A TABÁNI KALAPOSNÉ

Budai történet 
Tolnai Világlapja, 1918. július-szeptember (18. évfolyam, 27–40. szám)1918-08-17 / 33. szám


Száz esztendővel ezelőtt élt Budán egy fiatalember, bizonyos Hajmási Mihály nevezetű, aki írnok volt a városházán. Az 1810. év január havában vígan táncoltak a budaiak. 

Ebben az évben nem volt háború, a félénk nyárspolgárok boldogan lélegzettek föl, a füstös korcsmákból víg citeraszó szűrődött ki, negédes katonatisztek vígan pengették sarkantyúikat a hegyes kövezeten és láttukra fehér, kövérkés leánykezek kandititkosan, pajzán-vidáman lengették meg a mély, keskeny ablakok függönyeit.

 És míg az öregek magas ágyukban, ahonnan kézzel el lehetett érni az alacsony szobák bolthajtásos padmalyát, a nehéz dunyhák alatt boldogan aludták békés, gőzös, végnélküli álmukat, az ifjak a táncteremben forogtak francia zenére, francia ruhában, fontoskodó, negédes, boldog illegetéssel., Tavaly a francia sas bontogatta errefelé hatalmas szárnyát és sötét árnyékától akkor fázósan húzódtak mély, dohos szobájukba ezek a vigadók. De most vígan csillogott a kacér élet a szürke, barna és kék leányszemekben és francia fogságból jött katonatisztek új, finom manírokkal szédítették a bodros fejecskéket. 

Ezen a vidám farsangon, a lövészek bálján az a Hajmási Mihály nevezetű írnok beleszeretett Lindenbach Annába, 
Lindenbach Péter, tabáni özvegy szabómester leányába. Az Anna tejfehér, telt arcában, melyet selymes fényű, gesztenyebarna hajkorona ékesített, csodásan mély tüzű, világos szempár kéklett. Ifjú, telivérű, pompázó érzékiség sugárzott a magas, karcsú és mégis telt alakjáról, a járása meg oly forró bódulatot keltett, mint a meleg, illatos, nyárvégi szél. 
Február végén Hajmási Mihály oltárhoz vezette Lindenbach 
Annát. Az öreg szabómesternek egy keskeny, kis emeletes háza volt a Tabánban. A földszinten volt a bolt s a műhely, az emeleten , a lakás. Itt lakott az ifjú pár is. De márciusban meghalt az öreg Péter és gazdátlanul maradt a kis bolt. A fiatal asszony elfoglalta a boltot, kalapos üzletet nyitott benne. A városi írnoknak nagyon kis jövedelme volt, nem élhettek volna meg belőle. S így az ügyes kezű Anna, aki eddig is maga csinálta a kalapját, úgy, hogy mindenki megfordult utána az utcán, hozzáfogott a női kalapok gyártásához. Az üzlet jól indult meg, az asszonynép sűrűn nyomta meg a kis boltajtó vasból vert kilincsét és bent, a homályos boltocskában az ovális tükör előtt vidám elfogultsággal, mosolygó áhítattal próbálgatták az Anna kalapjait. 
Így éldegélt a fiatal pár, szerették egymást és Hajmási Mihály városi írnok a legboldogabb embernek vallotta magát. Fülig szerelmes volt ebbe az édes, gyönyörű teremtésbe, aki szép volt, szorgalmas, szerény és emellett oly szelíd, mint a déli szellő narancsszínű áprilisi alkonyaton. Néha ugyan egy kis dac borongott könnyű felhő gyanánt a homlokán, különösen olyankor, mikor Hajmási Mihály későcskén vetődött haza a Három Kapásokhoz címzett korcsmából. De ez a felhő hamar eloszlott és ismét boldog, békés napok következtek. 
Történt aztán, annak az évnek a szeptemberében, hogy Hajmásinak útra kellett kelnie. Egy rokon halt meg Esztergom megyében és a hagyaték dolgában oda kellett utaznia. A dolgát egy nap alatt elvégezte, a kis örökséget kézhez vette és a kocsi rúdját rögtön megfordította, vissza Budának. Még igen messze volt a várostól, amikor szemközt jövő fuvarosoktól rettentő híreket hallott. Valami iszonyú szerencsétlenség történt volna Budán, a hírek nagyon ellentmondóak, hogy valójában mi történt, nem lehessen tudni — tán földrengés volt — tény, hogy a város nagy része elpusztult és teméntelen ember veszett oda. 
Hajmási rémülten nógatta gyors hajtásra kocsisát. Mikor elértek a Budát környező falvakhoz, már megtudták, hogy valójában mi történt: az egész Tabán leégett. A kocsis eszeveszetten hajtott, Hajmási holtfehéren, remegő térddel, a lőcsbe kapaszkodva ült a szekéren. Fojtó, meleg déli szél fújt és már érezni lehetett valami nehéz, égett, füstös szagot. Végre megérkeztek. A hír csakugyan igaz volt. Előző nap négyszáz ház égett le porig, menthetetlenül, a rettentő szélviharban, amely fékevesztetten' dühöngött. Hajmási a házához rohant, füstölgő gerendák, fekete romok közt, jajveszékelő polgárok félőrülten tördelték kezüket az utca során. Végre célhoz ért, de a ház eltűnt, csak füstös, fekete omladékot talált, amelyből forró pernyét fújt arcába a föl-föltámadó szél. 
— Hol az asszony, a feleségem, hol van? — ordított Hajmási vékony és rekedt hangon, sírni szeretett volna, de nem tudott. 
— Én láttam, amint berohant az égő házba — jelentette az egyik szomszéd és nem akart többet mondani. 
— Istenem, Istenem, — nyöszörgött Hajmási és könyörögve nézett a körülötte állók arcába, a borzalomtól megtört szemekbe, esdve valami csepp vigasztalásért, egy halvány reménysugárért. 
Most odaért a csoporthoz Wagner, a csontos, vén kádár. 
— Benn veszett szegény, benn veszett, — kiáltotta rekedt kappanhangján — az este egy összeégett holttestet húztak ki a darabontok a gerendák közül. Ő volt bizonyosan, bár úgy össze volt égve, hogy nem lehetett megismerni. Nagyon haragszik a jó Isten a mi Budánkra ! 

Közös sírba temették másnap a holttesteket. Ezeket a szörnyű, fekete roncsokat. Hajmási égő szemmel vizsgálta végig, de semmi emberi forma nem volt rajtuk. Az írnok ott volt a temetésen, rekedten nyögött és a remegő kezét egyre a halántékához szoriította, mely meg akart pattanni. A temetés után még ott látták őgyelegni Hajmásit a háza romjai közt, aztán eltűnt a városból... 
Ország-világ csavargója, városvégi korcsmák, határszéli csárdák lakója lett belőle. Bevette magát a hosszú korcsmaasztal végébe és lassan szürcsölte a szeszt, mely megenyhítette bánatát. Ilyenkor, ha a szesz gőze elbódította agyát, tudott sírni — ó, de jó is ez! — s a könnyek végigfolytak sápadt arcán. 
— Uraim, — kezdte ilyenkor remegő, sírástól lágy hangon és fájdalmas szemeit az idegenek felé fordította, akik a csárdában tanyáztak, — uraim, nekem házam volt Budán, a Tabánban. Házam volt ott, benne gyönyörű, szelíd, jóságos, édes kis feleségein. De 1810-ben, szeptember havában iszonyatos tűzvész pusztított Budán. Bizonyára hallottak már róla, uraim f Négyszáz ház égett le tövig, köztük az enyém is. De mit bánnám a házat, ha az asszony meg volna! De ő is benn égett, ő is benn égett! Ó, uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű, mily drága, szelíd, édes teremtés volt! 
És hajmási leborulva a korcsmaasztalra, keservesen zokogott. 
Már ismerték a volt budai írnokot szerte az országban. Városról-városra kódorgott, búcsúkon, vásárokon föltűnt a vánnyadt alakja, szellős lacikonyhákban mesélte soha sem látott vad idegeneknek az ő szörnyű bánatát. Néhol vele sóhajtoztak, néhol nevettek rajta. Olyan jellegzetes alakká vált, amilyenek — különös Isten teremtményei — föl-fölbukkannak hetedhét határ minden sokadalmán. 
Mikor elfogyott a pénze, beállt írnoknak valamely faluházára, de soká nem volt maradása, odább állt és a tizedik faluban ragadt meg egy kis időre. 
Így teltek az évek és vagy tíz esztendő múlt el a budai, iszonyatos szeptemberi nap óta. Akkor egy borongós, langyos tavaszi napon iszonyú honvágy fogta el Hajmásit. Az elhagyott üres telek is vonzotta és vágyva-vágyott a felejthetetlen, édes, budai levegőre... 
De ámulva ámult Hajmási, mikor megérkezett Budára. A város újra felépült, szebb volt, mit valaha. Most arra vette útját, ahol az ő háza állt valamikor. És meggyökeresedett lábbal állt meg. A kis ház újra állt, szinte szakasztott módon olyan volt, mint egykor. És a bolt is ott volt! Hajmási elolvasta a fölírást, nem akart hinni a szemének: 
Lindenbach Anna kalapos boltja. 
Szorongva sompolygott a boltajtóhoz és félős szemmel sandított be az üvegen. Mintha szívén vágták volna Hajmásit! Anna ült a boltban. Anna, ő, csakugyan! Az arca megmerevedett és a simára fésült haja megbarnulva, fénytelenül övezte a homlokát. De ő volt mégis! Mi ez, mi történt? Mily csoda ez?! Háromszor is elsompolygott a boltajtó előtt, végre, minden bátorságát összeszedve, remegő térddel, görnyedt háttal betolta magát az ajtón. 
Anna fölugrott és összecsapta a kezét. 
— Te vagy az, te voltál az? 
— Én, én, — hebegte Hajmási. 
— Mint egy ágról szakadt csavargó, olyan vagy! 
— kiáltott rémülten Anna és Hajmási csodálkozott rajta, hogy mennyire megdurvult az asszony hangja. 
— Hát hol csavarogtál annyi ideig?! 
— Téged sirattalak! — nyöszörgött Mihály. 
— Engem? Mit sirattál rajtam?! Hazudsz! Fölhasználtad az alkalmat, hogy gaz hajlamodnak élj! Te rossz vérű, munkakerülő, iszákos csavargó te! 
— Nekem azt mondták, hogy benn égtél! 
— A cseléd, a Trézsi égett benn, te bolond! Én a keresztanyámhoz mentem ki egy hétre, Budaörsre! De te örültél, boldog voltál, hogy megszabadulni véltél tőlem! 
— Én tíz éven át sirattalak, Anna, hű voltam hozzád! 
— Erről ne is beszélj. — rikácsolta Anna — csak a hűségedet ne említsd! Szégyen rád nézve is, a templom előtti koldusnak rendesebb külseje van! Persze, elherdáltad az örökségedet, akasztófa virágja! Ó istenem, bár inkább sohse kerültél volna a szemem elé, mint így! Én fölépíttettem újra a házat, a garast fogamhoz vertem, éjt-napot összetettem, agyondolgoztam magam, a fiatalságom tönkretettem és így, így kell ezt az embert viszontlátnom! Eredj mosakodni, te lump, te földönfutó! 
Másnap rátámadt Anna Hajmásira, hogy keressen valami foglalkozást, mert nem tűri, hogy élősdi módra éljen a nyakán. A városházán, ahol írnok volt valamikor, megszánták Hajmásit és fölvették diurnistának. Most újra hűségesen körmölt a hivatalban, de félve járt haza, mert a házsártos Anna örökös perpatvarral fogadta ... 
Mikor az első fizetését kézhez kapta Mihály, nem ment haza, hanem betért a Három kapáshoz. Nagy füst gomolygott a kis, alacsony, borszagú korcsmában és vörös képű bérkocsisok évődtek egymással hangos trágár szóval. 
Hajmási leült a sarokba és sűrűn öntötte magába a sárga, savanyú italt. Egyszerre fölemelte a fejét — a szeméből szivárgott a könny — és megszólalt síró hangon: 
— Emlékeznek, uraim, a nagy tűzvészre, 1810-ben, szeptemberben. 
Mindenki odanézett. 

— A házam leégett és a feleségem benn pusztult! 
— Hazudik, — szólt az egyik bérkocsis — hiszen most is él a felesége, kalapos boltja van az Árokutcában. 
De Hajmási rá se hallgatott. 
— Benn égett a feleségem is, benn égett, ott voltam a temetésén, együtt temették a többivel, de nem lehetett ráismerni, úgy összeégett! Ö uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű asszony volt! 
— Bolond, bolond! — dörmögte a bérkocsis. 

— Oly gyönyörű volt — sóhajtott Hajmási édesen könnyezve, boldog fájdalommal — és oly szelíd, jóságos, mint egy égből ideszállt angyal... 
A bérkocsisok nevettek rajta és bort hozattak neki. És ezentúl minden este lesték, hogy mikor lép be már az alacsony ajtón. Ilyenkor pajkosan integettek egymásnak a szemükkel és várták, hogy az írnok felöntsön a garatra. Ilyenkor körülállták és pajzán mosollyal hallgatták Hajmási siránkozását a szép, ifjú, jóságos asszonykáról, aki elpusztult a szörnyű tűzvész alkalmával, 1810-ben, szeptemberben...

Szecső Mihály

KRÚDY GYULA: FÜGGVÉNYESI AZ ORSZÁG KERESZTAPJA

Ez a történet még abból az időbőlvaló.-amikor egy kövér budai professzor intézte el - azt a dolgot, hogy ki micsoda nevet kapjon a névmagyarosítása után. Olyánfélé aktus volt ez, mint valami keresztelő, amikor komaság, sógorság, szomszédság, távoli atyafiság mind azon töri a fejét, hogy milyen neve legyen az újszülöttnek. Ám az első aktusnál nem szokták megkérdezni a kisdedet arra nézve, hogy melyik név' tetszene neki a sok javaslatba hozott név között. A névmagyarosításnál, a maga ötven krajcáros bélyegéért azonban akárki válogathatott a nevek között.
Sok baja volt ezért a kövér budai tanár ,úrnak. • • • .
Ez a kövér ember sok cugoscipö és ugyanannyi esernyő elkoplatása ulán, (mert esőcsináló is volt, ha kilépett az uccára, aminthogy a budaiak ezidőtájt még ilyen apró nevezetességekben ^ keresték az érvényesülést), a kövér ember végtére eljutott odáig, hogy a bizonyos pesti lapszerkesztők a kezébe nyomták ama leveleket, amelyekkel irodájukban őket a névmagyarosítás ügyében felkeresték előfizetőik. A vidéki előfizető, ez a derék, jóravaló ember felteszi magában,-, hogy kedvenc  lapjának szerkesztője a vesszőzéstől kezdve a halál elleni orvosságokig mindenben tud tanácsot adni,/így: névmagyarosítás.dolgában is—-
 A kövér buda profésszor ezeket a leveleket - szedte össze a különböző pesti lapszerkesztöségekben,amikikor térmetességét  élőreugró. rohamozó léptekkel vitte le á budai lépcsőkön. -
Egyébként szép. komoly, megszélesedett, megvastagodott úriember volt az ország keresztapja , amint önmagát elnevezte azokban a levelekben, amelyeket reggel (ölésiig írogatott a vidéki tudakozó- , dóknak névrnagyarósítások ügyében. Olyan ember volt, amilyenről' az igazi házasságközvetítők álmodnak, akik szeretnének az összehozott házaspárhoz évek múlva is vizitbe járni az emlékezés évfordulón. Szakállát csak két hetekínt nyesette, mint azok az emberek, akik inár érzik belső tartalmasságukat és ezért mit sem adnak a világi hiúságokra. Mellényeit bőre szabatta, mert soha sem lehet tudni, hogy mikor kell a mellény anyagát a nadrág pótlásához felhasználni. Inkább nagyobb kalapot, vett, mint, a feje, mert a kalapbélést mindig lehet ujságpapírossal pótolni, de a kis kalapból az ördög sem tud nagykalapot csinálni. Általában rendes ember volt, aki esténkint a feleségének, egy hegyesorrú, szimatoló asszonykának beszámolt minden napi cselekedetéről, miközben cipőjét. lehúzta és fájós lábait dörzsölgétté:
— Ma azt ajánlottam egy délvidéki úriembernek, akit most Hercognak hívnak, hogy nevét változtassa Hermányira. Tetszik neked ez a . név Hérmányi? — kérdezte az ország keresztapja.
— Nagyon tetszik, — felelt me-g- indultan a bolhákra vadászható asszonyka. — Egy Hérmányi csak szép ember lehet
Az asszony dicsérete igen jól esett az ágya szélén üldögélő tanárnak, mert az elismerést ott veszi az ember, ahol találja.
— Tudod, kedvesem, hogy én jártomban -keltemben nem töröm egyeben a fejemet, mini új és újabb nevek kitalálásán ? — felelt a tanár ugyancsak illetődötten és most a ballábát kezdte dörzsölgetni, úgynevezett flusz-papirossal, amilyent mindig tartott erre a célra. Ha végigmegyek az Aranykakas uccán, ha sétálok a budai bástyán, ha rohanvást a' lóvasutak elől igyekszem félreugrani a pesti utcákon, ha Popper Nepomuki János kereskedelmi iskolájában tanítgatom a nebulókat a kettőskönyvvitelre: mindig csak újabb és újabb szép nevek kitalálásán töröm a fejemet.
A bolhafogdosó asszonyka megértőleg sóhajtott. (A kövér tanár ama boldog férfiak közé tartozott, aki el tudta hitetni a feleségével, hogy mindig nagyon sok dolga van!)
— Megyek az uccán, — kiáltott fel az ország keresztapja és most már mindkét lábát munkába vette, — eszembe jut egy szó. Példának okáért ez a szó: szabály. Szabály, szabály, mondogatom magamban, anélkül, hogy még csak sejteném is, hogy ez a szó valaha hasznomra lesz. Ámde. mire az ucca végére érek, már világos előttem, hogy ebből a szóból igen szép magyar nevet lehet komponálni, amely név viselőjének minden karakterét megmutatja, sőt hitelét is emeli, ami nem utolsó dolog a mai világban. Vájjon, kitalálod-e, életem társa, hogy milyen magyar nevet lehet formálni a >szabály« szóból?
Az asszony ebben a percben észrevette, hogy egy százlábú-bogár szalad a régi budai lakás fala mellett. Ez kötötte le a figyelmét; különben , sem volt valami találékony, ezért nem felelt.
A tanár megnyomkodta a lába kisujját. anjely az időváltozást szokta jelenteni:
— Tudóm, kedvesem, hogy te is csak asszony vagy, akit csupán a sikeres eredmények érdekelnek, az előkészítő munkálatokra nem vagy kíváncsi. Igazad van: ne is érdekeljen téged sohase, hogy mire gondol a férjed az Aranykakas uccában, ahol egyik kocsma a másiknak veti a hátát, ahol megátkozza az ember, aki a kövezetet feltalálta.
Az asszony elszégyelte magát:
— Természetesen a szabály szóból a legjobb volna Szabályi nevet
alkotni, mert így benne ván a szó végén az epszilon is. amit a névmagyarosítók kedvelnek.
— Tévedtél, kedvesem, — felelt
szelíd leereszkedéssel az ország keresztapja. — A szabály szónak név alakjában nem szabad másként hangzani, mint Szabályosi, mert így mindent kifejez a. név. Mért legyen minden Svarcból Kovács vagy Szabó, amikor itt van ez a gyönyörű szó, amely egy egész életre irányt, jellemet, sőt tán tisztességet is ád viselőjének? Ha nem hívnának Függvényesinek, amely nevet, mint saját találmányomat, egymagám viselem Magyarországon: szent becsületszavamra mondom, Szabályosi szeretnék lenni. Sajnos, törvényeink értelmében az ember csak egyszer magyarosíthatja a nevét. Szabályosi! Milyen rendes, gondtalan ember lehet az. aki valaha ezt a nevet viselendi?
— Szabályosi, Szabályosi. — felelt a hűséges asszonyka és az ura ágya szélére ült. miután az már előkészítette lábait a holnapi járáskelésekre (csak egy alattomosan járó lábgörccsel volt még némi baj. ámde erre nézve tudott valamely különös elhelyezkedést a tanár úr), lefeküdt és a paplant, mint egy világban megcsalatko- zott ember, a füléig felhúzta. — Szabályosi! — szólt az asszonyka és megsimogatta az ura kéthetes szakállát, mintha ezzel a simogatással akarna bocsánatot kérni tudatlanságáért és figyelmetlenségéért. amellyel bizonyára megbántotta ezt a jóembert, aki egész nap az ország érdekében gondolkozik. — Szabályosi!
A paplanból kidugta fejét az ország keresztapja. És gyanakodva kérdezte:
— Jutka, mondd meg őszintén, ha nem tetszik neked ez a név.
— Kedves jóuram. — felelt most áhítattal áz asszonyka. — ez a név nekem annyira megtetszett, hogy ezentúl, ha megengeded, itthon, négyszem között Szabályosinak foglak szólítani.
Nagyobb elismerés nem érhétté az ország keresztapját

KRÚDY GYULA: A SZENTHÁROMSÁG GYÓGYSZERTÁR IGAZ TÖRTÉNETE

Az Est, 1924. március (15. évfolyam, 51-75. szám)1924-03-05 / 54. szám

 írta: Krúdy Gyula


1780-ban Béer József Kajetan, aki a hétéves háborút mint tábori gyógyszerészlaboráns küzdötte végig, a Rácvárost És Krisztinavárost elválasztó kapunál megnyitotta a Szentháromsághoz címezett patikáját és szerelmi bűvitalokkal kereskedett.
 Szerelmi bájital! Van az tán ma is a patikákban, de ,olyan mélyre eldugdossák, hogy megtalálni nem lehet. Beer József Kajetán gyógyszerész-mester idejében nagy üvegekben árulták ezt a folyadékot mindenfelé, ahol a szeretők és szc- retnivágyók  piros csizmái  kopogtak.

*

Ugyanebben az időben, amikor a Görög ucca sarkán, a régi rác templom tornya alatt a púpos patikárius a szerelmi bűvitalait kotyvasztotta,
— különböző üvegekbe a magas nemességnek és külön a hetivásáros polgároknak — lakott az Aranykakas uccában egy garabonciás, aki arról volt nevezetes, hogy felemelte a köpenye sarkát és megkozmásodótt minden leves egészen Óbudáig, Persze csak akkor emelte fel a köpönyeg sarkát, ha valamiért megharagudott. Egyébként békeszerető, liberális fiatalember volt, akinek egyéb dolga sem volt, mint Beer József Kajetán babonáságai, szerelmi kotyvalékái ellen védelmezni a hiszékeny polgárokat, azokban a girbe-gurba, piros- bánat-lámpásos kiskocsmákban, amely kocsmákból már ezidőtájt is bőség volt azokban a városrészekben, ahol sok a templom; — valamint azon ablakok alatt, ahol azért helyezték el virágos cserepet,. hogy elbujhásson mögötte a leselkedő leány, kiváncsi asszonyféle.

A garabonciás itt. mindig korholta a hiszékenyeket, akik beveszik Beer József Kajetán. kotyvalékait, ahelyett, hogy ürmösbort innának,  .....
*
Tán a helybeli vendéglősök ágense volt a, garabonciás, vélné a mai olvasó ?
Nem, mert az ablakok alatt viszont arra buzdította az epekedő fehérnépet, hogy ugorjon ki a védelmező virágoscsererepek közül és fusson a tabáni temetőig, ahol a sírkövek és fejí'ák bizonyos órában megelevenednek, bajuszos legények, szakállas férfiak alakját öltik fel..

KRÚDY GYULA: AZ UTOLSÓ MAGYAR ÍRÓ

Pesti Napló, 1909. március (60. évfolyam, 51–76. szám)1909-03-18 / 65. szám

Az utolsó magyar iró. 

Irta: Krúdy Gyula.
(Utánnyomás tilos.)
I.
Néhány esztendő előtt egy nyáron elhatároztam, hogy nem távozom el messzire a fővárostól és valahol a közelben keresek alkalmatos nyári lakást. Hosszas megfontolás után abban állapodtam meg, hogy Budára költözöm a nyári hónapokra, mert hiszen akkor legközelebb leszek Pesthez. Képzeletemben feltünedeztek a zeg-zugos régi utcácskák, amelyek leven- dulaszaguak, a harmónika-szótól hangos kis korcsmák és a holdsugaras nyári éjjelek, amelyek ifjú koromban szívdobogással és nyári színésznővel voltak összefüggésben. Vájjon Bazsalikum Jolánka énekel-e még a Rip van Winklében a színkörben és a Kapás-csárdában a szép halászné főzi-e a halat? Aztán azok a régi házak a Tabánban, amelynek zsenillia-függönyös ablakai mögött a varrógép pörgött, de néha-meglebbent a függöny és a varrógép akkor elhallgatott: a függöny szegletében szemérmesen tűnt fel egy-egy kék vagy barna szempár... Amelyre másnap, harmadnap vagy talán még későbben is vissza-visszagondoltam.


Mindezeket egybevetve, egy korai nyári napon Budára indultam, hogy az alkalmas nyári lakást megkeresem. A villamos vasúton, amely csibngelve száguld végig azokon az utcákon, amelyeknek házai még Kara Musztafa vitézeit látták, a véletlen egy barátommal hozott össze, aki esztendők óta eltűnt a szemhatárról. Mindjárt a találkozás első perceiben kiderült, hogy a rejtélyes eltűnés annak tulajdonítandó, hogy barátom budai lakosnak csapott fel.
— S igy messzebb lakom tőletek, mintha Kamcsatkában laknék — fűzte barátom és szívesen vállalkozott arra, hogy a lakáskeresés gondját megosztja velem.
A délutánt igy szerencsésen eltöltöttük. Mindenki keresett már életében lakást. És ez tökéletesen egyformán folyik le Budán is, meg máshol is. Azt szerettem volna, hogy kertre, még pedig régi, rendezetlen kertre nyíljon az ablakom és az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezze a levegőt. Azonkívül a ház, amelyben lakom, kívülről régi legyen, mintha Mátyás király lustáinak építették volna még, de belülről kényelmes és modern legyen.
■ Estére, elfáradva a hiábavaló keresésbe, egy kis korcsmában telepedtünk meg, ahol a falon nagy örömemre viszontláttam „A vadász temetését“ és a szarvas-csapatot, mely uzsonázó vadásztársaságot riaszt széjjel. Még egy régi kép függött a falon, amely kép üveg alatt volt és homályos, fakó volt a régiségtől. Valamely különös öltözetű férfialakot ábrázolt a kép, amint az első pillanatra kivehettem: bő, vállradobott köpönyegben, árvalányhajas kalappal kezében merengett ott egy férfikép, amelynek egykori eredetije bízvást lehetett a korcsmaros öregapja vagy akár a római pápa. A sarokban öreg óra tiktakozott, amelynek lapjára egy kastély volt valamikor festve. A kastély ablaka minden negyedórában kinyílott még mostan is, de hajh, az ablakon nem hajolt ki az a szép leány, aki valamikor bizonnyal kihajolt rajta.

                                 Böczey úr 


A bort ónkorsóban tette elénk egy szomorú képű korcsmáros és az udvaron csúf német dialektusban pörölt egymással két asszonyszemély. Hogy semmit el ne felejtsek, az ajtó felett meg egy sötét kalitka húzódott meg, amelyben egykor, réges-régen fekete rigó lakott és az öreg, kopott macska, amely egy pillanatra a szobába soro- fordált — mintha csak a vendégekre lett volna kiváncsi, akár a mesében — csupán megszokásból vetett egy vánnyadt tekintetet az üres madárházra
A vasrostélyos ablak mögött bealkonyodott a világ és lenn a völgyben — mert ez hegyen történt — a lámpagyujtó emberek égő botjukkal úgy járták keresztül-kasui a besötétedett utcákat, mint megannyi szentjánosbogarak. Az ajtó is felnyílott és valaki a söntésbe belépve, azt kérdezte hangos szóval a korcsmárostó!:
— No hogy van, Qrossinger öcsém? — aztán egy furcsa ember nyomakodott a szobába.
Azaz, hogy csak az első pillantásra volt furcsa a vendég. Kalapja volt és köpenyege, aztán szakála is volt, még pedig deres. Az orra és az arca piros volt, mig a szeme élénk kíváncsisággal járt körül. A kezében egy nagy csomó mezei virágot tartott és a lábán poros szandál volt... Szinte friss levegő áramlott belépésével a szobába, budai hegyek, a messzi völgyek levegője, ahol a vendég bizonyára egész délután tartózkodott és mégis, mégis — az emberben olykor erősebb a képzelődés a látásnál — mintha egy nagyon régi, furcsa — más — világba való ember lépett volna az öreges férfiúval közibénk ezen az alkonyaton, csaknem ötezer kilométernyire Budapesttől, a klubtól, a villanyfényes kávéházaktól, a hegyoldali kis korcsmában. A posztósapka, amely a fejebubján állott, a nyakába akasztott ócska, barna köpönyeg, szövött inge és kurta kis pipája hasonlatosssá tette őt ahoz a figurához, amilyennek gyerekkorunkban a garabonciás diákot képzeltük. Leereszkedő modorban intett a barátomnak:
— No, jó estét öcsém!
Aztán letelepedett a sarokba az öreg óra alá, ahonnan sohasem hajol ki többé a hercegkisasszony.
II.
A barátom megtaszitott a könyökével és a fülembe súgta:
— Ez az utolsó magyar iró!
Az öreg ur a sarokban észrevette az érdeklődést, amelyet jelenléte okozott és nem haragudott meg érte. Sőt szemmelláthatóan jól esett neki, mert csakhamar beszélgetni kezdett. Megfontoltan, majd hevesen, olykor-olykor gúnyosan beszélt, a beszédben csak a köhögés akasztotta meg néha:
— Hát igen, én a hegyek közzé járok, ahol nem látok embereket. Ott érzem jól magam. Ez nálunk családi tulajdonság. A nagybátyám, nemes Katona János kukorica-csősznek állott be Besnyőn és azóta boldog ember, semmi baja nincs többé, pedig odáig ugyancsak volt része a szenvedésben. Hát úgy vagyok vele én is. Csak embert nem szeretek látni. Ha nem volnék már öreg hozzá, elmennék barátnak. De igy csak a hegyeket járom s hegyek között vannak tanyáim, amelyeken senki sem háborgat. Mintha enyém volna a tanyák földje, oly nyugodtan érzem magamat. Pedig csak egy- egy heverő-hely a tanyám valami nagy fa alatt, vagy, egy, nagy kő a hegytetőn. A „Merengő*'
csupán egy nyomorult kis bokor a Jánoshcgyen. A „Lelkicsatavesztő“ egy mély árok a Naphegy alatt. A „Virrasztás“ egy üreg szilfa. Mégis úgy érzem, mintha uradalmaim volnának. Akármelyik tanyámra megyek, mindenütt megtalálom önmagamat, a gondolataimat és a zsebembem egy darab papirost és ceruzát, amelylyel jegyzeteket készíthetek. Tiz emberéletre való jegyzetem van. Rövid szavak, jelek, mondások. Mindegyik egy egész történet vagy egy élet. Nekem már nincs időm, hogy a jegyzeteimet feldolgozhassam. De hát ez nem is fontos. Az a fontos, hogy én megelégedett legyek. Én tudom, hogy ki vagyok, ki voltam . . . Sőt talán leszek is valami, ha már nem leszek és a világ visszatér a régi kerékvágásba.
Az öreg embert csak fojtó köhögése akadályozta meg beszéde folytatásában. A szünetet felhasználta barátom és előadta, hogy mi célból járunk Budán és hogy én is valami iróréle ember vagyok. De az öreg csak tovább köhögött.
— Pedig urambátyám — fűzte tovább barátom tudna segíteni ezen a lakásdolgon . . .
Az öreg csak a kezét rázta és köhögött.
— Tudomásom szerint van kiadó lakás a házában — folytatta barátom.
Az öreg csufolódva nevetett.
— Mindegyik lakásom kiadó. Kinek tilthassam én meg, hogy akár a „Merengő“-t, akár a „Virrasztás“-t elfoglalja? Tessék, szabad valamennyi. Én velem csak az történhetik, hogy uj tanyákat keresek. Még sok tanya akad a hegyek között. No meg aztán pompásabb nyári lakás igazán nem képzelhető, mint teszem azt a „Merengő“! Csak háttal kell ülni Pestnek, a melynek kéményei, sajnos, odáig is látszanak és megvan a legszebb nyárilakás. Példát kell venni rólam. Nekem elég ez a köpenyeg. Leteritem, ráfekszem és én vagyok a Krőzus, vagy az Indiai alkirály, vagy a dalai láma . . . Most még csak egy kis dohány kell a pipámba és nem cserélek senkivel. Pedig voltam én is divatos iró, a nevemet a Kárpátoktól az Adriáig emlegették, Kulifay kiadta az arcképemet és a „Hölgykoszorú“ olvasói harmadsorban nekem ítélték a pálmát ... De akkor még más világ volt, mert mások volták az írók. Mi még hárman laktunk egy szobácskábán a régi Csalogány-utcában és egy köpenyegünk volt. Ha két forintot kaptunk egy úgynevezett tárca-elbeszélésért, amelyet nem lehet egy napon sem emlitenl a mai nyúlfarknyi, hebe-hurgya és értelmetlen tárcákkal, akkor áldottuk a jó sorsunkat. Túrót vacsoráztunk, urak, túrót. De az elbeszélések, amelyeket irtunk, nem kerültek a sajtoshoz, mert azokat az egész ország olvasta. Mert volt is bennük mit olvasni. Az öreg Rózsa mindig csak azt mondta: Csak sok szerelmet, fiaim, minél több szerelmet a novellákba, mert nem lopom a pénzt! — Más világ volt, mások voltak az irók. Az irók mind szegények voltak s ezért tudtak, szerettek irni. Mert, hiába, akár hiszik,.akár nem, sok igazság van az öreg E. Ankenberg mondásában: Az írónak átok, veszedelem a pénz, mert akkor elsősorban nem dolgozik, másodszor korhelykedik, ami ártalmas az egészségének . . .
A régi szerkesztők nagyon jól tudták, hogyan kell az írókkal bánni. Az én „Búzavirágoméért tiz forintot fizettek. Hej, nem cseréltem volna egy főispánnal . . . Hát csak gyerünk a hegyek közé öcsém-uraitn, ott van az igazi nyárilakásnak való hely. Meg aztán, nem is tudom, hogy mire való az a nyárilakás? . . . Nekem néha télen sem volt. De persze, most más világ van. A magyar irók már kihaltak. Én vagyok talán az utolsó.
A köhögési roham megakasztotta az öreget, hogy szavait folytassa. Heveskedve rázta a fejét, mintha a köhögésére haragudott volna. Végül gúnyos kacagásban tört ki.
— A mai irók, mai könyvek, mai újságok! Csak egy halomba velük és a máglyára. A virágos kertbe még azt se volt szabad leirni, hogy ma a novellahős csókolódzott. De ezt maradi fölfogásnak tartom én is . . . Hát mit is keres a tekintetes ur Budán? Nyári lakást? Legyen szerencsém holnap. Majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az érdekében. De most ne beszéljünk róla. Ne zavarjuk össze az irodalmat hétköznapi dolgokkal. Különösen’ezen a helyen nem, ahol folyton a képmásomat látom magam előtt és a szivem elszomorodik.
A kezével á férfiarcképre mutatott, az árva- lányhajas kalapura. a köpönyegesre és őszinte meghatottság tükröződött az arcán. De nyomban felvette előbbi csipkedő modorát.
— Az irók akkor tudták, hogy másfajta emberek, mint a többiek. Már a ruházkodásban is megkülönböztek a többiektől. Akkor nem szégyelték sens a cifra szűrt, sem a rongyos csizmát. Más világ volt. Igyunk uraim, Isten éltesse Virágvölgyit!
A poharával a homályos, megsárgult kép felé intett és a szomoruképü korcsmáros új korsót helyezett az öreg elébe.
Midőn barátommal hazafelé ballagtunk, kiderült, hogy Virághegyit voltaképpen Böczey Andrásnak hívják és tisztelt, vagyonos polgár a budai részekben. Csak meg kell vele Ismerkedni közelebbről, nem olyan vadember, mint amilyennek látszik.
III.
Az öreg Böcaey András egy régimódi uri- házban lakott Budán, amely abban különbözött a körülötte levő házaktól, hogy czimer volt a kapubejárata fölött, amely három levágott törökfőt ábrázolt. A kapun belül aztán igazi vidéki kúria udvara tárult fel a belépő előtt. Az udvaron színes virágoskert, amelyet éppen akkor öntözgetett egy sugár, karcsú leányka, akin úgy festett a fehérpettyes kék házi ruhácska, mint a régi „Családi Lapok“ képein. A kis öntöző-kannából szinte tündökölve repültek a viz- cseppek a fuksziákra, violákra, petúniákra. A bolthajtásos ambituson a vadszőlő kúszott felfelé, mig a lépcsőn két agár ásitozott a napfényben.
A tegnapi garabonciás helyett is mást találtam. Egy piros házisapkás, mosolygós képű urambátyám sietett elém az ambituson, ahol zsába és levendula-szag érzett. Bő, törökös házikabátja, vastag borostyánszopókás csibukja és az öve mellé tűzött újság megint csak a régi „Családi Lapok“-at juttatta az eszembe, ahol csupa ilyen kosztümös urak járták a képeken
— Szervusz, huinilimusz — kezdte az öreg ur és mind a két kezét nyújtotta.
— Gondolkoztam a dolgon és azt hiszem, semmi akadálya sem lesz annak, hogy a kertiházat elfoglalja. Kényelmes, száraz és Bűvös hely. Előtte a kívánt ecetfák. Harmadéve egy számtanácsos lakott benne, tavaly nemkülönben egy számtanácsos. És meg voltak elégedve Ott kényelmesen dolgozhat is — tette hozzá halkitott hangon.
Amint beljebb mentünk a házba, mindenütt ugyanaz a mosolygós rend, ódon tisztaság és vidám derű, amely a régi magyar uriházakat oly barátságossá tette lakónak, vendégnek egyformán. Kényelmes karosszékek, szélestalpu asztalok és óriási kályhák mindenütt. A pohárszékből, amely ákkora volt, mint egy parasztház, pókhálós palack került elő és urambátyám jókedvűen biztatott:
— Tessék, kedves öcsém. Régi regula: leves előtt hatvan cseppet, mert remélem, hogy nálunk ebédel: szóltam is előre a feleségemnek; csak egy kis baj van . . . Hm, egy kis baj, no de igyunk előbb.
Amig a poharakat összekoccintottuk, szoknyasuhogás hallatszott és már előttünk is állott egy mosolygós képű, szelíd magyar uriasszonyság, akinek hátrasimitott haján aranyhimes főkötő volt.
— Hozta Isten — szólt messziről.
Az öreg zavarodottan kiáltott fel:
— Tehát, Róza, itt van a számtanácsos ur, aki a nyári lakást akarja kivenni. A számtanácsos ur hallotta a többi számtanácsos urakltól...
— Igen, a számtanácsos urak szeretnek a kerti házban lakni, — mondta mosolygósán, szívesen az asszonyság. — Reméljük, ön is meg lesz elégedve. Ma pedig itt marad ebédre, hogy megismerkedjünk egymással: milyen ételeket szeret és hogyan elkészítve ? ... A számtanácsos urak eddig nem panaszkodtak a konyhámra.
Ezen szavak alatt az öreg tekintetes ur mellém férkőzött és hatalmasan nyomogatta a lábamat. Ezért jobbnak láttam mit sem felelni. Amint pedig az asszonyság a szobából kilépett, az öreg ur megrázta a kezem:
— Derekasan viselte magát, öcsém. így szeretem. A hidegvér a legfontosabb. S ön nem árulta el magát. Mert ha ön nem vigyáz s csak egy pillantással is elárulja, hogy nem számtanácsos, hanem iró, a mi ismeretségünknek hamarosan vége lett volna. Arról pedig, hogy a kerti lakban otthont talált volna, álmodnia sem lett volna szabad.
Meglepetve néztem az öreg urra, aki titokzatosan bólintgatott a fejével és csalafinta módon pislogott közben, mint aki valami nagyon- nagy titkot rejteget. Rágyújtott a csibukra és mig a fidibuszt meghurcolta a csibukbn a szobában és nagyokat pöffentve biztatta szelelésre a dohányt, folyton rám kacsintgatott és mind titokzatosabban mosolygott. Végre megállott előttem és a csibuk piros bojtját a szár másik oldalára vetette.
— Kedves öcsém, tudja meg, hogy én nem vagyok Virághegyi, hanem nemes Böczey de Böczcy András földbirtokos. Az a Virághegyi, az a bizonyos iró meghalt körülbelül harminc esztendő előtt, amikor én az én kedves jó feleségemmel összekerültem. Az én boldogságom csak azon feltétel mellett jött hozzám, ha lemondok a vagabundus. bohém életről. Nagyon szerettem az én drágámat és megígértem mindent. Egy darabig legény is voltam a talpamon, de aztán megtántorodtam. Az ember esendő és gyenge. Találkoztam régi cimborákkal, régi va- gabundusokkal és én vissza-visszatértem a Csalogány-utcába túrót enni és a Balázs Sándor köpenyegét hordani. Szegény feleségem csaknem agvonsirta magát utánam, csak az beletelt napokba, amig megtalálta a búvóhelyeimet. Hát aztán amig igazán haza mertem jönni'
Bizony sok tragédiát okozott az én átkos szenvedélyem. Minduntalan el-elszöktem hazulról és toprongyosan kerültem haza. Tudom én azt Jól, hogy nem mindig az ország legelső irói voltak azok, akikkel együtt laktam pincékben dés padlásokon. A legtöbbet nem igen lehetett volna emberi társaságba vinni, már csak fogyatékos ruházatuknál fogva sem. Mindig azt hittem, hogy a föld alá sülyedek szégyenletemben, mikor szegény jó feleségem kiásott egy-egy bohém-lakásból, ahol összerakott székeken aludtam. De, Isten bizony, szép világ volt, jó gyerekek voltaki, boldog emberek voltunk.
A legtöbb régi pajtásom nem tudta, hogy én ki és mi vagyok Budán. Kétéletü ember voltam. De hát hogyan is hívhattam volna ide, szegényeket?
De meg az asszony se nagyon akarta. Féltett tőlük, mint a tfiztől. Pestre nem is engedett át egyedül és a padlásra hordatta, meg a tüzbe hánvta régi irkafirkáimat. Mindet.
Böczey urambátyám elhallgatott és meghatóban rázogatta a csibukbojtot.
— Tudja Isten, talán nem volt egészen igaza!... Vagy igaza volt? Hisz legutóbb is — vagy öt esztendeje — beszabadultam Pestre egy régi pajtásom temetésére. Hát bizony csak két nap múlva kerültem haza. Odaveszett aranyóra, aranylánc. Minek az a bohém-embernek?
— Minek? — mondtam és nevettem.
Urambátyám is nevetett:
— Habár nem rossz dolog az az aranyóra úgy idehaza. Most már magam is belátom és csak a budai hegyek közé járok bohémkedni. Ha pedig néha-néha egy-egy íróval sikerül ismeretségbe jönnöm, számtanácsos alakban csempészem be őket a leérti házba. Legalább van kivei beszélgetni... Tehát, kedves számtanácsos ur! — kiáltott fel emelt hangon Böczey ur, — a fizetségben megállapodtunk. Azt hiszem, a leves az asztalon van.
— Igen. — szólalt meg mosolygósán Böczeyné, az ajtón bedugva aranyfökötős fejét.

Krúdy Gyula