— Fővárosi tárcza. —
Zimankós, zord téli idő, hóval és fagygyal, köddel és jégcsapokkal, fiatalság öröme, szegény emberek réme — ez az, amit a főváros a héten ért. Dermesztő hidege lejjebb szorítja a hévmérő higany oszlopát s az egészség kicsattanó pirját varázsolja azokra a betegesen halvány arczokra is, melyek a nagy városok légkörében oly gyakoriak, mint az erdő sűrűjének nedvdús talajában az élősdi gomba, mely kerüli a napvilág fényét és melegét.
A páratelt légben alig bir fölfelé gomolyodni az ezer meg ezer kéményből kicsapódó fa- és kőszénfüst, mely a magasban ádáz harczot viv az oszló köd kavargó foszlányaival. Létért küzd minden: a hópehelylyé jegeczedő esőcsepp, a nagy kelletlenül olvadó jégcsap, s a nehezen tágitó köd. Hódolniok kell ugyan a természet kérlelhetlen törvényeinek, de a képzelem elhiteti velünk, hogy a rövidebb vagy hosszabb idő, melyet átalakulásuk igénybe vesz, egy neme a létért való küzdelemnek. De minek az elemekhez fordulni, midőn e küzdelemről beszélünk, mely oly régi, mint maga a világ? Az emberraj,mely e nagy város háztömkelegének utczáiban naphosszant kering fol-alá, mint a tenger örökké megújuló dagálya s apálya, érdekesebb küzdelmeket viv létéért, mint a parányi vizcsepp, melynek változhatlan sorsa fagy idején hópehelylyé jegeczedni vagy csillogó jéggyöngygyé tömörülni.
A tél nagy szobrász. Ugy kidomborít mindent, hogy még az emberek sem menekülhetnek hatalmas vésőjének befolyása alól, melylyel fölismerhetöbbé teszi a szükség százszoros bajait s élesebb körvonalakban mutatja be az anyagi küzdelmeket, melyek alatt egy nagy városban anynyi ember- nyög. Mily kiméletes, elnéző és gyengéd a tavasz vagy a nyár! Kipótolja napsugarai hevével a szegénység ruhahiányát, s lombjainak árnyékában vendégszeretőn ad helyet a szállástalannak. Naphév, enyhe levegő, árnyas lombok és virágillat körében még a nyomor is veszt éles és kirivó jellegéből, mig a tél zúzmarája és fagyasztó szele oly sötét háttért képez, a melyről élénken rajzolódik elő az inség változatos alakjának képe.
Vagy inyencz vagy, s lelkesülsz az asztal örömeiért, akkor állj meg e kirakat előtt, hol egy világrész csemegéi mosolyognak hivogatólag rád. Észak és dél, tenger és szárazföld, állat és növényvilág tárja elődbe Ízléses termékeit. A felső magyarországi vadkan húsa mellett pomerániai lúdmell piroslik, füstölt angolna és rajnai lazacz mellett strassburgi pástétom porczellán-dobozai büszkélkednek, olasz articsóka zöldjével svajczi és hollandi sajtnemek halványsárga színe képez kellemes ellentétet.
S aztán a bor, melynek föliratai Magyarország s a külföld valamennyi hírneves bortermő helyét idézik emlékezetedbe! Vagy hidegen hagy ez íncsiklandozó gazdagság is, egyébben akarsz gyönyörködni, a mit művészet és ipar hozott elő — akkor menj oda, hol franczia gobelinokat és persa szőnyegeket árulnak, vagy oda,hol ezerféle kellékeit és apró csecsebecséit látod kitárva az úrias kényelemnek, vagy oda, hol az üveg-, bronce- és porczellángyárak művészi alkotású czikkein akadhat meg szemed. De tán láttad már mindezt, és félsz meghűlni a téli est csipős hidegében, a kirakatok előtt állva. Vagy lehet az is, hogy e fény és gazdagság eszedbe juttatja a nyomort, mely a külvárosok pincze-lakásaiban tanyázik, a hol tán hiányzik egy nyaláb meleget nyújtó fa s egy adag tápláló étel. Nézd, az inség közelebb van hozzád itt a pompa szomszédságában is, mint tán vélted. Egy fiatal varróleány surran el melletted a járdán, oly gyorsan, oly sietősen, hogy alig követheted szemeiddel. Megviselt, avult kendőjén átjár a fagyos szél és vékony ruhája alatt meg-megrázkódik a hidegtől. Hóna alá egy gondosan betakart csomagot szőrit, bizonyára kész munkáját, melyet most átadni siet a megrendelő úrhölgynek.
Ha láttad volna az ifjú leány halvány arczát, melynek rózsáit már elhervasztotta a kenyérkereset emésztő gondja s a szüntelen munka; ha belé tekinthettél volna szemeibe, melyeknek fényét kioltotta az éjjeli varrás, silány faggyúgyertya homályos világa mellett; ha szemügyre vehetted volna termetét, melyet meghajlított a varróasztal mellett való folytonos gubbaszkodás — akkor tudnád, hogy könyököd itt az arany, selyem és csipkék szomszédságában nyomort horzsol. Szegény leány ! Szerencséről szólhat, ha a delnő nem talál mit kifogásolni a munkán, és nem von le erőszakolt ürügyek alatt valamit a kitűzött munkabérből, mely annyi nap, és tán átvirrasztott éj fáradságának parányi jutalma.
Vagy nem veszed észre azt a ruhafoszlányokba takart asszonyt, ki didergő karjai közé tartja szoritva csecsemőjét, hogy megossza vele testének utolsó melegét ? Elkerülte figyelmedet, hisz a szánalomraméltó oly csendesen szorul a fal mellé, s oly halk hangon rebeg valamit, mikor valaki elhalad előtte, hogy alig veszik észre. A koldulás aligha mestersége, mert hisz akkor elállna utadat, eledbe tartaná aszott karjain nyomorult kisdedét és hangos rimánkodással keltené föl könyörületességedet. Nem, e szerény, félénk modor nem lehet egy koldusnőé, ki az emberek irgalmából üzletet csinál. E nő valaha jobb napokat ért, s tán megelégedett is volt, mig élt a munkás, szerető férj, a kit tán elragadt oldala mellől egy hirtelen baleset vagy a pusztitó járvány.
De ki törődnék itt ez egymást kergető embersokaság árjában egy szerencsétlen anya nyomorával ? Szorítsd közelebb kebledhez szegény kisdededet jó asszony, mert oly dermesztő a hideg, s oly fagyos a szél, hogy hullát találnál kivenni karjaid közül, mire haza érsz majd távol zugodba. Robogó kocsik ablakaiból fürtös női fejek, igéző fehér vállak és picziny, keztyűs kezek kandikálnak elő — s ez eszedbe juttatja, hogy ma bál van a redouteban. A fogatok egyre hosszabbodó sora torlódik meg már a váczi utcza végénél, s a kivilágitott épület impozáns kapuinál sorfalat képez a bámuló tömeg, mely gyönyörködni akar a bájoló arczokon, ragyogó ékszereken és a divatárusok dicsőségét hirdető öltözékeken. Nagy lassan jut be egyik kocsi a másik után a tornácz boltive alá, hol udvarias kezek segítik kiszállni a hölgyeket a szűk belsőből, mely alig tudott ma tért adni becses terhének.
Czimeres hintók bakjáról fürgén ugrik le a nyalka huszár, hogy úrnője után vigye az értékes téli bundát, melynek menyétvagy czobolyprémje az imént még a grófnő telt vállait takarta be gondosan. A szemek versenyt ragyognak az ékszerek gyémántjaival, ifjú leányok szive hangosabban dobog a kebelben, anyák büszkesége kegyteljes mosolyba olvad át, udvarlók és titkos imádók a közel boldogság reményének előérzetében merengenek, s a lég megtelik a virágbokréták s a parfume-ok illatával.
Már kedvderítőn és villanyozón harsog le a szinte vakitó fényt árasztó termekből a tánczzene, s a szőnyegboritott széles lépcsőn suhogva éri egymást a selyemruhák elnyúló uszálya. Eszedbe jut-e még a meggörbedt derekú, munkától elcsigázott varróleány, s a rongyokba burkolt, kenyérért könyörgő anya félig megfagyott gyermekével
dermedt karjain ? Nem tudod mivel eltölteni az est még hátralevő részét, s elszánod magadat egy negyedórára betekinteni egyik barátodhoz, kinél mindig szívesen látott vendég vagy. Szeretsz olykor ellátogatni hozzá, mert jól esik lelkednek, ha el-elgyönyörködhetel boldog családi életének szemléletében. Hat éve nős már, de még mindig mézes heteket él nejével, a ki imádja gyengéd, figyelmes és hű férjét. Most is, hogy belépsz hozzájuk, egymás mellett ülnek a kereveten s körülök örömtelve szökdel a két nagyobbik gyermek, mig a legkisebb még anyja öléből nézi testvérei bohó üzelmeit, vigan, mosolyogva s tapsra ütve apró kezeit, ha a csintalan Pistikának jól talál sikerülni valamely pajkos tréfa. Oly szivesen fogadnak a boldog emberek, ugy kínálnak theával, hideg sülttel, süteménynyel, aszalt gyümölcscsel, ugy marasztalnak egyik negyedórától a másikig, hogy észre sem veszed, mily későre jár az idő, midőn a sorra elaludt gyermekek álma végre távozásra int. Künn süvölt a metsző hidegségü szél, csikorog lábaid alatt a keményre fagyott hó, s te gyorsítod lépteidet, hogy elérd miharább lakásodat. Egy mellékutczából őrjárat kanyarodik ki, s a szuronyok közt zokogó nő küzködik a menéssel, mely nagyon terhére eshet szegénynek. Csakhogy össze nem roskad minden lépésnél — éhségtől, hidegtől-e vagy valami nagy i fájdalomtól, ki tudná megmondani ? De te megkérded az őrvezetőtől, hogy ugyan mit vétett ez a keservesen siró asszony, a kire a törvény rátette súlyos kezét.
— Ugy találtuk egy kapuban fekve, uram. Nincs szállása az istenadtának. A gyerekét siratja, a kit megölt a fagy. Ráismersz a boldogtalan anyára, a ki három órával előbb oly szerényen és oly halk könyörgéssel nyújtotta egyik kezét a járókelők felé, míg a másikkal elhűlő kisdedét szorította didergő kebléhez.
Borostyáni Nándor
Forrás :Vasárnapi Újság 1874 február 8
Képek:Jászapáti K.Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése