Tavaszi est a Komló utcában, avagy a kiszínesedett Tabán

Ilyen volt...

Ilyen lett...

   Digitális variációk......

MEGFESTETT FOTOGRÁFIA

    

KÖZELÍTÉS A TÉMÁHOZ

Tabán 1932 Árok utca a Fehérsas tér felé.

Közelítve a (Fehér)Sas utca sarkához  előtűnik a földszintes sarokház nagy kéménnyel

Amit a festő meg is örökített nekünk.............

SZÓDÁSKOCSI A KERESZT TÉREN ANNO1917

LOMBOS FÁKON RIGÓFÉSZEK -FEKETE PÁL ÉNEKEL

AZ ÉHSÉG MINDEN AKADÁLYT LEGYŐZ....

Vendéglősök, okuljatok!

Este háromnegyednyolc óra. A kitűnő budai vendéglő éttermébe már szállingóznak a vacsorázó vendégek egy-két asztalnál már ülnek is és esznek. Akinek több a pénze, rendes vacsoramenüt adat magának a pincérrel, akinek tárcájában éppen apály van, „körözött liptait" eszik három kenyérrel. Az adaghoz ugyan elég volna csak egy kenyér is, mert elég kicsi az adag, alig öt deka, de ha éhes az ember és nem futja rostélyosra vagy „imbiszre"? 

Most egy biztos fellépésű úr jön be, jószabású átmeneti kabát van rajta, amit maga a főúr segít le udvariasan a vendégről. A kabát nehéz, mert vizes. — Hol méztatott megázni ? —kérdi a meglepett főúr. — itt Budapesten ma nem volt eső, egy kis spriccer sem.

— Alcsút és Bicske között, — feleli az úr és leül. — Kiadós kis záport kaptam és autóm nyitott autó volt, hát megáztam. No, de — folytatja egy lélegzettel, — láttam kint a kapu előtt egy hordárt; legyen szíves, hívja be, hadd vigye el kabátomat egy szabóhoz és vasaltassa ki, így megszárad. Lakik itt a közelben szabó? Éppen szemben velünk, — deklamálja a főúr és már rohan is és jön vissza a hordárral.

Ez lekapja a sapkáját és meggörbül. — Méltóztatik parancsolni, kegyelmes uram ?

(Kegyelmes úr ?  A főúr is meggörbül.)

— Vigye ezt a kabátomat, ide szemben a szabóhoz, hogy vasalja ki. De megálljon csak, — teszi hozzá, kiveszi az aprópénzes tárcáját és egy ötpengőst ad oda a hordárnak. — Fizesse is meg. De siessen, öregem, nincs sok időm.

— Igenis, kegyelmes uram, nagyméltóság . ..

A hordár el, a kíváncsi főúr utána. — Kegyelmes úr ? — kérdezi suttogva. — Miniszter ? Érdemrendes mágnás ?

— Meghatalmazott miniszter, igenis. Magyarország görög követe Athénben. Most szabadságon van . .. régóta ösmerem.

A főúr vissza és ő maga szolgálja ki a kegyeimest. Előétel: süllő roston, utána kétféle pecsenye, megfelelő márkájú borokkal, azután kétféle rétes és befejezésül őszi barack és fekete kávé. Jó étvágya volt a nagyméltóságú követnek.

Közben mult az idő, majdnem kilenc lett. — Ejnye, — dörmögi a kegyelmes úr, — hol marad a kabátommal az a hordár ? Legyen szíves, főúr, szaladjon át a szabóhoz és siettesse a hordárt, hogy jöjjön már. Féltizenegyre teára vagyok hivatalos a dán követhez; még át kell, hogy öltözzem és én még itt ülök....

A főúr el és sápadtan az izgalomtól vissza. — Nagyméltóságú . . . kegyelmes ... — dadogja — alkalmasint ellépett a kabáttal, mert a hordár ott sem volt a szabónál.

—- Mi volt a száma a hordárnak ? kérdezi a kegyelmes úr bosszúsan.

— Jaj, bocsánatot kérek, én nem néztem meg. Azaz, nem láthattam a számát, mert a kezében tartotta a sapkáját.

— A lókötő  — dörmögi a kegyelmes úr. — Majd értesítem a rendőrséget . . . fizetek.

A főúr számol és bemondja: — Harminckét pengő hetven.

A követ úr hanyagul a kis kabátja zsebébe nyúl s nyomban vissza is rántja a kezét. —Pénztárcám is a nagykabátban volt - így fakad ki. Most. hogy fizessem ki magának a számlámat. 

A főúr meghajol. — Oh, semmi baj. Majd ideküldi holnap délelőtt a kegyelmes úr.

— Igenis, elküldöm, de addig is . . . itt előveszi az aprópénzes tárcáját és kirázza belőle, ami még benne van. Egy pengőt és hatvanhat fillért. Addig is a borravalóra. . . résztörlesztés.

Ezt már mosolyogva mondta a kegyelmes úr és eltávozott. A főúr mély reverenciával meghajol.

A negyedik uccában a kegyelmes urat meglátja a hordár. Ez odamegy hozzá, átadja neki a kabátot és az ötpengőst és kérdezvén, hogy jó volt.-e a vacsora, hozzáteszi nevetve: _ — Holnap pedig szerepet cserélünk. Én leszek a kegyelmes úr és te leszel a hordár, haverkám. De persze nem itt, hanem máshol.

Csermely Gyula.

TOLNAI VILÁGLAPJA 1933 március 01

TABÁNI BALLAGÁS

Tabán, áldozócsütörtök.
— Megmarad, vagy nem marad? — ez a kérdés izgatja hepehupás Tabán maroknyi népét a Rácfürdőtől a királyi palota aljáig a Gellért- ós Naphegy lankáin.
Mert a tabáni nép ma olyan, mint a gólyamadár Kisasszony-nap ja tájt, minden pillanatban kész arra, hogy útrakeljen. Hova, merre, maga se tudja. Egyelőre vár, mert a pesti városháza urai 1, írd és mondd: egy szótöbbséggel kimondták, hogy várhat . . . IJj tervpályázatot írnak ki a Tabán rendezésére, addig maradhat olyan, amilyen, — rendezetlen, költői.
Vizsgáljuk meg a költői elemet a Tabánban. Mi költőit talál odaát a pesti ember? Fűvel benőtt földes buckákat, félig omladék házakat, apró sikátorokban egymás hegyébe dobált vityillókat, girbe-gurba uccácskákat, kívülről földszintes házat, amely odabenn egyszerre emeletes lesz, mert az udvara gödörbe lép. De a gödrös udvaron oleánder virít, eperfa lombosodik, muskátli pirul és az aszfaltos körutak túlsó partról jött fia vagy lánya szentimentális lesz és merengve súgja:
— Milyen regényes! 

Különösen este, ha süt a hold ós a nyolc tabáni kiskocsmában a klarinéton cigány utánozza a saxofónt 

De most dél van, tizenkét óra.
Ballagok felfelé a Hadnagy uccán. Jobbkézre belátni egy sor tabáni házba, mélyebben levő uccácskára. Idillikus élet! A zölddel futtatott udvarokban fekvőszékben pihennek az ünnepi csendben a tabániak, kis verandákon olvasgatnak és élvezik az ünnep nyugalmát. Ki tudja, meddig tart, mikor kell útrakelniök? 

Dél van, az apró uccákban csenget a szemetes.
A Tabánnak különleges szemetese van, mert a rendes uccák és utak nagy szemetes kocsijai el se férnének a görbe sikátorokon. Kétkerekű kordé a tabáni szemeteskocsi amely kőről kőre zöttyenve járja be kerületét. Csengőjének szava harmonikus az üsunepi déllel. A tabáni szemetes
Bemegyek a Hadnagy ucoa egyik házába.
Verandás, repkényes, muskátlis udvar, a mély kapubejárattól jobbra és balra egy-egy hordócskába ültetett szép leander, mindenik törzsén cédula fityeg:
 »Ez a leánder eladó!«

— Mért eladó? — kérdezem.
— Mert május 1-ére »fel vagyunk mondva, nem lehet tudni, mikor kell kimennünk, Peste megyünk lakni, oda nem kell leánder. (ó, romantika!)
— Ki mondott fel?
— A város. Május 1-ére, de aztán »kijött«, hogy maradhatunk, amig 30 nappal előre nem értesítenek. Mi vagyunk ennek a háznak az utolsó portája, a többi már mind elment.
Körülnézek a tágas udvaron és kissé habozva mondom:
— De hiszen a konyhaablak mind le van függönyözve?
— Azt azért csináltuk, mert attól tartunk, hogy a pesti alvilág megtudja, hogy üresek a lakások és elfoglalja. Azt mondjuk, hogy ott is laknak.
(Van a tabáninak esze!)
Amerre megyünk, mindenütt megkérdezzük, hogy meddig még?
— Azt a jó Isten és Kozma tudja! — feleli egy politikus . . . Nekünk felmondtak májusra, augusztusra, novemberre, kinek hogy, de a májusiak javarésze itt maradt. Azt mondják, hogy inkább itt nem fizetnek, mint másutt. Tessék elhinni, a fél Tabán nem fizet házbért.

Es mennyei nyugalommal fújta a füstöt a tabáni azúrba. 

Egy maroknyi nép, amely szívességből lakik, — ez a Tabán. 
— Maga se fizet házbért? — szólítok meg ballagás közben egy szegényes asszonyt, aki csöpp gyerekével megy lefelé a füves domboldalon.
— Most már nem! — mondja nyugodtan . . . Van már új lakásom Szentlőrincen, odamegyek lakni. Ott olcsóbb.
— Még olcsóbb? — kérdezem csodálkozva.
— Igen, ott könnyebben élünk majd. Az uram napszámos malommunkás, tizenkét pengőt kere.; egy héten . . . Három gyerek . . . Nehéz az élet!
Tabán! . . . Romantika!
A pesti emiber csak ezt látja és keresi a Tabánban. Mint Velencében, úgy itt is minden uccasarkon egy-egy amatőr festő ül és örökíti meg a »tabáni emlék«-et, fotográfusoktól nyüzsögnek a közök és akár hiszik, akár nem, egy rövid félóra alatt nyolc festőt és huszonnégy fényképészt számoltam össze Tabán virányain. Pusztulasa napjaira divatos lett.

Így értem ki Tabán főterére: a Kereszt térre.

Középen nagy kőkereszt, a környékező uccák közül csak a Kereszt ucca maradt meg, a többit lerombolták, a lebontott házikók helyét fű lepi, de a kőkereszthez nem nyúlt senki, az ma is várja az ájtatos lelkeket.

És beszélgetés közben egy őstabáni rámutat a keresztre és figyelmeztet valamire:

— Attól tessék megkérdezni, hogy mért imádkozik itt minden nap?

Odanézek, a kereszt körül öt-hat gyerek áll és nézi, hallgatja, hogy imádkozik térden állva a tér porában egy fedetlen fejű, átszellemült arcú férfi. Kezében imakönyv, abból olvassa hangosan a »Keresztúti ájtatosság«-ot, szava messzire hallik és megállítja a járókelőket Igazi bibliai jelenet következik. Mezítlábas három-négyéves csöpp gyerek váli ki a sorból, az imádkozóhoz megy és megsimogatja az arcát. A nagyobb gyerekek el akarják húzni, de az ájtatos imádkozó szeretettel mondja:

— Hagyjátok csak . . . hagyjátok.

Felhasználom a szünetet és megkérdezem:

— Miért imádkozik itt?

— Májusi ájtatosságomat itt végzem minden nap, fogadalmat tettem, hogy 31 napon át itt kérem az Egek Urát, hogy majdan ezen a helyen kegyhelyet emeljenek neki!

Es hangos szóval újra könyvébe mélyedt

A Tabán bibliás emberétől lekerültem a Kereszt uccába. Ott megint a próza, a városrendezés, a kisajátítás fogadott.

— Legjobban a Kozanek vendéglős járt . . . Vele még most is alkudozik a város . . . Ott van két háza, szemben a görögkatolikus templommal, ő 400.000-et kér, a város csak 160000-et ígér. Minket bizony 1912-ben sajátítottak ki és csak 1918-ban lett pénz belőle.

Es most 160-600 pengőért akarja adni a város négyszögölét, amit tőlünk már bukott pénzen vett így van ez, uram! Elmehetünk a sajátunkból, amit már apánk apja birt . . . Csak úgy kegyelemből lógunk még itt Mért kellett a városnak ezt csinálni, ha nincs »miből?« Fürdőváros?... Kertváros? ... Itt állunk lerombolva. A Tabán kis üzletei tönkrementek, mintha csak a Szaharában akarnának árusítani. Lerombolták a házak nagyrészét, a megmaradtak félig üresen állnak, hacsak újra bérbe nem adják, mert erről is beszélnek. Még nemrég Tabán 500.000 pengő házbért fizetett a városnak, ma? . . . Siralom . . .

(Mért kell emiatt a Tabánba menni? A régi Nemzeti Színház előtt is eltűnődhetem ezen a kérdésen.)

De vigasztalódjunk, világjelenség ez is. így álltam egy év előtt a Fekete-tenger partján, Várnában és néztem a lerombolt uccasorokat, amelyeket nem tudtak újra felépíteni, mert nem volt rá pénz.

Tabán? Várna? Az egész világ egy város.

Azért az idei libát uborkasalátával kivilágos virradatig mégis Tabánban kapni a legjobbat, ha van miből? 

Forrás:Pesti Napló 1933 május 28