével irja föl egy sziklára: „Hazám". A másik remekmű: Kossuth Lajos imája a kápolnai csatatéren. Ezt az ivóban látom. Van egy másik szoba, ahol szintén képek lógnak a falon. Megtalálom „A gyermekkortól az aggkorig" és a „Vadász halála" cimü közismert képeket. Ugylátszik, a kocsmáros műgyűjtő.
A képeken kivül figyelmet érdemel egy tábla, amely feltűnő helyen hirdeti a helyiség kényelmes ujitását:
A vendégek 10, azaz tiz liter elfogyasztása után szükség esetén ingyen lesznek hazaszállítva.
Külön asztalnál ülök, de minden szót hallok", mert meglehetősen hangos diskurzus folyik. Szomszédomban egy egészen elázott ember magyarázza a barátjának:
— Jajajajaj, édes Feri, drága Feri, ne haraguggy rám, én olyan szerencsétlen vagyok... Mit szól majd az asszony?
Folyton sir, a részeg ember részvétet nem keltő könnyeivel:
— Mit szól majd szegény Borcsa, oh, én gazember, mit szól majd szegény Borcsa... az egész heti bér fuccs ... szegény Borcsa ... én angyali Borcsám... Te Feri, ugy-e én gazember vagyok?
— Á, dehogy, — akarja megnyugtatni a barát, de a mi emberünk nem enged.
— Édes Ferim, ne mongy ilyet, ne mongy ilyet, én gazember vagyok ...
— Hát az vagy, — békiti a társa, mire folytatódik a siránkozás.
— Látod, nem vagy igaz'' barát, — zokog, — ha az lennél, akkor nem mondanád, hogy gazember vagyok... Hát...
Már nem tudja folytatni. Lekonyul a feje az asztalra, a kezével belekaszál a levegőbe és ledönt egy üveget. Szerencsére üres. Gyors pillantással végignézek az asztalon. Többet ittak tiz liternél. Joguk van „díjmentes" hazaszállítást követelni.
A Teleki-téren, egy snapszputikbAn, igen diszes társaság van együtt. Megérdemli, hogy megörökítsem. A kimérő asztalnál egy törpe rikkancs, mellette egy vőröshaju, kétségbeesetten lottyadt nő, a lócán egy szakállas, betörőkülsejű ember valami papirba csomagolt tárgyat kínált eladásra egy másik betörőkülsejű, borotvált arcú suhancnak. Nem messze tőlük egy egészen részeg férfi két bottal, pléhlábakkal, katonazubbonyban, civilkalappal a fején. Tipusa a cigarettaárus katonának. Hátul, a pult mellett, egy kifestett, gyűrött arcú, legolcsóbb utcai démon beszél egy emberrel, akin tiz lépésnyire meglátszik, hogy sohasem volt bejelenteti lakása. Egészen egyedül, teljesen félrehúzódva a többiektől, a piszkos lámpa alatt ül egy megviselt, megtiport férfi. Olvas. Könyvet olvas, itt a Teleki-téri pálinkamérésben. Közelebb húzódom hozzá, tudni akarom a köny cimét. Egy pillanatra az ölébe ereszti és felbámul a légyfoltos plafonra.
Meglátom a címlapot.
Anatole France : Pártütő angyalok. A férfi ötvenévesnek látszik, szemeinek értelmes fényét még az alkohol sem tudta elhomályosítani. Vajon ki lehetett, amikor még nem jutott el a Telekitéri putikig?
Anatole France : Pártütő angyalok. A férfi ötvenévesnek látszik, szemeinek értelmes fényét még az alkohol sem tudta elhomályosítani. Vajon ki lehetett, amikor még nem jutott el a Telekitéri putikig?
A gyűrött arcú démon italt kér.
— Rosztopcsint, — mondja olyan hangon, amelynek rekedtségében bent van minden betegség szimptomája.
A pléhlábu katona nagyon részeg, szegény igazán szánalomraméltó, amint odamegy mindenkihez és a részeg ember csökönyösségével bemutatkozik:
— Bencsik István, százszázalékos rokkant, a huszonharmadik gyalogezred volt katonája, az ezüst és bronz vitézségi érem tulajdonosa, jelenleg cigarettaárus az Emke-kávéház előt...
Mindenki nevet rajta. És ő odaáll a törpe rikkancs, a lottyadt nő, a betörökülsegü ember, az utcai lány elé és mindegyiknek elmondja:
— Bencsik István, százszázalékos rokkant-
Röhögnek. Némelyik kezet nyújt a bemutatkozónak, mások elkergetik:
— Na ne izéljen, menjen a fenébe...
A törpe rikkancs zavartan motyog valamit, a gyűrött arcú nő szélesre nyilt szájjal nevet és ugratja.
— Mondd el mégegyszer, — parancsolja és a' részeg rokkant elölről kezdi a bemutatkozást.
Aztán odaér, ahol az ember olvassa a Pártütő angyalokat. Megáll előtte katonásan és rákezd:
— Bencsik István, százszázalékos rokkant.,.
Az olvasó férfi leteszi a könyvet, föláll, komolyan hallgatja a hosszú bemutatkozást. Mikor a rokkant befejezi, meghajol s ő is megmondja a nevét:
— Kende Péter... — egy pillanatra megáll, szintén folytatni akarja, látom rajta, a „cimei" után kutat.
Aztán hirtelen fölvillan a szeme és gyorsafi darálja:
— Kende Péter, egy másik ember ...
A mosdatlan szájakból egyszerre feltört a röhej. Ugy érzem, hogy Kende Pétert, ezt a „másik ember"-t soha sem fogom elfelejteni.
Az új temető felé vezető hosszú útvonalon majdnem minden házban találok kocsmát, sőt van olyan, amelyikben kettő is akad, Valamikor a boldog régi időkben, amikor temetésekre még omnibuszon jártak, az emberek, hazajövet megálltak ilyen kocsmák előtt, megetették, megitatták a lovakat és berúgtak amúgy Isten igazából a „ Vig örököshöz" vagy az „Utolsó úthoz" címzett kocsmában. A temetésválialatok: kocsisai percentet kaptak a vendéglősöktől a szállított gyászolók után, akiknek akarva, nem akarva meg kellett ülni a tort, mert a derék koosisok lóitatás cimén mindenesetre kifogtak egy ilyen kocsma udvarán. Az sem volt azonban ritkaság, hogy a temetőbe menet a halottat vivő kocsi is megállapodott egy-egy spriccerre.
Ma már megszűnt itt a vig élet. A villamos egészen megölte a temető mentén fekvő kocsmákat Az egyikbe benézek. Vegyes külvárosi társaság, aa asztalfőn egy postás trónol.
— ízé, — magyarázza, — hogyismongyam csak ... Az a kiesi, ami van, az biztos ... Izé." "nem olyan sok, de biztos, meg a nyugdíj...
Asszony is van közöttük, aki az utolsó szóra felüti a fejét:
— Hát persze, hogy a frászba ne lenne az Én is mindig nyavalyogtam a Sándoron, hogy. menjen a postára, ha másért nem, akkor a ruháért, meg a nyugdíjért, meg mi a frászért, ami biztos; de ő konflisos akart lenni, mert ott több a borravaló...
És összehajolnak négyen-öten:
— Bizony, a nyugdíj.,. — mondogatják és irigykedve néznek a postásra, aki peckesen huz egyet a poharából.
Budán valósággal zavartan vagyunk. 'Annyi a kurtakocsma, hogy minden polgárrá jut egy!
Kereszt-iéren az egyikben épen disznótoros este van. ínycsiklandozó illatok terjengenek a levegőben. A pincérek valóságos hurkahegyeket cipelnek a tányérokon, a vendégek zsiros szájjal boldogan csámcsognak, átszellemült arccal isznak, közben ritmikusan ingatják fejüket a cigány muzsikájára.
— „Párizsban huncut a lány..." — dúdolja egy kövér mamuska, véreshurkával a szájában és közben olvadó pillantással néz a társaságában levő fiatalemberre.
Az egyik asztalnál pestiek ülnek, a disznótorra jöttek át.
Most nagy divatban van a disznótor, a közönség valósággal számontartja azokat a helyeket, ahol jó disznótor van. Legtöbb korcsma csütörtökön rendez zsiros, disznótoros estéket, de a nagy keresletre való tekintettel szombaton is van ilyen vacsora. A pestiek a legjobb asztalnál ülnek, kicsiket isznak és nagyokat beszélgetnek. Különösen egy idős, nagyhercegnöszerü jelenBég feltűnően hangos. A lányáról beszél.
— Mindig vigyáztam az édeském corpusára... — sipitozik olyan kétségbeesetten, hogy a helyiségben már mindenki ismeri őnagysága leányának előnyös „corpus"-át.
Elindulok a kocsmából. A kapunál csatlakoz k hozzám egy vén ember. Lámpát lóbál a kezében, a lámpában gyengefényü gyertya hunyorgat. Az öreg nyomomba szegődik és világítja az utat. Mikor a legközelebbi kocsmához érünk, megáll.
— Most visszamék ... — jelenti.
Pénzt adok neki, a furcsa, fonnyadt öregnek, aki valahogyan ittmaradt a régi világból. ötven éve kiséri a vendégeket, ötven éve világítja az utat a részegeknek. Azóta sok minden történt, azóta már villannyal világítják az utat, de öt ez nem zavarja; épp ugy kísérgeti az embereket, mint amikor sötét téli estéken az orrukhegyéig sem láttak a Kereszt-tér cuppanó csatakjai között. Mikor megkapja a tiszteletdiját, elfújja a lámpát és bandukol vissza, mert és ha akad újra valaki, akit le kell kisérni —'a következő kocsmáig.
Megyek tovább, lenézek a Szarvas-térre, ott van a híres Mélypince, amit Krúdy Gyula fedezett föl a pestiek számára. Megszámlálhatatlan sok lépcső vezet le. Vajon hogyan botorkálnak itt föl az igen tisztelt részegek? Aztán sorra veszem a kis budai kocsmákat. Végigjárom a Krisztina, a Vár, a Vérmező, a Margit-körűt vidékének borgőzös helyeit. Az egyik kocsmában lángos van. Ezt ingyen adja a vendéglős, mindenki annyit ehet, amennyit akr. Az igaz, olyan sós, hogy alig győznek rá inni.
Óbudán meghatottan veszem tudomásul, bogy az egyik kocsmáros még forintokban számol.
— Dész isz, a fél lider csenködi, asz hétszász forint, unt á tepreceni dész isz eszer forint... Eszerhétszász forint...
Élő anakronizmus!
Az óbudai kocsma ivójában ott találom 1 hasznos figyelmeztetőt:
Kibic fogd be szád!
Ha pedig akadna olyan benszülött, aki ezt a "zengzetes" magyar nyelvet nem értené, az a másik táblán olvashatja németül:
Gibic halts Maul!
Az óbudai hajógyár mellett egy kis kocsmában valami koldus énekel.
Ócska raglán van rajta, a raglánt elöl a hiányzó gombok helyett egy megcsomózott kötél tartja össze. Szegény nagyon öreg ember, odaáll a kocsma közepére és szánalmas torokhangon, szaggatottan egy nagyon régi kupiét énekel:
Halavány helyett mindig „halabán"-t mond és ez nagyon tetszik a kocsma közönségének. Csak ezt a strófát énekli az öreg ur, a többit elfelejtette már. Most ebből él, ezt az egy strófát énekli minden budai kocsmában.
— Kérem, — monlja a kocsmáros, — ez az öreg valaha községi jegyző volt ... Ja, az ital...
Szinte hiányos lenne a mulató külvárosról szóló riport, ha néhány sort nem szentelnék a promontori éa budafoki pinceéletnek. Ki ne ismerné ezeket a furcsa nagy pincéket, ezeket a hordókkal bélelt labirintusokat, ahova a borkedvelő emberek, mint a templomba, áhítattal, levett kalappal lépnek be. Autók, magánfogatok egész sora áll néha az ilyen pincék bejáratánál. A híres Dietél, Palugyay vagy Grobni pincéjét ha végigbarangolja az ember, valósággal elfárad. Végigkóstolni és minden segítség nélkül kétlábon kijönni pedig valóságos hőstettnek számit. Az óriási hordónegyvenkettesek gyomrában a legtüzesebb borok várják, hogy szakértő valódi gyomrokba kerüljenek. Mikor legutóbb a Népszövetség delegáltjai kint voltak Promontoron, végigkóstolták az egyik hires pincét. A diplomaták igen jókedvűen kerültek elö a napvilágra és az egyik francia delegáltat ugy kellett beerőszakolni az autóba, mert mindenáron Promontoron akart maradni.
—
Je reste ici... — hajtogatta elkeserf detten.
Körutamat egy Rákóczi-uti cseléd mulatóban fejezem be. Ilyenkor télen, nincsenek nyitva a hires nyári cselédkocsmák és igy a tiszteletreméltó háztartási alkalmazottak beszorulnak a városba, ahol azonban tökéletes külvárosi hangulatot teremtenek. A Rákóczi-uti mulatóban van népviseletbe öltözött tót pesztonkától kezdve, kirafinált, kalapos, pesti szobalányig mindenféle cseléd. Az udvarlók zöme kalauz, katona, tűzoltó, egyenruhás hivatalszolga, kezdő vizesnyolcas és olyan férfiak, suhancok, akiknek foglalkozása után tapintatosságból nem illik érdeklődni. Persze zene is van és tánc is. Mikor belépek, épen szünetel a tánc. A párok járkálnak, üldögélnek, söröznek, perecet esznek és egy-egy gyors öleléssel áldoznak a szerelemnek.
Az egyik sarokban gazdasági kérdésekről jár a beszéd.
— Hja, amikor először szolgáltam Pesten, — magyarázza egy öreg szakácsnő, — kaptam nyolc forintot és egy forint vacsorapénzt... Még félre is tehettem belőle. Mit tuiíják maguk, mi volt az: egy forint husz ...
Körülötte a kis cselédek ugy hallgatták, mint valami prófétát. Az ő kedvéért még a táncról is megfeledkeznek.
Előre kell fizetni. Ha leteszi a kiszolgáló a sört, rögtön kéri a pénzt. Nem tudom, megszokásból-e, de mindig a nő felé nyújtja a markát. És a lovagok cseppet sem jönnek zavarba, ha a rut anyagiakat egy, a gyengébb nemhez tartozó intézi el.
Figyelmes leszek egy civil, rosszarcú fiúra, aki a barátnőjével vitatkozik.
— A pirosköves gyürüt is eladtad! «— mondja szemrehányó hangon a nő. — Hát honnan vegyem, ha nincs . . .
A fiu húzogatja a vállát.
— Maj megcsaplak, akkor lesz. Tul finom vagyok hozzád . . . Nézd, a Karcsi, hogy bánik az Ilonnal és a nő mégis vett neki uj brét, uj sálnit, uj csukát . . .
A nő szipog és épen belekezd a mentségeibe:
— Ja, az Ilon, olyan helyen van, ahol mindent kint hagynak, de . . .
A többit már nem hallom. Rázendített a zene. Riszálják, ringatják, kelletik magukat és kipenderül az első pár a középre. Néhány pillanat múlva már tele torokkal énekelik a muzsika szövegét Hirtelen megkeresem a felkavargott tömegben a veszekedő páromat Látom, hogy a nő könnyei felszáradtak ós a fiu vállára borultan énekli a többiekkel:
Ha megversz is, imádlak én, Te drága, szép, apacslegény...
A fiu azonban nincs „megfőzve." Cinikusan vonogatja a vállát.
LÁSZLÓ ALADÁR.
'A vá-ros-li-get-be
meg-jött-az-om-rä-busz
raj-ta-egy-sző-ke-lány, az-ar-ca
ha-la-bán ha-la-bán-ha-la bán.
— Kérem, — monlja a kocsmáros, — ez az öreg valaha községi jegyző volt ... Ja, az ital...
Szinte hiányos lenne a mulató külvárosról szóló riport, ha néhány sort nem szentelnék a promontori éa budafoki pinceéletnek. Ki ne ismerné ezeket a furcsa nagy pincéket, ezeket a hordókkal bélelt labirintusokat, ahova a borkedvelő emberek, mint a templomba, áhítattal, levett kalappal lépnek be. Autók, magánfogatok egész sora áll néha az ilyen pincék bejáratánál. A híres Dietél, Palugyay vagy Grobni pincéjét ha végigbarangolja az ember, valósággal elfárad. Végigkóstolni és minden segítség nélkül kétlábon kijönni pedig valóságos hőstettnek számit. Az óriási hordónegyvenkettesek gyomrában a legtüzesebb borok várják, hogy szakértő valódi gyomrokba kerüljenek. Mikor legutóbb a Népszövetség delegáltjai kint voltak Promontoron, végigkóstolták az egyik hires pincét. A diplomaták igen jókedvűen kerültek elö a napvilágra és az egyik francia delegáltat ugy kellett beerőszakolni az autóba, mert mindenáron Promontoron akart maradni.
—
Je reste ici... — hajtogatta elkeserf detten.
Körutamat egy Rákóczi-uti cseléd mulatóban fejezem be. Ilyenkor télen, nincsenek nyitva a hires nyári cselédkocsmák és igy a tiszteletreméltó háztartási alkalmazottak beszorulnak a városba, ahol azonban tökéletes külvárosi hangulatot teremtenek. A Rákóczi-uti mulatóban van népviseletbe öltözött tót pesztonkától kezdve, kirafinált, kalapos, pesti szobalányig mindenféle cseléd. Az udvarlók zöme kalauz, katona, tűzoltó, egyenruhás hivatalszolga, kezdő vizesnyolcas és olyan férfiak, suhancok, akiknek foglalkozása után tapintatosságból nem illik érdeklődni. Persze zene is van és tánc is. Mikor belépek, épen szünetel a tánc. A párok járkálnak, üldögélnek, söröznek, perecet esznek és egy-egy gyors öleléssel áldoznak a szerelemnek.
Az egyik sarokban gazdasági kérdésekről jár a beszéd.
— Hja, amikor először szolgáltam Pesten, — magyarázza egy öreg szakácsnő, — kaptam nyolc forintot és egy forint vacsorapénzt... Még félre is tehettem belőle. Mit tuiíják maguk, mi volt az: egy forint husz ...
Körülötte a kis cselédek ugy hallgatták, mint valami prófétát. Az ő kedvéért még a táncról is megfeledkeznek.
Figyelmes leszek egy civil, rosszarcú fiúra, aki a barátnőjével vitatkozik.
— A pirosköves gyürüt is eladtad! «— mondja szemrehányó hangon a nő. — Hát honnan vegyem, ha nincs . . .
A fiu húzogatja a vállát.
— Maj megcsaplak, akkor lesz. Tul finom vagyok hozzád . . . Nézd, a Karcsi, hogy bánik az Ilonnal és a nő mégis vett neki uj brét, uj sálnit, uj csukát . . .
A nő szipog és épen belekezd a mentségeibe:
— Ja, az Ilon, olyan helyen van, ahol mindent kint hagynak, de . . .
A többit már nem hallom. Rázendített a zene. Riszálják, ringatják, kelletik magukat és kipenderül az első pár a középre. Néhány pillanat múlva már tele torokkal énekelik a muzsika szövegét Hirtelen megkeresem a felkavargott tömegben a veszekedő páromat Látom, hogy a nő könnyei felszáradtak ós a fiu vállára borultan énekli a többiekkel:
Ha megversz is, imádlak én, Te drága, szép, apacslegény...
A fiu azonban nincs „megfőzve." Cinikusan vonogatja a vállát.
LÁSZLÓ ALADÁR.
