KILENCET ÜTÖTT A GOLYÓ

    A kocsma már a (századfordulón) és a két világháború között is a társasági élet egyik legfontosabb terepe volt. Az emberek nemcsak inni jártak kocsmába, hanem beszélgetni, politizálni és játszani. Egy-egy kocsmát jól felszerelt intézménynek tarthatunk, ahol kártya, sakk, biliárd, kugli és teke kínálkozott játékul,újságok várták a látogatókat. Igen népszerű hely volt a Tabánban pl a"Felső-Avar",Avar Mihály vendéglője tekintélyes kugli pályával.

 A korabeli kávéházakban kötelező előírás volt minimum két billiárdasztal fenntartása(a kugli asztali változata) E kocsmák az 50-es években általában lezüllöttek, s egyszerű ivóvá, mint nevük is jelezte, italbolttá váltak.Szerte a hazában a kerthelyiségekben ,ahol elegendő tér állott rendelkezésre, a tulaj kuglipályákat állíttatott fel a nagyérdemű szórakoztatására, magasabb italfogyasztást-több bevételt remélve.
     De kevesen tudják, hogy
 a kugli játék vallási eredetű szórakozás, a résztvevők hitének erősítésére szolgált.

.Ha hinni lehet a Vendéglősök Lapja 1898 április 5.-i számában megjelent írásnak

(engedtessék meg egy kis elfogultság, miért ne hinnék, hiszen egyik szerkesztője nagyapám testvére, a későbbi híres nagyvendéglős és szállodatulajdonos Kaszás Lajos)*

A kuglijáték eredete

A kugli németektől ered, akiknek az kedvencz tavaszi mulatsága volt, de már kevesen sejtik, hogy ennek az egészséges, vidám és idegerősitő sportnak eredetileg vallásos jelentősége volt. A kuglijáték ugyanis hajdan a régi bálványoknak a diadalmasan előnyomuló kereszténység által való szét- zuzatását jelképezte. Egy ősrégi paderborni krónika szerint a paderborni kanonokok minden héten vasárnapon a kolostor udvarán egy czölöpöt állítottak föl, amelyre golyókká! dobáltak. A sajátságos szokást ünepélyes lakoma követte. 

Kuglizó-kisplasztika az 1930-as évekből

 Ugyenez a játék Hildeshainban és Halberstadban is szokásos volt. Itt azonban már egy fabábról van szó, melyet „pogány“-nak neveztek. Ez a báb jelképezte a bálványt, melyet a jámbor keresztény kezek által dobott golyók földönteni igyekeztek. A kolostorokból, hol a „pogány“ általánossá volt, a játék kivonult a polgári körökbe és az egész világon elterjedt. A bábok elszaporodtak, az eredetileg egy pogánynak lassankint nyolcz „czimborája“ lett és vallásos szempontból nagy elismerés jutalmazta az olyan embert, aki egy dobásra mind a kilencz bábot porba sújtotta.A kuglizás ma is legfőbb szórakozása a szerzeteseknek és alig van kolostor, melynek saját kuglizója ne volna.

*

Látogassunk hát el egy kuglizóba, magunkba szívni a hely hangulatát:

KILENCET ÜTÖTT

A  GOLYÓ...

Félóra  a  pesti kuglizók  főhadiszállásán

(Saját  tudósítónktól.)  

Tegnap  este  villamoson  utaztam  a  Nagykörúton  keresztül. Szembe  velem  két  fiatalember   ült,   akik olyan  hangosan beszélgettek,  hogy  akaratom  ellenére  Is  oda  kellett  figyelnem  társalgásukra.  Mivel  a  BSzKRT  jobb  szórakozásról nem  gondoskodik utasai számára, elhatároztam,  hogy  azzal   fogom   időmet elütni,   hogy   megpróbálom  a  velem  egy kocsiban   utazó   emberek   foglalkozását megállapítani.

Az  egyik  megszólalt:

— Te,  figyelted,  milyen  szépen  levágtam   a  múltkor  a  hideg  patkányt?

Lehetséges,  legalább  is  a  társalgás  után ítélve, hogy ez  a  fiatalem ber   talán   patkányírtó —  gondoltam.

— Az  semmi   —   szólt  a  másik.  — A m últkor  a  papa  egyedül  volt,  leütöttem és  leszúrtam   a  hideg  Emilt.

Rémült  borzadály  futott  végig  tagjaimon. Kétségtelen,  hogy  itt  valami  bűntény  történt;  Nem   volt   otthon   senki, csak  a  papa  egyedül,  leütötték  és  utána leszúrták a  hideg Emilt.

 Gangsterek  ezek, egész  biztos Ggangsterek  —  gondoltam.

— Mostnában azért  nem  vagyok  jó formában  —  modja  az  egyik.  — Nem mennek  jól  a  lökések.  A   legutóbb  például csak  húszat  tudtam   dobni.

'A  pálya

Most   aztán  már  fogalmam   sem   volt, hogy  kik  lehetnek  ezeik. 

Egyszerre,  mint villámcsapás  belémnyilalt   a   felismerés: kuglizók  lesznek  ezek,  semmi kétség:  kuglizók.  Úgy  látszik,  következtetésem  helyes volt,  mert  a  további  diskurzusból  kiderült,  hogy  a  két  fiatalember  kuglizó  és jelenleg  is  kuglizni  mennek. 

Megtudtam, hogy  az  előbb  rejtélyesen  hangzó „Hideg Emil"  meg  a  „Hideg  patkány"  kuglifigurák,megnyugodtam   és   elhatároztam, hogy követem  a  két  fiatalembert  a „Papa egyedül",   a „Hideg  Emil  és a.  „Hdeg P atkány“  birodalmába.

A  Teréz-körúton  szálltunk  le  és  befordúltunk  az  egyik  mellékutcába.  Hamarosan  ott  vagyunk  a  kuglizók  Mekkájában, az  első  m agyar  verseny kuglipályán.  Bemegyünk  a  fényesen  kivilágított,  körülbelül  30  méter  hosszú  terembe.

— Jó  dobást! — köszöntenek  bennünket mindenfelől.

—  Jó  dobást!  —  köszönök  vissza  félénken,  mert  a  nagy  nyüzsgés,  ami a teremben  uralkodik,   első   pillanatban  elkábított.

A  teremben   hallani  csak  akkor  lehet, hogyha  ordítanak,   mert a  golyók  olyan pokoli  berregéssel  és  zúgással  szaladnak ide-oda,   hogy  az  ember   majdnem    meg- siketül.  Fehérnadrágos,  féhéringes  és  fehércipős   férfiak   szaladgálnak   ide-oda. Tenniszezőknek   nézné   őket   az   ember, hogyha  nem  volna  mindegyikük  kezében egy-egy   irgalm atlanul    nagy   golyó.   A korlátnál   nagyszámú   közönség   nézi  a kuglizók,  vagy  másképen a  tekézők  munkáját.

Az  előbb   ismertetett   dresszben  most egy  feketchajú,   bajuszos  fiatalember  áll' neki  a  dobásnak.  Arekifejezéséböl  következtetni  lehet,  hogy  tisztában  van  azzal, hogy  figyelik  és  ezért  minden  mozdulatát előre  ki  fogja  számítani:  szóval  pózolni fog  egy  kicsit.

Úgy   is   történik.   Kezébe   vesz   egy golyót...  megemelgeti...   karjával  egy könnyen  félreértésre  alkalmat  adó moz dulatot  tesz...  három  lépést  előreszalad és elgurítja  a  golyót. Utána még  féllábon áll  egy  jó  ideig,  majd  egy  előre  kiszámított  sasszélépéssel  befejezi  a  dobást,  a tapsokat  megköszöni  és  elindul  más  vidékek  felé.

Ö  volt  a  közönség  kedvence: a  mester- dobó.  Még  a  szomszéd  szobában  dolgozó mosogató  asszonyoknak  is  nagyon  tetszik a  sikeres dobás,  mert  az  egyik megszólal: — Te  Málcsi,  nem   láttad,  az  a  bajuszos kilencet  dobált.

Általában  mindenki  örül  a  szép  dobásnak csak  az  "állíttófiú“  nem,  akinek annál több   dolga  van,  minél   több   bábut  ledöntenek.

   Kuglizók

Valaki  érdeklődik  a sör  után,  amelyet  az érvényben  lévő kötelező’  jogszokások  alapján fizetni  kell  annak  a  tekézőnek,  aki  k ilencet  dob.  Felvilágosítják,  hogy  most  a közelgő osztrák-magyar tekeversenyre való tekintettel  sört  senki  nem  kap,  csak  felírják  a  téteket  és  majd  később  elszámolnak  vele.

Egy  borotválatlan,  villogószemű,  középkorú  úr  lép  hozzám.  Karonfog  s  villámgyorsan  beszélni  kezd:

—  Mit   szól   uraságod, micsoda  rem ek sport  ez  a  teke?  Nincsen  még  hozzá  hasonló nagyszerű  sport  a  világon.  Uram,  a kugli  nemcsak  a  testet   fejleszti,  hanem a    létekre    is   felem elő   hatással    van. Figyelje  meg  uraságod,  hogy a  kuglizók mind  nem esen  gondolkodó,  fenkölt  em berek  és  hogy ilyenek,  ezt  teljesen  a  kugli hatásának  tudom be.

Szenvedélyes  hangon,   élénken   gesztikulálva  legalább   még  tíz  percig  zúdítja rám  a  kugli  dicséretének  özönét.

Mikor  befejezte  a  szóáradatot,  megkérdezem  tőle:

—  Uraságod  is  kuglizik?

Rosszalóan  néz   rám  és  gyorsan  válaszolja:

— H ogy  gondol  ilyet,  az  én  korom ban? Én  csak  a  golyókat  és  a  bábukat   szállítom   a  kuglizóknak.

Már  nagyon  késő  este  van.  A  kuglizók is  elfáradnak.  Lassan  szállingóznak  hazafelé.   Az  ajtóban  megfordulok  és  köszönök:

— Jó  dobást...

— Jó dobást!  — hangzik kórusban  a válasz  s  gyors  léptekkel  megindulok  a  Király-utca  felé.

(r.  e.)

8 Órai Ujság, 1935. augusztus (21. évfolyam, 173-197. szám)1935-08-17 / 186. szám

A kugli-körképet zárjuk Szép Ernő megrendítő írásával:

A KUGLIZÓ.

Ha az élet örömeire gondolok, s eltűnődöm mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, a melyet kis lm koromból ismerek, a melyik a nagy fogadó udvarán volt a berena hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fagolyó gyors futását a pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilencz fabáb közölt, a tompa koppanást, a mivel nekiütődött a dob falának s aztán mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, a mivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, a hol az emberek mozogtak, a léczeken régi meg friss krétairások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilenczet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilenczet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év, hónap, nap, a hogy a történelemben a csaták ós a békekötések emlékét őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörös nyakú, nagy mészárosra, a ki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligencziára, a mely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arczukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, eziist óralánezok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a kaczagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál, karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket, a mint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, a ki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatíanúl gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak ós krajczárdk, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.
Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj, milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki és be a púpos pinczér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piacz felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ránczos gatya volt rajtuk, az intelligenczia meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a krigszpártinak . . .
A császárszakállas postamester nyolezat ütött, nyolez fabáb összedűlt, csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester pártja vigan kiáltozott, a nyolezat felírták, a császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymás után nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, a hogy az igazi királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőr kamásniban ós vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó sétált le az arczán s belebújt a gallérjába. Ha egyet szívott a czigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak bicziklije volt, mindenüvé bicziklin ment, néha körbe-körbe bicziklizett a piaczon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb kártyásról, billiárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.
Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy golyót, tapogatta, beczézte a két tenyerében, mig a szeme mereven és mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a czigarettát már letette az asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj hallatszott.
Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az intelligenczia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, a kinek senki se tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók hallgatva bújtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.

Szép Ernő. 

Akit komolyabban érdekel a téma, lapozza fel a
Mélyenszántó blogot