FÜST MILÁN: EMLÉKEZÉS KRÚDY GYULÁRA

Kanyurszky Gyuri bácsi, a huncut nagyságos úr, a pesti egyetemen a szír, kald és egyéb keleti nyelvek rendes tanára nem nagyon szeretett engem. Bizonyos könnyű gúnnyal »tragikus ifjú«-nak nevezett és így is mutatott be például Krúdy Gyulának:

— Ime Gyuszus, egy tragikus ifjú — mondotta —, aki Schopenhauer-be és Shakespeare-be szerelmes, ahelyett, hogy egy nekemvaló kislányt választana magának. — Szemeik egymásba villantak, majd úgy elkezdtek ezen az ostobaságon nevetni együtt, mintha ugyanegy pillanatban megbolondultak volna mind a ketten.

Nem igen értettem a dolgot. Még csak tizenötéves voltam és Kanyurszky bácsi ötven, az ifjú Krúdy Gyula pedig (már neves író) akkor mindössze huszonöt — nem értettem tehát a következőt: én még fiatal vagyok, nem tudhatom tehát, hogy mire gondol Gyuri bácsi, ez eddig rendben van. Csakhogy Gyuri bácsi épp kétszer annyi idős, mint Krúdy, hogy érthetnek tehát ezek ennyire egyet az én ügyemben, s főként — honnan ez a nagy vigasság? Így szóltam tehát egész neki­keseredve:

— Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet Gyuri bácsi és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei folydogálnak és oly puha lesz tőle, mint a dunna-tészta. Tet­szik ismerni a dunna-tésztát. — Iszonyodnék továbbá attól is — folytattam —, ha esténként a babámat szorongatnám homályos kapualjakban, vagy közterek padján, mint a bakák. Hát én is ilyen vagyok? — kérdezném magamtól. Szóval ez szörnyű volna — a férfiaknak más dolguk van itt — fejeztem be zordonul.

Az öregúr éppen egy pohárka bort ivott, amely bor sza­vaim hallatára elkezdett bugyborékolni a torkában.

 A hu­szonötéves Krúdy Gyula pedig kezével szemérmesen elfödte arcát, mintha csupa disznóságokat hallana tőlem. Ez megint furcsa volt. Úgy látszott tehát, hogy ezek mindig jó egyet­értésben vannak ellenem. Végül is a fiatal Gyula bácsi így szólt hozzám:

— Beszélj csak tovább, te tragikus ifjú. Ne hagyd ma­gad. Nagyon élvezlek — tette hozzá.

Kanyurszky bácsi pedig közbekiáltott:

— Mondtam úgy-e, hogy ez jó attrakció lesz neked. Be­széljen csak tovább tragikus ifjú — biztatott ő is.

Ez a viselkedésük most már részben dühített, részben, megvallom, egy pillanat alatt megtört engem. — Hátha én egy nagy marha vagyok csakugyan? — villant az eszembe. Így feleltem tehát e két gonosznak most már némikép alá­zatosabban:

— Hát jó, Gyuri bácsi, a kislányok. Megengedem, hogy ez is valami. És úgy képzelem, Gyuri bácsi, hogy nekem majd nem sokat kell térdepelnem. Különben sem akarok Romeo lenni. Ha majd megszeretek valakit, akkor majd a tudásom és szellemem fog térdepelni helyettem.

— Ki kell tömetni, nem igaz? — kérdezte ekkor a ke­gyetlen Gyuri bácsi egész tárgyilagosan. Majd hozzátette: — Hogy fog ez majd csodálkozni a borbélylegények sikerein! Csak jó volna azt is megtapasztalni — mi? — kérdezi megint csak Krúdytól.

Csakhogy Krúdy Gyula ekkor már szelíd szomorúsággal nézett rám és így szólt:

— Látod, látod, mi nevetünk a te hősiességeden, kölök. Pedig, ha nem is egészen, de lényegében mégis csak olyan vagy, mint a trubadúrok s azokat én mindig is szerettem. De hol élsz? — kérdezi tőlem. — Pesten?

— Igen, Pesten.

— Úgy-úgy, Pesten. Akkor tudod, mi lesz ennek a vége?

— Mi lesz a vége? — kérdeztem én.

— Majd meglátod — felelte Krúdy Gyula de, mondom, most már szelíden és majdnem szomorún.

*

De hadd mondok előbb Kenyurszky Gyuri bácsiról még többet, ő mostanában sokat jár az eszemben. Az utóbbi tíz-tizenöt évben ugyanis gyakran pró­bálgatom; hátha megtanulhatnám legalább életem végén azt a könnyedségét, amellyel ő e világok zűr-zavarát és az embe­rek gonoszságát nevetni tudta. Úgy látszott, hogy ő e nagy­világon semmit se vesz komolyan, én pedig mindent, mindig. Gyuri bácsi még saját nagy tudományán is tudott mulatni néha s ha én csodálni próbáltam, rendesen így szólt:

— Ne teketóriázzon annyit a tudományommal. Nem ér az se semmit. Ismeri a Prédikátort? — S én valóban ismer­tem a Prédikátort.

— Hát mi ér valamit, Gyuri bácsi? — kérdeztem szo­morún.

— Egy jó pohár bor öcsém, meg az igazi jó feketekávé, egy kis cigaretta hozzá, meg a sakk. Tanuljon meg sakkozni — tanácsolta nekem.

S persze ő néha hónapokon át sakkozott, ez így volt igaz, különösen nyáron. S kivel? Legjobb cimborájával, egy kedves, pesti néptanítóval, Héczey Istvánnal.

De télen is. Minden csütörtökön kora délután felállt a sakk mellől, felvette reverendáját, feljött Visegrádról Buda­pestre s itt is egyenesen a Baross kávéházba. Ott megint leült a sakk mellé, hajnalban felállt mellőle és bement az egyetemre. Déli kettőig leadta óráit és ment vissza Visegrádra, folytatni az abbahagyott játszmát.

Egyszóval, nem volt ő büszke nagy tudományára, szó sincs róla és mégis néha hevertében így szólt hozzám:

— Vegye csak le onnan azt az egyik talmúdi kötetet, meg akarom nézni, hogy Rasi mit szól... — (ehhez, vagy ahhoz, már elfelejtettem, mihez). — S miután megnézte, odanyúj­totta felém, hogy olvassam el én is.

De hogy is tudtam volna én ezt a rejtélyes ákom-bákomot olvasni? — Nem tudom én ezt olvasni, édes Gyuri bácsi — könyörögtem megint csak szomorún.

— No látja — felelte nekem és a szeme büszkén, önelé­gülten csillogott. — Ugy-e hogy nem tudja? — igyekezeti újra meggyőződni tudatlanságomról. — De én aztán igen! — mondta most már egész gyerekesen, büszkén. — Milyen gyerekes ez a Gyuri bácsi — gondoltam én.

Fiatalkorának legendája pedig ez volt:

A papneveldében fogadást kötött osztálytársaival, hogy egy hét alatt megtanulja a görög szótárt s ha nem csinál több hibát, mint hármat, akkor társai öt liter bort fizetnek neki.

— És megnyerte a fogadást. De hamarosan meghallotta ezt a dolgot a szent püspök is.

— Tíz liter bort kapsz — mondta neki —, ha megtanulod az arab szótárt is. Itt öt hiba van engedélyezve és két hónap a tanulásra. — Kanyurszky György ezt is megnyerte. S ekkor így szólt hozzá ugyanez a szent püspök:

— Bejuttatlak a Pázmáneumba öcsém, csak azt fogadd meg szent fogadással, hogy sosem iszol meg egyszerre egy liter bornál többet. Fogadd meg a szent kereszt előtt és csókold meg ezt a gyűrűt. — Kanyurszky György pedig tényleg megcsókolta a gyűrűt s hogy végül is megtartotta-e ezt fogadalmát, azt már nem tudom. Ez kétes. Tény az, hogy huszonkét éves korában a bibliai és rokonnyelvek tanára lett a pesti egyetemen.

*

S ennek a rendkívüli Gyuri bácsinak egész törzskara volt, háza nyáron mindig tele vendégekkel s ezek között nyilván nem egy volt olyan, aki csak azért zarándokolt ide, hogy nála tanuljon egy életre szóló bölcsességet. Nála ismerkedtem én meg legifjabb Ábrányi Kornéllal, Konek, valamint Bláthy Ottó professzorokkal és még sok más akkor neves emberrel, köztük, mondom, Krúdyval is. S nekem az a gyanúm, az most az érzésem, hogy Krúdy egész életszem­léletének ez volt a bölcsője. Onnan gondolom, mert ezek az előttem nagy tekintélyű urak néha bizony szomorúan, letörten jöttek ide és csillogó szemmel távoztak. Így Krúdy Gyula is, nem egyszer — ezt megfigyeltem.

— Ha semmibe veszed az életet, akkor elbírod a pimasz­ságait is — tanította őket Gyuri bácsi. — Neked kell meg­tanulnod, hogy milyen az élet, vagyis ne azt várd, hogy az élet tanulja meg, te milyen vagy és alkalmazkodjon ostoba követelményeidhez. — És tényleg: úgy igaz, ahogy mondom, sohase láttam őt se elkeseredve, se felháborodva. Magam én pedig mindig elkeseredett voltam és mindig háborodott, hogy is szerethetett volna hát engemet, ha tanítása ennyire nem, fogott rajtam s az csak negyven év múlva, vagyis tíz-tizenkét év előtt, az üldöztetés idején kezdett hatni és kivirágozni bennem.

De Krúdyra nyilván gyorsan és nagyon hatott s ez itteni mondanivalóim lényege. 

Huszonkét éves voltam, mikor újra találkoztam vele — akkor eszméltem én csak, hogy ki ez a Krúdy Gyula! Hogy voltakép bizony démoni lény ez, aki nem­csak hogy méltó volt Gyuri bácsi tanításaira, de túl is tett mesterén. — Ez így történt:

Egy nap fel akarok menni a New York karzatára, mikor egy szerfelett magas ember emelkedik fel a lépcső melletti asztaltól, egy elegáns úr, aki ferdén tartotta nyakát és kitárta felém mind a két kezét, majd így szólított meg:

— Te vagy F. M.? Akkor ülj le itt.

Nem részletezem ezt a beszélgetést, csak annyit jegyzek meg róla, hogy ő volt az egyetlen idősebb író, aki hajlandó volt tudomásul venni, hogy én is író lettem. Szerfölött meg­dicsérte egyik munkámat, amelyet magam én nem is nagyon szerettem — ma se szeretem. De mindegy. Hogy figyelmére méltatott, ez a tény ma is melegen él a szívemben. Egy ideig beszélgettünk, én alázatosan dicsértem őt, ő engem férfias nyugalommal, így aztán összemelegedtünk. S mikor már itt tartottunk, így szóltam hozzá:

— Gyula bácsi, emlékszel-e a tragikus ifjúra?

S csodák csodája, emlékezett rá. — Csak nem te vagy az? — kérdezi tőlem. S itt aztán olyan beszélgetés kezdődött, amely, ha jól meggondolom, egész életemre kihatott s épp erről akarok szólani most.

— Persze, nem vagyok már olyan, mint kölyökkoromban, Gyula bácsi — mondottam neki —, de azért, őszintén szólva, ma is jobb szeretem a tisztességes embereket, mint a csirkefogókat! Ennyi még megmaradt bennem a régiből.

— Én pedig csak a csirkefogókat szeretem — csapott le rám ekkor Krúdy Gyula —, mert azokban legalább élet van. A tisztességeseket talán tisztelem is néha, csak éppen únom őket. — S mondhatom, ez a kijelentése máris úgy csattant rajtam, mint a nyakleves.

Rögtön eltűnődtem tehát e szavain. — Talán igazad is van — feleltem neki tévetegen. Az biztos, hogy én még mindig túlkemény vagyok. A piszkot például ugyancsak nem szeretem. — Felejthetetlen nekem ez a pillanat. — Mert Krúdy arca felragyogott, szemei szikráztak és szóról szóra ugyanazt felelte nekem, amit jó néhány év múltán Capriban a kiváló norvég író, Andreas Haukland ugyane szavaimra:

— Mi az a piszok? — kérdezte diadalmasan, lángolón, ugyanúgy, mint Haukland. — Nem mondanád meg, hogy mi a piszok?

S én megint, csak eltűnődtem ezen is. Mert, mondhatom, szinte megrázott ez a szó. — Micsoda nagy kaland az én egész életem — gondoltam magamban. — íme, több kalandban van részem, mintha bejárnám a széles Óceániát. Mert nem új meg új világok nyílnak meg előttem — és hol? Itt helyben, a pesti körutakon.

— Szóval a piszok nem piszok — néztem a szemébe.

— A piszok nem piszok — felelte Krúdy Gyula. — Csak épp, hogy gyönge lelkeknek nem való. Csak azoknak való, akik kibírják, hogy milyen az élet és farkasszemet tudnak nézni vele. Az igazság nevetséges őreit pedig megvetem — tette még hozzá.

Így vándoroltam én az űrben táskámmal, csillagról csil­lagra szállván és csodálva őket különös, el nem képzelhető tüzeikért s világaikért.

*

Ezek valóban titkos tanok voltak és nem mindenki­nek valók, ezt persze rögtön beláttam. De azért... ám ezt nem folytatom itt. Nincs rá időm. Csak annyit erről, hogy ezt a világszemléletet én sose tudtam ma­gamévá tenni. Úgy látszik, az igazság nevetséges őre mara­dok én már, amíg még élek és most nevessen rajtam kedve szerint, aki akar. Vállalom.

Tanai titkosak voltak s ő maga is csupa titokkal terhes. Elméletem róla ez:

Vannak emberek, akik eredendően lusták, fáradt idegzetűek s koncentrációra alig képesek. S némelyek ezek közül mégis nagy koncentrációkra kényszerítik magukat, így nagy fürgeségre és szorgalomra is. Ezek azok, akiket felfokozott embereknek neveztem el egy lélektani tanulmányomban. Ezek azok, akiket zakatolóknak neveztem el, mert a koncent­ráció náluk bizony nagy üggyel-bajjal, zajjal jár. Ezek, ha teszem fel hurcolkodnak, ez annyi náluk, mint másnál a föld­rengés. — Ezzel szemben vannak olyan lények, akiknél bámu­latos könnyen áll a koncentráció, fütyülnek és dalolnak, észre se veszed, hogy csinálnak valamit s közben nagyszerűen dolgoznak.

Ilyet életemben talán csak kettőt ismertem, illetve hár­mat, mert Krúdy Gyula is alighanem ilyen volt. Rendesen álmosnak látszott, vagyis mintha félig aludna s mindeköz­ben rendkívül éber volt. Erőlködés pedig sohase látszott rajta.

S mikor dolgozott, akkor is ilyen volt, láttam elégszer. Neki sose kellett nagyon fáradnia, hogy szervezetének mindén képessége kilépjen eléje a papírra: ismétlem, akkor is lustá­nak és álmosnak tetszett, mások is váltig csodálkoztak ezen, nemcsak én.

S hogy mindez valószínűleg úgy igaz, ahogy állítom, erre két példát hozok, az egyik nyilván közismert dolog, de mégis elmondom. Magamról mindig azt gondoltam akkor, hogy ötvenezer elégtételre volna szükségem és egy sem adatik nekem. Krúdyról pedig az volt a véleményem éppen ezzel az esetével kapcsolatosan, hogy szerencsés ember, mert neki legalább ez az egy nagy elégtétele megadatott. Ez így volt: Egy nyári éjszakán kijövet az Erdélyi borozóból Krúdy illetlen dolgát végezte az utcán. Egy kicsit kapatos is volt. Arra jött egy nyilván szintén kapatos huszárkapitány társaságával és így kiáltott rá:

— Nézd csak ezt a büdös zsidót, hogy mit csinál itt.

Krúdy azonmód, vagyis úgy, ahogy volt, odafordult és máris jókora pofont kent le a kapitánynak. 

Mármost aktív huszárkapitányokat megpofozni? Ez akkor magával a halállal volt egy értelmű, minthogy a régi rend szerint a tiszteknek joguk volt ilyenkor a civilt összekaszabolniok. Csakhogy ez a lusta, álmatag, kapatos ember megint csak éppoly titkosan fürgének bizonyult, amilyennek én őt mindig gyanítottam. A pofon utáni pillanatban már ki is rántotta a kapitány saját kardját hüvelyéből s mikor az revolvere után nyúlt, végig­vágott rajta. A kapitányt elborította a vér, összeesett.

Csakhogy milyen párbaj következik ez után? Mai halandó azt el se tudja képzelni. Bandage nélkül, nehéz lovassági kar­dokkal (szúrás persze megengedve), s mind halálig, vagy az alig remélhető végkimerülésig.

Mikor a kapitány felgyógyult, kiálltak. Pest egész művész­népe remegett Krúdy Gyuláért, persze magam is — Gyulá­nak vége van — jósolták róla fájdalommal. Csak én mondtam a dologról annyit, hogy: nono! És hál’ Istennek igazam lett. A ferdenyakú Krúdy Gyula ugyanis álmosan és hanyagul állt ott is, megint úgy, mintha félig aludna. Szemei a félálom bambaságával csillogtak. Ám annak a pillanatnak tizedében, mikor a vezényszó elhangzott, megint úgy vágott végig a kapitányon, hogy azt ismét elborította a vér. Szinte ketté­hasította. A kapitányt, mondani se kell, rögtön nyugdíjazták, ő pedig, mikor ugyanabban az évben önéletrajzot kértek tőle, csak ezt az egy sort írta önéletrajzául irgalmat nem ismerő kajánsággal: A nyugalmazott kapitánynak gratulálok. Krúdy Gyula.

*

Még további bizonyítékokat kerestem aztán reá vonatkozó elméletemhez s íme csakugyan sikerült még egyet találnom. Az első háború idején egy este Krúdyt és Karinthyt kártya közben találtam az Otthon Klubban. A korona értéke nem volt már a régi, mégis a játszma tétje horribilisnek volt mondható, ezer koronába ke­rült egy-egy fordulója. Leültem melléjék, jobban mondva szegény Karinthy mellé, mert ő nagyon sápadt volt, de való­sággal remegett is. Először láttam őt ilyennek, mert az még nem fordult elő, hogy a nyelve is akadozott volna. De most akadozott. Az volt az érzésem, hogy talántán eljövendő uno­kái nyomorára gondol máris, a szegény, elveszett életére, s hogy bensejében vért könnyezik a sok elúszott ezrese miatt.

De ránéztem aztán Krúdyra is — s íme, Krúdy megint csak aludt. Karinthy a figyelemtől már majd megszakadt, de Krúdyn megint csak olyasmi látszott, hogy voltaképp oda se figyel, annyira nem, hogy még a fogát is piszkálta, lom­hán. És mégis minden játszmát irgalmatlanul megnyert. S a végén közönyösen gyűrte zsebre a sok ezrest, s csak ennyit mondott Karinthynak szörnyű kegyetlenül:

— Sose búsulj, Frigyes, lesz az még rosszabbul is. — Egyszóval: vakmerően merész ember lehetett. Úgy látszik, ebben csakugyan olyan volt, mint Haukland, vagyis: az ir­galmatlan anyatermészet kemény princípiumait tette magáévá, s ha kellett, bizony önmaga ellen is. (Ezt is épp elégszer tapasztaltam nála.) S hogy ezenfelüli még milyen volt? Ezen­felül még nagyszerű művész is volt. Akárhogy forgattam is magamban műveit az évtizedekben, az még sose volt, hogy Rabelais ne jutott volna eszembe. Mert ahogy e monstruózus francia könyveinek gigászi tömkelegéből, úgy Krúdy művei­nek mélyéről is valami kaján és istentelen röhej csapott ki mindig felém, de mint a tűz. Egyik könyvének ezt a címet adta: »Az élet álom« — s ez volt valószínűleg létének, lényé­nek, életérzésének summája. Vagyis: hogy álom ez, álom, tehát csupa csalékony, tünékeny, megfoghatatlan habféleség, ördög tudja mi, viszont azonban ebben egy kis finom kacsa­pörkölt vagy egy szörcsölhető, finom kis húsleveske hosszú tésztával, amely kilóg az ember egyik szájaszögletén, hogy e dolgok ebben az álomban mégiscsak némi figyelmet érde­melnek ugyebár. S minek szól a röhögés? Mondani se kell, nem annyira a szaftos csonthúsnak, mint inkább azoknak a szamaraknak (amilyen lám, e leghívebb olvasója: magam is vagyok), akik oly véghetetlenül ostobák és ennek a nyúl­farknyi, jelentéktelen, kis földi vendégségünknek még más értelmét is keresik.

Viszont e szaftos csonthús és más ínyenc falat, no lám, az már igen! Nincs a világon még egy író, aki oly boldog nagyszerűséggel írná meg, mondjuk, a kacsasültnek fogaink alatt való ropogását, annak hányféle finom zamatát, a hozzá csorranó, buzgó nyálak kéjes gyönyöreivel együtt. Mi ehhez képest a szerelmi nyavalygás? — kérdi hangtalanul Krúdy Gyula. Mert ez már valóságos apotheózis ám! A felmagasztosult étvágy olyan istenítése ... igaz, hogy gúnyos istenítése, no de mégis! Egyrészt gúnyoros, mert ezt fejezi ki: — ilye­nek vagyunk mi, semmivel se különbek, nehogy azt higgyé­tek! — másrészt nem is éppen gúnyos, mert hisz azt is mondja vele: — ez nektek nem elég? vagy azt hiszitek, olyan kis dolog a jó étvágy?

— Igazán nem vagyok több ennél? — kérdezem tőle. — Lelkem nincs is talán? Hát szerelmem vagy jóságom, hát hősiességem vagy tudásszomjam? — kérdezem tőle mérge­sen a kétszázadik pörkölt után. — Igazán ez mindenem, ez a monumentális állatiság — csakis ebből állok? S a hús­levesnek szavakkal keveredő csámcsogó boldogságából? Vagy becsület és koncepció talán nincs is bennem? Csakis e pör­költ-sorozat? És bajszomon a sörhab, amelyet lucskosan be­szopok a számba? Semmi egyebem nincs?

S főként azért vagyok rá oly sokszor mérges, mert minduntalan majdnem elhiszem neki, hogy ez így igaz, olyan kitűnő író ez a Krúdy Gyula. Mivelhogy az állati létet csak­ugyan hősiessé tudja emelni, éppúgy, mint Rabelais. És gya­lázatos, megszégyenítő gúnnyal, ugyancsak úgy, mint Rabe­lais. S amellett még kedvet is tud csinálni ahhoz a meg­szégyenítő ajánlatához, hogy ne is igen kívánkozzunk egye­bek után — nem különös? Mert olyan étvágyam támad tőle, hogy legszívesebben rohannák egy ragyavert kocsmába halat enni.

Még pontosabban tehát úgy lehetne definiálni ezt az alig definiálható igen kiváló írót, hogy ő az, aki a terem­tésnek számunkra felháborítóan érthetetlen akaratát gúnyo­san ugyan, de gyermekes zúgolódás nélkül helybenhagyja, vagyis úgy tesz, mintha az ő szentesítésén múlna e kusza világ érvényessége. Mondjuk ki tehát még egyszer, mert e levezetés után is csak ugyanoda jutattunk el: — tényleg úgy van tehát és úgy igaz, amint már megállapítottuk, hogy ő még mulyának is hajlandó tettetni magát, csakhogy a ke­gyetlen természettel mindenben egyetérthessen.

S ha életében nem is hagyta magát nagyon szeretni (úgy látszik, nem jól tűrte, hogy szeressék, aminthogy neki nem is voltaik soha barátai, csak cimborái), de művei sokszoro­san megbosszulják rajta ezt a szeszélyét. Mert, aki műveibe belemerül, annak muszáj szeretnie őt.

KEZDETBEN VOLT A "FISCHER"..............

ELŐJÁTÉK A TABÁN MÚZEUMHOZ

Sajtószemle időrendben...

1973

Cselekedni a szülőföldért

„Harcokban mállott sáncárok tövén, Megbújtak itt furcsa, görbe házak."

Dutka Ákos versében él így a 40 esztendeje lebontott régi Tabán. Mállott köveit széthordták, árkait betemették pázsitszemfedőt kapott a megszűnt városrész, lakói szanaszét költöztek, de jutott a tabániakból az ország minden vidékére.
A volt tabániak hatvan-hetvenévesen — vagy ifjú leszármazottjaik — minden esztendőben találkoznak a Várkert-kioszkban, Katalin napján, mert akkor volt valaha a tabáni búcsú. 1972-ben a Várkert-kioszk renoválása miatt a Márvány Menyasszonyban került sor a tabáni találkozóra. 

Egy ős tabáni család ittragadt lelkes leszármazottja, Fischer Árpád szervezi ezeket a találkozókat. Hóna alatt nagy aktatáskával kopogtat be Katalin nap táján a szerkesztőségekbe, hivatalokba, kirakja az albumokat, iratokat, megsárgult leveleket és fényképeket, mintegy bizonyításként: íme, ez volt! Ilyen volt!
Fischer Árpád mutogatja a sárgult fényképeket és dokumentumokat. Kérdem tőle: miért házal a régi Tabánnal a táskájában, miért szervez, levelez fáradhatatlanul? A Hazafias Népfront kerületi bizottságának tagja. De azonkívül? Azt mondja nekem: tabáni. Ez a legtöbb, ő a tabáni.
Ott voltam azon a novemberi vasárnapon a Márvány Menyasszonyban a találkozójukon. Srammli zene, két hegedű, egy gitár és egy harmonika; énekszó, fele német, fele szerb, a sarokban magyar rivalgás, ismerősök ölelgetik egymást.
Fischer Árpád leültet az egyik sarokasztalhoz, fut a táskájáért, de végül is a zsebében találja meg a levelet, amit mutatni akar. Látni már gyűrött papírján, hogy sokan olvashatták, kézről kézre járt. Kantonból küldte Dorozsmai László, a Döbrentei utcából elszármazott hazánkfia.

 „Szívem ott van veletek a találkozón, kedves régi tabániak!"
A másik levél Brazíliából érkezett,
Porto Alegre-ből, Caligaris Ferenc, volt tabáni tanító írta. Nyolcvanesztendős. „íróasztalom felett három kép függ, a régi főváros körképe. Látni Tabánt is . .. Sajnos, öreg vagyok már, nem kelhetek útra ..."

Hozott a posta Egerből, Kapuvárról, Debrecenből, Békéscsabáról, Szombathelyről is levelet. Tabániak üdvözletét. Mert ez igazi ünnep volt régen, a Katalin napi búcsú a tabániak nagy ünnepe, tárva-nyitva ezen a napon minden tabáni ház kapuja, sütötték a szalagos fánkot, a szerbek a csevapcsicsát meg a razsnyicsát a parázs fölött. Most csak a zónapörköltet, a gulyáslevest, a töltött káposztát és a babgulyást hordja a pincérek elfáradt hada a Márvány Menyasszony füstös, igazi budai hangulatú termeiben. A vendégek vannak vagy háromszázan. Délelőtt tíz órától érkeznek, többen be se férnének, mint háromszázan, s ez hatszáz látogatót jelent, mert váltják egymást a vendégek, a szék ki sem hűlhet, a pincéreknek nincs idejük abroszt cserélni.
Minden évben ennyien jönnek össze: hétnyolcszázan. Mert még este is bekukkantanak, kissé spiccesen. Lehet, hogy ugyanazok, akik már délelőtt itt jártak ? A tabáni Fischer feljegyzi a nevüket, mert ez is dokumentum. Jár asztaltól asztalig, ismer mindenkit. „Ez az Elvira néni két gyereke. De megnőttek ! Hát Elvira néni ? A férje után ment. A férje is tabáni volt, de elszármazott innen. A gyerekek szívében még él Tabán, lám, lám . . »
Hallgatom a zsongást, kíváncsi vagyok, miről is beszélgetnek ezek az emberek, akik minden esztendőben csak egy-két órára látják egymást. Mi köti össze őket? Megint csak Dutka Ákos verse jut eszembe:

„A vén Tabánnak téres, hűlt helyén, / magamnak én még múltról fütyiirészem és előttem im
a lankás pázsiton ünnepekre indul már az élet. .."

Valóban elindult? Tovább lépett? Vagy ott toporog még mindig a régi romantikánál, a kifakult emlékeknél, macskaköves utcák zegzugaiban bolyongva, mint régen Virág Benedek, aki „kovakővel" gyújtotta meg a gyertyát és lúdtollal körmölt magyar éneket ? Kosztolányi írta ezt róla szóló énekében, ő látta maga előtt esős vízfestményként a régi Tabánt, és megkérdezte: mi maradt belőle ? „Egy kis küszöb és egy villamosmegálló.'''' Ezért a megmaradt küszöbért jönnek ide? Hiszen a pázsitszemfedő már azt is befedte. Virág Benedek nyomát is, a Vitkovitsék nyomát is, az idillek is szétfoszlottak, mert nem holdfény világít, hanem neon — akkor hát miért?
Ezt keresni most, negyven esztendő után, olyan dolog lenne, mint a régi tabáni közöket járni, a Virág közt, az Orbán közt, a Görög közt, amelyek mind zsákutcában végződtek valahol. Krúdy világa volt ez, akinek hősei gyakran elvetődtek a Holdvilág utca kis vendéglőibe. De ezek az emberek, akik itt ülnek srammli zenét hallgatva, a dallamot dúdolva, koccintgatva, paprikáslét tunkolva vízivárosi fehérbéles kenyérrel, már nagyon távol élnek ettől a régi romantikától, a zegzugos Tabántól. Egyikük mérnök az Egyesült Izzóban, a másik matematika szakos tanár, a harmadik orvos, három gyermeke is felnőtt már, mutatja a lánya esküvői fényképét.
Ezek az ide vándorló tabániak nem a régmúltat keresik. Nem azért ült vonatra a debreceni mérnök, hogy a Holdvilág utcáról beszélgessen az Egerből érkezett postatisztviselővel. A város szeretete hozta őket össze, az a pezsdülő erő, amiről mostanában olyan sok szó esik új életünk formálásában. A Hazafias Népfront honismereti mozgalma szabadította fel ezt a minden ember lelke mélyén szunnyadó erőt, kötelességévé téve mindenkinek, hogy ne csak szülővárosa régi utcáinak képét, alkonyati fényeit és emlékeit dédelgesse a szívében, de tegyen is valamit a városért, a szűkebb hazáért.
1933-ban kezdték a Tabán lebontását; tizennyolc esztendővel ezelőtt, 1954-ben találkoztak először a szétszéledt tabániak. Ennyi kellett, hogy eljussanak az emlékezéstől a tettekig, a cselekvésig. Ez a legutóbbi találkozó is a cselekvés jegyében jött létre, meg is írta mindenkinek Fischer Árpád: fontos bejelentést akar tenni. Ez a fontos bejelentés mindenki előtt ismeretes, hiszen már szó volt róla tavalyelőtt is, csak valahogy nem szorgalmazták eléggé a dolgot, az elképzelés továbbra is az aktatáskában szunnyadt. De azóta már a Népfront is a tabániak mellé állt, s ez annyit jelent, hogy rövidesen megalakul a Tabániak köre, és aki ebben dolgozni akar, annak széles lehetősége nyílik erre a honismereti mozgalom keretein belül. Össze akarják gyűjteni a kulturális, művészeti, munkásmozgalmi emlékeket Tabánról. Eddig csak Fischer Árpád járta sorra a volt tabániakat, fényképeket, emléktárgyakat gyűjtögetve. Fel kell jegyezni — hogy megmaradjon az utókornak a sok kedves tabáni népszokás — a régi Katalin-bálok hangulatát, a kapások táncát, a farsangi szokásokat, a tabáni lakodalmakat, összegyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek mondanak valamit az utókornak, istápolni a hagyományokat, hogy ne merüljenek feledésbe. A város eltűnt örökre, Tabán régi helyén fű zöldell, gyermeksereg siet lankás dombjaira, ha lehull az első hó. De ami a régi városrészből megmaradt, az ne csak a szívekben éljen! Mindenkinek van valami a birtokában. Egy régi szalag, régi érem, régi kép, festmény, emlék, össze kell adni, összegyűjteni. Ahogy a srammli zenészek gyűjtötték a pénzt, a kékhasú tízeseket és húszasokat, úgy hullottak egy másik kosárba az emléktárgyak. Majd a bizottság rendezi őket.
Hogy az eltűnt városrész is kapjon beszédes emléket, szóba került egy tabáni emlékmű felállításának a lehetősége is. Fischer Árpád ismerteti a tervet, távoli látomás még, de szavai nyomán kibontakoznak körvonalai: „Legyen rajta dombormű is, s azon a városrész jelentősebb eseményeit megörökítő mozzanatok. Minden történelmi eseményt kőbe kell vésni. És valahogy fejezze ki a népek baráti összefonódását is az az emlékmű. Azt, hogy itt együtt éltek magyarok, szerbek, németek, még görögök is, békességben, egymást szeretve, tisztelve és ezt a várost építve. Mert ez a város, ez a mostani is magán viseli az ő kezük nyomát.. ."
Bárcsak más városrészek egykori és mai lakóit is összefűzné a szülőföld szeretetének köteléke. S kívánnának tenni is érte...

Illés Sándor
Budapest folyóirat
1973. (11. évfolyam)1. szám jan

1974

TABÁN SZELLEME:
AZ EGYKORI TABÁNI LAKOSOK NEM FELEJTENEK...
BUDAPEST

— Emlékszel? . . . De rég volt . . ., mikor is láttalak? . . . Fejüket fogják, mintha nem is hinnék az idő múlását. Messziről jött barátként iidvözlik egymást. Messziről jöttek: az esős vasárnapon fél évszázad derűje, története, gondja elevenedik meg.
Vidám emberek a régi tabániak. Vasárnap kora délelőttől késő este mulatak, szórakoztak, örültek. A negyven éve lebontott városrész leghűségesebb lakói évente egyszer összegyűlnek, hogy lássák egymást, s felidézzék nagy szerelmük:
a Tabán emlékét.
Tegnap a Márványmenyasszonyban tartották a tabáni kör huszadik találkozóját. Négyszázan jöttek el: a fővárosból, vidékről, még külföldről is. Aki jönni nem tudott, legalább irt. levél érkezett Egerből, Belgrádból, Braziliából.
A találkozók szervezője, a tabáni kör vezetője Fischer Árpád. Mindent ismer, ami a Tabánnal kapcsolatos. Fáradhatatlanul gyűjti az emlékeket, levelez, szervez, előadásokat tart. Minden családot ismer, még a dédszülőket is. ö mutat be a legidősebb tabáni házaspárnak.
Kalmár János és Simoncsics Margit ötvennégy éve kötött házasságot. Az asszony 1895- ben született a Tabánban a Rácfürdő mellett.

   Aranykakas utca a Tabánban

— Az Aranykakas utcában laktunk. Amikor férjhez men
tem, az uram is ideköltözött. A honvédségnél volt cipész. A bontás után sokáig vándoroltunk . Végül a Rózsa Ferenc utcában telepedtünk le, azóta is ott lakunk.
— Mikor járt utoljára a Tabánban ?
— Tegnap. Mindennap felsétálunk, megkeressük az ismerős fákat, a még álló szobrokat.
Nevet, ráncos ujjain számolni kezd:
— Kilenc megállóra lakunk a Szarvas tértől. A munka után jólesik a séta. Ő már nagyon öreg — mutat a férjére. A bácsika szólni akar, de aztán csak legyint . . .
— Tudja még, kik voltak a szomszédok ?
— Igen. A 7-ben mellettünk a Jánosék laktak — mutat egy idős, bajuszos emberre. — Az egész család kőfaragó volt. Az apja még a Mátyástemplom építésén dolgozott. Ö meg bádogos.
— Mikor lesz a következő találkozó?
— Sajnos, csak jövőre. Pedig jó lenne elmenni, kirándulni Visegrádra, Esztergomba vagy csak Hüvösvölgybe. A régi barátokkal, ha nem is ilyen sokkal, havonta egyszer találkozunk. Nevetgélünk, beszélgetünk egy kicsit. Hol hozzám jön, hol én megyek hozzájuk. Jó lenne, ha valamelyik régi tabáni vendéglőt újra megnyitnák. Bizonyosan mindig tele lenne. Például a régi Avar . . .

Amerikai Magyar Népszava, 1974. szeptember-december (84. évfolyam, 39-52. szám)1974-12-27 / 52. szám

1977

KRUMPLIBÚCSÚ BUDÁN


Az egyik utolsó budai népszokást elevenítették fel karácsony másnapján a Paksi Halászcsárdában. Az 1833-as nagy pesti árvízre emlékeztek, midőn a magasabban fekvő budai területekre menekült polgárokat a vendéglősök • libazsíros sült. krumplival kínálták meg, lévén kevés az élelem. A tabáni születésű Fischer Á rpád, a városrész krónikása, nagy buzgalommal ápolja e hagyományt, évről évre szervezi a kedélyes, 
schramlizenés-sültkrumplis ösz- szejöveteleket. A jelenlevők az. egyszerű, de ízletes étek mellé nemzetiszínű szalaggal díszített kis burgonyát kaptak. 

        (Gál Lajos felvétele) 

..Krumplikirálynak'’ ezúttal a krisztinavárosi Simon Sándort kiáltották ki. Az ünnepek egyik kellemes. üde színfoltja volt a budai krumplibúcsú. 

az óbudai Braunhaxler egyesület örökös krumplikirálya Tóth József fafaragó művész Jókai jelmezben egy svábhegyi szüreten

(selmcczy)

Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)1977-12-28 / 304. szám
1983

Tabáni vigalom


A tabáni barátok köre a felejthetetlen városrész lebontásának fél évszázados évfordulóján, vasárnap a Topé étteremben tartotta hagyományos összejövetelét, ezúttal 28. alkalommal. Fischer Árpád, a Tabán szerelmese és krónikása tartott megemlékezést és néhány elképzelésüket is vázolta. Eszerint február végén megrendezik a farsangtemetést, májusra tabáni kiállítást terveznek makettal, korabeli relikviákkal. Porcelán emlékplakettet szeretnének készíttetni és céljuk egy kis múzeum létesítése is. Sokan élvezettel lapozgatták a Batta Alfréd által vezetett díszes tabáni albumot, míg mások táncra perdültek a Gulyás-együttes hangulatos muzsikájára. Emlékezetes, kellemes órákat töltöttek együtt a Tabán barátai. 

(selmcczy)

Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)1983-11-29 / 281. s
1986

TABÁNI ÜNNEPNAP

A tabáni barátok köre 1955 óta már harmincegyedszer emlékezett meg a letűnt budai városrészről. Fischer Árpád, a tabáni múlt búvára és krónikása elmondta, hogy az első összejövetelt a Várkert kioszkban még nagybátyja rendezte, tőle örökölte a tisztet.
Vasárnap délelőtt az Újlaki étteremben gyülekezett a sok régi ismerős, jó barát. A háziasszony Rózsika otthoni ízekkel, a Gulyás-zenekar hangulatos muzsikával várta a visszatérő vendégeket. Megtudtuk, hogy éppen 300 éve jelentek meg a városrész első bajor, sváb, rác telepesei őslakosként, Budavár visszafoglalása után. A tabáni barátok megkoszorúzták Hauszmann Alajos, a Várpalota építőművészének Döbrentei utca 10. alatti emléktábláját, halála 60. évfordulója tiszteletére.

              Bánsági András: Kőműves lépcső 

Köszöntötték az Erzsébeteket, Katalinokat, Andrásokat és megemlékeztek az örökre eltávozottakról. Megérdemli ez a nagy tabáni család, hogy ne merüljön feledésbe a régi otthon. 

(selm—)


1986. december (114. évfolyam, 282–307. sz.)1986-12-03 / 284. szám

1987

T a b á n i ü n n e p

Vasárnap 32. alkalommal tartották meg összejövetelü-. két az Európa étteremben a Tabán barátai. A szombati koszorúzás után gyűltek össze a hangulatos, eltűnt városrész öslakói, mai szerelmesei. Fischer Árpád, a Tabán krónikása, beszédében régi, kedves emlékeket elevenített fel, kegyelettel adózva az eltávozottaknak. Felkérte a mintegy félezer tag közül jelenlevőket a meglevő értékek óvására, a hagyományok ápolására. Bánsági András festőművész szép rajzot készített Balogh Rudolf tabáni születésű fotóművész arcmásáról. A Gulyás-zenekar muzsikája mellett jóízű beszélgetésben töltötték együtt a napot késő délutánig. 

(selm—)


Népszava, 1987. december (115. évfolyam, 283–308. sz.)1987-12-01 / 283. szám

1989

A TABÁN EMLÉKEZETE

Vasárnap délelőtt vidám sürgés-forgás volt a Zöldfa étteremben. A tabáni barátok Virág Benedek Köre az eltűnt városrész emlékezetére itt fartotta 34. hagyományos találkozóját. Elfeledett, girbe-gurba utcácskák, lebontott kiskocsmák, eltávozott öreg cimborák emlékét elevenítették fel a világoskék szalagon fehér T-betűt viselő, bizony többnyire már idős vendégek. Egy pohár borocska mellett, a Gulyás-zenekar hangulatos muzsikájára diskuráltak késő délutánig. Egyik asztaltársamat gyermekkorában még két negyvennyolcas honvéd intette jó magaviseletre a Horváth-kerti műszinkör- nél. . . Fischer Árpád, a sajnos már nem létező Tabán 81 éves krónikása meghatottan emlékezett a régmúlt időkről, az elment jó barátokról, nevezetes őslakókról, s köszöntötte a Katalinokat. Szomorkásán említette, hogy az új táblák az egykori tabáni utcákat a Vízi-, illetve a Krisztinavároshoz „csatolták”, ki tudja, miért. Elmondta: szerény lehetőségeikhez mérten szeretnének méltó emléket állítani Virág Benedek költőnek. Végül elénekelték indulójukat: 

  "Szeressük egymást gyerekek"


(selmeczy)
Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284–307. sz.)1989-12-05 / 287. szám

1993

 A 85 éves Fischer Árpád helytörténész tabáni gyűjteménye 3500 könyvből, 200 képeslapból, 50 térképből és 20 metszetből áll. 

Fischer Árpád térképe a tabáni kocsmákról

Honismeret, 1993 (21. évfolyam)1993 / 3. számKRÓNIKA

1998

Galérianyitó tárlat a Tabánról
Az I. kerület díszpolgára, Fischer Árpád történész gyűjteményéből válogatott, a Tabán múltjának dokumentumai című tárlattal nyílik meg ma a budavári Kerületi Galéria. A Batthyány utca 65-67. szám alatti helyiségben az érdeklődők metszetek, képeslapok és egykori kiadványok segítségével ismerhetik meg a patinás városrész történetét. A galéria első kiállítása a Budavári Önkormányzat és a Márai Sándor Kulturális Közalapítvány anyagi támogatásával jött létre. Az épüíetrészt a helyi kábeltévé elköltöztetése után alakíttatta át az önkormányzat. (MTI) 

Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. április1998-04-15

2001

Jövőre nyílik a Tabán-gyűjtemény

Most már bizonyosan lesz múzeuma a Tabánnak. Megvannak hozzá a helyiségek, elegendő anyag is összegyűlt, s berendezésére az I. kerületi önkormányzat már 2001-re megszavazott ötmillió forintot, amelyet végül nem használtak fel. Valószínűleg márciusban nyílik a kiállítás a Döbrentei utca 9. szám alatti felújított épület két udvari helyiségében, 200 m2-en  több száz tárggyal. 



Leginkább képekkel - tájékoztatott dr. Urosevics Danilo , a helyi szerb kisebbség és Major Gyula, a kerületi német kisebbség vezetője, valamint Vecsey András, önkormányzati képviselő. A gyűjtemény dr.
Fischer Árpád helytörténész páratlan Tabán-gyűjteményére alapozódik, melynek egy részét már évekkel ezelőtt átadta az önkormányzatnak. A Fischer- gyűjteményt kiegészítik majd azok a tárgyak, amelyeket a szervezők felhívására ajánlottak fel az emlékek őrzői. A kiállítás rendezési koncepcióját Mohos Márta, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársa készíti.
A gyűjtemény egyébként tíz évvel ezelőtti kezdeményezés, annak idején a majd félszázados múltra visszatekintő Tabáni Barátok Virág Benedek Köre tette meg az első lépéseket, s e kör valószínűleg a kiállítóhely üzemeltetésében is részt venne. Az önkormányzat által kijelölt műemlék épületet néhány éve több mint háromszázmillióért újíttatta fel a kerület. Jelenleg a Minton Invest Kft. bérli, s adja ki helyiségeit különböző célokra. A leendő gyűjtemény mellett az udvarban például már megnyílt egy olasz étterem, amely a szervezők szerint zavarja a majdani múzeumot.

Cs I. 

Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. december2001-12-27



2002

Múzeuma van a Tabánnak
MUNKATÁRSUNKTÓL


Tízéves álom valósult meg tegnap a Tabán Gyűjtemény megnyitásával. A Döbrentei utca 9. szám alatti felújított barokk épületben kapott helyet az évtizede kezdeményezett emlékkiállítás. Alapját Fischer Árpád páratlan Tabán- anyaga adta, ezt egészítették ki a tavalyi felhívásra beérkezett tárgyak, s múzeumi kölcsöndarabok.
A romantikus Tabánt, az egykori szemtanúk és utódaik által őrzött Tabán- élményt szeretnék közvetíteni a kiállítással - hangsúlyozta Pajor Ildikó, a tárlat rendezője. Ennek az élménynek művészek voltak a leghitelesebb krónikásai, ezért az ő képeik, írásaik hangsúlyosan szerepelnek a múltidézésben. Zórád Ernő festményei mellett számos Tabán- ábrázoló munkáival ismerkedhetünk meg.

Turiák Ödön:Aranykacsa utca és Végh Guszáv .Mély Pince c. képe

 Például Végh Gusztáv, s a bizonyára kevesek által ismert Turiák Ödön rajzaival, festményeivel. Turiák Ödön munkássága a kiállítás egyik nagy felfedezése: a Tabán lebontása előtt több albumra való ábrázolatot készített az ódon városrészről. Nem hivatásos festő, hanem postatiszt volt, de tehetséges műkedvelő. Képei utódaitól kerültek elő a tavalyi felhívásra.
A Tabán történetét az ókortól az 1933- as bontásig bemutató anyagban (melynek forgatókönyvét Mohos Márta állította össze) kiemelt szerepet kapnak az eltűnt városrész fürdői, templomai, temetői, kocsmái, üzletei. A szerb kisebbség és egyház a lebontott tabáni rác templom fennmaradt ikonjaival járult hozzá a kiállításhoz. Külön vitrint kapott a Tabánból indult, 1869-ben alapított, híres Auguszt cukrászda. A család egy eredeti tortasütő formát és marcipánöntő dúcokat adott a kiállításba. Külön tablón idézték meg a legendás, XV. századi (?)eredetű Mély Pincét, Krúdy, Bródy, Márai törzshelyét (még a kocsma sokak által elveszettnek hitt vendégkönyvébe is belelapozhatunk a kiállításon, elolvasva Szép Ernő, Vázsonyi Endre, Keresztury Dezső, Szerb Antal és mások bejegyzéseit). A vendéglők hangulatát berendezett kis kocsmasarok is idézi.
Pénteken, a megnyitón ízelítőt kaphattunk a híres tabáni vendéglátásból, főleg az egykori vendéglősök, cukrászok leszármazottainak, utódainak köszönhetően. Auguszt József, a cukrászdaalapító dédunokája, aki ma a Fény utcában visz üzletet, remek süteményekkel traktálta a vendégeket, a tabáni Kakas étterem Krúdy-ételekkel emlékezett. Természetesen nem maradhatott ki a Szarvas vendéglő sem (egyike a megmaradt régi, tabáni vendéglátóhelyeknek), az egykori kocsmákra emlékezve sült krumplival rukkolt elő.
Bemutatják az eltüntetett városrészt

       FOTÓ: SZABÓ BERNADETT


. A Marada vendéglőscsalád leszármazottja, Major Gyula etyeki borral és hájassal tisztelgett az ősök emléke előtt. A Csaba utcai mézeskalácsos szív- és huszárfiguráival, tésztababáival idézte a híres tabáni mézeskalácsos, Benedek Samu emlékét, kinek nevezetes üzlete 1700-tól működött az 1960-as évekig.
A gyűjtemény megvalósításáért a félszázados múltra visszatekintő Tabáni Barátok Virág Benedek Köre tette meg az első lépéseket jó egy évtizeddel ezelőtt. Létrejöttéhez az önkormányzat nagyban hozzájárult: helyiségek felajánlásával és további ötmillió forinttal. Intenzív kulturális élet látszik egyébként kibontakozni az állandó kiállítás körül: ugyanebben a házban, amely felvette a Virág Bendek Ház nevet - hiszen ehhez az épületcsoporthoz tartozott egykor a költő mára megsemmisült háza - egy nappal korábban nyílt a Tabán Műhely és Galéria, magában a gyűjteményben pedig a tervek szerint a szerb és német kisebbség tart majd rendezvényeket, fogadóórákat. A múzeum egyelőre hétfőn, szerdán és szombaton lesz látogatható. 

Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április2002-04-20

KILENCET ÜTÖTT A GOLYÓ

    A kocsma már a (századfordulón) és a két világháború között is a társasági élet egyik legfontosabb terepe volt. Az emberek nemcsak inni jártak kocsmába, hanem beszélgetni, politizálni és játszani. Egy-egy kocsmát jól felszerelt intézménynek tarthatunk, ahol kártya, sakk, biliárd, kugli és teke kínálkozott játékul,újságok várták a látogatókat. Igen népszerű hely volt a Tabánban pl a"Felső-Avar",Avar Mihály vendéglője tekintélyes kugli pályával.

 A korabeli kávéházakban kötelező előírás volt minimum két billiárdasztal fenntartása(a kugli asztali változata) E kocsmák az 50-es években általában lezüllöttek, s egyszerű ivóvá, mint nevük is jelezte, italbolttá váltak.Szerte a hazában a kerthelyiségekben ,ahol elegendő tér állott rendelkezésre, a tulaj kuglipályákat állíttatott fel a nagyérdemű szórakoztatására, magasabb italfogyasztást-több bevételt remélve.
     De kevesen tudják, hogy
 a kugli játék vallási eredetű szórakozás, a résztvevők hitének erősítésére szolgált.

.Ha hinni lehet a Vendéglősök Lapja 1898 április 5.-i számában megjelent írásnak

(engedtessék meg egy kis elfogultság, miért ne hinnék, hiszen egyik szerkesztője nagyapám testvére, a későbbi híres nagyvendéglős és szállodatulajdonos Kaszás Lajos)*

A kuglijáték eredete

A kugli németektől ered, akiknek az kedvencz tavaszi mulatsága volt, de már kevesen sejtik, hogy ennek az egészséges, vidám és idegerősitő sportnak eredetileg vallásos jelentősége volt. A kuglijáték ugyanis hajdan a régi bálványoknak a diadalmasan előnyomuló kereszténység által való szét- zuzatását jelképezte. Egy ősrégi paderborni krónika szerint a paderborni kanonokok minden héten vasárnapon a kolostor udvarán egy czölöpöt állítottak föl, amelyre golyókká! dobáltak. A sajátságos szokást ünepélyes lakoma követte. 

Kuglizó-kisplasztika az 1930-as évekből

 Ugyenez a játék Hildeshainban és Halberstadban is szokásos volt. Itt azonban már egy fabábról van szó, melyet „pogány“-nak neveztek. Ez a báb jelképezte a bálványt, melyet a jámbor keresztény kezek által dobott golyók földönteni igyekeztek. A kolostorokból, hol a „pogány“ általánossá volt, a játék kivonult a polgári körökbe és az egész világon elterjedt. A bábok elszaporodtak, az eredetileg egy pogánynak lassankint nyolcz „czimborája“ lett és vallásos szempontból nagy elismerés jutalmazta az olyan embert, aki egy dobásra mind a kilencz bábot porba sújtotta.A kuglizás ma is legfőbb szórakozása a szerzeteseknek és alig van kolostor, melynek saját kuglizója ne volna.

*

Látogassunk hát el egy kuglizóba, magunkba szívni a hely hangulatát:

KILENCET ÜTÖTT

A  GOLYÓ...

Félóra  a  pesti kuglizók  főhadiszállásán

(Saját  tudósítónktól.)  

Tegnap  este  villamoson  utaztam  a  Nagykörúton  keresztül. Szembe  velem  két  fiatalember   ült,   akik olyan  hangosan beszélgettek,  hogy  akaratom  ellenére  Is  oda  kellett  figyelnem  társalgásukra.  Mivel  a  BSzKRT  jobb  szórakozásról nem  gondoskodik utasai számára, elhatároztam,  hogy  azzal   fogom   időmet elütni,   hogy   megpróbálom  a  velem  egy kocsiban   utazó   emberek   foglalkozását megállapítani.

Az  egyik  megszólalt:

— Te,  figyelted,  milyen  szépen  levágtam   a  múltkor  a  hideg  patkányt?

Lehetséges,  legalább  is  a  társalgás  után ítélve, hogy ez  a  fiatalem ber   talán   patkányírtó —  gondoltam.

— Az  semmi   —   szólt  a  másik.  — A m últkor  a  papa  egyedül  volt,  leütöttem és  leszúrtam   a  hideg  Emilt.

Rémült  borzadály  futott  végig  tagjaimon. Kétségtelen,  hogy  itt  valami  bűntény  történt;  Nem   volt   otthon   senki, csak  a  papa  egyedül,  leütötték  és  utána leszúrták a  hideg Emilt.

 Gangsterek  ezek, egész  biztos Ggangsterek  —  gondoltam.

