nemeslelküségben: mindegyik le akar mondani a másik javára a tolvajokról. Furcsa az, ha egy magyar ember fest egy zseniális képet, mindjárt megteszik
„osztrák festő”-nek, de nincs rá eset, hogy egy-egy hazai gonosztevőnket hasonlóképp okkupálnák. Mi ezt nem igen viszonozhatjuk, mert ellopni való
hires emberük vajmi kevés van az osztrák sógoroknak, ellenben akasztani való Schenkekkel fölös számban dicsekedhetnek.
Beszéljünk tehát, a divatnak hódolva, mi is a tolvajokról, nem a nagy tolvajokról, hanem a kicsinyekről, kik tudvalevőleg nyakoncsipetnek, s igy nem oly
titokzatosak, mint amazok.
Nem is a kicsinyekről, csak kicsinyről, nem is tolvajról, hanem utonállóról... az én saját utonállómnak szentelem ezt a tárcát, kárpótlásul, mert egykor
megtagadtam tőle.
Egy éjjel gondolatokba és adósságokba merülve ballagok hazafelé a Stáhly-utcán. Szomoru vidék; határai egyik oldalon a Rókus, jajgató betegeivel,
másik oldalon a halottas kamara, hallgató halottaival. Ez a két első stáció, harmadik a - temető.
Éppen éjfélt ütött a Rókus templomtornyában. Egyszerre egy hiányosan öltözött alak elejbém toppan:
- Kérem, hány óra?
Figyelmeztettem őt a toronyóra üdvös intézményére, s ama reményemnek adtam kifejezést, hogy tán csak nem süket?
Ő biztosított róla, hogy fülei kifogástalanok, s ujólag azt a kivánságát fejezte ki, hogy szeretné magát az én zsebórámon tájékozni az idő állásáról.
Figyelmeztettem őt e kivánság káros következményeire.
Ő megfogta a balkaromat. Jó marka volt, két hétig kéklett, zöldült és feketéllett a helye.
- Ide azzal az órával.
Ez legalább őszinte nyilatkozat volt. Beláttam, hogy kötelességem hasonló őszinteséggel felelni.
- Tessék! - és azzal rövid, de vastag botommal ugy vágtam fejbe, hogy hátralépett.
Ki kell jelentenem, hogy nem azért vágtam fejbe, mintha a megsántulástól akartam volna őt óvni; de a fejét éppen közel tartotta hozzám, s ez volt a
legkényelmesebb ütés.
Ő megvakarta a fejét, s kijelenté, hogy kés is van nála, rögtön meg is mutatta, s fenyegetett, hogy majd mindjárt ő fogja nekem megmondani, hogy hányat
ütött az óra.
Én ezt nagyon szerettem volna tudni, már csak azért is, hogy az órámat a szerint igazitsam. A botot kezembe vettem, s várék.
Egyszerre csak elteszi a kést s azt mondja:
- Adjon uraságod egy forintot.
- Nem én!
- Hát egypár szivart.
- Nincs.
- Akkor kérek egy kis tüzet.
- Nesze! - s odadobtam neki egy skatulya svéd gyujtófát.
Ő fölvette, rágyujtott egy virginiára, s azzal köszönés nélkül eltávozott (Az udvariatlan.) A kis sétatér fái közt eltünt.
Tovább ballagtam.
A Stáhly- és Rökk Szilárd-utca sarkán állt ujra egy gyanus alak. Már éppen fejbe akartam ütni, mikor a hold egy téveteg sugara megvillantá a mellén
levő pléhtáblát: rendőrbiztos volt.
- Miféle veszekedés volt az ott a Stáhly-utcában? - kérdé.
- Semmi! Csak egy ur kérte az órámat, de nem adtam neki.
- Ki volt az az ur?
- Nem cseréltünk vizitkártyát. Azt hiszem, egyszerü utonálló.
- Tehát küzdelem is volt?
- Amennyiben fejbeütöttem.
- Nagyon megsebesült?
- Ki? én?
- Nem, az „ismeretlen tettes”.
- Meglehet, de nem láthattam, mert elszaladt. Ajánlom magamat, biztos ur.
- Kérem, tessék velem jönni.
- Csak nem kisér be?
- Nem, de jegyzőkönyvet kell fölvenni a tényálladékról.
- No jó.
Elmentünk a józsefvárosi kapitányságra, s csak jó két óra mulva, megnyaggatva kerültem haza. Ez eset óta mindig megijedek, valahányszor éjjel -
rendőrrel találkozom.
Rákosi Viktor (Sipulusz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése