1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2013. július 23., kedd

HAJDANVOLT TABÁNI BORMÉRÉSEK NYOMÁBAN 01.

HADNAGY utca 20

Blogunk április 25-én frissen fellelt képeket mutatott be a régi Tabánról
RITKÁN LÁTOTT TABÁNI FOTÓK címmel. Az alábbi kép is közülük való és eléggé érdekes, a Horgony utcába vezető lépcső mellett álló épületen ott a házszám és egy kereskedő cégtáblája, a kép aláírása szerint 1892-ből. No, ennek néztünk utána





A  BpCzímésLakjegyzék  szerint 1890 körül itt Nelkl Magdolna kávémérése működött, márpedig az oldalajtó reklámján borosüveg látható, tehát e cím alatt a fotó készítésekor bormérés volt. Akkor meg a dátum nem passzol. 1899-ben Weinstein Lipótné suszterájt nyitott e címen. 1903-04 –ben Sáfár Pál nyitott az épületben korcsmát, majd őt 1907 körül Minikusz Károly váltotta. bormérőként.  A Károly szó vége ott virít a cégéren.   Sáfár 1908-ban átpártolt a Fehérsas  tér 14 alá bormérésével és ugyanakkor a Hadnagy u 15 alatt is szerepel korcsmárosként. Mondhatjuk tehát, Minikusz Károly a mi korcsmárosunk, a fotón az ő bormérése lett az utókornak megörökítve. A dolgot bonyolultabbá teszi , hogy 1912-ben a bormérés pultja mögött már Balla Károly mérte a budai vöröst, így az ő neve is lehet a cégéren. 1916-ban még szerepel a címjegyzékben.

 Az első világháború után  nem nyílt több kereskedés az egyre romló állagú épületben. 1933-ra a lépcső már nem vezet sehová, belepte a gaz  és a gázlámpa is eltűnt a falról. Megérett a bontásra.
Hát eddig jutottunk....


Bontás előtt(Turmayer Sándor festménye)

kassius

2013. július 22., hétfő

DUGOVICS TITUSZ, AVAGY DÖBRENTEI GÁBOR TÉVEDÉSE

1456. július 21. 

 Dugovics Titusz hősi halála – a legenda szerint
Szerző: Tarján M. Tamás




„Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe […] Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.”
(Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei)

1456. július 21-én hajtotta végre állítólagos hőstettét Dugovics Titusz, aki a közismert történet szerint Nándorfehérvár ostroma alatt a mélybe rántott egy török harcost, hogy megakadályozza a lófarkas zászló kitűzését. Dugovics halála a 18-19. század fordulójától a hősi önfeláldozás egyik legismertebb példájának számít a magyarság emlékezetében, a híres vitéz azonban valójában csak több száz évvel az ostrom után „született meg.”

Dugovics Titusz történelmünk legismertebb alakjai közé tartozik, ugyanakkor nándorfehérvári hőstettén kívül vajmi keveset tudunk róla. A Vas megyében található Nagysimonyi híres szülöttei között tartja számon a férfit, ám azzal kapcsolatban, hogy Dugovics mikor és milyen családba születhetett, illetőleg hogyan élt, a falu népe is csak találgatásokkal szolgálhat. Sokan tudni vélik, hogy a végvári vitéz már az 1444. évi vesztes várnai csatában is Hunyadi mellett harcolt, és a törökverő vezért követve került később Nándorfehérvárra, ahol oroszlánrészt vállalt a győzelem kivívásában. Mint ismeretes, II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva-parti erősséget, melyet előzetes tervei ellenére végül nem tudott ágyútűzzel és kiéheztetéssel elfoglalni, mivel táborában járvány tört ki. A várvívás mielőbbi befejezése érdekében a szultán július 21-én általános rohamot vezényelt Nándorfehérvár maroknyi védői ellen, akik valóban csak páratlan hősiességük révén tudták visszaverni az oszmán túlerőt.

A közismert legenda ezt az érdemet elsősorban Dugovics Titusz nevéhez köti, aki a nevezetes napon állítólag az egyik tornyon teljesített szolgálatot. A történet szerint a küzdelem tetőpontján egy török harcos felhágott a vár fokára, és arra készült, hogy kitűzze a lófarkas zászlót, amit Dugovics élete feláldozásával akadályozott meg. A magyar vitéz magával rántotta ellenfelét a mélybe, halálával pedig döntő érdemeket szerzett Nándorfehérvár megtartásában, hiszen lobogójuk látványa lelkesedéssel tölthette volna el az egyre csüggedő ostromlókat. Dugovics hősiességének hála a roham kudarccal zárult, másnap pedig Kapisztrán keresztesei és Hunyadi katonái egyesült erővel elűzték II. Mehmed seregeit a vár alól.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezt a történetet szinte minden magyar ember ismeri, Dugovics Titusz históriájának valóságalapjáról azonban sokat elárul, hogy hősünkről az időben visszafelé haladva egyre kevesebbet hallhatunk. A Hunyadi Mátyás király (ur. 1458-1490) és II. Ulászló (ur. 1490-1516) szolgálatában álló – tehát kortárs – Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című művében megemlíti ugyan ezt a hőstettet, ám a vitéz nevét már nem árulja el; mindemellett beszámolójának hitelességét csökkenti, hogy Jajca 1463. évi ostrománál ugyancsak ír egy férfiról, aki a mélybe rántott egy lófarkas zászlóval felfelé kapaszkodó török katonát. Az utóbbi esetet egyébként egy kortárs szerb krónikás, Konstantin Mihailovic is megörökítette, tehát ha engedünk a gyanúnak, hogy Bonfini csupán egy vándormotívumot alkalmazott művében, akkor annak valós gyökerét inkább a boszniai vár ostrománál kell keresnünk.

E történet kapcsán egyébként az is elgondolkodtató, hogy A magyar történelem tizedeit utólag – többek között – Zsámboki János, Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós is felhasználta, az önfeláldozó vitéz hőstettét viszont egyikük sem találta említésre méltónak. Bonfini után a motívum egy Johannes Dubravius nevű cseh krónikás 1552-ben keletkezett munkájában bukkant fel – a katona természetesen ebben a beszámolóban cseh nemzetiségű volt –, Magyarországon pedig egészen a 18. század végéig nem került sor felelevenítésére. Újfent gyanúra ad okot, hogy ekkor sem a tudományosságra törekvő történetírók, hanem sokkal inkább a szórakoztató céllal kiadott ismeretterjesztő művek szerzői mesélték el a rejtélyes hős történetét, akit hol Jajca, hol Nándorfehérvár ostrománál szerepeltettek, és alkalmasint meg is neveztek. A szepesi származású Johann Karl Unger például Hans Körmend – azaz Körmend János – névvel illette balladája főhősét, magyarán Dugovics Tituszról egészen a 19. század elejéig senki nem hallott.




       Wagner Sándor :Dugovics Titusz önfeláldozása


Dugovics csak azután lépett a történelem színpadára, hogy Döbrentei Gábor 1824-ben cikket jelentetett meg a Tudományos Gyűjteményben, melyben látszólag igazolta az ekkor már szélesebb körben ismert legenda valóságalapját. Mint látható, a Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta címet viselő dolgozat meg is nevezte a hőst, akinek létezésére egy vasi nemes, Dugovics Imre szolgált bizonyítékokkal. A nándorfehérvári vitéz állítólagos leszármazottja legelőször egy 1459. évi oklevelet mutatott Döbrentei számára, melyben Mátyás király Titusz hősiessége jutalmául fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony vármegyében található Tejfalut. Az addig ismeretlen hős személyazonosságát látszólag egy 1588. évi okirat, valamint Bercsényi egyik menlevele is igazolta, hiszen mindkét dokumentum megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt. E bizonyítékok együttesen meggyőzték Döbrenteit, a dolgozat nyomán pedig az önfeláldozó vitéz tette a hazaszeretet nagyszerű példájává vált; a hős népszerűségét tovább növelte, hogy 1859-ben Wagner Sándor pompás festményen örökítette meg a híres jelenetet.

Dugovics Tituszt tehát az 1820-as évek közepén végre sikeresen felfedezték, ez azonban nem jelenti azt, hogy a nándorfehérvári hős valaha is létezett volna. A történet hitelességével kapcsolatban már Rácz György és Engel Pál is kritikát fogalmazott meg az 1990-es évek végén, Szőcs Tibornak a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent 2009-es dolgozata pedig gyakorlatilag eldöntötte a kérdést. A tanulmány szerzője mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy Dugovics Tituszt Döbrentei Gábor előtt egyetlen író sem említette meg, de az a körülmény is kételkedésre adott okot, hogy az 1820-as években Dugovics Imre arra kényszerült, hogy igazolja családja nemesi származását.

A gyanú csak fokozódott, miután a Döbrenteinek bemutatott három dokumentumot eredetvizsgálat alá vetették: ennek során az adománylevél közönséges hamisítványnak bizonyult, de a kutatók a másik két oklevéllel kapcsolatban is komoly aggályokat fogalmaztak meg. A kemény ítéletet azzal indokolták, hogy a Dugovics Imre által bemutatott dokumentumokban teljesen szükségtelen volt a neves ős, Titusz megemlítése, ráadásul a família csak a 17. században szerzett nemesi rangot. A nándorfehérvári vitéz személye tehát egy státusát féltő kisnemes igyekezetéből és egy gyanútlan kutató szorgalma révén született meg, Dugovics önfeláldozását azonban mégsem nevezhetjük fikciónak; a török katonát mélybe ragadó vitéz alakja valamennyi keresztény védő hősiességét szimbolizálja.

Forrás:Rubicon.hu

2013. július 21., vasárnap

MEGSÁRGULT FOTÓK ANNO 1900-1930


     Látkép a Gellérthegyről 1920-as évek



                Festő a Tabánban


      Bontás közben.................


Holdvilág utca Egy híres fotó 1930-ból
Holdvilág utca  napsütésben

        Árok utcai hangulat

ÚJ FESTMÉNYEK A TABÁN ANNO GALÉRIÁBAN





















A KADARKA FELTÁMADÁSA

KADARKA
A Kadarka igazi „Hungaricum”-nak számít.

Hazánkba a török birodalom elől menekülő és az azokkal együtt érkező szerbek hozták be a balkánról. Neve után következtetve, Skutari vidékéről származik, mivel Skutari és a Kadarka neve szerbül egyaránt Skadar, így valószínűleg innen ered magyar neve is. Népiesen Törökszőlőnek is hívják. Sokoldalúsága miatt az alföldi bortermelők legkedveltebb fajtája. Igénytelen, bőtermő s mindezek mellett jó minőségű bort ad, pld. Szekszárdon, Villányban. A feldolgozás módjától függően vörös, esetleg fehérbort is készíthetünk belőle. Különleges fűszeres illata és zamata kiemeli a többi vörösbor közül. A Kadarka különös érdeme nagy extrakttartalma. Savai kissé élénkek. A gyorspréselésű Kadarkából színtelenítéssel fehérbor is készíthető, de ez önállóan nem kerül kereskedelmi forgalomba.

A hungarikum mibenléte



Vitathatatlan, hogy a bikavér és a kadarka sikerre ítélt hungarikum lenne, ha az egyiknek a nevét, a másiknak pedig a létét nem tette volna tönkre a szocialista rendszer. A bikavér a mögötte lévő legendákkal már megteremtette egyszer a saját imázsát, a kadarka pedig európai ismertséget hozott Szekszárd városának.

Mindkét esetben az egyediség az érdekes. A bikavér olyan jól eltalált cuvée volt, amilyet nem tudott rekonstruálni a Nyugat, holott a legtöbbször egyszerűen több kékszőlő fajta vegyes szüretével állították elő. De a véletlen igazán karakteres bort hozott létre.

A kadarka ma is azzal különül el a „francia világfajtáktól” (hogy értsük: a francia eredetű, de a világban mindenütt ismert és majdnem minden bortermő vidéken létező szőlőktől), hogy egészen más, különleges íz és aroma jellemzi. A jó kadarka mellé az igazi borértőnek nem kell odarakni egy cetlit, amin az áll: „vigyázat, ez a bor meglepően fűszeres, pedig inkább könnyűnek mondható.” Azért nem kell ez a segédlet, mert a kadarka önmagában, kommentár nélkül is elegáns, kedves és különleges bor. Olyan, amiről senki sem feledkezik meg, ha egyszer már kóstolta.



Nézzünk mélyen a lelkiismeretünkbe! Jó cabernet, szép merlot, izgalmas pinot noir annyi van, mint égen a csillag. Nem is jegyezzük meg őket igazán. De ha összefutunk egy telten is kedves kadarkával, egy ropogósan ízes ezerjóval vagy egy hajnali szőlőfürtre emlékeztető leánykával, akkor azt alaposan bevéssük emlékezetünk jegyzetlapjaira.

Ez a recept nincs messze a hagyományos, gránátvörös színű szekszárdi bikavértől, mivel az a kékfrankos, a merlot és a kadarka jó tulajdonságai révén volt oly karakteres, fűszeres, zamatos és testes. Mint láthatjuk, a modern kor egyedül a cabernet sauvignont építette be a cuvée-be, a merlot pedig a múltból maradt ránk.

Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk a „hagyományos” vagy a „történelmi” jelzőkkel, mivel a bikavér első leírásai a 19. századból valók, s az egri Grőber Jenő személyében e század végén lépett színre az első tudatos bikavér készítő, aki külön ültetvények külön szüreteiből állította össze borát. S ha már itt tartunk, jeleznünk kell, hogy akkoriban Egerben is a kadarka játszotta a főszerepet, amihez kékfrankos, medoc noir és oportó, néha cabernet költözött a palackba, sőt a 19. században több helyen még csipetnyi ottonel muskotályt is szűrtek a házasításba.

Ha a még régebbi múltba nézünk vissza, az is kiderül, hogy hazánkban csak a 16. században kezdtek el vörösbort készíteni, mert a török elől menekülő délszlávoktól ekkor lesték el őseink a héjon erjesztés tudományát, s ekkortól terjedt el Egerben, Budán, Villányban és Szekszárdon a vörösbor kultúrája.
A középkori bikavér, ha egyáltalán annak nevezték, minden bizonnyal vegyes szürettel jött létre. Akkoriban a kereskedelembe kerülő bor márkája azonos volt a származási hellyel. Így ittak az emberek jó szerémit, sopronit, tokajit, ménesit vagy szekszárdit. A 19. századtól vált érdekessé, de csak a filoxéra vészt követő nagy újratelepítés (1880-1910) után lett elterjedt a termőhely és a fajta beazonosításának igénye. A márkaépítés végül is ekkor vette kezdetét, még ha nem is volt tudatos. Ma újra él a bikavér márka, viszont a legfontosabb dolgok, a piacra is hatást gyakorló tartalmi elemek még nincsenek véglegesítve. Már megszületett a termék klasszifikációja, védett eredetű a bikavér, így várhatóan rövidesen a borászatok termékpiramisán is elfoglalja az őt megillető helyet.

A kadarka önmagában is izgatja a burgundin nevelkedett külföldieket. Magam mutattam már kadarkát francia, német és norvég borszakértőknek, s mindegyikük elalélt a gyönyörtől. Általában igaz, hogy a francia világfajtákban otthonosan mozgó borivókat lefegyverzi a kadarkánk gyümölcsös fűszeressége, mert a hozzá hasonló pinot noir gyümölcs jegyei közvetlenül érvényesülnek, a kadarkáé pedig e paprikás „szűrőn”, közvetítőn keresztül.



Kadarka

A legelterjedtebb s legkitünőbb magyar kékszőllőfajta, amelynek leve főalkatrészét képezi a leghiresebb magyar vörös boroknak, minők az egri, szegszárdi, budai, ménesi, visontai, villányi. Levelei nagyok, alul szőrösek; fürtje nagy, gúlaalaku, rövidnyelü; bogyói középnagyok, gömbölyüek, vékonyhéjuak, levesek. Késői érésü, azért nem jó fekvésben silány bort ad, míg jó fekvésben nemcsak sok, hanem kitünő bort, néha aszut (p. Ménesen) szolgáltat. Hazánkban legtöbb helyén rövid metszésben műveltetik. A K.-nak sok változata ismeretes hazánkban, igy a him K., a nőstény K. (laza fürtü), a rugós K., a bolond K. (Szegszárd), a lúdtalpu K. (Eger), a török K. (Visonta). Az Alföldön a K.-t fekete dinkának, Biharban fekete jeneinek, a Tótságban skadarkának, Szerbiában (Negotin mellett) cedierskának nevezik. A K. állítólag Skutariból került hazánkba s tőlünk terjedt el Szerbiába, hol a hires negotini vörös bort szintén e fajta szolgáltatja. Ismeretes egy fehér K. szőllőfajta is.

Pallas nagy lexikona


Miért szorult vissza a Kadarka telepítése?

Azért, mert ez a szőlőfajta gyalogművelésre alkalmas, a nagyüzemi szőlőtáblákon egyeduralkodóvá vált a magas művelés. A vincellérek szemében rontotta a Kadarka értékét a téli és tavaszi fagyokkal szembeni érzékenysége, a fürtök késői érése, a bogyók rohamos rothadása és - egyes évjáratokban - a bor színének gyengesége is.



