MÉLYPINCE=EGY TÖRZSVENDÉG EMLÉKEI

Magyar Nemzet  1985 szeptember 30

Mostanában gyakran emlegetik a Tabánt. Nem tudom, fölépül-e a régen tervezett tabani gyógyszálló, de ahogy újra felreppentették tervet, a Gellérthegy aljáig elterpeszkedett gyönyörűséges tabáni kert melyéből feltámadott a romantikus Tabán mélyre temetett emléke. Ami azért is hasznos, mert egyre kevesebben maradtunk, akik valaha a tabáni zegzugos utcákat jártuk, a nevezetes vendéglők tiszta borait, ittuk, hallgattuk a sramlimuzsikát, amelynek hangjai azokon a régi estéken a Krisztináig is elhatoltak. 
Akkoriban ugyan még nem beszéltek vendéglátóipari „konglomerátumokról”,de a Tabán kellős közepén, a Kereszt téren —, amely a földszintes viskók szorításában alig terjedt szélesebbre, hosszabbra egy nagyobbacska szobánál — négy- kocsma nézett egymással farkasszemet: a két Albecker, az Avar és a Mélypince. (A Mélypince helyszíne téves!)

Az egyik Albecker kapujában még álldogált a „lámpás ember”, akinek dicső hivatása volt éjfél után hazakísérni a részegeket. Zöld lombok nyúltak ki hívogatóan a kapuk fölött, nagy fakádjaikban öreg oleander fák áltak őrt a bejáratnál. Vidám, házias hangulat uralkodott ezekben az apró vendéglőkben, ahová még nem ért el a civlizáció — vagyis a pestiek „budai kocsma” divatja, amit azon lehetett megérezni, hogy fehér abrosz került ugyan az asztalra, de duplájára emelkedtek az árak és felére zsugorodtak az adagok. Amit a Tabán derék kocsmárosai már azzal is megelőztek, hogy melegételt nem szolgáltak föl, hidegből is csak kolbászt, meg efféléket. A vonzóerő ott a tiszta, jó bor volt — no és a hangulat.

Előre kell bocsátani, hogy Magyarországon nem volt igazi borkultusz. Amíg — főképpen Franciaországban — a kisebb vendéglőkben maga a gazda, az előkelőbbekben a nyakaban díszes láncot viselő „maitre d hotel” valósággal megvitatta a vendéggel, hogy a megrendelt pecsenyéhez milyen bort igyon, s abból a fajtából melyik év szüretje termette a megfelelőt, addig nálunk még a jobb helyeken is azt kerdezte a „borfiú”: „Édeset, vagy savanyút tetszik?” Palackozott bor nem volt divatban, csak a század fordulóján kerültek az asztalra a pozsonyi Palugyai címkés palackjai. Hanem a budai és óbudai kocsmákban, Kéhlinél, a Payerlinél, Behringernel, no és a Tabánban megbízható, tiszta borok kerültek elő a pincéből: illatos sashegyi siller, riziing az óbudai Aranyhegyről. Literével, félliterével —, már ahogyan a vendég rendelte. Hát ez volt a tabáni kis vendéglők vonzereje is. No meg nem utolsósorban a figyelmes gazda, aki elébb megmustrálta vendégeit és biztos szemmértéke szerint hordta fel a pincéből válogatott borait.

Ilyen gazdája volt a nevezetes Mélypincének, amely török időkbéli pincéjéről nyerte cégérét. Krausz Poldi bácsi volt a gazda, ő és felesége szolgálták ki a vendégeket — pincér nem volt abban az établisszementben. Hanem ha íróféle, újságíróféle volt a vendég, Poldi bácsi éppen csak lefutott a pincebe, felhozta a legjobb' borát — többé rá sem nézett a többi vendégre. Az már az asszony' dolga volt. Poldi bácsi leült a vendégéhez — és hallgatta. 

Mert hát olyan vendégei voltak, mint Bródy Sándor. Az ezüstfejű Bródy, korának írófejedelme (és a női rajongók dicsőséges lovagja) volt Poldi bácsi bálványa. Ha Bródy Sándor belépett a Mély'pince csepp udvarára, megállt ott az élet: Poldi bácsi csak körülötte sürgött- forgott, majd otthonosan leült az asztalhoz — és hallgatta. Mert Bródy nagy beszélgető volt és Poldi bácsi áhítatos hallgató. Bródy itt mondotta el azokat a történeteket, amelyet masnap tárcában írt meg.

De a sors még az olyan nagy írókat sem kímélte meg, mint Bródy Sándor volt. A halhatatlanságnak ára van: az életet követeli cserébe. Hogy mit szenvedett Bródy Sándor öregségében, betegségében, azt abból az utolsó remekművéből, a Rembrandtból sejthetjük, amelyben a festő öregségét, szenvedéseit írta meg. Vagy azoktól is tudhatjuk, akiket éjszakánként felvert az iró Rudas fürdői szobájának ablakából kitörő üvöltő fájdalma, vergődése a kór kegyetlenségével. Így egy napon Krausz Poldi egyedül maradt az ereklyeként tisztelt asztallal. 

De csakhamar megjött az „utód": Krúdy Gyula. Poldi bácsi azontúl rajongását átruházta Krúdyra. Pedig Krúdy nem volt nagy' beszélgető, szerette azonban, ha valamelyik meghitt „csacsenoló" hallgatja szűkszavú történeteit. Ilyen volt Oszkár bácsi, az Az Újság gyermek- rovatának vezetője, akinek nevét azért is ismerték a pesti gyermekek, mert időnként nagy plakátok hirdették, hogy ..az Állatkertben Oszkár bácsi mesél”. Oszkár bácsi ott ült Krúdy lábainál a Rudas fürdő meleg medencéjében — és hallgatott. Krúdy így érezte jól magát. Mint azután élete utolsó szakaszában, Óbudán, ahol délelőttönként Pironcsák bácsival, a vén halásszal borozgatott. Ez a Pironcsák nyáron bárkájával halászott a Dunán, télen a tüzelőt hordta föl egyes uri- házaknál a pincéből —, de télen-nyáron reszeg volt. Nálunk is ő hordta föl a fát, a szenet a pincéből az első emeletre, valójában azonban a bátyámmal kettesben támogattuk Pironcsákot megrakott kosarával úgy, hogy ő tulajdonképpen fölösleges volt. Pironcsák egyébként nem volt olyan áhitatos, lelkes hallgatója Krúdynak, mint Oszkár bácsi, vagy Krausz Poldi. Egy délelőtt mégis azzal tette le a tüzelőkosarat, hogy síét: „Vár rám Krúdy úr a Kéhlinénél ...”

Én akkoriban 15 éves lehettem és a Krúdy neve mitikus áhítatot keltett bennem. Meghatódottan kérdeztem: Pironcsák bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat? Mire az öreg rámnézett, nagyott csuklott és erélyesen azt válaszolta: ..Nem én!”

„Nem én!” — bődült fel Pironcsák bácsi a viharban átkozódó Lear király módjára égnek tárva karjait, ahonnan végleg lecsúszott az amúgy is lazán tartott fáskosár. Dermedten néztem rá, megrendülve abban a tizenöt éves szép áhítatomban, ahogyan Szindbád képét őriztem saját külön titkos Pantheonomban.

 — Hát csak a borital kedvéért jár Krúdy úr társaságába? — kérdeztem félénken és kiábrándultán.

Erre aztán felvillantak Pironcsák bácsi ködös szemei. — Halászember nem iszik bort! — tiltakozott élesen, de úgy. hogy majdnem eiszédül- tem a szálából áradó alkoholos felhőtől. — Mert a halak, ha megérzik a bor illatát,elúsznak.

Ebben maradtunk.

Krúdy a Kéhlitől már nem tért vissza a Mélypincébe. 

Poldi bácsinak meg kellett elégedni Márai Sándorral és velem, akik akkoriban kezdtük elhanyagolni a Philadelphia Kávéház csendes éjszakáit és langyos feketekávéját a Mélypince rizlingje kedvéért. Hanem Márai olyan gyönyörűen tudott beszélni, hogy az öreg Krausz Poldi olykor a szemeit törölgette ámulatában. Egyszer azután rajongását már nem tudta eltitkolni: „Maga olyan szépen beszél. Márai úr, ahogyan a Sauer Emil zongorázik!” Mert abban az időben Sauer Emil volt a legünnepeltebb zongora művész.

De ezek már a Mélypince végnapjai voltak. Eltemették a Tabánt, Krausz Poldi, az írók rajongó barátja elbúcsúzott a Kereszt tér feldúlt köveitől.Valahol az Izabella tér környékén talált új helyiségre de az már nem volt a Mélypince. Pesti úrfik jártak oda,nem pedig Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Márai Sárrdor. 

Poldi bácsi szemében könnyek gyűltek, amikor sört csapolt hordó lopójához szokott keze: vége a magyar irodalomnak!

Varannai Aurél

DUTKA ÁKOS :TABÁN

…itt tanultunk mély pincék ködén

visszanézni Mátyás udvarába

és álomlátó fényt gyújtott a láz

emlékek közt bujdosó pohárba.

Itt kapott új értelmet a sors,

Krúdy Gyulának itt mesélt a mámor

s száz grádics odvas rejtekén

Poldi bácsi avas poharából…

A vén Tabánnak téres, hűlt helyén

magamnak én még múltról fütyörészek

s előttem ím a lankás pázsiton

Ünnepekre indul már az Élet.