1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2020. június 26., péntek

HAMISÍTVÁNÍOK A VATERÁN

Egyre több a koppintás, a hamisítvány ezen az online aukción. Nagyon oda kell figyelni, pláne ha nem személyes átvételről van szó, mert az árú kifizetése után már kalap, kabát. Hiába reklamálunk. Persze , mondhatnánk -aki úgy gondolja, fillérekért vehet remekművet-vessen magára. A gyanútlan vásárló néha utánzatot kap eredeti helyett, olykor azonban profi átverésnek esik áldozatul. Ennek az átverésnek fokozatai vannak.



Legegyszerűbb eset, mikor amatőr ecsetkezeléssel, egy fotóról készült képet veszünk. A "művész" saját nevét szignózza. Aki megveszi, lelke rajta.


Szerintem , sokkal jobb a fotót a falra rakni.

Következő fokozat, midőn neves festők képeit koppintja le valaki, de saját név alatt. Téma, beállítás adott, csak meg kell ragadni az ecsetet , tollat és lehetőleg élethűen másolni.


 Kramlik István: Tabán,Hadnagy utca


És az eredeti.....Helbing Ferenc:Tabán.Hadnagy utca

Helbing Ferenc képeit, melyek az 1930-as években képeslapokon jelentek meg előszeretettel koppintják.


 Küssel szignóval:Tabán,Czipő utca


Helbing Ferenc :Tabán,Czipő utca


 Küssel szignóval:

Soproni P. szignóval




és az igazi -Helbing Ferenc:Tabán,Holdvilág utca-


 Kramlik István:Tabán,Hadnagy utca


Helbing Ferenc :Tabán,Hadnagy utca


 Siedelhuber: Köműves és Hullám utca sarkán



Helbing Ferenc: Kőműves és Hullám utca sarkán

Végh Gusztáv: Kereszt utca

Keményebb , amikor valaki könyvből kivág egy grafikát, régi keretbe teszi és eladja valódiként ,mondván a grafika gyüjtőfogalmába ez belefér. Aztán, mikor nem sikerül elpasszolni egy galériában, felteszi a Vaterára, hátha egy pancser horogra akad. 

Neki lett igaza.

2020. június 19., péntek

LE CORBUSIER ESETE A TABÁNNAL



Hosszas hezitálás után ez év augusztus 24-i bejegyzésemben tettem közzé ezt a tabáni eseményt, egy világhírű francia építész rajzának ünnepélyes átadásáról. Egyéves tétovázásom oka az volt ,hogy meggyőződésem szerint a képen látható ház nem azonos az átadási okmányon feltüntetett: 

HOLDVILÁG utca 14 sz épülettel
Íme az auguszusi cikk



Részlet a Várnegyed c. Bp., I. kerületi újságból:

"Sokan kerestek felüdülést ( 2010) július 2-án a Tabáni Múzeum hûvösében, a késve érkezõknek már nem jutott ülõhely. Az est nyitó akkordjaként különleges aktusra került sor, hiszen Francois Laquiziere, a budapesti Francia Intézet igazgatója egy tabáni házat ábrázoló, eredeti Le Corbusier rajzot adományozott a gyûjteménynek. Az igazgató úr magyar nyelven köszöntötte a közönséget, majd franciára váltva elmondta,hogy nagy örömmel fedezte fel magának e „kissé elrejtett” múzeumot. Bár Le Corbusier-t sok francia magáénak vallja, a 20. század egyik legnagyobb építésze azonban Svájcban született. A modern építészet mestere korábban hagyományos architektúrával foglalkozott.
Francois Laquiziere rövid beszédét követõen Jankóné Pajor Ildikó, a múzeum vezetõje, a rendezvény háziasszonya megköszönte az értékes képet, majd mindketten aláírták az ajándékozási okmányt."


Egyetlen szépséghiba a dologban -és ezt az átadó nem tudhatta-,hogy a rajz
                                  nem a Holdvilág utca 14-et,
 , a lebontott Tabán egyik legismertebb és legtöbbet fotózott ,festett, rajzolt házát ábrázolja, ahogy az átadási okmányon szerepel, hanem egy mindmáig nem azonosított másik tabáni épületet.
Könnyen meggyőződhetünk erről  saját szemünkkel, ha az előző cikk  Holdvilág utca 14-ről készült felvételeit a rajzzal összehasonlítjuk.De ez lényegtelen apróság. Ami igazán érdekes a dologban, hogy a híres építésznek  egész Budapestben  csak a már akkor is bontásra szánt városrész tetszett egyedül, olyannyira, hogy rajzon is megörökítette."
Eddig a cikk és most jöjjön a bizonyítás
Balogh Rudolf  akkor még fiatal fotográfusként  mint a Vasárnapi Újság munkatársa a lap 1909 július 18-i számában 
(56-évfolyam,29.szám 611- oldal) 
felvételeket közöl a bontásra ítélt Tabánról. A fotók között nagy örömmel fedeztem fel egy ismerős képet ezt már láttam valahol igaz , hogy rajzon nem fényképen!




A fénykép és a rajz egyértelműen, minden kétséget kizáróan  mutat azonosságot . A neves építész a Hadnagy utca túloldalán a lejtős részen állva (ezen a területen még 1898-ban bontották le a házakat) azonos perspektívában örökítette meg a  Hadnagy és Orbán utca sarkán álló házat, a Hadnagy utca 45-öt.A meredeken felfelé futó és fenn y-ban elágazó kis utca az Orbán utca. Jól kivehető a fotón az Orbán utca 9 ( sokszor festett és fotózott ház)
  Fenti kis helyreigazítás talán hozzájárult ahhoz , hogy a neves építészáltal lerajzolt épület ( mely bizonyára gondolatokat ébresztett benne  )helyét pontosíthassuk.
    Ami igazán érdekes a dologban, hogy a híres építésznek  egész Budapestben  csak a már akkor is bontásra szánt városrész tetszett egyedül, olyannyira, hogy rajzon is megörökítette.

(kassius)



Forrás: Vasárnapi Újság 1909 július 18 (56-évfolyam,29.szám 611- oldal) 


2020. június 16., kedd

ISMERETLEN: HOLDVILÁG UTCA

A TABÁNI SZELLEMEK ELITÉLTJE CHOLNOKY LÁSZLÓ



Krúdy – a sikeres író és kortárs – Cholnoky Lászlót„a lélek, a mámor,az emberfölöttiségek  detektívregényírójának+, Lovass Gyula a magyar irodalom „Ködlovagjának”nevezte, SchöpflinAladár – a Nyugat vezérkritikusa– pedig azt állítottaróla, hogy „a Prikk mennyei útja című kisregénye az alkoholista lelkiállapotnak olyan mély és hiteles ábrázolása, amilyen talán az egész világirodalomban sincs”. Domokos Mátyás,az Osiris Kiadó irodalmi vezetôje– aki egyik szerkesztôje a most induló Millenniumi Könyvtárnak, –amely Cholnoky László három kisregényét adja most egy kötetben közre a sorozat nyitódarabjaként –Dosztojevszkijhez hasonlítja a céltalan életű dzsentrifiúból lett írót, akinek életét az alkohol alakította, aki a szó szoros értelmében véve hajléktalan volt a századelô Budapestjén, s aki –végül – az egzisztenciális ellehetetlenülésbôl és az ôt üldözô „Mr. Alkohol” elôl a  halálba (s mint most a kisregények újramegjelenése bizonyítja),– mára talán a halhatatlanságba – menekült. Lovass Gyula szerint „kissé valószínűtlen embervolt, akinek olyan volt az élete is, mint a mécsláng ördögnyelvecskéje körül imbolygó fénykör. Félig valóság,félig látomás. Reménytelen vergôdése, örök hajszája nem is a mai, de a tegnapi kenyérért, bortól lopott  tüzek és mámorok az írásért, az alkotásért. Sajnos ez a nyílt titok már túlontúl ismeretes. Cholnoky László démonikus szívóssággal  küzdött ezzel a sorssal, de mire ötvenesztendôs lett,nem bírta tovább. S mint novelláinak hôsei – a drága borisszák – ô is a gyűlölt vízben kereste halált.”
Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra–" írja – 1929-ben, halottsiratójában Krúdy. A tehetséges és rendkívüli író, a tabáni kiskocsmák törzsvendége, ebben a világban van otthon, „ahol délutánonként azért is szokás az ivóasztal mellett könyökölni,hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon: a kísérteties bormérô helyett álmodozásában szépleányt lásson: a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elôl:– mondom, a Görög utcában,a régi templom árnyékában,a Kereszt téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban, már régen tudták Cholnoky László regényes sorsát, mielôtt ô maga ráeszmélt volna.”
S hogy miben állt ez a „regényes sors?”A kishercegi borisszával ellentétben ô nem azért ivott,hogy felejtsen. Azért ivott, hogy „emlékezzen” ártatlansága korára, hogy „vissza tudjon zuhanni, csecsemôkori szép, pompás szomorúságba”,mely életkorban szabad volt sírni, amikor „a könnyek ezer tükrén át” lehetett nézni a valóságot.
      Cholnoky papírra gyónta  alkoholszeretetének mozgatóját– Bertalan éjszakája című kisregényében is. Bertalannak,makárcsak az írónak,mahhoz kellett az ital,hogy ébren tartsa e gondolati, érzelmi sérülékenységet, ami felsérti a szívét,hogy aztán minden figyelmével a szíve vérének hullásában gyönyörködhessen. Egyébként nem hôzöngô, nem víg kedélyű italozóvolt. „Sorsszerűen, szinte predesztinációs kényszerűséggel ivott és tette tönkre magát. S elkerülhetetlenül közelített a végzetéhez” – siratja el  méltatója és barátja.  Halála egy rövid tudósítás  az akkori napilapokban. A rendôri riporterek így adtakhírt a haláláról.
„Éjjel két órakor egy kopott ruhás, viharvert kalapú, ôsz hajú férfi sétálgatott izgatottan az összekötô vasúti hídon.Egyszerre megállt, kalapját és felöltôjét ledobta, keresztülvetette magát a híd vaskorlátján,s nyomtalanul eltűnt a habokban.” Cholnoky László volt.
  „Írósága magyarázatra szorul, mert nyilván akadnak   majd műkedvelôk, akik késôbb magyarázgatni kezdik     Cholnoky László rejtelmes, emberek által csak átlátszó,de valójában lefüggönyzött irodalmi munkásságát, ha majdan ezek a műkedvelôk a maguk életének kis szemeteskocsiját ugyancsak a föld alá, vagy föld fölött járókristálymadárhoz akarják kapcsolni.”
A Millennium alkalmából kiadott Cholnoky-művek (Bertalan éjszakája, Prikk mennyei útja, Ritter von Toggenburg utolsó csalódása) fellebbentika függönyt, s talán az utókor érdeklôdése is feltámad írói életműve iránt.
(Talán szerencséje, hogy semmilyen politikai idôszakban nem akarta senki életének szemeteskocsiját e kristálymadárhoz kapcsolni!)
Egyébként írói életműve folytatólagos és idôtlen pszichodráma. A magányos, védtelen, felnôni nem akaró felnôttként is az apró gyerekek védettségre, a „bársonysima gondolatok birodalmába”vágyó lelki drámája...
Krúdy a tabáni kiskocsmák rendszeres látogatójaként emlegeti Cholnoky Lászlót.
  A Tabánt egy kis avas városrésznek nevezi, ahol még mindig kísértetek járnak.De milyen is volt ebben az idôben a Tabán? Milyen volt az élet ebben a budai városrészben, amelynek „szellemei halálra ítélték ”Cholnoky Lászlót?„A romlásnak jelei a Tabán társaséletének is jellemzôi. A Gellérthegy alatt, félig a sziklákba vájt kunyhó-barlangokban rosszlányok laknak.
    A lépten-nyomon feltalálható kocsmák képe és kínálata,nem is beszélve a közönségükrôl, a kikötôi lebujok mintáit mutatja. A közbiztonság itt nappal sem ad okot a közbátorságra” – írja Buza Péter, Az elsô nap Budapesten című remrég megjelent
várostörténeti albumában.


T. Puskás Ildikó

Forrás:Könyvhét 1999


Reggeli Hirlap, 1929. április (38. évfolyam, 74-97. szám

Vasárnap hajnali három órakor — szólott a jelentés — a figyelő rendőrórszem észrevette, hegy az összekötő vasúti hídról a karfán keresztül egy férfi veti magát a Dunába. Segítségére indult egy motoros csónak, de a férfit elnyelték a habok. A motoros őrség jelentésével együtt egy kopott, kifényesedett kék zakkót. is behoztak a központi ügyeletre.
A kabát zsebéből, amely a híd karfáján lógott, egy tárca került elő néhány névjeggyel és igazolvánnyal. Ezekből az iratokból kiderült, hogy a Duna ismeretlen öngyilkosa Cholnoky László.
Az irattárcán kívül még két — boritékba zárt — megcímzett levelet és egy erszényt találtak. Az erszényben két-, tiz- és huszfillére- sek, Összesem hetven fillér volt.
A Baumgarten-alapitványhoz intézett levelében rendelkezik ennek a hetven fillérnek a sorsa felőL Kéri. hogy ez a „vagyona“ feltétlenül csatoltassék a Baumgarten-alapitványhoz.
A főkapitánysághoz intézett levelében megokolja az öngyilkosságát Cholnoky László: „A legkétségbeejtőbb nyomor, a legtökéletesebb lerongyoltság, a magyar iró sorsa kerget a halálba. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa. Ismerek egy nagy magyar irót, aki tegnap pirított semmit vacsorázott.“
Cholnoky — aki a napokban töltötte volna be ötvenedik életévét — már évek óta alig keresett valamit.. Csak itt-ott tudott elhelyezni egy- egy tárcát, vagy novellát, amelyeknek szűkös honoráriumából tengődtek. Kétszobás lakásuk bérével már háromnegyed év óta adósak és már a kilakoltatás réme fenyegette őket. Már mindenüket eladták jóformán. Cholnoky már a könyveit is elkótyavetyélte. Egyetlen tiszta inge volt már csak az ötvenéves Írónak és egy ruhaja. Ezt a tiszta inget vette fel pénteken, amikor elment utolsó útjára.



Utolsó sorok Cholnaky László: PRIKK MENNYEI ÚTJA c.kisregényéből:

Prikk talpra állt, remegő inakkal újra futni kezdett a fa felé, hogy feljuthasson a Paradicsomba, mielőtt a mennybolt félelmes, változatlan kéksége leereszkedne rá, és lenyomná a földre; mielőtt a rettentő csendesség rácsüggeszkedhetnék ólomsúlyával és visszaránthatná.
Ott, a hatalmas szilfánál Prikk lekapcsolta derekáról a szíjat, és remegő kezével hurkot készített rá. Nemsokára aztán a két lába a levegőben kísérteties táncba kezdett, kimeredő szeme pedig már belátott oda, ahonnét mindnyájan kiindultunk.
Aki arra jár, nézze meg azt a pompás szilfát. Annak egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály.

2020. június 11., csütörtök

RÉGI SZÉP IDŐK MESTERSÉGEI


Ujság, 1932. augusztus (8. évfolyam, 171-192. szám

A múlt vasárnap emlékeztünk meg az uj foglalkozásokról, uj kereseti lehetőségekről, amelyekkel a mai időkben is meg tudják keresni élelmes emberek a mindennapi kenyeret. Amikor azonban az uj foglalkozásokról Írunk, akaratlanul is eszünkbe jutnak azok a romantikus, kedves és szép foglalkozások, amelyek annyi szint és elevenséget adtak Budapestnek és amelyek megszűntek. Legnagyobb részük azért szűnt meg, mert személyhez volt kötve és amint a személy megszűnt, megszűnt az üzlet is.
Valamikor nem úgy volt Pesten, hogy az emberek azt lesték, kinek van valamilyen ötlete, hogy azonnal utánozhassák, hanem mindenki arra törekedett, hogy ő találjon ki valami újat, valami jellegezetest, és hogy az a kereseti ág számára monopólium legyen. Hiába akart volna valaki, a „Gyémánt Szidivel“ konkurrálni, vagy „Turf Karolinnal", vagy az „Emke-kávéházheli cipőpucolóvnl Ezek olyan jellegzetességek voltak akikkel nem lehetett versenyre kelni, akiknél nem lehetett jobbat, olcsóbbat vagy szebbet kínálni.
Nem is jutott jenkinek eszébe soha, hogy a régi Pest jellegzetes embereinek konkurenciát támasszon. Respektálta mindenki az ő foglalkozásukat, mesterségüket. Amikor azután eltűntek ők, kiöregedtek, vagy meghaltak, akkor megszűnt az üzletág.

1.Vándorszínész, vándorénekes 

most is rengeteg sok van. De kinek sikerülne utánozni az öreg Wodicskát, aki kávéházról-kávéházra és kocsmáról-kocsmára járva, tartott előadást.
Wodicska állítólag valamikor színész volt. Alacsony, kopasz, töpörödött emberke volt, aki azonban nagy fürgeséggel járta végig az összes helyeket, ahol a bohémvilág tagjai tanyáztak. Nagy gaudium volt mindenütt, ahová belépett:
— Itt a Wodicska! Lesz „Vorstellungl"
Vodicska megállt a kávéház vagy vendéglő közepén, elővett zsebéből egy kis csengőt, megrázta és aztán elorditotta magát:
— Vorstellung!
Két müsorszáma volt. Az egyik a Hugenotten, a másik a Molnár és gyermeke.
Ahogy a csengőt megrázta, rögtön megkezdte az előadást. Fogatlan szájából artikulátlanul jöttek elő a mély hangok és csak nagynehezen lehetett megérteni azt a szöveget, amelyet a saját maga komponált melódiával kisért. A szöveg ez volt:
„Hugenottn... Hugenottn Hugenottn... nottn, nottn,
Ti-ta, ti-ta, ti-ta... bum Die Troubadour..."
Ez volt a Hugenottn. Azt, hogy „bum“, olyan meglepő stentori hangon bömbölte, hogy mindenki összerázkódott ijedtében. Azt viszont, hogy „Die Troubadour“ széttárt karokkal olyan kinyilatkoztatóan mondotta, mintha csakugyan valami nagy művészetet produkált volna.
A Hugenottn előadása után vette a kalapját és körüljárt tányérozni. Rendszerint nem kapott egy krajcárt sem, mert a közönség ordítva követelte, hogy adja elő a Molnár és gyermeke cimü darabot. Amikor az öreg Wodicska látta, hogy a műsor egyik felével nem kereshetett semmit, nem sokat kérette magát, hanem közkívánatra előadta a Molnár és gyermekét.
Az egész darabot egymaga adta és mindössze három percig tartott. Volt azonban olyan attrakciója ennek, ami fölért mindennel. Az előadáshoz tartozott, hogy Wodicskát le kell önteni vizzel.
A Molnár és gyermeke abból állott, hogy az öreg elővett zsebéből egy gyerlyavéget, meggyujtotta, letette a földre, majd néhány bohókás mozdulat utón ő is levetette magát arccal a földre, a gyertya mellé. Egy-két percig feküdt igy a padlón, majd fölemelte fejét és fölkiáltott:
— Wasser... Wasser!
Ilyenkor valakinek fel kellett kapni egy pohár vizet és leönteni az öreget. Addig nem kelt fel, amig le nem öntötték. Egyszer megcsinálták a Newyork-kávéházbeli ifjú „újdondászok", hogy mikor az öreg Wodicska belépett a kávéházba, megfogták az összes vizestálcákat és eldugták. Az öreg rekedtre bőgte magát viz után, hiába volt azonban minden, a közelben levő asztalokon nem volt viz. Végre egy pincér megszánta, hozott egy pohár vizet és leöntötte. Erre fölkelt.
A Molnár és gyermeke után ismét vetle a kalapját és körüljárt. Ekkor azután már bőven hullott a pénz és a nadrággomb. A nadrággombot különös passzió volt a Wodicska kalapjába dobni. Akármilyen rejtett mozdulattal dobott valaki gombot a kalapjába, Wodicska azonnal észrevette és rögtön visszaadta.

