TABÁN SZÉPSÉGE

Tabán fogalma a duettben történő holdfényes sétáknak, a kedélyes citera muzsikának, a jó bor mellett üldögélésnek, az oleanderes udvaroknak és kis görbe utcáknak.

 Azt hiszem, sokan vannak, akiknél e budai városszelet emlegetése némi nosztalgiát kelt, mert ha végigmennek cipő koptató utcáin, régi önmagukkal találkoznak. egy-egy kapu alól vagy kerítés mögül elszaladt ifjúságuk hetyke és mosolygó arca villan elő. Jóval a háború előtt történt Pest részéről Tabán felfedezése. ahová eleinte inkább csak költők jártak, amatőrfotografusok. diákok és diákhölgyek, később azonban eljöttek a börziáner-arszlánok és démonok, élvezni a drága bólét és az olcsó hangulatot.

Divat lett Tabán. Egész irodalma támadt, amely neo-biedermeyer hangját és alakjait itt találta meg, tizenöt percnyire a belvárosi házak nagyvilági légkörétől, a Váci-utca páráitól, egy bábsütő és harmonikával szórakozó kisváros profiljában (K rú d y Gyula, M iklós Jenő Írásai képviselik logpompásabban e helyi bélyegű literaturát.) Ez a kisvárosiasság a zugó, csilingelő és rohanó nagyvárosiasságban. a vasbeton, a villany, a körutak Budapestjével szemben egy ódon. alapvonalaiban még középkori eredetű utcaalakulás közelsége és ellentéte: ez volt egyrészt az az ünneplő valami, amely idevezényelte azokat a fogékony és ráérő embereket, akik Tabán híveiként vágtak neki a budai hegyoldalnak, amely egyébként magyar kesergők helyett inkább sváb dalok és leánderok termőföldje. Tabán divatja ma sem csökkent, főleg ilyenkor, nyáron virul erősen, bár vannak, akik azt mondják, hogy e vidék pirospozsgás romantikája nem az, ami egykor volt. Ennek ellenére e sorok írója is abba a szektába tartozik, amely itt iól érzi magát s számontartja. ha netán valami nevezetesebb változás adódik a tabáni határokon belül. 

Bethlen udvar 1924

Hosszú ideje nem adódott semmiféle változás, most azonban a magasság és szélesség ugyancsak imponáló méreteivel az Attila-köruton elkészült egy lakóház, amelyre a szomszédos kis ablakok és öreg tetők ijedten tekinthetnek. Azt juttatja ugyanis eszükbe, amiről időközben joggal megfeledkezhettek: a sorsot, amely vár rájuk, s amely, hiába, az elmúlás sorsa- Ez a miniszterelnök nevére keresztelt sokemeletes építmény, friss falaival és komfortjával felidézi azt a kérdést. ami a háború előtt lett aktuális s Tabán szabályozása címen szerepelt. Pspíron a kérdés már el volt intézve, a városrendezés korifeusai kimondották az ítéletet Tabán fölött, végrehajtását azonban felfüggesztette a kitört fegyverzaj, s Tabán helyzete ahhoz a siralomhásban merengő halálraítélthez lett hasonló, akinek utolsó napjai nincsenek megszámlálva. Ma sem mondhatni ugyan, mintha könnyű volna megszámlálni azokat a napokat. amikor majd lassú, de általános költözködés fog megindulni ezeken a budai lejtőkön, a sárgára mázolt házak fa lépcsőiről, a szerény tabáni udvarokról, amelyeknek mélye, pincéi és elföldelt gödrei azonban egész bizonyosan régi idők harcos emlékeit fogják kivetni, kupánvágott török koponya mellett békésen heverő magyar szablyát. Egyelőre nincs még itt az az idő, amikor a huszadik század túrni. ásni. rombolni és építeni fog azon a történelmi földön, amelynek pompás vize hajdanában—danában annyi epikuroszi-örömet okozott lubickolni szerető derék és dicső pasáknak, de az uj ház az Attila-köruton halk harangkondulásként már jelzi, hogv ehhez a szigorú és kérlelhetlen mémökmüvelethez közelebb vagyunk, mint voltunk tegnap s el fog jönni, akár akarjuk ezt mi Tabán pártiak. akár nem akarjuk. Vájjon miféle viszonyba kerülhet itt a veszteség a nyereséggel, mi jelenthet többet: a régi szépség, amely elmegy, vagy az uj, amely érkezik helyébe? Nehéz, sőt nem is lehet felelni rá. Nekünk minden esetre az az arc kedves, amely előttünk van: Tabán mai arculata, amely tegnap előtt. nagyanyáink postakocsin nászutazó idején ugyanilyen volt. Mi az utcák hirtelen szögbe szaladó rendjét. a házfalak, öblös kapuk, kémények, éles kiszögellések képét s a körülöttük és mögöttük folydogáló élet kimért ritmusát úgy szeretjük. ahogy megszoktuk. Sajnálni fogjuk, ha majd eltűnik, mint ahogy hosszan szokás nézni az álomképszerüen távozó díszletek után. De ha konzerválni kétség kívül lehetne s konzerválni érdemes is volna egynémely részletét _ —- például a templomot az előtte lévő tér és házfront zárt stilusegységében —. az egész kispolgári Tabán sorsa mégsem lehet más, mint amire ítélve van.

