Zeke Gyula írása
Örömmel fedeztem fel az írást a Budapest folyóirat archivumában mint újdonságot,pedig már azt hittem mindent tudok Poldi bácsi vendégkönyvéről.
A vendégkönyv másolata nekem is megvan, nagy becsben tartom.Hogy miképpen jutottam hozzá? Most is csak azt válaszolhatom,amit 2010-ben a Petőfi Irodalmi múzeum szerkesztőjének kérdezősködésére :
-Poldi bácsi dédunokájától kaptam ,ugyanattól,aki az Amerikából visszakerült eredeti példányt a múzeumnak adományozta. Sajnos,a múzeum terve a vendégkönyv kiadásával azóta sem valósult meg, valószínűleg pénz hiányában.
A spanyolviaszról mindig utóbb derül ki, hogy más is felfedezte már. Sebaj, az örömöt utólag senki nem veheti el tőlünk, és a Szeptember végén-nek is mindig van első olvasója. Szóba akartam voll hozni a szomorúságomra sok sebből vérző Márai-életmű egyik támadhatat-lan. harmadszori olvasásra is letehetetlen darabját, az 1972-es Föld! Föld!... címűt, amelyet — az Akadémia és a Helikon Kiadó gondozásában — 1991 óta tarthat a kezében a hazai olvasóközönség, s amelyet bízvást ajánlhatok a túlságosan is régi módon serkenő ifjúság figyelmé-be a magyar szellemi és politikai mentálhigiéné kézikönyvéül. A 292-29.'}.-ik oldalon Krausz Lipót, az akkor már a Tabánnal együtt jó tíz éve nem létező Mélypince vendéglőse 1944. március 19-i, Márainál tett látogatásának történetét találjuk. Azt meséli: Poldi bácsi — mint még élő egykori törzsvendégére — rá akarta hagyományozni híres vendégkönyvét, amelyet ő avval utasított vissza, hogy nála sem lenne jó helyen. ,,Két címei mondtam — írja ahol talán biztonságosabban megőrzik az albumot. Később megtudtam, egyiket sem kereste fel - az album vele pusztult, amikor a közeli napokban elvitték feleségével, Poldi nénivel együtt az újlaki téglagyárba, s aztán onnan tovább, a lengyelországi. megsemmisítő telepre."
Nem így volt. újságoltam volna örömmel, Krausz Poldi és a Lina néni (így szólították) is túlélték a halál évét, és megvan a vendégkönyv is. közgyűjteményben méghozzá, 1979 óta a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezt újságoltam volna tehát, Csordás Lajos azonban már megtette ezt a Népszabadság 2002. jú-nius 25-i számának 28. oldalán (Krausz Poldi és a Mélypince legendája). Segítője — épp, mint nekem most — Kürti György, Krausz Lipót Budapesten élő unokája volt, aki — épp, mint nagyapja a vendégkönyvet — figyelmes gonddal gyűjtött és őrzött évtizedeken át minden, a Mélypincére vonatkozó írást, és fontos információkkal szolgált a család történetéről. (Ezúton köszönöm meg a segítségét s a vele való találkozás élményét.) Gyermekként sok időt töltött a Mélypincében. kilencéves volt a lebontásakor. Bizonyosan az utolsó szemtanú, aki szót és tekintetet válthatott Krúdyval. Szép Ernővel, Máraival, Szerb Antallal, Székely Mihállyal és mind a jeles és jeltelen törzsvendégség rég elhalt (vagy megölt) tagjaival.
Leletté e mai írásban így nem az a Dutka Mária (feltehetőleg a költő, s nem mellesleg Mélypince-törzsvendég Dutka Ákos lánya) tollából származó interjú lett, amelyet magam találtam meg a Supka Géza szerkesztette Világ 1947. május 13-i számának 2. oldalán (Szindbád a Mélypincében. A lábán utolsó emlékeit a Szövetség utcában őrzi Poldi bácsi), hanem maga a vendégkönyv.
A vendégkönyv, amelyet kézbe véve szokatlan lelkiállapot vett erőt rajtam, miközben lassan lapozgattam: mintha lenne túlvilág. Am mielőtt elmondanék róla és idéznék belőle egyet s mást, két észrevétellel hozakodom elő.
Az 1956 szeptemberében elhunyt Krausz Lipóttal a Mélypince bezárását és lerombolását követő bő két évtizedben több interjú is készült, illetve több írás is szóba hozta a személyét. Sokan ismer-hették is még a háború után, illetve le-hetett tudomásuk róla, hogy túlélte. Keller Andor 1954-ben írt róla. (Egy képeslap mellé. Emlék Krúdyról. Művelt Nép, 1954. augusztus 8.)
A Mélypincét és kivált Krúdyt övező
— természetük szerint legendává épülő
— történetek valóságtartalmát azonban nem könnyű kihámozni. Szinte nincsen két szerző vagy akár ugyanannak a szerzőnek két írása, akik vagy amelyek azonos módon adnának tovább egy-egy esetet. Sem a hely nem engedi meg, sem e cikk műfaja nem teszi lehetővé, hogy közülük akárcsak egynek is alaposabban a nyomába eredjek — ez egy komolyabb tanulmányba kívánkozó munka lesz —,
óvatosan adom hát tovább a Mélypince kettős — hagyományos tabáni és művészkocsmai — arculatát megalapozó történet leghitelesebbnek látszó, a fönt említett interjúból származó változatát.
„Egy szép nyári éjszaka, 1918-ban -emlékszik vissza Poldi bácsi —, még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő holdvilág fénye egy gyönyö-rű szál barna férfit és egy alacsonyabbat világított meg előttem, akinek ezüstös Jürtjei a homlokába hulltak. Egy bará-tom társaságában érkeztek, ő odasúgta nekem: »Ez Krúdy Gyula és Bródy Sándor. « - Krúdy szelíden végignézeti rajtam és odafordult Bródyhoz: »Sándor, ide fogunk járni mindig. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord. Ilyet se láttam vagy húsz éve.« (...) Bródy és Krúdy után szinte sereglettek hozzám az írók, művészek, tudósok a Mély Pincébe — meséli tovább könnybe lábadt szemekkel."
Az idézet első leiét Krúdy Zsuzsa is hozza egy cikkében (Krúdy intelmei. Vasárnapi Hírek, 1991. október 20., 18. p.), anélkül azonban, hogy a forrását megadná.
Érdemes szóba hozni azután a nevezetes Mélypince-képeslapot is, amelyet mások mellett Kellér Andor és Csordás Lajos is egyedi darabnak tüntetnek fel írásaikban. Nos, egészen bizonyosan nem az. Krúdynak a képeslap hátoldalán olvasható sorai („Bizonyítvány. Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula Budapest 1931. május 21.") nem csupán szóról szóra, de írásképükben is azonosak az írónak a vendégkönyv 10. oldalán látható soraival. Nyomatként kerültek tehát a képeslapra, Szántó András gyűjtő barátom információja szerint igen kis példányszámban. A feltehetőleg Krúdy 1933. május 12-i halálát követően, ám meglehet, hogy már a Mély-pince október 2-i bontása után nyomott képeslappéldányok többsége híján van a Krúdy-nyomatnak.
Örömmel adhatom végül hírül olvasóinknak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Varga Katalin irodalomtörténész gondozásában fakszimile formában kiadni készül a Mélypince vendégkönyvét. Jelen írás tehát afféle olvasói előkészület is a jeles alkalomra, melynek eljövetelét csak a szükséges — nem csekély összegű — pénz előteremtése késleltetheti. (Ha e jelzés olyan olvasóra talál, aki tehet valamit az ügyért, annak a szerző örülni fog.)
A vendégkönyvet Krausz Lipót 1931. május 23-i, Gyermekeimnek! című beegyzése nyitja meg. Nem ez a nap tekinthető ugyanakkor a tényleges kezdetnek, a már idézett Krúdy-mondat mellett más, korábbi bejegyzés is található benne. A bordó, vászonkötésű könyvecske ugyan 85 számozott oldalpárt tartalmaz, ám a beírások nem időrendben követik egy-mást. Poldi bácsi magával vitte az albu-mot Pestre, az Izabella téri új vendéglőbe is. A legkésőbbi bejegyzés 1936. november 30-i keltezésű.
Többféle színű tintával és ceruzával rótt sorok, fűzfavers és puszta aláírás, rajz és próza-bolondozás, kotta és tan-párbeszéd, bökvers és anekdota, német és magyar nyelvű, férfitól és nőtől származó beírás egyaránt fellelhetők benne, a szövegek egy része nem könnyen olvasható, a szereplők kiléte nem egy esetben nehezen lesz megállapítható. Fotóink mindebből csupán ízelítőt adnak.
S álljon itt befejezésképp ama bevezető, amely kedves nyelvi zökkenőivel is szívszorító dokumentuma annak, mi volt ez a város, és annak, milyen mélyre süllyedt a következő évtizedekben:
„Gyermekeimnek!
E könyv, ha majdan nem leszek többé, emlékeztessen arra titeket, hogy apátok egyszerű kis tabáni Mély Pincze vendéglőjében 1918 óta a Társadalmi és Szellemi élet kiválói között kik részben törzsvendégek részben vendégként fordultak meg, és büszkén hirdetem, hogy valamennyi vendég megbecsülését és szeretetét bírtam. Ezért is, ha már anyagi javakat nem hagyhatok rátok, ezzel a könyvvel majdan büszkén odaállhattok ember és világ előtt hogy apátok a Poldi bácsi és anyátok a Poldi néni mindenkitől szeretve és tisztelve voltak."
Zeke Gyula írása
Forrás: Budapestfolyóirat/archivum/2006/3. szám
Fotók: tabán-anno fotoarchívum
Csekkold az oldalt: https://tarsadalom-ismeret.blogspot.com/
VálaszTörlés