Pedig a Kadarkának vannak jelentős értékei is! Jellegzetes, fűszeres illatú, mással össze nem téveszthető rozé bor állítható elő belőle. Könnyed, a kor szellemének megfelelő. A tőkéje igénytelen, még a futóhomokot is jól hasznosítja. A kis területű szőlőskertekben fedéssel megvédhető a téli fagyoktól és az optimális érési időben szüretelve a rothadás se tesz benne kárt.

A szőlőskertekben és a borfogyasztók asztalán helye és jövője van a Kadarkának!
Dr. Bálint György

Kadarka Kör

2009-ben mintegy négy esztendeje megalakult Budapesten a Kadarka Kör. Az asztaltársaság, amelynek tagjai, hozzáértő borbarátok, azt a célt tűzték ki maguknak, hogy elősegítik a majdnem lehetetlent lehetővé tenni: újra teremteni a város hajdan híres-neves borát, a Budai Vöröst.

Lépésről-lépésre haladnak is szépen immár a kadarnagysádok és kadarnagyok az eleinte sokaknak talán csak délibábnak tetsző program tényleges megszületése felé, bizonyítva, hogy kellő elszántsággal még egy semmiféle hivatalos rangot sem élvező, igazi civil formáció is lehet hatékony (sőt).

Már az első percekben evidencia volt, hogy a klasszikus Budai borvidéken (újra)telepített szőlőskert(ek) nélkül, fizikai lehetetlenség a célhoz, a kívánatos bor újra születéséig elérni, s hogy kedvet csinálni ehhez a telepítéshez a mára villákkal sűrűn benőtt hegyoldalakon csakis valamilyen hatékony és látványos marketing akcióval lesz lehetséges.

Ez az akció pedig Kadarakáink Kertjének kialakítása, amelyhez meg is találták az ideális terepet: Jókai Mór egykori szőlőskertjének parlagon heverő néhány tized hektárját, ahol, idén decemberre, amikor, ha akarja, a kör alapításának a harmadik évfordulóját ünnepelhetné, már mintegy nyolcszáz kadarka oltvány bujik meg a felcsirkézett föld kupacai alatt, hogy jövő tavasszal hozzáfogjon mindegyik a maga munkájához, nyolcszáz darab bakműveléses tőkét fejlesztve-növelve magából.






                        A Kadarka Kör  szüreti képei 2012-ből



Hogy miért kadarka? A históriai kutatások bizonyítják: ez a hozzánk a Délvidékről érkezett, hatszáz esztendeje magyarnak tekinthető fajta adta a Budai Vörös legmarkánsabb és meghatározó összetevőjét, abban a kékszőlő-együttesben, amelyből annak idején drágán árult nedűjét préselték. És hogy miért Kadarkáink Kertje? Több mint húsz kadarkás szőlész-borász (a fajta újabban örvendetesen hódítja vissza hajdani presztízsét és közkedveltségét a borbarátok körében) Egertől Bajáig, Szegedtől Ballószögig, Villánytól Ménesig szállították ide a dülőikről gyűjtött-nevelt oltványokat, betelepítendő a területet

Forrás: http://bor-neked.hu/szolofajta/kadarka

http://elitbor.hu/oldal/A-kadarkarol

http://kadarkakor.hu



kassius


2013. július 20., szombat

NOSZTALGIA ÉS GICCSMÚZEUM



Aki manapság Keszthelyre téved, elámul a látványon, amely a Festetich-kastélynál végződő sétányon tárul eléje. A belvárost a tíz évvel ezelőttihez képest mintha kicserélték volna.Nyüzsögnek  a nyaraló , sétáló, odalátogató vendégek a pompásan felújított házak, elegáns üzletek között. Aki netán nosztalgiázni akar, azt is megteheti. A sétány közepén kis múzeum, amely belül meglepően nagy  és igazán gazdag a bemutatott gyüjteménye is. Itt minden megtalálható a 100 évvel ezelőtti mindennapok használati tárgyaiból, csecsebecséiből hatalmas választékben. A hat kisebb-nagyobb helyiségből álló múzeum szó szerint padlótól plafonig zsúfolva van , sőt a plafon is tele van képekkel, plakátokkal, lámpákkal ,csillárokkal   Néhány porcelánfigurában  meg nagyanyáink giccsgyüjteményére ismerhetünk. Vétek kihagyni ottjártunkban  a gyüjtemény megtekintését.
A múzeum honlapja korántsem adja vissza a kiállított tárgyak gazdagságát:
                       NOSZTALGIA és GICCSMÚZEUM


                   Részlet a kiállításból:   Szódásüveg gyüjtemény

kassius