— Mostnában azért  nem  vagyok  jó formában  —  modja  az  egyik.  — Nem mennek  jól  a  lökések.  A   legutóbb  például csak  húszat  tudtam   dobni.

'A  pálya

Most   aztán  már  fogalmam   sem   volt, hogy  kik  lehetnek  ezeik. 

Egyszerre,  mint villámcsapás  belémnyilalt   a   felismerés: kuglizók  lesznek  ezek,  semmi kétség:  kuglizók.  Úgy  látszik,  következtetésem  helyes volt,  mert  a  további  diskurzusból  kiderült,  hogy  a  két  fiatalember  kuglizó  és jelenleg  is  kuglizni  mennek. 

Megtudtam, hogy  az  előbb  rejtélyesen  hangzó „Hideg Emil"  meg  a  „Hideg  patkány"  kuglifigurák,megnyugodtam   és   elhatároztam, hogy követem  a  két  fiatalembert  a „Papa egyedül",   a „Hideg  Emil  és a.  „Hdeg P atkány“  birodalmába.

A  Teréz-körúton  szálltunk  le  és  befordúltunk  az  egyik  mellékutcába.  Hamarosan  ott  vagyunk  a  kuglizók  Mekkájában, az  első  m agyar  verseny kuglipályán.  Bemegyünk  a  fényesen  kivilágított,  körülbelül  30  méter  hosszú  terembe.

— Jó  dobást! — köszöntenek  bennünket mindenfelől.

—  Jó  dobást!  —  köszönök  vissza  félénken,  mert  a  nagy  nyüzsgés,  ami a teremben  uralkodik,   első   pillanatban  elkábított.

A  teremben   hallani  csak  akkor  lehet, hogyha  ordítanak,   mert a  golyók  olyan pokoli  berregéssel  és  zúgással  szaladnak ide-oda,   hogy  az  ember   majdnem    meg- siketül.  Fehérnadrágos,  féhéringes  és  fehércipős   férfiak   szaladgálnak   ide-oda. Tenniszezőknek   nézné   őket   az   ember, hogyha  nem  volna  mindegyikük  kezében egy-egy   irgalm atlanul    nagy   golyó.   A korlátnál   nagyszámú   közönség   nézi  a kuglizók,  vagy  másképen a  tekézők  munkáját.

Az  előbb   ismertetett   dresszben  most egy  feketchajú,   bajuszos  fiatalember  áll' neki  a  dobásnak.  Arekifejezéséböl  következtetni  lehet,  hogy  tisztában  van  azzal, hogy  figyelik  és  ezért  minden  mozdulatát előre  ki  fogja  számítani:  szóval  pózolni fog  egy  kicsit.

Úgy   is   történik.   Kezébe   vesz   egy golyót...  megemelgeti...   karjával  egy könnyen  félreértésre  alkalmat  adó moz dulatot  tesz...  három  lépést  előreszalad és elgurítja  a  golyót. Utána még  féllábon áll  egy  jó  ideig,  majd  egy  előre  kiszámított  sasszélépéssel  befejezi  a  dobást,  a tapsokat  megköszöni  és  elindul  más  vidékek  felé.

Ö  volt  a  közönség  kedvence: a  mester- dobó.  Még  a  szomszéd  szobában  dolgozó mosogató  asszonyoknak  is  nagyon  tetszik a  sikeres dobás,  mert  az  egyik megszólal: — Te  Málcsi,  nem   láttad,  az  a  bajuszos kilencet  dobált.

Általában  mindenki  örül  a  szép  dobásnak csak  az  "állíttófiú“  nem,  akinek annál több   dolga  van,  minél   több   bábut  ledöntenek.

   Kuglizók

Valaki  érdeklődik  a sör  után,  amelyet  az érvényben  lévő kötelező’  jogszokások  alapján fizetni  kell  annak  a  tekézőnek,  aki  k ilencet  dob.  Felvilágosítják,  hogy  most  a közelgő osztrák-magyar tekeversenyre való tekintettel  sört  senki  nem  kap,  csak  felírják  a  téteket  és  majd  később  elszámolnak  vele.

Egy  borotválatlan,  villogószemű,  középkorú  úr  lép  hozzám.  Karonfog  s  villámgyorsan  beszélni  kezd:

—  Mit   szól   uraságod, micsoda  rem ek sport  ez  a  teke?  Nincsen  még  hozzá  hasonló nagyszerű  sport  a  világon.  Uram,  a kugli  nemcsak  a  testet   fejleszti,  hanem a    létekre    is   felem elő   hatással    van. Figyelje  meg  uraságod,  hogy a  kuglizók mind  nem esen  gondolkodó,  fenkölt  em berek  és  hogy ilyenek,  ezt  teljesen  a  kugli hatásának  tudom be.

Szenvedélyes  hangon,   élénken   gesztikulálva  legalább   még  tíz  percig  zúdítja rám  a  kugli  dicséretének  özönét.

Mikor  befejezte  a  szóáradatot,  megkérdezem  tőle:

—  Uraságod  is  kuglizik?

Rosszalóan  néz   rám  és  gyorsan  válaszolja:

— H ogy  gondol  ilyet,  az  én  korom ban? Én  csak  a  golyókat  és  a  bábukat   szállítom   a  kuglizóknak.

Már  nagyon  késő  este  van.  A  kuglizók is  elfáradnak.  Lassan  szállingóznak  hazafelé.   Az  ajtóban  megfordulok  és  köszönök:

— Jó  dobást...

— Jó dobást!  — hangzik kórusban  a válasz  s  gyors  léptekkel  megindulok  a  Király-utca  felé.

(r.  e.)

8 Órai Ujság, 1935. augusztus (21. évfolyam, 173-197. szám)1935-08-17 / 186. szám

A kugli-körképet zárjuk Szép Ernő megrendítő írásával:

A KUGLIZÓ.

Ha az élet örömeire gondolok, s eltűnődöm mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, a melyet kis lm koromból ismerek, a melyik a nagy fogadó udvarán volt a berena hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fagolyó gyors futását a pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilencz fabáb közölt, a tompa koppanást, a mivel nekiütődött a dob falának s aztán mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, a mivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, a hol az emberek mozogtak, a léczeken régi meg friss krétairások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilenczet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilenczet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év, hónap, nap, a hogy a történelemben a csaták ós a békekötések emlékét őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörös nyakú, nagy mészárosra, a ki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligencziára, a mely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arczukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, eziist óralánezok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a kaczagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál, karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket, a mint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, a ki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatíanúl gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak ós krajczárdk, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.
Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj, milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki és be a púpos pinczér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piacz felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ránczos gatya volt rajtuk, az intelligenczia meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a krigszpártinak . . .
A császárszakállas postamester nyolezat ütött, nyolez fabáb összedűlt, csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester pártja vigan kiáltozott, a nyolezat felírták, a császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymás után nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, a hogy az igazi királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőr kamásniban ós vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó sétált le az arczán s belebújt a gallérjába. Ha egyet szívott a czigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak bicziklije volt, mindenüvé bicziklin ment, néha körbe-körbe bicziklizett a piaczon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb kártyásról, billiárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.
Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy golyót, tapogatta, beczézte a két tenyerében, mig a szeme mereven és mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a czigarettát már letette az asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj hallatszott.
Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az intelligenczia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, a kinek senki se tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók hallgatva bújtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.

Szép Ernő. 

Akit komolyabban érdekel a téma, lapozza fel a
Mélyenszántó blogot

TABÁN ANNO GALÉRIA

Mikor kilenc évvel ezelőtt a főblog napi bejegyzései mellett nekiláttam a 
       Tabán Anno Galéria 
képeinek összegyűjtéséhez,hihetetlennek tűnt a cél, -az 1000 kép-de nekivágtam. Ennyi idő kellett hozzá ,de teljesült. A mai nappal túlléptük a bűvös számot,de a gyűjtés folytatódik, amíg kép is lesz....

1002.KÉP