2.A bosnyák árus 
valamikor szintén jellegzetes pesti figura volt, A nyugati és keleti pályaudvar környékén volt található. Fez volt a fején, a nyakában korálnyakláncok, a táskája teletömködve megyfaszipkákkal, nyakkendőtűkkel mandzsettagombokkal, bugylibicskákkal és egyéb ilyen hasznos holmikkal. A karján tiz-tizenöt megyfából készült sétabot fityegett, és bugyogós nadrágjának zsebe tele volt bosnyák fezekkel. A bosnyák árusok éppen úgy eltűntek, mint az utcai törökmézárusok, akik szintén piros fezt hordtak és töröknek mondották magukat. Egy volt csak közülük, aki őszintén bevallotta, hogy nem török, hanem pesti zsidó. Üziel Áronnak hívták és nem fezt. hanem hatalmas szivacsból készült kalapot hordott a fején. A Városligetben volt bódéja és állandóan rengeteg tömeg tanyázott a bódé körül, hogy Üziel Áron csalafinttaságának szemtanúja legyen.
' A sátor előtti kis asztalkán faládikában volt egymás mellett a krumlicukor, mandula, füge, mazsolaszőlő, datolya, stb. Üziel Áron megcsavart egy papirstaniclit és hangos kiáltozással töltögette:
— No még ebből is... no még ezt is ... no még belel... Csak három krajcár az egészl
Viharos nevetés kisérte Üziel Áron minden mozdulatát, mert a beavatottak jól látták, hogy az öreg csak úgy tett, mintha mindebből egy marékkai tett volna a stanicliba. Pedig csak egy-két szemet tett belé. A stanielira azért mindig volt vásárló.
Persze, ez akkor Volt, amikor a perecesek még nem tálcán hordták a perecet, hanem hosszú rúdra fűzve és amikor még a fagyialtos kis kézikocsin tologatta a fagylaltot, nagyokat csöngetett és három krajcárért kis porcellántálba mérte a fagylaltot. Igaz, hogy akkoriban még a pattogatott kukoricát sem géppel csinálták az üzletek előtt, hanem hosszú kucsmás ember állt az ulca sarkán, előtte óriási zsák és abból mérte egy krajcárért a félliter kukoricát.

3. Szarvas-téri lámpásember


Avagy akadna-e manapság utánzója a Szarvas-téri lámpásembernek, aki a maga idején annvi pénzt keresett, hogy fiait gimnáziumba és egyetemre járatta. Természetesen akkor még a tabáni kocsmákba nem automobilon jártak ifjú hölgyekkel és nem francia pezsgőt vagy bólét ittak. Akkoriban a Tabán még a „Weinbeisserek" hazája volt. Weinbeissereknek (borharapók) hívták azokat a székesfővárosi adófizető polgárokat, akik a bor kedvelői voltak, akik a jó borért nem sajnálták a fáradtságot és akik tudták, hogy a Tabánban lehet csak igazán jó bort kapni.
A tabáni kis utcák végeredményben mind a Szarvas-térre nyílnak. Itt állt tehát a lámpásember, akinek az volt a foglalkozása, hogy a részegeket lámpával kisérte a Lánchíd budai oldaláig. Odáig elvezette őket a buckákon és gödrökön keresztül az általa jól ismert utón és a Lánchidnál sorsukra bízta őket. Nem is volt soha semmi baj. A részeg pesti polgárok, amint a Szarvas-térre értek, már biztonságban voltak. Legfeljebb addig kellett várni, amig a lámpásember egy-egy transzport kíséretből visszaérkezik. Rögtön megalakult az uj transzport és a lámpásember egy-egv éjszaka tizenötször, hússzor is megfordult a Szarvas-tér és a Lánchíd között.

4.A „Gyémánt Szidi“

A „Gyémánt Szidi“ üzlete is épp olyan nevezetes és megbízható volt, mint akármelyik Váci-utcai ékszerész. Rendszerint éjféltájban érkezett meg az Erzsébet-köruti Meleor-kávéházba, hatalmas fekete börláskát hozott és abba volt a két nagy doboz. Az egyikben voltak a valódi ékszerek, a másikban a hamisak. E tekintetben a Gyémánt Szidiben feltétlenül meg lehetett bízni. Sohasem csapott be senkit, sohasem adott hamis ékszert valódi helyett. Amire a Gyémánt Szidi rámondta, hogy az tizennégy karátos, arról bizonyos volt mindenki, hogy az nem tizenhárom és fél karát, hanem tizennégy.
A Gyémánt Szidi a Meteor-kávéházbeli artistanőknek és egyéb hölgyeknek napi részletre árulta az ékszereket. Megállapodott velük az árban és hogy mennyi a napi részlet. A megállapodást Gyémánt Szidi egy hosszú papírlapra irta. Naponta harminc- negyven tétel is volt már a papírlapon, amikor hajnalban öt-hat óra tájban befejezte az üzletet. Ekkor érkezett meg a fia, aki egyben alkalmazottja és üzlettársa is volt. A Gyémánt Szidi fia elemi iskolába járt még akkor és minden reggel hat órakor pontosan megjelent a Meteor-kávéházban, a hóna alatt könyvekkel és egy pár görkorcsolyával. A görkorcsolyát fölcsatolta lábaira, átvette anyjától a cédulát és úgy indult inkasszálni. Felzörgette az ilyenkor első hajnali álmukat alvó hölgyeket, átvette a pénzt, lármázott és kiabált, ha valahol nem kapta meg a részletet, vagy véletlenül a hölgy csak kevesebbet fizethetett. A bevétellel visszasietett a MetEor-kávéházba az anyjához, leszámolt, megitta a kávét és aztán ment az iskolába,

5.Turf Karolin. 



Ez a név valamikor fogalom volt Pesten. Virágárusnő akkoriban is volt, most is van többezer. De Turf Karolin csak egy volt és többé nem is lesz hozzá hasonló. Gyönyörű szép, fess nő volt. A fáma azt hiresztelte, hogy Milán, az egykori szerb király, hosszú ideig barátságot tartott fönn vele. Annyi azonban bizonyos, hogy egész pest szemeláttára hosszabb ideig társalgott vele a lóversenytéren a walesi herceg, a későbbi Edward király. Nem volt olyan futtatás, hogy a Turf Karolin ne lett volna jelen. Nyáron a lóversenyen, télen ped.g a budai vendéglőkbe járt virágot árulni. Mindig gyönyörű szép, friss virágai voltak, soha nem csapott be senkit, és azonkívül igen jó társalgó volt. Mindenkihez volt néhány kedves szava, vicceket tudott meséim, pletykákat hordozott és gyakran le is ültették a vendéglőkben az asztalhoz elbeszélgetni.
Különösen külföldieknek volt nélkülözhetetlen Turf Karolin. Mindig pontosan tudta, hogy Pesten hol mit lehet látni és mit lehet kapni. Ha külföldi világfi érkezeti Budapestre, Turf Karolinhoz kellelt fordulnia és megmondani, hogy mit akar látni és mit akar kapni. Turf Karolin poniosan szállított mindent.

6.Emke-kávéház előtti cipőpucoló


Ki tudna konkurenciát támasztani a magyár királyi posta- és távirdahivatalnak ugv, mint ahogy valamikor az Emke-kávéház előtti cipőpucoló? ö volt a maga korának szerelmeslevél és randevú közvetítője. A levelekre nem ragasztottak bélyeget, nem poste restante leveleztek egymással a szerelmesek, hanem átadták a leveleket és üzeneteket a cipőpucolónak, aki a leghívebben és legpontosabban kézbesítette. Amellett nagyon diszkrét volt, soha el nem járt a szája soha nem leplezett le senkit és minden felvilágosítást megtagadott. A levél vagy üzenet közvetítés nem is került pénzbe. Csupán a cipőpucolás, mert mindent cipőpucolás alatt intézet el. A hölgyek föltették topánkájukat a kis zsámolyra, a cipőpucoló elővette a keféket, két kettőt-hármat húzogatott és közben a hölgy átadta vagy átvette a levelet és üzenetet. Ugyanígy a férfiak is. Semmi sem történt, csak egy kis cipőpuculás és az üzenetek, levelek rendeltetési helyükre kerültek.

7.Horgolt cipőeskék



A pesti kis bébik már régóta nem járnak horgolt cipellőben. Persze, hogy nem, mert nincs, aki csinálja. A horgolt cipőeskéket egy öreg nénike készítette, aki a Muzeum- körút és Kerepesi-ut sarkán, a régi Nemzeti Sz:nház kapuja alatt ült. A sarkon volt a Szikszay-vendéglő, utána következett a kiskapu, majd a régi, hires Nagel-féle könyv- kereskedés. A kiskapuban ült állandóan az öregasszony és horgolt. A kész cipőcskék kis drótállványon voltak mellette. Reggeltől késő estig ott ült az asszony és kötögetett. Az ifjú apák és anyák a város legtávolabbi részéből is ide siettek, hogy az újszülött kicsinyeknek az öreg néni horgolt cipőiből vigyenek.

7+1.Blind Dóri



És még egy, akinek a hire még ma is a köztudatban él. Vak koldus volt, az egész városban úgy hívták: „Blind Dóri“. Koldus volt, de nem kéregetett. Csak ment az utcán és maga előtt tartotta kalapját. Mindenki ismerte és mindenki szívesen dobott pénzt a kalapjába. Jellegzetes pesti koldus volt, akine híre csak akkor lett nagy, amikor meghalt. Az Üllöi-ut 22. számú ház akkor ezt a cégért viselte:
„FOGADÓ A KÉT BAKOKHOZ:'
Hogy ez mit jelentett, azt csak onnan tudták, hogy a kapu fölölti címerbe festettek két bakkecskét. Ebben a fogadóban lakott Blind Dóri. A szobájába sohasem engedett be senkit", ő maga takarított. Amikor meghalt, a szobájában levő ládát tele talál iák krajcárosokkal, négykrajcárnsokkal és hatosokkal, összesen ötezer forint volt aprópénzben. , Az akkoriban horribilis nagy összeget az állam örökölte, mert Blind Dórinak nem volt családja.