PEST ÉS BUDA TELEFONÁL

Egy százharminc éves történet

Falus László írása
Szinte hihetetlen, de az üzeneteket még 130 éve is küldöncökkel továbbították. Aztán jött a forradalmi változás: a telefon. A hívott felet először még név szerint kérték a központos kisasszonyoktól, majd valahogy így: „József 406-15”. Az 1930-as években automatikus lett a kapcsolás, megjelentek a tárcsás készülékek. Még úgy harminc évvel ezelőtt is nagy csoda volt, amikor valaki néhány évtized várakozás után hozzájutott. Az 1990-es évek közepén elterjedt a mobiltelefon, és ma már akár a villamoson is egyre több üzleti és magánbeszélgetést lehet egyszerre hallani. ¬¬

 Egy százharminc éves budapesti történet meghatározó fontosságú állomásait sorakoztatjuk itt fel, abból az alkalomból, hogy 1880 októberében Puskás Ferenc már javában készülődött: néhány hónappal később bemutatja az érdeklődő városi uraknak szédületes karrier előtt álló közszolgálati találmányát. ¬¬¬
Puskás 1879. júliusában a Rókus Kórház mögötti Gyöngytyúk (ma Gyulai Pál) utca 17. szám alatt mutatta be először a telefont, emeleti lakása és a földszint között. Erről a Pesti Hírlap hamarosan cikket közölt, az újdonság megtekintésére invitálva az érdeklődőket. Puskás és munkatársai következő másfél éve a tervezéssel és az engedély megszerzésével telt el. Irodájukat a Lövész (ma Királyi Pál) utca 7. alatt rendezték be. A fővárosi középítési bizottság 1881. februárjában hagyta jóvá a terveket, de előírta, hogy szerelés előtt meg kell szerezni az érintett háziúr jóváhagyását (ez a kikötés később is igencsak fékezte a rendszer kiépítését). Ezzel egy időben jelentette meg Puskás az előfizetési felhívást, amelyben központként már a Fürdő (a mai József Attila) utca 10. szerepel.

"Igen időszerűnek bizonyul" 

1881 februárjának vége felé a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium tisztviselői kíváncsian várakoztak Tükör utcai irodájukban egy rejtelmes fadoboz körül. Egyszer csak megszólalt egy csengő, és egyikük a füléhez tartott készülékben Puskás Ferenc hangját hallotta, a minisztérium több háztömbnyire lévő, Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utcai műszaki osztályáról. Így került sor az első hivatalos bemutatóra, mintegy tíz hónappal az után, hogy Puskás 1880. május 20-án húsz évre engedélyt kapott a budapesti és újpesti telefonhálózat kiépítésére:
A huszártiszt Ferencet egyébként bátyja, Tivadar hívta még 1879 júniusában Párizsba, ahol akkor már működött a rendszer, és rábeszélte: kérjen szabadságot, és kezdje meg a budapesti hálózat létesítését. ¬
Puskás Ferenc magyar távírdai szakemberek és amerikai szerelők közreműködésével szerelte fel és helyezte hivatalosan üzembe 1881. május 1-jén az első telefonközpontot a Fürdő utca 10. számú épületnek a Perc közre néző harmadik emeleti sarokszobájában. A kétudvaros, hatalmas épületet négy utca határolta. (1944-ben bombatalálatot kapott, lebontották, helyén – a József Attila és a Nádor utca sarkán – ma játszótér van.)
Az első „hallható lépésről” a Vasárnapi Ujság 1881. május 15.-ei számában adott hírt, úgy summázva a beérett kísérletet, hogy az „igen célszerűnek bizonyul be”. A központba még a hivatalos indulás előtt bekapcsolták a telefont kezdettől fogva támogató Pesti Hírlap szerkesztőségét (Nádor utca 7.) és Csukássi József szerkesztő Kalap utca 16. alatti lakását. Fennmaradt az 1882. február 1-jei jegyzék, amelyben 201 előfizető szerepel, közöttük 12 budai. A legtávolabbi a Budai szesz és élesztőgyár (Tabán, Ó-Promontori út – mai Budafoki út) és három óbudai volt.
A bekapcsolt állomások száma 1886-ra elérte a 779-et. A Fürdő utcai főközpont mellett hamarosan továbbiak létesültek: a Lövész utca 11-ben, Budán a Pálffy (ma Bem) tér 4-ben, később a Széna téren, a Baross utca és a Szűz utca sarkán, a Kerepesi úti Orient Szállóban, a külső Nádor utcában, a mai Szent István körútnál és a Baross utca végén, a Kőbányai Vámházban. Kiderült, hogy bár a központok számának növelése rövidebb vezetékhosszat tesz lehetővé, növeli az összekapcsolás idejét. Így 1892-re már csak a Fürdő utcai, a Baross utcai és a Széna téri maradt meg. Ideiglenesen működött központ 1893-ban a Teréz krt. 3 alatt is. A budai hálózatot 1882-ben a Margit hídon lefektetett kábellel és a híd korlátjára szerelt tartókon futó vezetékekkel kötötték össze.
Puskás Ferenc egészségét aláásta a megfeszített munka, 1884. májusában meghalt. A telefonhálózat kiépítésének irányítását már 1883-ban bátyja, Tivadar vette át. Tíz évvel ezután, 49 éves korában Puskás Tivadar is elhunyt.
Kiépül a rendszer
Az állomások kezdetben egy huzallal kapcsolódtak a központhoz, az áramkör párját a föld áramvezetése valósította meg, a mindkét helyen leásott földelő lemezeken keresztül. A huzalokat kezdetben a házfalakra szerelt tartókon rögzítették. A háztulajdonosok ez ellen többnyire mondvacsinált indokokkal tiltakoztak, egy 1888-ban megjelent törvény azonban már kötelezte őket a beépítés eltűrésére. Elterjedtek a tetőtartók, amelyeket hamarosan – legalábbis a belterületen – fektetett kábelhálózat váltott ki. Az egyhuzalos hálózatban egyre több zavar jelentkezett. 1887 novemberében megindult a villamosvasút a Teréz körúti pályán, a megnyitón a kocsit a műszaki újdonságok iránt érdeklődő Puskás Tivadar vezette. A villamos-sínekben folyó áram aztán tovább rontotta a használhatóságot.
A budapesti hálózat 1887-ben állami tulajdonba és harminc évre Puskás Tivadar bérletébe került. Tervbe vették a Szerecsen (ma Paulay Ede) utca 7-9. ma is álló épületének harmadik emeletén egy új telefonközpont létesítését és a hálózat átépítését a zavar megszüntetésére, kéthuzalos rendszerre. A beruházásokat azonban Puskás vállalata nem tudta megvalósítani, ezért a hálózatot 1897 márciusában államosították. Ekkor határozták el egy új, nagy központ létesítését. Ennek számára 1899-ben az államkincstár megvette a Nagymező utca 54. alatti, a Hajós utcáig átnyúló telket, ahol az építkezést 1902 őszére befejezték. Ezzel párhuzamosan megszűntek a kisebb központok. 1904-ben megtörtént az új Teréz központ üzembe helyezése, és az eddigre 6300-ra szaporodott számú előfizető átkapcsolása. A Teréz központ később 18 ezer előfizetőt fogadott. Az első világháború alatt épült fel a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren a József központ, újabb 15 ezer előfizető kiszolgálására. A két épület ma is áll, a Nagymező utcaiban irodaházat rendeztek be
(átépítéséről a BUDAPEST 2009/6. számában olvashatnak), a Horváth Mihály térit jelenleg épp eladásra hirdetik.
1889-ben megépült az első földfelszín alatti kábelcsatorna a Szerecsen utcai telefonközpont és a Gránátos (ma Városház) utcai Főposta között, amelyet élénk kábelcsatorna-építés követett. A földbe fektetett betonelemekbe húzták be a vezetékeket, amelyeket bizonyos távolságokra fedlapokkal takart aknák szakítottak meg. Ezek a kör és négyzet alakú elemek többségükben ma is az eredetiek, de magukon viselik a történelmi változások nyomát. Eredeti feliratuk a „Magy(ar) Kir(ályi) Távbeszélő hálózat” volt. Ezeket a „királyi” szót acéllal kitöltve az 1950-es években „átírták”, de sok helyen még ma is megtalálhatók.
A nagyobb kábelszakaszok végén a csatlakozások elhelyezésére kábelbódékat építettek. Egy ezek közül a Kálvária téren csodaszámba menő módon megmaradt, ma is áll a park közepén. A felszín alá fektették az egyes házakba menő kábeleket is, amelyek nem látható módon, a pincéken keresztül jutottak be az épületekbe. (Nem így jártak el az 1990-et követő nagy hálózatépítés során, amikor hatósági szabályozás és megrendelői követelmény hiányában a kábeleket mára már rozsdás csövekben, hevenyészett módon vezették be, az épület fennállásáig elcsúfítva a homlokzatot.)

Ami megmaradt

Az 1920-as években megkezdődött az automata (vagy ahogy akkor nevezték: gépi kapcsolású) központok építése. 1928-tól öt év alatt épült meg elsőként a Krisztina (a Moszkva téri Postapalotában, amely most szintén új tulajdonosra vár), majd a Belváros (a Petőfi Sándor utcai Főposta-épületben, ez sem posta már), a Teréz (a korábbi központ épületében, amely ma már irodaház), a Lipót (a Váci úton, a Lehel térnél), a Lágymányos (a Vásárhelyi Pál utcában, amely elé néhány év múlva beépültek a Körtér épületei) és a József központ (a mai Horváth Mihály téren). 1939-ben készült el a Dob utcában, az Erzsébet körút mellett a Postaigazgatóság székháza és abban az Erzsébet központ.
A trónon ülő Madonnát ábrázoló Anjou-kori freskó került elő a Belvárosi templom szentélyfalából a nyár folyamán. Ez a templom legrégebbi ismert falképe, valaha főoltárkép lehetett. A feltárást végző restaurátor, Derdák Éva szerint stílusa és tematikája alapján Károly Róbert idejéből, vagyis valószínűleg a 16. század első feléből való.
A kép Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal, aki egy almát nyújt át anyjának. Művészettörténészek szerint a jelenet teológiai értelmezése: Mária a második Éva, vagyis a kép azt üzeni, hogy amit az első Éva elrontott a bűnnel, azt a második, azaz Szűz Mária helyrehozta. Ez a képtípus és ez a beállítás pedig a 16. században terjedt el. Erre a korszakra utalnak a trónábrázolás perspektivikus hiányosságai is.
Ha mindez igaz – mondják a szakértők –, át kell értékelnünk a templom gótikus részének keletkezéséről szóló ismereteinket, hiszen eddig úgy véltük, a gótikus templomrész 15. századi, Zsigmond király korabeli.
A festmény a szentélyfalban található 12-12 ülőfülke között éppen középen helyezkedik el, egy álló téglalap alakú falmélyedésben. Mostanáig egy 19. századi takarófal miatt nem lehetett látni, ezt azonban a templom jelenlegi felújítása során elbontották, így bukkant elő. Meglepően jó állapotban: Mária és Jézus azurittal színezett ruhájának máig megmaradt eleven, kék színe. A figurák kontúrjait erős vonalakkal rajzolták meg, hogy messziről is láthatók legyenek. Valamikor még a falból kiemelkedő kőbaldachin is keretezte, később azonban ennek köveit a falsíkig visszafaragták.
A szentkép fülkéjének oldalfalán egy püspökábrázolás is előtűnt, ami Derdák Éva és Bodor Imre régész szerint még régebbi lehet, mint a Mária kép, s feltehetően Szent Gellértet ábrázolja. Magáról a fülkéről is azt feltételezik, hogy eredetileg mélyebb volt, s úgy sejtik, a Mária-freskó is egy elfalazásra készült, ami alatt talán egy még régebbi kép is rejtőzhet.
Budapest legrégebbi temploma még számtalan titkot rejteget. (Cs. L.) l
Ezekhez mindenütt mellékközpontok csatlakoztak. A Várban, az Úri utca 49. alattiban mostanra a Telefónia Múzeum rendezkedett be, működőképes, eredeti berendezésekkel. Ez a központ túlélte az 1945-ös ostromot, működőképes volt, de kapcsolata a külvilággal, a kiégett Krisztina központtal és a várbeli előfizetőkkel fokozatosan megszakadt. A Svábhegyen, a Felhő utcában volt ilyen egység. Itt volt a Lakihegyi nagyadó kisteljesítményű tartaléka, ami 1945-ben, a templomtoronyhoz kifeszített antennán egy ideig sugározta az újra megszólaló rádió műsorát. Óbudán először egy 1928-ban épült házban volt a központ, aztán átkerült a Kiscelli utcában ma is álló postaépületbe. A Krisztina utolsó mellékközpontja, a Zugliget volt a Szépilonánál, a Hűvösvölgyi úton, néhány teleknyire az ismert patikától. A ház ma is megvan.
Budapest ostroma alatt a telefonhálózat szinte az az utolsó órákig működött, de végül gyakorlatilag teljesen megsemmisült. 1945. február 14-én, az ostrom végét jelentő első reggelen véletlenül egyszerre kezdték vizsgálni Budán, a Műegyetemnél és szemben, a pesti oldalon a Duna medrébe fektetett folyamkábelt, nagy örömmel konstatálva, hogy működik. Megvolt tehát a kapcsolat Buda és Pest között. A folyamkábel csatlakozószekrénye a Műegyetem Bertalan Lajos utcai sarkán még látható, de az évek során teljesen kibelezték, így ma már csak a kábel vége lifeg a szekrény mellett. A József, a Lipót és a Krisztina központ és néhány mellékközpont az ostrom alatt megsemmisült. Megmaradt a Városháza automata központja, amelyhez már 1945. február 26-án, öt helyen kézi-kapcsolású központok és a fontos közintézmények csatlakoztak.
Ezután pedig a Posta és az ipar szoros együttműködésében megindult a telefonhálózat újjáépítése, majd új központok létesültek. Megvalósult a bel- és a külföldi távhívás. Az 1990-es évek végül meghozták a digitális telefonközpontok korszakát, és megszületett a vezetékes hálózat erős ellenlábasa, a mobil. De ez már egy másik történet. l
A fotók forrása: Postamúzeum

Forrás: budapestfolyóirat/archivom/2010 október

KERTVENDÉGLŐK A HAJDANI BUDÁN

Nagy utazás, komoly kirándulás árán nagyszerű vendéglők várták a családokat a Zugligetben, Hűvösvölgyben vagy a Pálvölgyi barlangnál. De mi volt a házak között? Mi volt azokkal, akik nem akartak órákig kocsikázni egy korsó csapolt sörért és jóféle főtt-sült csülökért? Hova jártak a polgárok Budán, a lakásuk közelében nyáron – külső-belső felüdülésük érdekében?

A hajdani Budáról sokunknak az a képzete, hogy magja, a Tabán valójában mulatónegyed lehetett, telis-tele kocsmákkal, kisvendéglőkkel és romantikus sétálóutcákkal – amit átkos pénzemberek eltüntettek a nagyobb haszon reményében. Pedig inkább volt jobbára egészségtelen, egyszerű kis házakból álló falucska, meglehetősen egyszerű és szegény emberekkel.

 A hegy lábánál már nagyobb házak épültek polgári lakásokkal és lakókkal, akiknek „kerthelyiség-igényeit” a közeli vagy néhány utcával távolabbi vendéglők elégítették ki.
Most csak szemezgetünk Buda kertvendéglőiből, mert teljes képet adni szinte lehetetlen – külön könyvet is megérne ez a téma. A „hegyvidék”, azaz a környező hegyekre felkúszó városrészek sokat szerepeltek már cikkekben és egy remek albumot is összeállítottak a vendéglátásáról. Mi maradunk tehát lentebb, és felkeresünk olyan helyeket, amelyeket lehet, hogy sokan ismernek, de mégis keveset beszéltünk róluk.

A Tabánban

A domboldal talán mára legismertebb vendéglője volt Poldi bácsi Mélypincéje, ahol Krúdy Gyula is sokszor üldögélt a „családi” asztalnál. Egy másik tabáni vendéglősről viszont szinte sohasem beszélünk, pedig ő is sokszor felbukkant Krúdy regényeiben és novelláiban. Fridolin, az öreg pincér ugyanis hajdan vendéglős volt a Tabánban. A 610-es számú házban lévő saját vendéglője a hatalmas diófa alatti kerthelyiség és a rendkívül családias hangulat ellenére a kiegyezés után tönkrement, ezután a tulajdonosból alkalmazott lett – pincérként vállalt munkát, hogy eltarthassa a családját. Pedig Engelhardt Fridolin világot járt vendéglős, illetve útlevele szerint korcsmáros volt. Mestervizsgáját a Bodeni tótól 40 km-re, a Sváb Alpok csodálatos kisvárosában, Sigmaringenben tette le a 19. század közepén. A környék már akkoriban is jócskán kivette részét az idegenforgalomból, így vendéglői jó gyakorlóhelyet jelentettek Fridolin számára. A századforduló körül öreg pincérként sokszor találkozott vele Krúdy, aki fogékony volt régi történeteire, utazási élményeire és jó emberismeretére.

Engelhardt Fridolin tabáni vendéglős mesterlevele 1844-ből

A Tabánban volt a legnagyobb az „egy főre eső vendéglők” száma, sok jó hírű és jó étkű kertvendéglőben élvezhették az emberek a kellemes levegő és a kitűnő konyha áldásait. A Tabán vendéglátásáról szóló cikkek száma végtelen – és ami fontosabb, sok dokumentum és fotó is fennmaradt róluk. 

Ezért mi egy kicsit tovább megyünk Buda felfedezésére.

A Gellérthegyen

A Gellért-hegy tetejére kapaszkodva jutunk az óriási látványosságnak számító Gellérthegyi Kioszkhoz. A Citadella tövében, kb. a mai busz- és autóparkolók helyén állt az épület és hatalmas kerthelyisége. Mittl későbbi vendéglős még a harmincas években is úgy hirdette az üzletét, hogy „a legszebb kilátás nyílik Budapestre és környékére”. Ehhez természetesen elsőrendű magyar konyhát és naponta cigányzenét is garantált. A tűzoltóság krónikája szerint 1941. július 19-én tűzijáték-készítés közben az egyik petárda felrobbant, hatalmas tüzet okozva, amellyel nagyon sok tűzoltó küzdött, de a favázas vendéglőt (és az erdő jó részét) nem tudták megmenteni.

Képek a Gellérthagyi Kioszkról 1910 és 1920 körül

A Citadella túloldalán, kb. a mostani Szabadság szobor helyén terpeszkedett a Gellérthegyi Nagyvendéglő. Míg a kioszkot már a kezdetekben is főként a fővárosba látogató vendégek, vidékiek és külföldiek látogatták, a túloldali Nagyvendéglő a budai, lágymányosi polgárság kiránduló- és vacsorázóhelye lett.

Végül harmadikként a Gellért-hegy nyugati peremén volt-van a Búsuló Juhász vendéglő. A századfordulón Forst István tulajdonos nagyon büszke volt a zöld domboldalon épített házára, melynek kertjéből óriási panorámában gyönyörködhettek a vendégek – ellátni innen egészen Albertfalváig, és Kelenföld kiemelkedő pontjaiig. Ez a panoráma egyébként mai napig az étterem egyik büszkesége, bár a mai tulajdonosok csak 1937-ig vezetik vissza a „családfát”. Jellemző és sokatmondó Forst úr korabeli vendégcsalogatója:

A Búsuló Juhász képeslapja

„Kiváló hely majálisra. Remek kilátás!
Kirándulók, mulatságok részére ebédek és vacsorák rendezését elvállalom.
Jó cigány-zene! Tekepálya! Dréher sör! Jó borok!
Számos látogatást kér
FORST ISTVÁN
Vendéglős”

A Gellért-hegy korai vonzereje tehát vitathatatlan. Panorámás kirándulóhely – Budapest kellős közepén. Tömegek látogatták, pedig akkoriban nem busszal mentek fel a Citadellához, hanem gyalog. A félórai kemény séta az emelkedőn biztosan több frissen csapolt sör elfogyasztását ösztönözte… Sajnos manapság nagyon lebecsüljük a hegy adottságait, és teljes egészében átengedtük a turistáknak meg a népművészetinek
„Leszállva” a hegyről
A csodás panorámán kívül is van élet, sőt egy kertvendéglőt inkább kell a jó ételekért felkeresni, mint a látványért. Ilyen volt a Déli pályaudvar mellett ifj. Andorka János vendéglője is, aki eltökélte, hogy kitűnően szórakoztatja vendégeit nem csupán utazás előtt vagy után – hanem akár helyette is. A húszas évekbeli hirdetése így szólt:

„Gyönyörű szabad terrasz és vacsorázóhely
Új vezetés alatt megnyílt!
Szombaton és vasárnap nagy kacagó kabaré est
fővárosi művészek felléptével!
Naponta elsőrangú cigányzene. Szolíd polgári árak.”

Déli Pályaudvar vendéglő

Lehet, hogy ez az, amit igazán visszasírunk a mai vendéglátási kavalkádban? Amikor horror árakon kínálnak a vendéglők olyan szakácskölteményeket, melyekhez hozzányúlni sem merünk, és a vegyes ízek utáni számla még vegyesebb érzelmeket kelt?!
Ha kicsit délebbre megyünk Lágymányos-Kelenföld felé, hajdan a város legszélén volt a Sósfürdő. (A helyén létesült Szent Imre Kórház ma már szinte Újbuda közepe…) Közelében, a Mohai úton legendás halászcsárda várta a vendégeket: a Fészek. Az 1890-es években id. Singhoffer Ágoston halászmester alapította, aki az egyik legnagyobb halkereskedő vállalkozást is vezette (utódai még az 1940-es években is a fő halasok voltak a Nagycsarnokban). A kereskedés egyre több időt igényelt, ezért vette át az éttermet Kelló Vilmos, büszkén – mindig hirdetve – vállalva elődjét és az általa kialakított szokások továbbvitelét. Természetesen a halak szállítója ezután is a Singhoffer cég maradt.
A Fészek egyik legendás tartozéka volt Tüttös, aki a zárás után „éjjeliőrként” működött, egyébként a vendégeknek hízelgett. A „Csárda kedvencze” egy francia buldog kutyus, aki a Kelló család ebédjénél külön széken ülhetett az asztal mellett.
Az élő halakat az udvarban – jól látható helyen – akváriumban tartották. A szakácsok a kiválasztott harcsából, pontyból főzték frissen a halászlét külön-külön bográcsban – hogy a vendégeknek mindig a megfelelőt tudják adni (ma sajnos a legjobb helyeken is úgy készítik a halászlét, hogy az alaplébe a melegítésnél harcsát, vagy pontyot dobnak). A tulajdonos szerint ez volt a „legszebb kirándulóhely”, és ezt a vendégek nagy része így érezhette, hiszen a nyolctagú cigányzenekar már akkor is hatalmasnak (és költségesnek!) minősült, ekkorát csak nagy forgalom mellett lehetett fenntartani.
Annak érzékeltetésére, hogy milyen volt egy „kisvendéglő – kis cigánnyal”, bemutatjuk Frey Lőrinc úr vendéglőkertjét is. A fenti Fészektől nem messze, a Budafoki úton volt a „Halász Fészek” vendéglő, de hiába vette kölcsön a híres helyiség nevét, Frey úr akkor sem tudott egy szál hegedűsön kívül több zenészt foglalkoztatni a környékbeli munkásemberek szórakoztatására.

A Fészek Halászcsárda zenekara. Képeslap, 1910 körül

Belső Buda

A „halászcsárda” sorozatot folytatva jutunk Buda egyik legforgalmasabb részére, a Margit körútra. A halevés teljesen természetes dolog lehetett, hiszen Budapest a Duna mellett fekszik, és a folyamban mindig rengeteg volt a hal. Nem is értem, mára hová lettek a jó halászcsárdák a fővárosból, mikor régen Óbudától Kispestig, Csepeltől Budafokig hemzsegtek a főtt és sült halakat kínáló vendéglők.
Visszatérve a csárdákhoz: Molnár János Kis Pipa vendéglője Buda közepén, a Margit körút 14. számú, az 1780-90-es években épült, földszintes házban nyílt meg. „Minden pénteken turóscsusza és halászlé” volt a fő vonzereje, illetve az, hogy „minden időben eleven hal kapható”. Természetesen akkor sem szusinak ették a pontyot és harcsát, hanem az akvárium tartalmazott mindig élő halakat, s ezekből főztek-sütöttek friss és finom ételeket.

A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége. Képeslap, 1910 körül

Az étterem 1950-től a Paksi Halászati Szövetkezethez került és Paksi Halászcsárda néven működött – nagyon sikeresen! – a rendszerváltás utánig. Ma egy felújított, friss, modern és teljességgel jellegtelen étterem van a helyén.
Buda belső házai között egymást érték a remek kisvendéglők a Medve, a Kacsa utca környékén, illetve a Zsigmond utcánál a fürdők felé. A Lukács és a Császár kerthelyiségei nyáron rendre telve voltak – és nemcsak fürdővendégekkel, hanem a budai, sőt a pesti családokkal is, különösen vasárnapokon. A további kertvendéglők bemutatását azonban kissé el kell halasztanunk a helyhiány miatt…
12
BUDAPEST
2013 augusztus
A Fészek Halászcsárda zenekara. Képeslap, 1910 körül
A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége. Képeslap, 1910 körül
A Fészek Halászcsárda tulajdonosa családjával.
Képeslap, 1910 körül

A budai kisvendéglők dalban elbeszélve…
A budai vendéglőkről sokféle dal született részben nosztalgiával, részben gún�nyal hangolva. Érdekes, hogy a korabeli szerzeményekből milyen vegyes képet kapunk a budai kertvendéglőkről. Manapság ami Budán van, az végtelenül előkelő, ebből eredően drága – különösen ha „turista-etető” a fő rendeltetése (a Várban és a külföldiek által látogatottabb helyeken). A múlt század elején sok kuplé és kabarédal vagy operettsláger szólt a budai kisvendéglőkről, néha úgy, mintha a spórolósok menedéke lenne.
Erbé Viktor egyik szerzeménye a „Vacsora a zöldben” címet viseli. A szövegét Balassi Emil írta, és Kökény Ilona művésznő adta elő a Modern Színpad Cabaretben. A kottát tartalmazó füzet előszavában Gábor Andor nagyon érdekesen ír a kabarédalok világáról, szerzőiről és költőiről – akik között a legnagyobbak is szerepeltek. Éppen Erbé Viktor is. Ez ugyanis Reinitz Béla álneve volt az 1920-as évek bécsi emigrációja idején. Kökény Ilona pedig (az 1910-es években Gábor Andor felesége) a női kabaré-humor legjobb képviselője volt, vicceivel, mimikájával nem csak megnevettette, de meg is hódította közönségét.

Vacsora a zöldben

Több ízben említett férjem szomorúan mondta,
Tönkre megyek kisangyalom miattad naponta,
Mert ámbár a szegénységtől direkt citerázunk,
Minden este drága pesti helyen vacsorázunk.
Erszényembe ez a dolog nagy lyukakat lő be,
Gyerünk édes egy budai olcsó vendéglőbe.
Zöld lomb tövén kicsi asztal, rózsafákon rózsák,
Rózsák mellett, mindamellett budai olcsóság.
Beültünk egy fiakkerbe, ami nem is drága,
Elmentünk hát egy budai kiskocsmába. Egy budai kicsi-kiskocsmába…
(És így tovább még néhány szakaszban…)

Szántó András írása

Forrás:budapestfolyóirat/archívum 2013
A képek forrása a szerző gyűjteménye

CSEREI SZÁSZ LÁSZLÓ: A RÉGI TABÁN

A TABÁN UTOLSÓ LAKÓI

Előző bejegyzésünkben a TABÁNI EPILÓGUS-ban vázlatosan bemutattuk a Tabán lebontásának okait és történetét. Most megpróbáljuk áttekinteni, kik is  laktak itt közvetlenül a bontás előtt, akiknek végülis menniük kellett. Romantikát itt már végleg ne keressünk.

Utolsó lakók

1984-ben mér ötven éve  (2014-ben imár 80 éve), hogy a régi Tabán utolsó maradványai is eltűntek Budapest térképéről. A városrész módfelett hosszadalmas hanyatlásáról és a harmincas évek közepén bekövetkező, immár visszavonhatatlan felszámolásáról Vörös Károly rajzolt hű képet a Budapest 1983/7. számában. Ő is utalt rá, hogy a Tabán társadalma a 19. század elejétől-derekától szinte hagyományosan azonos a szegénység világával. Az idő előrehaladtával pedig a gyorsan és látványosan fejlődő Budapest afféle „falusi slumjaként" egyszerre adott tápot a nosztalgiára szomjazóknak, és látta el élményanyaggal a szociális nyomor, a civilizálatlan életviszonyok kritikusait.
Mindemellett máig kevéssé ismeretes, hogy kikből állt ez, a tiszti ügyészség 1931-ben kelt fogalmazványa szerint is a „legszegényebb néposztály soraiból" kikerülő és pontos bérfizetésre „érthetően" aligha alkalmas tabáni bérlőtársadalom. Arról is viszonylag ritkán hallani, hogy milyenek voltak a tabáni lakások.

     Tabáni gyerekek

A Tabán 1930-tól felgyorsuló kisajátításának eredményeképpen a házak száma az 1931. évi 460-ról 1933 végéig 31-re csökkent. Közülük 19 még ekkor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tulajdonában volt. Egy 1934 januárjában készített kimutatás ennek a 19 háznak a bérlőtársadalmáról és bérleményeiről rögzít becses adatokat. A Tabán utolsó lakóiról tudó-sító levéltári forrásnak a faggatásával részben válaszolhatunk a feltett kérdésekre.
A kimutatásban szereplő, zömmel földszintes, legföljebb egyemeletes házak közül 12 az Attila körúton, négy a már megszűnt Palota téren, három pedig a már szintén nem létező Árok köz utcában állott. 

Az összesen 140 bérleményről-bérlőről összeállított jegyzék számot ad a bérlők foglalkozásáról, bérhátralékaik nagyságáról, a bérleti díjakról, és helyenként jelzi, ha a bérleménybe költözés 1927 előtt történt.

Foglalkozás szerint

Az utolsó tabáni lakosok között az iparosok, nyugdijasok és a különféle altisztek vannak többségben: a bérlőknek több mint fele tartozott e három foglalkozási csoport valamelyikéhez. Ezután következnek a kereskedők és vendéglátók (önállók és alkalmazottaik), valamint a kistisztviselők.

     Az utolsó lakók foglalkozási megoszlása

(A táblázatban nem szerepel a 140. bérlő, a Szabadpolgári Kör.)
A szinte kizárólag önálló tabáni kisiparosok közül a legtöbben cipészek, utánuk a szabók és varrónők következnek. Az altisztek egyik jellegzetes csoportját a házmesterek alkotják, belőlük verbulódik az altiszti állású bérlők fele.

 Nem meglepő a vendéglősök (és alkalmazottaik) viszonylag jelentős száma (10 fő), hiszen a Tabán a „vendéglők eldorádója" is volt. Jellemző, hogy csupán az 1931. évi bontásoknak 13 kocsma esett áldozatul.

  Alsókispolgári bérlemény udvara

Mindebből látható, hogy a Tabán itt vizsgált népessége a jellegzetesen kispolgári-alsókispolgári társadalmat képviselte. Különösen az alsókispolgári jelleget érdemes hangsúlyozni, hiszen az önálló műhely vagy üzlet, vendéglő és a kispolgári státusra jogosító alkalmazotti állás ellenére, a lakosság jövedelmi-vagyoni viszonyai — kivált a válság éveiben — alig vagy egyáltalán nem jobbak a proletariátusénál. Ha máson nem, ez azon is lemérhető, hogy milyen nagy azok száma, akik az itteni, egyébként nem túl magas, lakbéreket is képtelenek rendszeresen kifizetni. 1934 elején például a bérlők valamivel több mint egynegyedénél mutattak ki több-kevesebb lakbérhátralékot. Jóllehet, a „notóriusán nem fizető" bérlők nem ronthattak ezen az arányon, a fővárosban a húszas évek végétől gyakori kényszerkilakoltatás miatt. 

(Csupán 1933 novemberében 357 bérlő ellen kezdeményezett a főváros „kényszerkisajátítási eljárást".) 
Ezzel kapcsolatos az is, hogy az itteni bérlőkre nem igazán jellemző az egy helyben maradás, a lakóhelyi állandóság. A kimutatás 56 bérlőnél jelzi, hogy mikor költözött a lakásába. Mindössze egyharmaduk használta a lakását 1927 előtt, a döntő hányad csak az 1927 utáni évek valamelyikében költözött be. Nem tudjuk persze, hogy ez a vehemens lakóhelyi fluktuáció mennyiben korlátozódott a Tabán szűkebb területére, és milyen mértékben tulajdonítható a kisajátított-lebontott épületekből szokásos átköltöztetéseknek.

Nők a bérlők között

                     Koldus a Holdvilág utca-Ács köz sarkán

A vizsgált tabáni házak bérlőinek sorában feltűnően sok a gazdaságilag nem aktív személy: 34 fő. Minden negyedik bérlő ebbe a kategóriába tartozik. Ennek részben az a magyarázata, hogy a népesség viszonylag elöregedett: a gazdaságilag inaktív csoport nagyobb hányada (23 fő) nyugdíjas. De ebbe az irányba hatott, hogy a bérlők között magas a nők aránya (egyharmad). S még magasabb arányuk az inaktív személyek között (háromnegyed). Érdekes a belső megoszlás is: a 23 nyug-díjasból 14 nő, míg a háztartásbeliek, magánzók és természetesen hadiözvegyek kivétel nélkül nők.
A női bérlők mezőnyében egyébként —válódik az altiszti állású bérlők fele. 

                Tabáni udvar

Szembeötlő a tulajdonképpeni munkásságnak, mondhatnánk, teljes hiánya. Az itt jelentéktelen munkáskategóriába zömmel takarítónőket és mosónőket soroltunk. Az egyéb címszó alá foglaltak között magánzókat, zenészeket, a véderő kötelékébe tartozókat találunk. S kuriózumképpen egy fővárosi alkalmazásban álló tanárt.
Mindebből látható, hogy a Tabán itt vizsgált népessége a jellegzetesen kis-polgári-alsókispolgári társadalmat képviselte. Különösen az alsókispolgári jelleget érdemes hangsúlyozni, hiszen az önálló műhely vagy üzlet, vendéglő és a kispolgári státusra jogosító alkalmazotti állás ellenére, a lakosság jövedelmi-vagyoni viszonyai — kivált a válság éveiben — alig vagy egyáltalán nem jobbak a proletariátusénál. Ha máson nem, ez azon is lemérhető, hogy milyen nagy azok száma, akik az itteni, egyébként nem túl magas, lakbéreket is képtelenek rendszeresen kifizetni. 1934 elején például a bérlők valamivel több mint egynegyedénél mutattak ki több-kevesebb lakbérhátralékot. Jóllehet, a „notóriusan nem fizető" bérlők nem ronthattak ezen az arányon, a fővárosban a húszas évek végétől gyakori kényszerkilakoltatás miatt. (Csupán 1933 novemberében 357 bérlő ellen kezdeményezett a főváros „kényszerkisajátítási eljárást".) Ezzel kapcsolatos az is, hogy az itteni bérlőkre nem igazán jellemző az egy helyben maradás, a lakóhelyi állandóság. A kimutatás 56 bérlőnél jelzi, hogy mikor költözött a lakásába. Mindössze egyharmaduk használta a lakását 1927 előtt, a döntő hányad csak az 1927 utáni évek valamelyikében költözött be. Nem tudjuk persze, hogy ez a vehemens lakóhelyi fluktuáció mennyiben korlátozódott a Tabán szűkebb területére, és milyen mértékben tulajdonítható a kisajátított-lebontott épületekből szokásos átköltöztetéseknek. s ez a magyarázat a nyugdíjas nők számbeli fölényére — az özvegyek többségben vannak (fele nyugdíjas). Az özvegy és némileg a férjezett nők ilyen értelmű „szerkezetformáló" szerepét húzza alá más oldalról, hogy a hajadon (esetleg elvált) bérlők — kevés kivétellel — aktív keresők. Az a tény, hogy nők, ezen belül özvegyek és hajadonok, gyakran szerepelnek bérlőként, azt sugallja, hogy a Tabán gyakran adott otthont egyedülálló és család nélküli személyeknek. (Persze, nemcsak nőknek, hanem férfiaknak is, ha ez közvetlenül nem is bizonyítható.) Ennek oka könnyen feltárható: elég egy futó pillantást vetnünk az itteni bérlemények méreteire és kivált a használatukért fizetett díjakra

A tabáni lakásnyomor

                 Búcsú a régi háztól
A 19. század elején felépült Tabánnak 20. századi mércével oly szembetűnő avíttságát főleg a pusztuló, málladozó és persze nem városi küllemű épületekkel, továbbá az elemi infrastrukturális felté-telek teljes hiányával szokás érzékeltetni. Pedig hasonló joggal hivatkozhatnánk a többségében jó ideje hatósági bérleménnyé alakított tabáni lakásállomány helyiségszámokban kifejeződő hallatlan elmaradottságára is. A szóban forgó közmunkatanácsi bérlakásokról nincsenek ilyen adataink, de a bérleti díjak nem hagynak kétséget afelől, hogy ezekben éppúgy, mint a főváros tabáni házaiban (ahol ezt adatszerűen is ismerjük), a lakásállomány egyöntetűen szoba-konyhás, sőt,helyenként konyhátlan egyszobás, vagyis: a legnyomorúságosabb bérleményekből állt. A budapesti lakásínség közepette azonban nem számítottak kirívónak az itteni viszonyok. Ne feledjük: a századelőn a lakásoknak még 52 százaléka konyha nélküli egyszobás vagy szoba-konyhás. A népesség mintegy 45 százaléka él ilyen nyomorúságos viszonyok között.
E körülményeken s a riasztó arányokon a következő évtizedek építkezései sem javítottak érdemlegesen. A mindinkább túlnépesedő fővárost a harmincas években is hasonló, ha nem negatívabb, mutatók jellemezték. A tabáni lakásnyomor mélységét beszédesen mutatja, hogy ebben a legalsó lakáskategóriában is feltűnően alacsony a lakbérszint.
A figyelembe vett 118 lakásnak (nem számítva 10 házmesteri lakást és 12 üzleti bérleményt) pontosan a fele a 300 pengőig, közel 74 százaléka a 400 pengőig és mintegy 85 százaléka az 500 pengőig terjedő bérosztályba tartozott. Azaz: a Tabánban leggyakoribb lakbér  a 200— 400 pengős skálán mozgott ezekben az években. Ennyit ért tehát egy itteni szoba-konyhás lakás (a konyha nélküli egyszobások bére a 200 pengőt sem érte el), miközben másutt Budapesten az azonos nagyságú (1920 előtt épült) lakások évi bére 300—600 pengő között volt (1930).

                    Lakásbérleti díjak anno 1933

A legnyomorúságosabb lakások között is olcsónak számító tabáni bérlemények és lakóik már megállapított kispolgári vagy inkább alsókispolgári vonásai együttesen adnak hamisítatlanul egyéni színezetet a tabáni lakásnyomornak. A létviszonyaiban már menthetetlenül proletár, de foglalkozás és hivatás szerint — melyet az ekkori nagy munkanélküliség idején alig gyakorolhattak — magát kispolgárnak tudó és valló elemek tömörültek ebben a szüntelen sorvadó, ámde lakói helyzetét ebben is mintegy kifejezni hivatott és kifejezni képes városrészben. (E „viszonylag olcsó" bérlemények is túlontúl magas, havi 25—35 pengő kiadással jártak.) Ahogy az iparosodás szülte mun-kásság élete szorosan összefonódik a minőségileg szerény lakásállományú, sokemeletes és zsúfolt bérkaszárnyák világával, úgy érzi magáénak a Tabánt ez a sokkal hagyományosabb társadalom, amely a nyomor feltételei között is nagy hajlandóságot mutat a nagyvárosi nyüzsgéstől mentes, falusiasan közösségibb létforma iránt, amelynek a Tabán, fennállásának utolsó percéig, talán a legalkalmasabb színtere volt.

GYÁNI GÁBOR

Források, irodalom:
Budapest Főváros Levéltára: IV 1410. f. Budapest Székesfőváros Tiszti Ügyészségének iratai. Közigazgatási perek iratai: 25 000; Az 1906. évi nép-számlálás eredményei. Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei, 43. köt.;
Szádeczky-Kardoss Tibor: A lakbérviszonyok alakulása Budapesten. Statisztikai Közlemények, 54. köt. 4. sz.;
Schuler Dezső: Adatok a Tabán történetéhez és rendezéséhez. Statisztikai Közlemények, 75. köt. 4. sz.;
Illyefalvi I. Lajos: Budapest Székesfőváros statisztikai zsebkönyve, 1934.; ~

Budapestfolyóirat  1984/2

Fotók: Tabáni helytörténeti Gyüjtemény
            taban-anno gyüjtése
            Budapestfolyóirat  1984/2

TABÁNI EPILÓGUS

A Tabán utolsó évtizedében csak az odalátogató, vendéglőit felkereső pestiek, a szűk és girbe-gurba macskaköves utcácskáin andalgó szerelmespárok számára jelentette a romantikát, az ottlakóknak viszont végig kellett élni egy haldókló városrész agóniáját. Ráadásul Budapest ostroma tizekét év múlva megadja a kegyelemdöfést, hogy nosztalgiánk tárgya csak füves lejtő maradjon egy magányosan árválkodó kereszttel mely síremléke lehetne a valamikori Tabánnak....

VÖRÖS KÁROLY írása

A régi Tabán immár fél évszázada hiányzik Budapest térképéről és városképéből. Ám a nosztalgia, a város régi, intim hangulatait felidéző s a felidézésüket segítő tárgyak, épületek és kellékek iránti érdeklődés ma is elevenen tartja emlékét, a noszalgia törvényszerűségei szerint megszépítve macskaköves utcáit, eltüntetve hajdani városképének megsűrűsödött ráncait, életformájának a kortársak előtt egyre nyomasztóbbá vált szegénységét. Az emlékezés — melyet a magyar irodalom és művészet számos alkotása is táplál — napjainkra egy, ugyan a régiség bájával fénylő, de mégis élő, eleven várost idéz — pedig valójában a Tabán a legöregebb emlékező emlékezetét is meghaladó időtől fogva, immár több mint száz év óta omladozó és állandóan pusztuló, halálra ítélt városrész volt, mely már csak az odatévedő idegeneknek jelentett romantikát — saját maga megújulásának minden reménye és lehetősége nélkül. Az alábbiakban a nosztalgia Tabán-képének másik oldalát, a Tabán hanyatlásának történetét kívánjuk elmondani: a történet száraz, fekete-fehér epilógusát.

1933 október 2 megkezdődik a végső bontás

Tűzvész és újjászületés

Jóllehet maga a település és annak rendje alapjaiban a közép-korból származik, az a városrész (utcahálózat, épületállomány stb.), amelyet a 19. század végétől kezdve egyre gyorsuló ütemben tüntettek el a városrendezés csákányai, a maga fizikai valóságában csak a 19. század legelejéig nyúlt vissza. Ekkor, 1810. szeptember 5-ének délutánján egy kádármester házában, nyilván a szüretre készülő hordók kiége-téséből, tűzvész támadt, mely hamuvá változtatta az egész Tabánt, sőt, a Vár és a Duna közötti városrészt, a Halászvárost is, egészen a mai Corvin térig. Több mint 500 ház, mintegy ezer család otthona pusztult el lakóinak vagyonkájával együtt, így azután nem csoda, ha 1933-ra a városrész szakszerű műemléki felmérése — érdekes és régies összhatása ellenére is — alig 40 valamilyen szempontból értékes épületet, illetve épületrészt talált a Tabánban. 

Tabáni lakásbelső  a Kereszt téren 01
Azok is túlnyomórészt a tűzvész utáni építkezések stílusjegyeit viselték magukon: copf, empire, klasszicista, esetleg romantizáló elemeket. A katasztrófa után ugyanis hamar megindult a Tabán újjáépítése, méghozzá okulva a tűzvész tapasztalatain. 

Tabáni lakásbelső  a Kereszt téren 02

Az egymásra zsúfolódott házak korábbi, szinte keleties összevisszaságában új utcákat nyitottak, és az ugyancsak a nagy tűzvész hatására létrehozott Budai Építési Bizottmány előírta a szakszerű építkezést, tűzfalak építését és jobb építőanyagok használatát is. Ami persze nem jelentett védelmet az olyan újabb természeti csapások ellen, mint az 1838-as vagy az 1876-os árvíz, melyek a Tabán Duna-parti részein — de még a városnegyed más részében is — számos házat elárasztottak és elpusztítottak.

Búcsú a régi lakástól

A szegénység világa

Sem az építészeti szabályozások, sem a természeti csapások nemigen változtattak azon a tényen, hogy a városnegyedben — amint már kezdettől fogva — továbbra is nemcsak Budának, hanem szinte egész Pest-Budának legszegényebb emberei húzódtak meg: a Naphegynek, a Sas hegynek, a Gellérthegy déli oldalának szőlőműveléséből napszámosként éldegélő, vagy legfeljebb apró szőlőbirtokkal rendelkező emberek, közöttük egy, csupán kézműiparból vagy szőlőművelésből megélni már nem tudó, s így a kettővel együtt próbálkozó réteg is. Meg azok a szegény emberek, akik Pécs és Székesfehérvár felől a Gellérthegy alatt Budára bevezető főútvonalak mentén, továbbá a 19. század elejének még híres tabáni hetipiacai folytán egyaránt élénk forgalomban a teherhordástól a pecsenyesütésig, vagy a bormérésig mindennel foglalkoztak.

A házak bontását felvidéki "zulágerek" végzik

 E lakosság jelentős hányada rác volt: nemcsak a városrész (Rácváros) vagy a Rác-fürdő emlékeztetett erre, hanem a budai szerbek vallási központjaként szolgáló bájos, rokokó díszes ráctemplom is.
így azután nem csodálható, ha e szegény emberek lakta és szegényes házacskákkal beépített városnegyed már nem tudott bekapcsolódni a fővárosnak a polgári forradalom után kibontakozó, hatalmas arányú fejlődésébe. 

Bontják az Árok utcát

A Tabán fejlődése végleg megállt, új házak alig épültek.
Az apró telkek, kanyargós utcák éppúgy nem csábították a bérházakat építő telekspekulánsokat, mint a szegény emberek várható szomszédsága. Ráadásul a tabániak még szegényebbek lettek: a filoxéra tönkretette a szőlőket, a város terjeszkedése pedig meggátolta újratelepítésüket — ugyanakkor új hídjaival, körútjaival elterelve innen a város magvába vezető forgalmat, az életnek az átmenő forgalom nyomán korábbi pezsgéséből is kikapcsolta a Tabánt. 

A szegényedő szegény emberek tehetetlen kezén azután már csak meggyorsult a városrész épületállományának, építészeti képének többé meg nem állítható lezüllése: nemcsak önmagában nézve, hanem egyre inkább a város egészéhez képest is. 

Bontási iroda
Mert a Duna túloldalán a 60-as évek végére kiépült díszes pesti Korzó, a Tabán fölé emelkedő és korunkon át egyre bővülő királyi palota vagy a Gellérthegyen megtelepedő előkelő nyaralók pompás látványával — alig néhány száz méterre a Tabán szegényes házacskáitól — csak még élesebb lett a kontraszt; s e városnegyed falusiasságának, szegényes, helyenként „slum" voltának jellege világossá tette azt is, hogy egy modern nagyvároson belül a Tabán előbb-utóbb pusztulásra van ítélve.

Az első csákányütések

Aki vidáman termel, mert kenyere van

[gy is ötvenöt éven át tartó folyamat volt a Tabán eltüntetése Budapest térképéről. 1878-ban határozta el először a főváros tanácsa a Gellérthegy északi oldalát ellepő düledező viskóknak és magának a Tabánnak folyamatos kisajátítását és lebontását, ennek első lépéseként az egyes főútvonalak megnyitásához szükséges épületek megszerzését. 

Aki szomorú,mert már  nincs lakása

 1890-ig a főváros 116, főként a Gellérthegy oldalán legmagasabbra felkapaszkodott és lejjebb, a tulajdonképpeni Tabánban fekvő ingatlant vásárolt meg: elsősorban öreg épületeket. Ezek lebontása után — 1890-re — már elkészíthető lett a Gellérthegy északi oldalának szabályozási terve is, és megállapították a gellérthegyi nyaraló-terület határait. E villanegyed kifejlesztése érdekében már1891-ben felmerült a terv, hogy a Gellérthegyre villamosvonalat vagy éppenséggel siklót kell felvezetni. 

Készül az utolsó vacsora az Albeckernél

Elárvult  házak bontásra várva

A Közmunkatanács egy 12 méter széles főutat tervezett, mely a hegyoldalon az Attila kör-úttal párhuzamosan haladva, a Szent János térbe, illetve a Krisztina körútba torkollott volna. A hegyoldalt szerpentin-utakkal kívánta behálózni, ezek között a gyalogközlekedést szolgáló lépcsős utakat építve. A terv nem valósult meg — a kisajátítás viszont tovább folyt.
A 15 év alatt, 1908-ig a fővárosi hatóság újabb 217 házat vett meg, javarészt azonnal le is bontva őket: a még meghagyott öreg házak lakói pedig régi hajlékuk immáron egyszerű felmondással bármikor eltávolítható bérlőivé váltak.
A lassan sorvadó, de még mindig nagy kiterjedésű Tabán problémájának megoldásában az Erzsébet-híd felépítése hozott minőségileg új fordulatot. Az új híd ugyanis a Tabánt Pest Belvárosának, a főváros legelegánsabb városnegyedének közvetlen — gyalog is alig néhány percnyi — közelségébe hozta, és ezzel máris égetően aktuálissá tette e városrész rendezésének, szabályozásának enélkül is nagyon indokolt feladatát — megnyitva az utat a modern nagyvárosra oly jellemző telekspekuláció előtt. A Belváros közvetlen közelségébe került, sok helyütt pompás kilátású tabáni telkek értéke egyszerre magasra szökött.

A szétlőtt  Tabán 1945-ben

Mi több. az 1908. évi XLVIII. tc. a Tabán felől is méltó környezetet kívánt biztosítani a nemrég kibővített királyi palotának, s lehetővé tette az Attila út és az Árok utca közötti sáv régi házainak kisajátítását, hogy helyükre — Várhegy nyugati oldalával párhuzamosan, a királyi palotával szemben — díszes palotasor épüljön. Míg a főváros eddigi kisajátítási akciója általában a Gellérthegy és később a Nap hegy legmagasabban: a mai Sánc, illetve Czakó utca vonalán fekvő házsortól lefelé haladva harapott bele a Tabán testébe, addig ez az akció, melynek során most már a kormány, illetve a nevében eljáró Fővárosi Közmunkák Tanácsa is megkezdte tabáni ingatlanok kisajátítását és felvásárlását (a törvény e célra kétmillió korona előleget biztosított), a városnegyedet alulról, az Attila út irányából támadta meg. Ezáltal immár két tűz közé került a Tabán eddig még többé-kevésbé érintetlen régi, a templomok és a Rácfürdő körüli városmagva.

Uj városrész tervei

Rövidesen egyesült a két támadó erő. 1909-ben a főváros felismerve, hogy az általa évtizedeken át felvásárolt ingatlanok csak az egész Tabán egységes rendezésének keretében hasznosíthatók megfelelően, magára vállalta a részben még álló régi városrész helyén emelendő modern városnegyed kialakítását, annak összes költségeivel együtt. E lépés előzményeként Devecis Ferenc fővárosi középítési igazgatónak, illetve Palóczy Antal budapesti építésztanárnaka Tabán rendezésére és beépítésére készített tervei szolgáltak. Ezek hatására azt a kívánságát fejezte ki a Főváros, hogy a krisztinavárosi Árok utca vonalában egy új, lehetőleg 30 méter széles körút nyittassák. 

A legendás Mély Pince vendéglő a 20-as években....
  

                      és hűlt helye 1934-ben
A Közmunkatanács ezt feleslegesnek tartotta, s megelégedett volna bizonyos útvonalak kiszélesítésével, kiegyenesítésével, mindezt már elégségesnek ítélve ahhoz, hogy az így felszabaduló telkeken legalább kétemeletes házakat építsenek. A Főváros által erre mintegy válaszként megajánlott egységes rendezés gondolatát azonban a Közmunkatanács is elfogadta, a Főváros pedig ennek megvalósítása során első lépésként — átvállalva ezáltal a Közmunkatanácsra bízott említett feladatok megoldását is — elrendelte a Döbrentei tér, Szent János tér, Várhegy, Gellérthegy és Nap hegy közé eső teljes terület végleges rendezését, az egész terület kisajátítását.
Az újabb kisajátítási hullám 1910-ben kezdődött. Ez szám szerint 140 ingatlan felvásárlását és az ez után szükségképpen lebontandó épületek lakóinak el-helyezését jelentette, lakásnak vagy építési csereteleknek biztosításával. A Főváros így 1909 és 1914 között, hat év alatt még 129 ingatlant sajátított ki, vagy vásárolt meg. A telekárakra jellemző, hogy 1910-ben egy mindössze 39 négyszögöles telekért 11 500 koronát, 1913-ban 55 négyszögölért 15 700 ko-ronát fizettek (Budapest tiszti-főorvosának ennyi volt az egész évi fizetése).
A Főváros azonban nem csinált rossz üzletet, hiszen az új városrész tényleges felépítését — az általa kidolgozott rendezési tervek keretein belül — a magántőkének akarta átengedni. 1913-ra a főváros összes tabáni ingatlanbirtokának értéke már mintegy 20 millió aranykoronát tett ki, és ennek áruba bocsátása hatalmas és gyümöl csöző üzletnek ígérkezett. Mégpedig közeli üzletnek, hiszen ekkorra a Tabán rendezésének végső terveit, sőt, ezek jobb ér-zékeltetése ériekében az új városrész gipszmakettjét is elkészítették és bemutatták a szakértőknek. Az 1914. június 23-án, egy hónappal az első világháború kitörése előtt elfogadott terv előkelő lakónegyedet akart teremteni a Tabánból — elsőként vonva be a Tabán rendezésébe a Rácfürdő épületét is. E tervek megvalósítása a Tabánnak immár azonnal megindítandó teljes lerombolását igényelte, s a Fő-város tervei szerint öt éven belül az új építkezések megkezdődhettek volna.
E nagyralátó tervekbe azonban — mint olvasóim már kitalálhatták — beleszólt a világháború, s hamar elvitte mindazt a pénzt, amit a Főváros a Köz-munkatanács által már megvásárolt telkek átvételére és a Tabán egységes rekonstrukciójára fordíthatott volna, másrészt a háborús anyaghiány általában lehetetlenné tett minden építkezést, végül pedig az egyre érezhetőbb lakáshiány gátolta a még ekkor álló, öreg és korszerűtlen, bár túlnyomórészt fővárosi tu-ajdonú ház lebontását. A kisajátítások azért tovább folytak. A világháború éveiben a Főváros, felhasználva a szegény emberek megszorult helyzetét, még 105 házat sajátított ki a gyorsan romló pénzzel. (Hogy azután éppen a lakásínség leküzdésére a háború után beépítsék a Tabánba az ún. Bethlen-udvar ormótlan épülettömbjét.)
Az utolsó csákányok
A lakáshiány és a bérlőket védő rendelkezések, melyek még a 20-as években is megtiltották a lakásoknak megfelelő más lakás egyidejű biztosítása nélküli felmondását, a 30-as évek elejéig meghosszabbították a halálra ítélt városnegyed életét. A Tabán épületállománya ekkorra erősen lecsökkent, de magvában az összefüggő település sajátos jellegét, éppen hajdani zsúfoltsága folytán, ha foghíjasán is, megőrizte. Házai álltak, ám jó részük ekkor állagában már teljesen leromlott, karbantartásukra a Főváros egyre nagyobb összegeket volt kénytelen költeni. Lakóik azonban szívósan ragaszkodtak hozzájuk, és ha már az 1910-es években is panaszkodtak a Főváros illetékesei a régi lakók „maradiságára",
mely „minden részükről várható kezdeményezést kizárt", még 1927-ben is alig találnak valakit a Tabán megmaradt 4024 lakójá-ból, aki hajlandó volna átköltözni a Budaörsi úti modern városi házakba, vagy elfogadná a (napjainkra oly hatalmasan felértékelődött) mártonhegyi cseretelkeket. Ellenállásuk dacára is a Tabán napjai meg voltak számlálva.
1925-ben a pénzügyi konszolidáció megteremtésével ismét ak-tuálissá kezdett válni a Tabán rendezése. Egyelőre csak felszólalásokban, újságcikkekben. 1928 után is három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Főváros megkaphassa a Közmunkatanácstól a világháború előtt kisajátított Attila körút és Árok utca közötti teleksávot, melynek birtoklására az egész városrész — emlékezhetünk: 1909-ben felvállalt — egységes rendezése érdekében volt szüksége. Mikorra azonban 1931-ben ez a kérdés is elintéződött, a Közmunkatanácsnál készen álltak a rendezés új tervei. Ekkor alakították ki a Hegyalja út mai vonalvezetését, és egyúttal hatályon kívül helyezték az 1914. évi rendezési tervet. Az új terv a völgyben bérházakat kívánt elhelyezni, nagy udvaros, „keretes" beépítéssel, a hegyoldalon pedig szabadon álló bérvillákat. E nagy terv kivitelezésének most már nem állhatott az útjába semmiféle régi, szentimentális nosztalgia.
1933-ra ugyanis, legalábbis formálisan, megszűnt a lakásínség Budapesten (persze kérdés: kiknek a számára?). A Főváros, miután 1931-ben csere révén megszerezte az annak idején a Közmunka tanács által kisajátított telkeket is, és így az egész, mintegy ötvenholdnyi területnek egyedüli birtokosává vált, megkapta végre a lehetőséget arra, hogy megvalósítsa régi tervét: a Tabán teljes lebontását. Azonnal neki is látnak; 1933 folyamán a halálra ítélt terület 700 bérleményét felszámoltak, közülük 83-nak lakóit szükség-lakásokba telepítették (jórészt a VII. kerületi Pillangó utca 13. számú házba), és összesen 4600 pengő költözködési segélyt is kiosztottak. Egyidejűleg megindult a még álló 176 épület lebontása. 1933 végén már csak 31 ház állt. 

A városrész 1937-es állapotában

és manapság az 1924-ben épült Bethlen -házzal
1934 folyamán a Tabán utolsó házai is eltűntek Budapest városképéből, csupán az a kicsiny házcsoport maradt meg a tabáni plébániatemplom körül, az Attila út, Döbrentei utca, Apród utca által határolt területen (részben a mai napig is), mely kívül esett a kisajátítási terület határán. 


Gyerekek egy kilőtt Tigris harckocsin, háttérben a rác templom romjai

A Tabán lebontását kárhoztatók később legfeljebb abban találhattak bizonyos fanyar vigasztalást, hogy Buda-pest ostroma ennek, az akkor már parkká alakított területnek esetleg mégis meghagyott öreg házait amúgy is teljes romhalmazzá változtatta volna, mint ahogy a lövedékek és bombák nyomán a felszabadulás napjára az egész park is teljesen megsemmisült.

J.KF grafikája

Budapestfolyóirat  1983/7 (RÉSZLET)

Fotók: Tabáni helytörténeti Gyüjtemény

HORVÁTH MÁRTON - TABÁN

Már minden az akaratomtól függ. Kanyargós erdei ösvényen szállok le a völgy és a folyó felé. Régi, ismerős, budai utcák, több a lovaskocsi, mint az autó, gyerekkorom hónába jutottam, a Tabánba. Harminc-negyven évvel ezelőtt hordták szét a köveit, illetve nem is hordták szét, a redves téglákat semmire nem lehetett használni. A félig földbe-süppedt házakat teljesen föld alá temették, pázsittakarót kaptak szemfedőnek. A halott házak nem fogadták be a rájuk telepített fiatal fákat, nelyek örökké fiatalok és csenevészek maradnak, nincs termőföld alattuk. 

Összeillesztem az összetartozó téglákat, bevonom málló vakolattal, a korhadt ajtókat, ablakokat évszázados helyükre teszem. Benépesítem a környéket emberekkel, kutyákkal, macskákkal és galambokkal. Harmadik szomszédunk az Árok utcában a sírkőárus vidám műhelye, ott rajzolgattam kőre szerb, sváb és magyar neveket és a kegyelet illő versikéit betűnként filléres fizetségért, az örökkévalóság számára. Nagy pénz volt ez egy gimnazistának, de igazán a művészet vonzott. Az apró dőltbetűk szaporán készültek, mégis szívesebben rajzoltam nagybetűs neveket, a római írás klasszikus szabályai szerint. 

tabáni temető

A piszkei vagy carrarai márványnál jobban szerettem a melegsárga haraszti mészkövet, bár lukacsai gyakran kitörték a ceruzám hegyét. Gránittal szerencsére ritkán volt dolgunk, fedőfehérrel kellett rávinni a szöveget, a betűvetés megelőzte a betűvésést. Pár hónap múlva már én is kézbevehettem a finom acélvésőket és a fakalapácsot, megismertem az anyaggal vívott küzdelmet. A mesterrel hallgatólagos megállapodást kötöttünk: nem fizettem az elrontott kőlapokért, ő meg nem fizetett a sikerültekért. Én jártam jobban. Számomra a nap délben kelt fel. Alig vártam az utolsó iskolai órát, épp csak elfújtuk az osztályban a magyar hiszekegyet:        --HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN — 

és máris rohantam hozzá. A mester meg volt győződve, hogy ő igazi mester, szobrászművész, szerencsétlen körülmények kényszerítik műkőből öntött galambok és angyalok közé. Hajlamos voltam osztozni álmain, saját használatomra is jutott belőlük, szobrász leszek vagy építész, nincs eldöntve, meg kell próbálni. Mindent meg kell próbálni, mert minden lehetséges, s ami lehetséges, az már létezik. így lett a mesterből a legeslegkíválóbb szobrász, s belőlem a legjobb tanítvány, majdhogy nem kőbevésve, mint a legjobb apák és anyák a sírköveimen. Mellesleg ingyen inas lettem, kiváló tehetség a kőzúzalék és cement trógerolásában. 

A mestert csak én szólítottam Mesternek, számos barátja egyszerűen Csicsnek becézte, délszláv neve végződése után. Ezzel a minden szerb névben előforduló általános csiccsel jelezték szomszédai, hogy akármilyen magasan hordja az orrát a szőke krisztus-szakálla felett, ő is csak egy az őslakó tabáni fekete rácok közül. Mély jelentőségű szakáll volt, nemcsak azért töltött el tisztelettel, mert magam még nem borotválkoztam. Hosszú időn át ebbe a szakállba kapaszkodtam, ifjan kritikusi szememben nem annyira Csics mester szobrai, inkább a szakálla ígért rendkívüli adottságokat. Meg talán a basszushangja is, mely valahogy szintén szőke volt, finoman modulált, mintha tenor ereszkedett volna oktávval mélyebbre. Utólag az a gyanúm, hogy Csics mester tehetsége inkább zenei jellegű volt. Egy citerát dédelge-tett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi paraszti házakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kíván-ságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte hangját. 

Földönjáró ember volt ez a krisztusszakálas Csics. A sírkövesség nem volt nagy üzlet az Árok utcában, sokszor tanácsolták neki, hogy települjön át a Farkasréti temetőhöz. Helyeselt és lelkesedett, mint aki sorsdöntőén zseniális tanácsot kapott, tervezgetett, felderített, telephelyre alkudozott.aztán- maradt az Árok utcában. Nekem megsúgta, hogy félti az ipartól a művészetét, meg annyit vándorolt már, valóban Olaszországban volt hadifogoly, utána évekig kint maradt, ott tanulta a kőfaragást. Baráti körben elmondta, hogy elvett egy özvegyet két bambinóval, de elválni nem tudott, kutyák az olasz papok, így került haza a Tabánba. Valaki megkérdezte: mi volt a baj, nem tudtál harmadik bambinót csinálni? Csics előre meresztette a hegyes szakállát, mintha dühös lenne. Nem kell nekem ahhoz asszony, mondta és a műhely sarkába mutatott. Két ikerbambino térdelt ott, márványból faragva. 

Sok oka volt Csicsnek, hogy a Tabánban maradjon, de leginkább az tarthatta vissza a temető szomszédságától, hogy ott nem zenélhetett volna, pedig ez lassan már többet hozott, mint a kőfaragás. 

A telek végében, a szomszédos ház szőlővel befuttatott tűzfala és egy vadgesztenyefa közé pallókból ácsolt gyalulatlan asztal került. Itt pihentették gyásztól elgyengült lábukat az özvegyek, apák és gyermekek a sírkővásárlás mérlegelése közben. Csics borral alapozta meg a barátságos tárgyalást, bele volt kalkulálva az árba. Csak egy ujjnyit, úgy eltikkadtam, mondta az özvegy, de a második pohár után kipirult arccal részletezte a legjobb férj kiváló tulajdonságait. Csics kérdésekkel segítette, meg kell ismerkednie a megboldogult egyéniségével, hogy a legülőbb, bár jutányos áru emléket állíthassa, mely kitart a feltámadásig. A mester elmélyedve töprengett, feldolgozta magában a hallottakat, aztán rendkívül határozottan rám szólt: a girlandos képet hozd ki. Ez volt az egyetlen temetői fényképünk, egy szomorúfüzet ábrázolt fiatal gyászruhás nővel, a kő alig látszott. Az özvegy megilletődve szemlélte, talán arra gondolt, ha befűzi magát, ő is lehet karcsú. Vagy arra, hogy öreg, reménytelenül egyedül maradt, ettől könny szökött a szemébe. A részletes megbeszélésnél aztán kiderült, hogy Csics a sokféle elhunyt egyéniséghez kétféle mintával rendelkezett. Á szögletest javasolta az elhunyt férfiak, az oválist a nők és gyermekek részére. Mindkét típus rózsagirlanddal díszítve nagyon hasonlított a tabáni díványok lószőrrel tömött, kemény fejpárnáira, csak éppen nem hímzett, hanem műkőből öntött virágokkal. 

A késő délutáni és esti órákban a vadgesztenyefa sátra alá telepített asztal a tabáni közélet központja lett, Csics cégér nélküli bort árusított. A hatóság természetben szedte az adót, képviselői behunyt 

szemmel hörpintettek a borból. Ide járt az Árok utca apraja nem, de nagyja, a sír-kövek csak fokozták a hangulatot, az enyé-szetre figyelmeztető környezet emelte a fogyasztást. Itt ütött tanyát Borisz, volt orosz hadifogoly és aktív foltozó suszter, nem tudom, milyen sírkövet kapott azóta, de ráillett a felirat: legjobb férj és apa. Ha érte jött a legkisebb fia, abbahagyta az éneklést a taktus közepén, indult. Pedig nagyon szeretett énekelni, az arca ilyenkor különösen csupasz lett, bár egyébként is a szakáll hiánya volt a legfeltűnőbb rajta. Azzal adta meg a tiszteletet új hazájának, hogy szakáll helyett szépen pödrött bajuszt nevelt, a legmagyarabb képe neki volt a Tabánban. Egy perc alatt felhörpintett egy söröskancsónyi bort, utána egy cseppel sem többet. Egyedül nem tudott, vagy nem akart énekelni, szégyennek tartotta, mint a kihasadt cipőt. Csics halkan megpengette a citeráját, szavak nélkül szolgáltatta a basszus szólamot. A magyar daloknál Borisz elnéző mosollyal hallgatott, csak azokba kapcsolódott be, amik valaha tőlük juthattak hozzánk, vagy tőlünk hozzájuk. Mit mondhatok még róla? Elévülhetetlen érdeme, hogy elterjesztette a nyers paradicsom és uborka fogyasztását, érkezéséig ez ismeretlen volt a Tabánban.

Hetenként egyszer itt gyűltek össze a tabáni galambászok, akik postagalambokat neveltek és borral ünnepeltek egy-egy rekord repülést. Vesszőkosár került az asztalra, benne maga a nagy sztár, aki soha nem vitt postát — tilos volt — csak üres hártyapapírt a távolság üzenetével. A büszke tulajdonos kiemelte a galambot, mutatta erős mellizmait és formás kis testét, óriási legyező-szárnyát és hibátlan evezőtollait. Megindult az alku, no nem a madárról, csak a fiókáiról. A tulajdonos végsőkig akarta korbácsolni az izgalmat és a csereajánlatokat. Két ujja közé csípte a madár csőrét, mire az hihetetlen erővel visszarántotta a fejét, micsoda izomkolosszus. A 'galamb dühösen megrázta fejét, valósággal nemet inteti, nem ilyen bánásmódot várt a gazdá-jától, szikrányi szeme csillogott, mint a ra-gadozóké. A gazda meg mosolyogva hallgatta az elismerő morajt, a lelkes licitálást, lassan magasba emelte kezét és elengedte a galambot. Hangos szárnycsattogás hallatszott, mint taps a sikerült mutatvány végén, két perc múlva már otthon fog kopogni a madár csőre a piros búzaszemeken.Schmuckler bácsi melegen szorongatta a büszke galambász kezét, az attrakcióban neki is döntő része volt, ő vitte magával a nevezetes madarat gráczi rokonaihoz, hogy illő táplálás után útjára bocsássa. Ez a Schmuckler bácsi harminc évvel előbb egyenesen Bécsből került a Tabánba, a királyi palota villanyszerelője volt. A vár árnyékában éltünk, az udvartartásból is vetődtek ide emberek. Jól érezte magát az öreg Csics asztalánál, a budavidéki savanykás könnyű bor megszólalásig olyan volt, amilyet valaha Grinczigben mértek. Lerakta csontgombos vadászkabátját, amit természetbeni járandóságként kapott, a keménygallért, sőt nadrágja legfelső gombját is megoldotta. Hüvelykujját a hozentrágere mögé dugta, s csak ezzel jelezte, hogy egy-egy témáról milyen államtitkokat tudna közölni; megfeszítette nadrágtartóját, mint a kocsis a gyeplőt, ha meg akarja állítani a lovakat. Titokzatosságával korlátlan tekintélyt ví-vott ki, s ha rágyújtott szalmaszopókás virzsinia szivarjára, tudtam, hogy most mégis egy történet következik, melyben az udvari méltóságok keresztnevükön szere-pelnek. Ez nem bizalmaskodás, hanem beavatottság volt, utóvégre a királyoknak is csak keresztnevük van. A király — az a császár, vagyis Ferenc József, Károly uralma túl rövid volt ahhoz, hogy a Tabán tudomásul vegye, ami pedig Horthyt illeti... Nemrég a király adjutánsa volt, az udvari ranglétrán valahol a belsőkomornyik és Schmuckler bácsi között. De most? Az öreg soha nem ejtette ki a kormányzó úr címét vagy nevét, egyetlen magyar szót kevert a bécsi káromkodásaiba: bitorló — csak ő tudhatta, kire gondolt.

Egyszer elmondott az öreg egy suta kis történetet Ferenc József utolsó budai látogatásáról. A háború elején történt, a levelek már lehullottak, de a győzelem sehol. Szerb komitácsik lövöldöznek fákról és padláslyukakból a monarchia katonáira. Irreguláris bagázs, nem tartják be a háború szabályait. A király rosszul aludt, talán a baldachinos ágy zavarta a Hofburg keskeny katonai vaságya után. Szomjas lett, kereste a jegesvödröt az üveg francia pezsgővel, ami otthon mindig ott állt a vaságya mellett. Nincs. Felkelt, körüljárta a szobát. Már egy üveg ásványvízzel is beérte volna, vagy egy pohár közönséges budai vízzel. Sehol semmi. Fel kellene ébreszteni a komornyikját, de az majdnem olyan öreg, mint ő, reggelenként azt szokta asztmás szolgájának mondani, hogy nemsokára én foglak téged öltöztetni. A király visszafeküdt a baldachinok alá és arra gondolt, hogy valami nincs rendben. Reggel közölte véleményét az udvarmesterrel. Rebellis bagázs, a hidegvizet is sajnálják a királyuktól. Az udvarmesternek be kellett adni a lemondását, sokan vele mentek, igazi palotaforradalom volt. De én maradtam, mondta Schmuckler bácsi és feszesre húzta a nadrágtartóját. 

Nem tudom miért ez az öreges fecsegés, miért idézem ezeket az elmúlt embereket, galambokat, vadgesztenyefákat, egy életen át nem gondoltam velük. Azt a távoli időt keresem, amikor még nem az emberiséget szerettem, hanem egyes közeli embereket, akiknek saját nevük volt, saját gondjuk és örömük. Az emberiség emberekből tevődik össze, erről feledkeztem meg később. Ezek az emberek a jelek szerint mindent kibírnak. Csics mester sírkertje mögött ott volt a háború, a vörös diktatúra és a fehérterror. Az emberek meg éltek a redves házaikban, a vadgesztenyefák alatt, többen születtek, mint ahányan meghaltak. Most, hogy az életemből, akár a Tabánból, kő kövön nem maradt, arra gondolok, hogy az emberek erősebbek, mint a politika. Ennél vigasztalóbbat nem mondhatok se magamnak, se másnak.

Tudom, hogy abba kellene hagynom. Az utolsó képek kötnek, nehéz elszakadni tőlük. El kellene mondanom a modellt,akit egy pályaudvari váróteremben szedett fel a mester, és bolondnak tartott, mert csak rajzolni mertem. Egyébként igaza volt, csak a rajzpapírt bámultam, a kezem remegett. És el kell mondanom Apolló állát. Illetve orrát, száját és állát, még Olaszországból hozta magával a gipszöntvényt a mester. 

Esténként másoltam és izgatottan vártam a bírálatát. Csics csak az állát tapogatta Apollóé helyett és annyit mondott, hogy biztos homok keveredett az agyagba. Szó sincs róla, kiáltottam, de ő csak nevetett és hátba vágott. Ezt a gyereknek szánt gesztust sértőnek éreztem, szét akartam zúzni művemet, de lefogta a kezemet. Felemelte a petróleum-lámpát, egész közelről és egész lassan végigvezette Apolló álla körül. Közben magyarázta, hogy csak az ilyen töredék öntvények hűek az eredetihez, a teljes szobormásolatok torzítanak. De nem a szavaira figyeltem. Most láttam először az állat, pedig hetekig mintáztam. Most értettem meg először, hogy az istené. A meleg oldalfényben dom-borulatokat láttam és völgyeket, mosolyt, ami bennünk terem és nem a szobor száján, ilyen a legnagyobb ígéret az ember szépségéről.

A lelkendező szavakban benne van a csodálkozó és felfedező fiatal szem, akkor nem tudtam volna így elmondani, kevesebbet tudtam a művészetről, de talán többet, mint ma. Később ismertem meg a még csodálatosabb archaikus Apollókat a létezés gyönyörével a szájuk és szemük körül. Akkor még nem tudtam, hogy a művészet a legreálisabb utópia, földhöz és éghez tapadt utópia, a legtávolabbra tekintő program, ha tetszik, politikai program arról a jövőről, amit az ember szán magának.

Aztán más utópiához csatlakoztam, mely közvetlen megváltást ígért, a távoli jövőt tapintható jelenné változtatta. Ki tud ellenállni az ilyen kísértésnek? Feláldoztam magamban a művészetet, mint Ábrahám Izsákot, nem volt isteni szózat, mely visszatartott volna. A szózat így hangzott: öld meg. A láthatatlan isten számára az ember láthatatlan, a művészet meg látható és tapintható, faragott képeket csinál. Sorsot farag hozzá és meztelen világot, az istennek sem

hódol, ha megölik, feltámad.

1942-ben együtt voltam a börtönben egy igazi szobrásszal, Goldmann Györggyel. Egyszer megkérdeztem, hogy tudta összeegyeztetni a szobrászatét a mozgalmi munkával. Hosszan magyarázta, aztán azt felelte, sehogy. Az illegális munka igénybe vette a nappalait és a félelem az álmatlan éjszakáit. De az embernek csak addig van választása, mondta, amíg nem látja úgy a világot, ahogy én. Még hozzá tette: majd utána, akkor nézd meg a szobraimat. De utána már csak az történt, hogy egy német táborból a tífusz szabadította meg.

Nekem sincs utána, pedig véletlenül életben maradtam. Talán ez a szó, hogy utána, annyit jelent, hogy mások. Jó ebbe belenyugodni. Nekem sem volt választásom, mert én is úgy láttam a világot, ahogy mi. Sok mindent nem láttunk, ostobaságokat és bűnöket követtünk el, de a leglényegesebbet tudtuk. Ebben a világban cselekedni kell.

Budapest folyóirat  1971 május