S ez jói van így, főleg persze akkor, ha az. amit az uj építők tervezőplajbásza és körzője ideteremt, valóban szépség lesz. Képzeletüktől, ízlésüktől, találékonyságuktól függ, hogy ez miként fog sikerülni, de csak akikor sikerülhet, ha azokból a princípiumokból születik, amelyeket a régi Tabán pallérai és ácsmesterei főiskolai oklevél nélkül is tudtak és respektáltak. Az első számú elv: a talaj alakulásának döntő számba vétele. Tisztelni kell a hegyet, amelynek háta az otromba háztömegeket, elterpeszkedő monstrumokat nem tűri szívesen, távlataival, kanyargó vonalával viszont szinte kínálja magát, hogy az uj építők az uj idők ízlése szerint, de továbbra is azt varázsolják ide. amit a házacská világa képvisel: festői Utcahatásokat. enyhe lugast az idilli, szabad udvart a napfény számára, otthonjait a jó alvásnak. a. baráti poharazásnak, szivek ábrándjának és lágy zongoraszónak.

 Dömötör István

Nemzeti Újság 1925 augusztus 15

                        Mulatozó társaság

ÚJ TABÁN-FOTÓK A FORTEPAN-ON

 

 

A RÉGI RÁCZ FÜRDŐ

 

PACSU BÉLA

 

ISMERETLEN: KUNYHÓ és PALOTA

 

TÖRÖKSZEDER

 

AMBRUS LAJOS – A régi tabáni szeder

Szerző: Ambrus Lajos | 2019/11/07 | Ambrus Lajos írásai | 7 hozzászólás

A TABÁNI SZEDER – A savanyú, másképpen török, vagy bécsi, vagy borszeder (Morus nigra) rejtélyes fafaj. Írtam róla korábban, mert már akkor is bizonyosnak látszott, hogy komoly a zavar körülte. Először is: szederfa vagy eperfa? Aztán: savanyú eperfa vagy édes eperfa? És most kézhez kapva Surányi Dezső sokfelé nyitó új könyvecskéjét, Kis magyar gyümölcsészet a címe, amit mindenkinek ajánlani tudok, látom, itt is kimarad a ziccer – mármint hogy végleg rendet rakjunk a nagy szederfa-kérdésben. Surányi Dezső különben nemcsak jeles tudós; számomra legemlékezetesebb

hangon néhány alapmunkája mellett a kecskeméti kajszín-elsiratása szólt; ezé a csudás magyar gyümölcsé, amelyet Kosztolányi Dezső egyszerűen a szép asszonyarchoz hasonlít: „csodálatosan érett, mint a kajszín-barack”… Ám ha valamire találó a régi mondás, ismétlés a tudás anyja, erre a szegény szederfára igaz. Újra elmerengtünk a szederfa (tehát: Morus nigra) kiváló ismerőjével, tudós Sonnevend Imre veszprémi erdész barátommal, aki sokat írt róla; emlékezetesen az Ismeri-e még egyáltalán valaki hazánkban a savanyú (bécsi) szeder/eperfát? című dolgozatában.

Arról beszéltünk: mi lehet az oka, hogy a savanyú és az édes gyümölcsű szedret/epret gyakorta és változatlanul összekeverik? Egy nemrégiben megjelent írásban például a szederfáról írt képes beszámolóban szerzője a ma is utolsó példányként látható, volt tabáni fáról ír – miközben fölszabadultan keveri a Morus nigrát (savanyúszedret), és az édes gyümölcsű (Morus alba) szedret.

De először: az örökifjú eperfa-szederfa kérdése. S bár konok vita ez is, mégis faktum, hogy a Diószegi-Fazekas-féle magyar nomencaltura a Morus-nemzetséget eperfának jelöli. Az ’eperfa’ viszont tájnyelvi szó, s mivel a szerzők debreceniek voltak, alföldi eredetű. Viszont a Dunántúlon és Csallóközben ugyannak a Morusnak, az alföldiesen: eperfának mondott gyümölcsfának már akkor is (és ma is) szederfa a neve. Így lehetséges, hogy a magyar nyelvterületen az alföldi ember eperfát, a dunántúli szederfát mond – és ugyanazt érti alatta.

Másodszor: a Morus-nemzetség (eper/szeder) két „fái gyümölcse” nem azonos. Egyik a Morus alba – a másik Morus nigra.

 

Morus alba – édes gyümölcsű eper/szederfa

A Morus alba a fehér, vagy édes gyümölcsű eper/szederfa. Igen, az a terebélyes, nagy lombú gyümölcsfa, amelyik a híres és Biharban eperfának mondott Arany-verssorban szokott „feketén bólingatni”. Fokozza az értelmezési zavart, hogy ennek az édes gyümölcsű fehér eper/szederfának termése nem csupán fehér színű – a gyümölcs a fehér mellett halványlila, sőt gyakorta sötétlila (’fekete’) színt is szokott ölteni. Magas növésű fa, puha, etethető lombja miatt a selyemhernyó tenyésztésére kiválóan alkalmas – ős-hazája Kína, ahol erre használták. A morus alba, tehát a fehér, vagy édes, gyakorta selyemeper/szeder aztán Kínából a VI. század körül kerül át a Bizánci Birodalomba, innét a XV. század környékén érkezik Európába, hogy a XVIII-XIX századokban rohamosan elterjedjen. Így például a magyar falvak és tanyák ismert és igen kedvelt gyümölcsfája lesz. A nagy selyemhernyó-tenyésztési láz reformkori indulásakor Széchenyi büszkén jegyzi naplójában, hogy „1826-ban szederfa-kertet állíték – 16.096 szálat” (Dunántúli lévén, következetesen ’szederfát’ használ.) Ma is sokfelé látni, országúti szegélyfaként is – a régi tanyaudvarokon kedvelt gyümölcsfa volt, folyamatosan érő édes és hulló gyümölcsét az aprójószágok, különösen a kacsák nagyon kedvelik.

 

Morus – ősrégi kultúrnövény (borszeder)

A Morus nigra viszont másik, ősrégi kultúrnövény. Egészen más karakterű, mint az újabbkeletű fehér eperfa/szederfa. Őshazája Irán és Közép-Ázsia, de már az ókorban mindenfelé ismeretes; késői lombfakadása miatt idősebb Plinius Naturalis historiájában a „legokosabb fának” nevezi. Lassú növésű, haragoszöld, sűrű lombkoronát fejleszt, keménytapintású levelei egyáltalán nem alkalmasak a selyemhernyó táplálásra. Gyümölcse is nagyobb, ízesebb a fehér társáénál; színező anyaga miatt borfestésre is használták (ezért nevezték egyes helyeken borszedernek is), és pompás egészséges befőttet és gyümölcslevet szolgáltat. A pomológus Angyal Dezső írja óla, hogy gyümölcse „csemegeszámba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs vagy a görögdinnye”. A budai szőlősgazdák házai udvarán a füge mellett „kirívó déli vonásúnak” írják le kutatói.   Magyarország egész területén honos, de jóval ritkább fehér társáénál. Virágzik áprilisban. gyümölcsét táplálékul és korrigensként használják, továbbá még az említett borfestésre is. Gyökerének kérge hashajtó és féregűző szer, nedve fogfájás elleni szer, jegyzik fel gyógyászati leírói.

Szerepel már a schlagli szójegyzékben (XV. sz első negyede) is – a  Kárpát-medencében minden bizonnyal már a honfoglalás előtt ismeretes. Később a kolostori kertek terjesztetik. A török elől menekülő rácok is kedvelték – Rapaics 1940-ben azt írja a Magyar gyümölcsben, hogy a

„Tabán régi házainak udvarán mindenütt állott egy-egy szederfa, s mikor a Rácvárost lebontották, a meghagyott szebb és öregebb szederfákat befoglalták a tabáni parkokba”.

Én magam a klasszikus Morus nigrát, tehát nem a Széchenyi-féle fehér szederfát/eperfát évekig kerestem. Egy régi őszön Rómában járván, még Szőnyi Zsuzsa barátnénkat is rávettem, vigyen ki egy híresebb faiskolába, hátha hozzájuthatnék egy oltványához és akár haza is telepíthetném a hetyei kertbe. Két-három árudában eredmény nélkül forgolódtunk, mígnem kikötöttünk egy városon kívüli hatalmas faiskolában, ahol végre azt mondták: igen, van. A leghátsó telepre kikutyagolván azonban már messziről láttam a husángok narancssárgába hajló törzsszínéről, hogy bizony még a botanika egyik ős-városában is keverik a dolgot és Morus nigrának nézik a Morus albát. S még a nagyfőnökkel is beszéltem, aki biztatóan azt mondta: „igen, értem – legközelebb Pistoiában kaphat belőle”.

 

A régi Tabán kertjei

Tehát ha a savanyú, vagy törökszederről beszélünk, leggyakrabban a régi Tabán kertjeinek pompás, régi és sajnos kivesző gyümölcsfájáról beszélünk. Rapaics Rajmund több példányát is dokumentálta a régi Tabán felszámolása utáni időkből – Sonnevend Imre 2014-es tanulmánya viszont már csak 11 meglévő példányáról tud. Legtöbbet Balaton-felvidék pár falujából, és csak egyetlen példányt a régi Tabánból. Ebből a budai „kis avas városrészből”, ahogy Krúdy nevezi a Tabánt – ahol „mindig kísértetek járnak”. S ahol a vendéglők udvarán pár asztal és mindenfelé biedermeieres színfoltok láthatók, az a régi Tabán, amely a melódiák, a könnyű szerelmek és „hangulatok zeg-zugos ígéretföldje”; vadszőlős udvarokkal, petróleumlámpával és verkliszóval. Zuboly, ez a szintén elfelejtett régi író, Adyék barátja (1915-ben elesik az uzsoki szoros védelmében) az 1909-es Vasárnapi Újságban cikket ír ezekről az „eperfákról”. A lap a kor jeles fotósának, Balogh Rudolfnak tabáni képeit is közli – köztük a Kőműves utcáét, aztán a Kör utca 17-es számú ház udvaráról valót; ahol a egyetlen szederfa a regényes „nyolc-kilenc törzsből kinyúló vastag ággal az egész udvart betölti”.

Tehát közös „mezei szorgalmunkba” kerüljön csak be a törökszeder – a biodiverzitás nagyobb dicsőségére! Mert az ős-felejtésnek jelentős a múltja még az olyan kész, teremtett világok esetében is, mint a Tabán. És nyugodtan ültessük ezt a savanyú szeder/eperfát, törökszeder/törökeperfát, vagy feketeszeder/feketeeperfát – e különleges, 6-8 méter magasságra növő, zömök és jó esetben matuzsálemi kort is megélő vastag ágú lombhullató gyümölcsfát, melynek széles lombja a régi Kőműves utcai ház egész udvarát betakarta. És békésen éldegélt századokig – ontva a kiváló, elegánsan savanyú gyümölcsét, miközben figyelmesen hallgatta a sramli valcerjeit. A Fischerin du Kleinét, vagy a Donauwalzet. Egy teljes, kerek világ üzenetét.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője