1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2012. június 27., szerda

HARGITAY ISTVÁN: A NYÁRI NAP (NAPKELET,1934)




A MÉLY PINCE  című  tabáni bormérésnek  egyidőben  három hűséges embere  volt: a vén harangozó, a kicsi,  kövér  cigány és az utolsó görög,  aki a Görög-utcában  lakott. A bormérésben  mind a  háromnak volt  valami dolga, aminek egyik  nagyobb  fontosságot  tulajdonítot t, mint a másik, mintha összedőlt volna a  Tabán idő előtt, ha beleszóltak volna  egymás  féltékenyen  őrzött  munkájába.
       A vén harangozó minden  nap, miután  hajnali  munkáját Szent  Katalin templom tornyában elvégezte (télen  öt, nyáron négy órakor ), megindult  a F e h é r s a s - utcán keresztül a Mély Pince felé. Olyan  lassan és  komolyan csoszogott,  mintha a halál  elejébe menne, pedig  mehetett volna  gyorsabban is, mert  mérföldjáró csizmák  voltak a     lábán.A kőkockás, merdek  utcácskában úgy  bontakozott ki az  alakja,  mint  valami  fáradt  vándorapostolé , szakadozot t, foszlányos gúnyájában, amelynek  valamikor  hatalmasabb termetű gazdája lehetett ; úgy  nézett ki,  mintha  sasokkal  viaskodott volna és félig már  lehúzták róla  a  ruhát. A  vén harangozó  kalap nélkül  járt, mint  ahogy az egyházi művészek a  szent  férfiakat  ábrázolják és hosszú  fehér  h aja,  bajusza és szakálla az  a g g a s t y á n o k nak  kijáró  tiszt eletet  szerezte meg.  Különben a vén  harangozónak a Pincében  amolyan mellékes  hivatala  is  v olt az, hogy hajnali  harangszó  után megjelenje n, mert ha  felkelt a gazda és  kinyitotta  az  éjtszakára gondosan elreteszelt  a j t ó t,  akkor szó nélkül és  nagy buzgalommal  ragadta meg az  ajtó  sarkánál  szomorkodó veszőseprőt, amellyel  néhányat  kanyarított az  ivóban és a ház  előtt. E  munkájáért félmeszely  bort kapott, amihez őkelme még  hozzákért  néhány félmeszellyel,hogy déli harangszóig szép lassacskán elmúljék az idő.

Ha a vén harangozó nem ivott bort, akkor sohasem sietett a kegyetlen óramutató, mintha megállott volna a toronyóra, melyet pedig pontosan felhúzott minden hetedik napon.; a nagy mánusra  vadgalamb szállott és megállította a futó időt, mint a bibliában Jozsue a napot. Kellett a bor, akkor jól járt a toronyóra, a vadgalambok a rác templomra szállottak, a vén harangozót elkerülte a varázslat, szépen és jól telt egyik óra a másik után, úgyhogy vidám léptekkel indult délben a templom felé és fiatalos erővel szólaltatta meg a nagy harangot. A Pince másik hűséges őre  a kicsi , kövér cigány volt, aki az  Ív utcában lakott és sokszor kelt fel mérges arccal, mint az őszi nap, mert szegény feje nem emlékezett, hogy nótafáját melyik bormérésben hagyta, vagy tán zálogba csapta a Szarvasban, ahol éjfélkor egy nyugalmazott és még mindig szigorú koronaőrrel  pikézett. A kicsi , kövér cigány ,aki valamikor prímás volt uralkodóknak húzta és hercegnők szemébe nézett, amikor tizennyolc zenész játszott a bandájában, most egyedül járkált és örvendett, ha a bormérésekben akadt valaki, akinek egy-két régi dalt  muzsikálhatott. Az ujjain megszámlálhatta azokat, akik szerették, akikkel együtt mulatozhatott. Legtöbbször  hiába hajlongott a jókedvű asztaltársaságoknál, hiába mondotta , hogy ez a dal a Királyné nótája, a másik pedig amelyiket Ottó főherceg Sopronban annyit húzatott, a Palatinus huszárok verbunkos régi indulója- csak intettek, hogy tovább mehet szerencsét próbálni. Mégis, ha kapott valamicskét, a megszolgált pénzért azonnal valami harapnivalót vásárolt, mert örökösen éhséget érzett, mindig ennie kellett, különben szédült, a vonó lesiklott a húrokról, nótafája kicsúszott az álla  alól  s nagy szemével hiába nézett széjjel, nem látott semmit sem. 

