TABÁNI BALLAGÁS

Tabán, áldozócsütörtök.
— Megmarad, vagy nem marad? — ez a kérdés izgatja hepehupás Tabán maroknyi népét a Rácfürdőtől a királyi palota aljáig a Gellért- ós Naphegy lankáin.
Mert a tabáni nép ma olyan, mint a gólyamadár Kisasszony-nap ja tájt, minden pillanatban kész arra, hogy útrakeljen. Hova, merre, maga se tudja. Egyelőre vár, mert a pesti városháza urai 1, írd és mondd: egy szótöbbséggel kimondták, hogy várhat . . . IJj tervpályázatot írnak ki a Tabán rendezésére, addig maradhat olyan, amilyen, — rendezetlen, költői.
Vizsgáljuk meg a költői elemet a Tabánban. Mi költőit talál odaát a pesti ember? Fűvel benőtt földes buckákat, félig omladék házakat, apró sikátorokban egymás hegyébe dobált vityillókat, girbe-gurba uccácskákat, kívülről földszintes házat, amely odabenn egyszerre emeletes lesz, mert az udvara gödörbe lép. De a gödrös udvaron oleánder virít, eperfa lombosodik, muskátli pirul és az aszfaltos körutak túlsó partról jött fia vagy lánya szentimentális lesz és merengve súgja:
— Milyen regényes! 

Különösen este, ha süt a hold ós a nyolc tabáni kiskocsmában a klarinéton cigány utánozza a saxofónt 

De most dél van, tizenkét óra.
Ballagok felfelé a Hadnagy uccán. Jobbkézre belátni egy sor tabáni házba, mélyebben levő uccácskára. Idillikus élet! A zölddel futtatott udvarokban fekvőszékben pihennek az ünnepi csendben a tabániak, kis verandákon olvasgatnak és élvezik az ünnep nyugalmát. Ki tudja, meddig tart, mikor kell útrakelniök? 

Dél van, az apró uccákban csenget a szemetes.
A Tabánnak különleges szemetese van, mert a rendes uccák és utak nagy szemetes kocsijai el se férnének a görbe sikátorokon. Kétkerekű kordé a tabáni szemeteskocsi amely kőről kőre zöttyenve járja be kerületét. Csengőjének szava harmonikus az üsunepi déllel. A tabáni szemetes
Bemegyek a Hadnagy ucoa egyik házába.
Verandás, repkényes, muskátlis udvar, a mély kapubejárattól jobbra és balra egy-egy hordócskába ültetett szép leander, mindenik törzsén cédula fityeg:
 »Ez a leánder eladó!«

— Mért eladó? — kérdezem.
— Mert május 1-ére »fel vagyunk mondva, nem lehet tudni, mikor kell kimennünk, Peste megyünk lakni, oda nem kell leánder. (ó, romantika!)
— Ki mondott fel?
— A város. Május 1-ére, de aztán »kijött«, hogy maradhatunk, amig 30 nappal előre nem értesítenek. Mi vagyunk ennek a háznak az utolsó portája, a többi már mind elment.
Körülnézek a tágas udvaron és kissé habozva mondom:
— De hiszen a konyhaablak mind le van függönyözve?
— Azt azért csináltuk, mert attól tartunk, hogy a pesti alvilág megtudja, hogy üresek a lakások és elfoglalja. Azt mondjuk, hogy ott is laknak.
(Van a tabáninak esze!)
Amerre megyünk, mindenütt megkérdezzük, hogy meddig még?
— Azt a jó Isten és Kozma tudja! — feleli egy politikus . . . Nekünk felmondtak májusra, augusztusra, novemberre, kinek hogy, de a májusiak javarésze itt maradt. Azt mondják, hogy inkább itt nem fizetnek, mint másutt. Tessék elhinni, a fél Tabán nem fizet házbért.

Es mennyei nyugalommal fújta a füstöt a tabáni azúrba. 

Egy maroknyi nép, amely szívességből lakik, — ez a Tabán. 
— Maga se fizet házbért? — szólítok meg ballagás közben egy szegényes asszonyt, aki csöpp gyerekével megy lefelé a füves domboldalon.
— Most már nem! — mondja nyugodtan . . . Van már új lakásom Szentlőrincen, odamegyek lakni. Ott olcsóbb.
— Még olcsóbb? — kérdezem csodálkozva.
— Igen, ott könnyebben élünk majd. Az uram napszámos malommunkás, tizenkét pengőt kere.; egy héten . . . Három gyerek . . . Nehéz az élet!
Tabán! . . . Romantika!
A pesti emiber csak ezt látja és keresi a Tabánban. Mint Velencében, úgy itt is minden uccasarkon egy-egy amatőr festő ül és örökíti meg a »tabáni emlék«-et, fotográfusoktól nyüzsögnek a közök és akár hiszik, akár nem, egy rövid félóra alatt nyolc festőt és huszonnégy fényképészt számoltam össze Tabán virányain. Pusztulasa napjaira divatos lett.

Így értem ki Tabán főterére: a Kereszt térre.

Középen nagy kőkereszt, a környékező uccák közül csak a Kereszt ucca maradt meg, a többit lerombolták, a lebontott házikók helyét fű lepi, de a kőkereszthez nem nyúlt senki, az ma is várja az ájtatos lelkeket.

És beszélgetés közben egy őstabáni rámutat a keresztre és figyelmeztet valamire:

— Attól tessék megkérdezni, hogy mért imádkozik itt minden nap?

Odanézek, a kereszt körül öt-hat gyerek áll és nézi, hallgatja, hogy imádkozik térden állva a tér porában egy fedetlen fejű, átszellemült arcú férfi. Kezében imakönyv, abból olvassa hangosan a »Keresztúti ájtatosság«-ot, szava messzire hallik és megállítja a járókelőket Igazi bibliai jelenet következik. Mezítlábas három-négyéves csöpp gyerek váli ki a sorból, az imádkozóhoz megy és megsimogatja az arcát. A nagyobb gyerekek el akarják húzni, de az ájtatos imádkozó szeretettel mondja:

— Hagyjátok csak . . . hagyjátok.

Felhasználom a szünetet és megkérdezem:

— Miért imádkozik itt?

— Májusi ájtatosságomat itt végzem minden nap, fogadalmat tettem, hogy 31 napon át itt kérem az Egek Urát, hogy majdan ezen a helyen kegyhelyet emeljenek neki!

Es hangos szóval újra könyvébe mélyedt

A Tabán bibliás emberétől lekerültem a Kereszt uccába. Ott megint a próza, a városrendezés, a kisajátítás fogadott.

— Legjobban a Kozanek vendéglős járt . . . Vele még most is alkudozik a város . . . Ott van két háza, szemben a görögkatolikus templommal, ő 400.000-et kér, a város csak 160000-et ígér. Minket bizony 1912-ben sajátítottak ki és csak 1918-ban lett pénz belőle.

Es most 160-600 pengőért akarja adni a város négyszögölét, amit tőlünk már bukott pénzen vett így van ez, uram! Elmehetünk a sajátunkból, amit már apánk apja birt . . . Csak úgy kegyelemből lógunk még itt Mért kellett a városnak ezt csinálni, ha nincs »miből?« Fürdőváros?... Kertváros? ... Itt állunk lerombolva. A Tabán kis üzletei tönkrementek, mintha csak a Szaharában akarnának árusítani. Lerombolták a házak nagyrészét, a megmaradtak félig üresen állnak, hacsak újra bérbe nem adják, mert erről is beszélnek. Még nemrég Tabán 500.000 pengő házbért fizetett a városnak, ma? . . . Siralom . . .

(Mért kell emiatt a Tabánba menni? A régi Nemzeti Színház előtt is eltűnődhetem ezen a kérdésen.)

De vigasztalódjunk, világjelenség ez is. így álltam egy év előtt a Fekete-tenger partján, Várnában és néztem a lerombolt uccasorokat, amelyeket nem tudtak újra felépíteni, mert nem volt rá pénz.

Tabán? Várna? Az egész világ egy város.

Azért az idei libát uborkasalátával kivilágos virradatig mégis Tabánban kapni a legjobbat, ha van miből? 

Forrás:Pesti Napló 1933 május 28