KALMÁR PÁL:HULLÓCSILLAG KERESI A PÁRJÁT

ISMERETLEN:TABÁN, HOLDVILÁG UTCA

KRÚDY GYULA: ELŐHANG EGY KISPÖRKÖLTHÖZ

Ilondai – akiről valamikor Pesten borospalackokat, fodrászműhelyeket és férfikalapokat neveztek el – dolga végeztével egy józsefvárosi kiskocsmába járogatott, ahol azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták.

– Ma Szekond Irmát esszük meg – mond a bámulatos vendéglősnek, aki Ilondait (egykori főtisztet a pénzügyi hatóságnál, későbben nyugalomba vonult gavallért) kiszolgálta, mert étvágyassága akkor sem hagyta el Ilondait, amikor voltaképpen szakított az egész világgal. Régi divatú kalapok karimája alól egykedvűen nézegetett hajdani ismerőseire. Olyan nyakkendőt viselt, amilyent már senki se mert hordani a városban. Mindig egy nagy csomag szerelmes levelet helyezett el a nadrágzsebébe, mielőtt otthonából elindult. – Az ördög nem alszik, hátha megbetegszem valahol. Minek törnék örököseim fejüket a levelek tartalmán?

Így szólt, és aznap este, mielőtt a józsefvárosi kiskocsmában megjelent: éppen Szekond Irma leveleit választotta ki arra a célra, hogy majd valahol megsemmisíti őket.

– Ma Irmát esszük meg – ismételte a befüggönyözött fülű vendéglősnek, aki évek óta szeretett volna eligazodni Ilondai beszédein, aki olykor részegségében méltóságos úrnak neveztette magát. – Van-e valami pörköltféle a speizcetlin?*

És Ilondai aranyszínűre festett szakálla felett, oroszlánhomlokán, immár ráncosodó halántékán nagy gondossággal helyezte el szemüvegét, anélkül hogy az étlapra pillantott volna.

– Csak pörkölt alakjában ehetném meg Szekond Irmát, aki hajdanában ünnepelt művésznője volt a budai színkörnek, de az én életemben nem jelent többet egy marhapörköltnél. Pedig csaknem két esztendeig hordoztam utána a ruháskosarat a színházi öltözőbe. Voltak olyan operettek is, amelyekhez háromszor-négyszer kellett öltözködni. A ruháskosár súlyáról tudtam, hogy klasszikus operettet játszunk-e estére, anélkül hogy egyetlen pillantást vetettem volna a színicédulára.

– Éppen malacpörkölt szerepel az étlapunkon – mond a vendéglős, aki egyébként érdekelve volt a kocsmakertben játszódó kuglipartinál is.

De Ilondai még rangjához méltó szertartásossággal igazgatta szemüvegét homlokán. A hétköznapi kocsmáros talán azt gondolta volna magában, hogy a méltóságos úr az étlap árait nézdegéli, de Ilondai csakhamar megnyugtatta.

– Nem bánom, ha Szekond Irma akár malacpörkölt alakjában jön utoljára elém, mert sehogy sem tudnám elképzelni őt például rajnai lazacnak, amelynek alakjában egykori barátnőmet, a Gerolsteini nagyhercegnőt megettem, és szerencsésen elfelejtettem. Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni. Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.

A vendéglős éppen indulni akart a megbízatással, amikor Ilondai még egy kézmozdulattal visszatartotta.

– Lehetséges, hogy ön majd elgondolkozik szavaimon, de ez most nekem egészen mindegy. Szekond Irmának, a nevezetes szubrettnek még a budai színkörben is volt valamelyes vidékies íze. Így például: maga mosta és vasalta ezerráncú, rózsaszínű tarlatán* szoknyácskáit, amelyeket a kosárban a színkör hátsó bejáratához cipeltem. Fontos volt ez a szoknya, például a Rip van Winkle című színdarab előadásánál, mint akár a nyári malacpörköltben az új paradicsom, az üde zöldpaprika és az újburgonya. Az ember megkönnyebbült az ilyen malacpörkölt után. Sehogy se juthattak eszébe a téli zsírosságok, amelyek oly nyomasztóvá teszik a téli pörkölteket. Igaz, hogy szegény Szekond Irma, még ünnepelt szubrett korában is, legalább annyi időt töltött a mosóteknő mellett, mint a színpadon. A vidéki színésznőnek a fővárosban nincsen jó dolga. Nem ismeri a mosónőket, a házmesternéket, a szomszédasszonyokat, akik esetleg segítségére lehetnének. Így: Irma is éjfél felé mindig nyugtalankodni kezdett (amikor a levegőnek ama bizonyos éjfél utáni szaga kezdett lenni), mert eszébe jutott, hogy mennyi házi teendő várakozik reá otthon. Mert Irma csak engem szeretett, aki bizony meglehetősen lyukas zsebű fickó voltam abban az időben. Bár hivatalban voltam, de csak a mamácskám kedvéért.

A vendéglős fél füllel a kerti kuglizó felé figyelt – mintha kilencet ütött volna valaki? Tévedett. Ilondai nyilván étvágygerjesztés céljából folytatta a jövendő malacpörkölthöz intézett szavait.

– Mondom, hogy Irmám egyetlen gazdag embert sem ismert még életében, ugyanezért, ártatlanságában, jóságában, jámborságában azt gondolta, hogy abból áll az egész élet, hogy előadás végeztével kispörköltet fogyasztunk egy kiskocsmában. Szentimentálisan szerette Irma a kispörköltet; meggyőződésem szerint boldogtalan lett volna, ha valamely másféle ételporciót rendelek a kellnernél.* Talán azt hihette volna, hogy többé nem szeretem őt. De szerettem, és a vacsorák után mindig kivettem a fogpiszkálót szájamból, habár nagybátyáim mindig arra tanítottak, hogy a fogpiszkálót sohase vegyem ki szájamból a nyilvános helyeken. Ez hitelképessé teszi a férfit. De Irma esdeklő tekintetére még hitelemről is lemondtam, és pörköltös, sörös bajszomat átengedtem Irma játékainak.

A vendéglős a konyha felé pillantott, mert eszébe jutott, hogy valaki megenné a malacpörköltet, amelyről Ilondai úr ennyi mesemondással van. De a vendég még csettintett nyelvével:

– Cuppanós puszikat kaptam Irmától, s többé nem gondoltam az elveszett hitelemre, se mamácskámra, se a hivatalomra, amelyet amúgy is csak azért vállaltam, hogy valamely foglalkozásom legyen. Azt mondhatnám, boldog voltam a kispörköltös színésznő mellett, aki nem akart megismerkedni a városban senkivel; éppen elegendő voltam neki én magam. Egyetlen barátomra se volt kíváncsi, pedig elégszer emlegettem előtte Pattyinszky bácsit, távoli rokonomat, aki a harmadik kerületben az adókivető bizottság tagja volt, valamint a többi hercegeket, grófokat, akikkel mulatozva töltöm életemet. Nem, Irma még Festetics hercegre se volt kíváncsi, aki éjszakánként a „Kék Macská”-ban várakozik reám. „Előbb majd hazakísér az Aranykacsa utcába, drága Ervin. Aztán mehet a hercegeihez” – szólt Irma, és úgy a karomba kapaszkodott, mint a reménytelenség. Azt hiszem, most már itt van az ideje, hogy végleg elfelejtsem Irmát. Lássuk hát azt a malacpörköltet!

Ilondainak szerencséje volt. A konyhán még akadt egy porció pörkölt, s így módjában volt a vidéki színésznőt elfelejteni. A tekintélyes öregúr olyan étvággyal evett, mint fiatal korában, mikor még nem ment át az élet szenvedésein, sem örömein.



(1931)

                               

BUDAI ZÖLD,SZLANKAMENKA-AMIBŐL ITTÁK ÉS AHOGY MÉRTÉK

BUDAI BORVIDÉK BORAI,
AVAGY MIT ITTAK A KORCSMÁBAN  ELEINK?

Filoxéravész előtt az egyik legrangosabb borvidékünk volt. Szentendrétől Nagytétényig a budai és a Buda környéki dombok mind szőlővel voltak beültetve. A lakosság kedvtelése és megélhetésének egyik forrása volt a bortermelés. A szentendrei rácok, a budai, budaörsi, promontori (budafoki) sváb gazdák és polgárok szőlőszerető, szorgalmas és takarékos emberek voltak. Virágzó szőlőkultúrát teremtettek a vidéken.
A Budai borvidéken főleg fehérborszőlő-fajtákat termesztettek: rakszőlőt, mézesfehéret, budai zöldet, hosszúcipkájút, szlankamenkát. Ezek mind bőtermő szőlőfajták, amelyekből egyszerű, könnyű asztali borokat készítettek. A sashegyi vörösbor azonban valamikor országszerte, sőt még külföldön is hires volt. A Buda környéki borokat a régiek "meszes" boroknak tartották, amely nem oltja a szomjat, sőt mennél többet iszik belőle az ember, annál jobban megszomjazik.

RAKSZŐLŐ(ragszőLő,rákszőlő,hajnos)
Magyar eredetű szőlnek tartják.a nfiloxéravész előtt nagyon elterjedt fajta, Erdélyben még ma is tertmesztik ezt a vékonyhéjú pontozott bogyójú szőlőt. Bőtermő, bő levű szőlő,de bora üres jellegtelen.
MÉZESFEHÉR
különösen a vácvidéki és nógrádi szőllőkben elterjedt szőllőfajta, melyet a nagymarosiak, nagyban szállítva Észak-Németországba mint csemegeszőllőt, nagyon hiressé tettek. Fürtje nagy és laza, bogyói nagyok, sárgásak, a napos oldalon rozsdás foltokkal; leve nyálkás és nagyon édes. .
BUDAI ZÖLD
Régen közkedvelt fajta volt, de termőterülete a főváros terjeszkedésével csökkent. A filoxéravész óta a Badacsonyi borvidéken termesztik. Vastag levélszövetű, gyapjas fonákú, levélszéle csipkés. Bőségesen terem, fürtje nagy, tömött, átlagosan 160 gramm; bogyói közepesen nagyok, kissé megnyúltak, zöldessárgák vagy zöldes fehérek, kissé pontozottak. Késői érésű, október második felében szüretelhető.Bora kemény, de nem egysíkú, száraz, minőségi fehérbor
Wikipdia.hu

Budai zöld

HOSSZÚCIPKÁJÚ
Fõ szõlõfajtaként régebben a Hosszúcipkájút termesztették, melyet németül Schlampernek, sõt Etyeken Frechschlampernek (pimasz lomposnak) neveztek. A Hosszúcipkájú (vagy Hosszúnyelû) rendkívül kemény, igazi „háromemberes” bort terem. Egy ember kell, akit megitatnak vele, és kettõ, aki õt közben lefogja. A Hosszúcipkájú bora nemcsak kemény, hanem vékony, könnyû, légies is. Gondos szüreteléssel és borkészítéssel gyönyörû szép pezsgõalapbor készíthetõ belõle.

SZLANKAMENKA(Piros szlanka)
Balkáni származású, de nevét a szerémségi Slankamen városról kapta. Bőtermő, fürtje, bogyói nagyok. Mustjának cukortartalma csekély, savtartalma nagyon kicsi.

Szlankamenka

KADARKA
Ez a balkáni rác, de mára teljes egészében magyarnak tekintett fajta legnagyobb mennyiségben az alföldi borvidékeken és Szekszárdon található meg, de minden olyan borvidéken is találkozunk vele, ahol számottevő vörösbor készítés van(Villányban és  Egerben  A háború előtti időszakban az Egri Bikavér elmaradhatatlan alkotórésze volt..Igen kedveli a löszös talajokat, de valójában a magasabb mésztartalom sem akadályozza meg, hogy jól teremjen. Homokon kevésbé koncentrált, vékony bort ad.Ma ismét népszerű, a budapesti Kadarka Kör minden ősszel szüreti mulatságot tart a Jókai-villánál
BORŰRMÉRTÉKEK
AKÓ
1. űrmérték. Eredetileg egy bizonyos nagyságú, bor tartására szolgáló (vasabroncsos) hordót jelölt. Az akó országok, sőt városok szerint változó nagyságú volt. Az egységes, tízes számrendszeren alapuló mértékrendszer bevezetése előtt 1 akó 32 → pintnek, azaz 51 mai liternek felelt meg. Általánosabb volt az a mérték, amely az akó nagyságát közel a mai → hektó felének, fél hektónak, 54,30 liternek tekintette. Egy magyar akó 64 → icce, azaz 32 pint. Ismeretesek voltak még a bécsi akó, pesti akó, soproni akó, pozsonyi akó. A pesti és a pozsonyi akó (seprő nélkül) 60 magyar icce, azaz 35,88 pint, vagyis 50,80 liter volt. A soproni akó (seprő nélkül) 80magyar icce, azaz másfél pozsonyi akó. A másfél pozsonyi akót a volt magyar tengerparton baril néven önálló mértékegységként ismerték. Az akó mértékegységtől függetlenül edény jelentésben is él. Tokaj-Hegyalján ma is így nevezik a hektónál kisebb, de a fél hektónál nagyobb űrtartalmú hordókat. (→ még: borűrmértékek) – Irod. Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme (Székesfehérvár, 1881); Kovách Géza: Adatok a szilágysági népi űrmértékek kérdéséhez (Ethn., 1949). –
PALLAS NAGY LEXIKON:
"Akó: régi folyadékmérték. Egy régi magyar akó, nevezetesen a pesti és pozsonyi akó bor tisztán, seprü nélkül 60 eredeti magyar itce volt; egy eredeti magyar itce 0,5979 bécsi pintet és így egy 60 itcés magyar akó 35.88, a 64 itcés pedig 38.27 bécsi pintét tett. A soproni akó seprü nélkül 80, seprüvel pedig 84 magyar itcét tartalmazott. A tokaji borok 178 itcés hordókban keltek; egy fél ilyen hordót átalag-nak neveztek és 88 itcét tartalmazott. Debrecen és Nagyvárad tájékán a cseber = 100 magyar itce; a kis-cseber = 50 itce. Egy kanta 10 itce; egy vasmegyei veder = 52 itce. Erdélyben a köböl = 64 bécsi pint. A magyar tengermelléken a barii = 11/9 pozsonyi akó. Egy bécsi 40 pintes akó 56.589 l. Egy pesti vagy pozsonyi 60 itcés akó 50.80 l."
1 MAGYAR AKÓ=32 PINT=64 ICCE=54,3 LITER
1 PESTI ÉS POZSONYI AKÓ=60 MAGYAR ICCE=35,8 PINT=50,8 LITER
1 BÉCSI AKÓ=58 LITER(1762-IG)=UTÁNA  56,589 LITER
1 BUDAI AKÓ=budai akó: 17. század végéig 53,72 liter, azután kb 1730-ig 54,94 majd 58,6 liter
ICCE
folyadék, főleg bor mérésére használt régi űrmérték. A latin „ice” szó átvétele. Több változata volt, nagysága helyenként változott; egy icce általában 0,8484 l. A magyar icce kisebb, 0,5979 liter, azaz egy bécsi pint nagyságú. A tokaji borokat 178 iccés hordókban árulták leginkább. Nevezetes volt a cinkotai nagy icce. Egyes helyeken 2, másutt 1 icce külön néven, → kupaként, önálló űrmértékként volt ismeretes. Önálló űrmérték volt a fél icce a → meszely is. A kocsmákban, csárdákban a bérlőt, aki csak ideig-óráig vezette az üzletet, valamint a bormérő alkalmazottat is több helyen iccésnek nevezték. (→ még: borűrmértékek)
1 ICCE=0,8484 LITER=
1 MAGYAR ICCE=0,5979 LITER=1 BÉCSI PINT
1 CINKOTAI NAGY ICCE=1,2726 LITER
PINT
űrmérték, amely különböző helyeken és időben más és más nagyságú volt. Folyadék különösen bor, de gabonaféleségek mérésére is használták. Mo.-on a pint két → iccével, azaz négy meszellyel (→ meszely), kb. 1,6 literrel volt egyenlő. 32 pint egy akó, 16 pint tett ki egy régi magyar akót, egy erdélyi → köböl pedig 64 pint volt. A magyar icce egyenlő nagyságú volt abécsi pinttel (0,5979 l). A németországi → mérő 4–16 pint között ingadozott. – A szó a pinctus ’jelzett’ jelentésű latin szóból származik.
 MESZELY
régi űrmérték, főleg bor mérésére használták. 1 meszely fél → iccével volt egyenlő, azaz 0,4242 liter. – Jelentésátvitel folytán a meszely egy bizonyos nagyságú cserépedényt is jelöl (meszely, meszelyes, egymeszelyes, kétmeszelyes stb.). Az egymeszelyest vagy meszelyt a csárdákban, korcsmákban ivóedényként is használták és általában 4 decis edénynek vették.
 KUPA
KUPA=vagy 1 vagy 2 icce=0,8484 lite<1,7968liter

Forrás:
borászat.hu
mimi.hu
kislexikon.hu

SZTEREO FOTÓ A TABÁNRÓL ANNO 1900

SEBŐ MIKLÓS ÉNEKEL:AKI NEM JÁR PESTEN KÁVÉHÁZBA

RITKA FOTÓ: SZŐLŐTŐKÉK A GELLÉRTHEGYEN ANNO 1890