      Álmossággal küszködött és sokszor utolsó erőfeszítéssel pengetve folytatta a dalt az ölébe  ejtett  hegedűn…A nagyurak cigányából lett vándorhegedűs is szívesen sepregetett a Pincében, ha valami ételmaradékot kapott. A hegedűszó nem sokat hozott gazdájának ebben a városrészben , mert itt inkább a tambura  vagy a harmonika ringatta el a lelkeket. A tamburába bolondultak. De sok kedvelője volt a harmonikásnak is. Az utolsó görög, aki a Görög utcában lakott  és szőnyegszövő mesterségét abbahagyva  abból élt, amit a harmonikájával keresett, Calligaris Miltiades volt. Ábrándosan és szorgalmasan harmonikázott, csak egyetlen hibája volt, mindíg a saját szerzeményét adta elő, mint valami nagy művész. A harmonikás mindig iddogált, a bort mindíg dícsérte, amire a bormérő elégedetten bólintott. Mindig szokott helyére ült és akkor is ivott, ha vendég nem akadt és akkor is 
harmonikázott , ha nem volt pénzre kilátás.


       -„Művésznek születni kell és én művész vagyok”-ismételgette naponként a harmonikás a bormérőnek, aki ezúttal helyeselve bólintott. A harmónikás életében csak annyi változás volt, hogy nappal az ablak felé tartotta a borospoharat, este pedig a lámpafényhez nyújtotta, s mintha valami varázsszavakat dünnyögott volna, mielőtt egyetlen hajtással útjára bocsátotta volna az italt.
     Déli harangszó előtt nehezen telt az idő. Ha jöttek is régi jó ismerős vendégek, azok először szundikáltak egyet, mert elfelejtettek  aludni az éjtszaka s csak azután nyúltak a szomjúságoltó tele borospohár után. Rendszerint konflissal érkeztekés ha a bormérő hamarosan észrevette,hogy vendégei bóbiskolva ülnek a kocsiban, a konyhába menekült, mert előre tudta, hogy neki kell kifizetni a konfliskocsist. Egyik vidám társaság, amely a Pincét egy héten ha nem is hétszer, de ötször legalább felkereste, mindig gyalogosan érkezett, ha volt bőségesen mulatozni való pénze, de ha kocsin hajtattak a bormérés elé, akkor a gazda a legnagyobb krétáját vehette elő, mert azon a napon, sokszor még a másodikon sem fizettek..Különös szokásuk volt, hogy az első nap máshol mulattak, rendszerint Pesten aBelvárosban, a Zenélőórában, a Ferencvárosban a Régi arabs szürkében, a Józsefvárosban a Hullamosóban (azért nevezték Hullamosónak, mert a Rókusból odajártak az ápolók), a Terézvárosban  a Hüllő-csárdában, amelyet ugyancsak ez a vidám társaság  keresztelt el  Hüllőnek  és így is ismerte mindenki, aki odajárt. AViziváros is nagy állomás volt. A Budai Kék Flaskó sohasem lett volna olyan híres vendégfogadó, ha gazdája nem tette volna híressé. A bormérő, aki olyan gyorsan kitalálta a letelepedett vendég gondolatát, nemcsak boraival foglalkozott, hanem versírással, festészettel, szobrászattal és zenével is. Hiába mondogatták, hogy elegendő lesz, ha a művészetnek csak egyik ágát tökéletesíti, legyen költő vagy festő, szobrász, muzsikus, de ne mind a négy egyszerre, a derék bormérőt nem tántoríthatta el senkise. Egy azonban bizonyos:mégis csak bormérő tevékenysége  volt a legrokonszenvesebb, mert aligha fordult volna meg nála annyi művészember, ha nem lett volna tele pincéje mindenféle jó borral.
A Mély Pincébe járt néhanapján egy öreg uracska is, akinek csupa szertartás volt minden mozdulata, ruhája gondozott, szakállát Müllernél * nyíratta, mert ez a fodrász  hétköznap is Ferenc József- kabátban fogadta vendégeit és a Tabáni Dalkörben a baritont tartotta.

     * Müller Lajos borbély a Döbrentei utca Várkert rakpart sarkán

Ez az öreg uracska mindig beszélgetett valakivel, egyszer azonban kénytelen volt az asztalomhoz ülni, mert a kicsi, kövér cigány szundikált a harmonikás  pedig félmesszely  borához  intézte  hangtalan mondanivalóit. Az asztalnál úgy foglalt helyet, hogy az ajtót láthassa, mintha ellenőrizné azokat, akik bejönnek a bormérésbe. A széket megigazította, mielőtt leült és első dolga volt, hogy az asztallapját jól szemügyre vegye, vajjon vízszintes-e vagy pótolni kell az egyik asztallábat a konyhából behozott deszkadarabbal? Végre az asztalt is rendben találta s akkor engem nézett végig. Közben kis pohárba öntött az eléje tett borból, megízlelte és olyan arcot vágott, mint az a a tanár, akinek a diák most az egyszer jól felelt.
    


  Hirtelenében nem tudtam, hogy ez a megelégedés a borocskának szól-e vagy nekem és én is fél szemmel odapillantottam.
     -Rózsanyílás ideje van, uram-kezdett beszélgetni és legalább negyedóráig tartott az előadása, amely a rózsákról szólott. A hegytetők vadrózsájától a virágházak leggyönyörűbb rózsájáig hosszú az út, de az öreg uracska választékos szavakkal megismertetett a rózsák életével.(Bizonyosan természetrajztanár, aki rajong a virágokért, gondoltam.) Az öreg uracska szünetet tartott, hogy egy pohár borral megjutalmazhassa szép előadásáért magamagát- A királyné szobájában  mindig  sárga  rózsa volt-folytatta beszédét az öreg uracska- az előkelő körök virága a rózsa-állapította meg és elbeszélte, hogy  a főhercegnők milyen színű rózsát kedvelnek, milyen színű rózsa szükséges délben és milyen este, milyen színű virág kell, amikor kilovagolnak s amikor színházba mennek.(Talán udvari kertész ez a tudós férfiú?)-Valahol olvastam, hogy a navarrai hercegnő virága a lvendula-folytatta  az öreg uracska-és sokat foglalkoztatott ez a híradás, mert még nem hallottam, hogy a levendula az udvari körökbe jutott. A levendula, szerintem , az özvegyasszonyok virága.Az egyszerűsget akarják jelezni e virággal és titokban férjhezmenni  készülődnek, ami ha nem sikerül, a virág is megváltozik, mint ők. A Tabánt azért szeretem, mert akármelyik udvarra pillantok be, okvetlen látok rózsafát. A rózsák barátja ábrándosan tekintett szét a csendes bormérésben , mintha azokat keresné, akikhez szavait intézte. Sem a cigánynak, sem a harmonikásnak  még nem érkezett el az ideje, a harangozó  az imént húzta a delet. A pohár gyorsan teljesítette feladatát és pecsétgyűrűjével hármat koppantott az üres üveg oldalán,hogy a bormérő délutáni álmát megzavarja.
-A Tabán most is olyan, mint ifjúkoromban-beszélt  tovább az öreg uracska-legfeljebb az emberek változtak meg. Jól emlékszem, amikor Hofbauernál az ifjú Strobl Alajos ült, aki  akkor tért haza Bécsből, megmintázván Albrecht főherceget és érdekes élményeit Thoma Szilárdnak beszélte  el, aki a Hon-ba írt a nagy művészről. A Kereszt –utcában  a híres bormérő Preislernél Hegedüs orvos úr, akit később képviselőnek választottak az első kerületben, Gara József  hírlapíróval alkotta meg véleményét Kossuth Ferencről. Majd az őserejű művész , Fadrusz János volt a legismertebb ember a Tabánban, mert az a hír járta róla, hogy a kereszterfeszített  Krisztust mintázva (amely műve a székesfőváros jóvoltából  síremléke lett) önmagát köttette fel keresztfára, hogy jobban megfigyelhesse és megérthesse azt, amit szoborban akar kifejezésre juttatni. Aztán a komor Holló Barnabás, később az egykedvű Lukácsy Lajos bukkantak fel. Majd Gelenczei Czakó és Bitskey Lajos járták a bormérésket, amíg úgy érezték, hogy élni érdemes. Cholnoky Laci is követte példájukat. Tabáni híresség Becker István, a hadastyán zászlóalj fővezére, aki mindig  katonás lépésben iparkodott  a hadastyán szállás felé, a felső Avarhoz, ahol kivontkardos díszcsákós hadastyánt tervezett a vendégfogadó táblájára egy különleges művész, Nagy Balogh János, aki oltárképfestést és toronymeszelést egyaránt elvállalt….
       Nyílott az ajtó, a vén harangozó tért vissza , aki bizonyosan megállotta helyét a főtisztelendő urak konyháján is, mert délutánra  mellényét egészen kigombolta. Az öreg uracska rosszalló pillantást küldött a harangozó felé, mintha megzavarta volna  előadását. Az egyházi férfiú ijedten ült le az ajtóhoz, a harmonikás mellé, mintha tőle kérne tanácsot,hogy miként tehetné jóvá hibáját?
-Tordai volt a legkomolyabb szerkesző Pesten, de a Tabánban egyszrűen  Adorján bácsinak nevezte még Besszi is, akinek édesapja a Brandicsnál  fuvolázott. Ó, sok pestui embernek  megzavarta fejét Besszi karikás kígyószeme, darázsdereka és őzbokája, még L.Gy úr is verset írt hozzá, mint a szép Hubennaynéhoz a zord Egressy Gábor.A tabáni  bormérésekben a költők verseket írtak egy szőke vagy barna hölgyhöz és műveiket közkívánatra feloévasták, elszavalták.Szepessy László, aki száz Mária-dalla és hősi halálával szerezte hírnevét, a Három Hetesben, Farkas Emőd  az  alsó Avarnál, Szakács Béla Polszternél az Anakreon-fordításait, Mares ,a régi Mátyás Diák írója  a Köteles-téren dalait, Szirmai szerkesztő úr itt a Mély Pincében különös verseit olvasta fel. Ha nagyon kiabált  és már éjfélre járt az idő, Horváth százados úr a szomszédságból átizent, hogy csendesebben, mert pihenni akar. 

                
              Remény Ede: Repülj fecském

 A Szarvasban Kovács Jocó muzsikált, a Repülj fecském! csak az ő érzésével volt felejthetetlen és tökéletes……Mi lesz velem , ha nem lesz a Tabán!
    Elhallgatott.A fejünk felett levő kalitkába zárt fürj mintha csak ezt várta volna, azonnal megszólalt és fáradhatatlanul pitypalattyolt, mintha  az előbb felidézett költőkkel versenyezne. Az öreg uracska  várt egydarabig, de mihelyt a fürj befejezte mondanivalóját, a csíz elkezdett énekelni. Talán bosszantotta  a szószátyár madarak kotnyeleskedése, mert az órára nézett, hogy valami ürüggyel távozhassék onnan, ahol megzavarják. Mellényzsebéből egy pénzdarabot  tett az üres üveg mellé, aztán kalapja és botja után nyúlt. Pillanatig  gondolkozott, hogy vajjon leereszkedjék-e hűséges hallgatójához vagy sem? Aztán hirtelen kezet nyújtott.
-Ribiánski-mutatkozott be és senkihez sem szólva kisietett az ajtón.
Az öreg uracskát többé nem láttam, el is felejtettem volna, ha a bormérő nem ad ide valami összegyűrt ujságlapot. A gyászrovatban néhány sor bekarikázva : Nemes Ribiánski Tadeus, nyugalmazott udvari hivatalnok, akinek a mult században sol versét közölték a lapok,hirtelen meghalt.
Hargitay István
Forrás:Napkelet 1934 szeptember 1

































































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése