1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2018. június 15., péntek

MEZEI ILONKA:FELSŐ-AVAR KOCSMA

SZOMORÚ TABÁNI ESTE (VERS)


Megtépett, nagy, bozontos, barna felhők  
 Szunnyadnak a kéklő Svábhegy felett,
— A halott nap most hullt le pereméről,
Habruhája piroslik még a vértől, —
Párás, fojtott, tikkasztó este lett.
Üde szellő ujjong a Dunaparton,
Pest felől száz kupola csillog át, —
— Mennyi kacaj, zsibongás, könny közötte!'             
— A tabáni harangszó most ütötte
A hat órát.
 — Csend, béke ideát.
Alacsony, kis, megbarnult régi házak
Húzódnak fel a Gellért oldalán,
Girbe-görbe, meredek, köves utcák
Ravasz útjuk kigyómód, lopva futják,
— Egy év múlva hírük se lesz talán.
Itt-ott kicsiny, muskátlis, lugasos kert,
Benn kis padon öreg anyóka ül,
— Tárt ablakok. — Benézek, — régi bútor .. .
Miről szólhat? Kacajról? Régi búról?
Halálról vagy csókok emlékirül?
Szomorúan rovom a köves utcát, Öreg Tabán!                                                                                       
Be bús is vagy nekem!
 Házaidról egy csendes, boldog évre,
 (Én Istenem, valaha visszatér-e?)
S a szomorú végre emlékezem.
Mulandóság! Te rád is hull az árnya,
Ódon házas, zegzúgos, bús Tabán!  
Ma még béke, csendesség lakik benned,
Tíz év múlva már régen elfeledtek,
S emléked csak itt-ott őrzik talán.
Lassan, lassan, mint a ravatal-gyertyalángok
Gyúlnak ki a lámpák egymás után,
— Távolról Pest ragyogó fénye csillog,
Mennyi sötét, fekete lélek él ott!
S mily fehér a csendes, sötét Budám!
Lehet, hogy majd szebb lesz a büszke város,
Mely sírodon egykor kacag, vigad,
— De mi adja majd vissza régi bájod,
Csendes, békés, merengő, bús világod?
S új képednek szívet, lelket mi ad?!
Mert kedves az első csók szűzi helye,
 Szép a vígság, kábít a pompa, zaj,
— De kedvesebb, hol hosszú mult felelget,.
Hol halottért szemünk bús könnyet ejtett,
S a kacajnál tovább élő a jaj.
De mit zokogsz szívem, te megszakadt húr,
Nyugodj bele: az élet rendje ez.
— Szívek, napok, világok, mint az álom,
Tova tűnnek — s az egész bús világon
A boldogság, hidd el, csupán csak ez.

Horváth Ákos
Úl Idők 1916 okt 8


KARINTHY FRIGYES: HORVÁTH ÁKOS: FEKETE LANT

(kritika)

Horváth Ákos állandóan a levegőben van: hol fekete felhő, melyet vad, pogány szelek tépnek, hol kiterjesztett, fehér szárny, mely a mennyek országa felé röpül, hol harcos, nagy csatabárd, mely úttalan utakra tért s mély tengerek fenekén száguld: de legtöbbször sas, mely nekifeszülve a bolond, nagy mámor-napnak, viú, viuhú!! - belehasít az ég azúrjába s vissza se tér. Horváth Ákos állandóan harcol, verekszik, acsarkodik, csatorászik, dobálja magát, nekiverődik: az ember elhűl és megrémül ettől a vadságtól s csudálkozva kérdi: mi végre? Mi történt? És hol van és miféle az a szikla, amelynek az akarás és temperamentum e fortyogó hullámai nekilódulnak? Mit akar, miért izzik, miért lángol Horváth Ákos? Panteista rajongó-e Horváth Ákos, aki úgy érzi, hogy e benne rejlő világszellem állandó izgatásával transzcendens gyönyörök magaslatába tud emelkedni, vagy gőgös lélek-ember Horváth Ákos, aki el akar vonatkozni mindentől, ami anyag s csak az eszmék elvont tér- és időtlen dimenzióit áhítja és akarja?

Nos hát, nem. Egyik versében egészen szimplán és kedves egyszerűséggel megmondja Horváth Ákos, hogy mit akar. A csúcsra, aszongya, a csúcsra azért áhítozik, mert a csúcson "várja őt a dicsőség szent glóriája" Tehát Horváth Ákos dicsőséget akar és ezért minden bajvívás, ének. Az ilyen metaforákat tehát, hogy szárnyak, meg tenger, meg nap, meg pogány viharok nála nem transzcendens fogalmak értékeivel kell behelyettesíteni, hanem egyszerűen ilyen dolgokra kell gondolnunk: siker, elismerés, sok könyv, sok vers, pénz - esetleg halhatatlanság, vagyis hogy a versekről sokáig fognak beszélni, stb. Mindezeket értjük ugyanis e szó alatt, hogy: "dicsőség", és ősidők óta ezt értettük alatta: - mert a "dicsőség" áhítozása oly régi motívuma a költészetnek, mint maga a költészet. Eleinte a hősköltemények invokációjában és epilógusában szerepelt: a mű alkotója, befejezve a nagy munkát, vagy nekikezdve annak: érezte az erőfeszítés nagyságát és ennek kellett, hogy kifejezést adjon, mondván: ritka nagy dolgot végeztem, vagy akarok végezni. olyat, amiről sokáig fognak még beszélni." Íme, a "dicsőség" fogalmának primitív értelmezése. Nyilvánvaló, hogy csak nagy, objektív alkotások érzésének melléktermékéül származhatott és önmagában nem léphetett fel a szubjektum belső életében: nyilvánvaló, hogy a lélek eredeti állapotától és lényegétől idegen valami ez a fogalom. De a romantikusok hamis és csinált ideológiája belevitte a "dicsőség" motívumát oda is, ahol semmi keresnivalója: a lírába - és ez a hamis, disszonáns motívum bántóan végigzörögve még a legnagyobbak, Byronok, Heinek, Petőfik alanyi költészetén is, még ma sem tudott elenyészni egészen és végső akkordjai kellemetlenül rezegnek utolsót, rossz versek végsoraiban.

                                                *

A lírának, viú, viuhú, semmi köze a dicsőséghez. Viú, viuhú, a lírának a bús glóriához sincs semmi köze. Ép oly kevés köze van a lírának a dicsőséghez, mint teszem a kiadóhivatalhoz sincs semmi köze vagy ahhoz, hogy hány példány fogyott el az első kiadásból. Mert a lírának nincs köze a többi emberhez, a tömeghez sem, már pedig a dicsőséget a többi ember csinálja. Még Petőfinél valahogy elviseli az ember, ha lírai vers keretén belül "dicsőség"-ről beszél: ő elvégre forradalmi dalokat írt, néptömegeket mozgatott, agitált, verseivel kultúrcélok szolgálatába szegődött: az elismerés büszke igénylése tehát ezáltal végzett munkájára vonatkozhatott. De mi lehet az, amit a többi emberektől azért kérünk, mert költői és elvonatkozott, mert nagyszerű és mély érzéseink vannak; mert ismeretlen gyönyörűségek vagy komor és pompás szomorúságok boltívei alatt áltat haladtunk a mi szívünkben? Mit várhatok, vagy mit akarhatok azért, hogy éreztem az életet, mert éreznem adatott s mert így kellett éreznem?


A szubjektív líra bennem van; bennem kezdődik és bennem ért véget, ha verssé vált és szavakba tört. Ami e szavakkal azután történik, az nem tartozik többé a lelkem forrásaihoz, ahonnan lírám kicsordult. Mert a lírának, viú viuhú, még a versekhez sincs köze, melyeket létrehozott.

2018. június 11., hétfő

TABÁNI TITKOK



Egy hipermodern festő kificamodott kezű-lábúfejű nőt alkotott a vásznán. Ósdi kollégája nagyon heves szemrehányásokkal illette.
— Barátom, ehhez te nem értesz, mert elmaradtál a világtól. Ez az új szépség.
— No, ha szépség, — válaszol az öreg, — akkor kívánom, hogy ilyen legyen a feleséged meg a lányod.
Ez az eset jut eszembe, valahányszor költőink krokodilkönnyeket rínak a Tabán pusztulásáról. Mert úgymond, ott lakott a költészet. De még sohasem hallottam, hogy valamelyikük egy tabáni vityillóban szeretett volna lakni. Nem óhajtották magukat ennyire beleérezni a Tabánba.
Most, hogy a Tabánt leépítik s a vityilló-költészetnek befellegzett, elárulhatok egy titkot. Az a Tabán, amelyet most fog eltüntetni a föld színéről a napszámosok csákánya: nem is az igazi régi. Száz évvel ezelőtt a közvéleményben kialakult az a nézet, hogy ime, immár egész rendes városrész áll a régi rendetlen Tabán helyén.
Milyen lehetett a régi rendetlen, ha a mostani, rendes, így fest?
Erről eléggé megbízható értesüléseink vannak.
1810-ben vad tűzvész pusztított Budának ezen a részén. A Tabánból semmi más nem maradt, mint por és hamu. Még a templom is félig-meddig martaléka lett a katasztrófának. Az a Tabán, amelyet mi ösmerünk, a nagy tűz után épült, hol vályogból, hol téglából. Két olyan anyagból, amelyet az ős-Tabán nem ösmert. Mert a tűz előtt ott lopott karókból, pléh-hulladékból, a szemétről fölszedett gyékényponyvából, elhasznált zsákokból, kimustrált ládákból s más effélékből épített hajlékokat az ős-tabáni architektúra. Nem is a hajlék volt a legfontosabb, hanem a hozzátartozó udvar és kert. Mert ebben füstölögtek a lacikonyhák, itt főzték kisüstön a pálinkát, nagyüstön a lekvárt, füstölték a fokhagymás kolbászt, ütötték csapra a hordót. Az egész régi Tabán inkább afféle nyári világ volt és az igazi élet akkor kezdődött ott, amikor a jég már elpusztult a Duna hátáról s tartott addig, amíg az első jégtáblák megjelentek. Az ős-Tabán tudniillik egyetlen nagy mat
róz-csapszék volt, száz apró alkatrészre parcellázva. Ez volt az első kikötőhelyük a Dél felől felvonuló, lóvonatú dereglyéknek, amelyek gabonát, gyümölcsöt, állatot, bőrt szállítottak, a. cifraszínű hajók itt tartották első állomásukat, pihentették a hajóvonólovakat. Ide sereglettek a kupecek és alkudoztak a dereglyésekkel, mialatt a matrózok a Tabán kurtakocsmáinak udvarán dalolva itták a budai vörös bort, rágták a pirítósat és ferblit játszottak a gazdával. Rendes pest-budai ember sohasem tévedt ide. mert az ős-Tabán tanyája volt a leghírhedtebb bicskásoknak, hamiskártyásoknak és számtalan olyan alaknak, akiknek foglalkozása gyakran kétes, legtöbbször még ilyen sem volt. Ez volt az ősi, az igazi Tabán, vad-romantikájú piszkos fészek, levantei hangulatokkal, tízféle anyanyelvű jött-mentjeivel, Kelet és Dél tarka népviseletében. Ha a Tabanografia már akkor is oly fejlett lett volna, mint újabb lírikusaink idejében: mennyi zamattal gazdagodott volna költészetünk!
Sajnos, ezt a söpredék-múzeumot az utolsó szalmaszálig megsemmisítette az 1810-iki nagy tűz. Amit üszkein építettek, már „tiri" városrész volt. Mert eb ben már üvegből voltak az ablakok, kémények is keletkeztek a háztetőkön, sőt kapu is volt az udvar felé.
Hogy ezt a második, rangos Tabánt most köztisztasági, közrendészeti, közbiztonsági stb. okokból ha Iáira ítélték, az csak arra vall, hogy a közmunkák tanácsa nagyon magas lovon ül. Neki már ez a második, talmi-Tabán is túlköltői volt. így váltakozik a bürók lírai ízlése.
Azonban a költőkre nézve ez nem jelent végzetes csapást. Mert a világ művészi szelleme ma már elérkezett a technokráciáig, a festők már festenek olyan képeket is, amelyekről nem lehet katalógus nélkül megállapítani, portré-e avagy lokomitív, a költők számára pedig lírai zsákmánynak kínálkozik az Elevátor, a gőztraktor és a dinamóház. Nem kell tehát nagyon komolyan vennni a nagy zokogást, amelyet a Tabán elmúlása miatt végeznek.

KRÓNIKÁS


Új IDŐK 1933 ápr. 28