KRÚDY ÓBUDÁJA

KRÚDY GYULA ÓBUDÁJA

Nemere József (1966)

A Császárfürdőnél végződik az országút és ott elkezdődik az Újlak nevű városrész. Ez a környék ugyan valamikor közigazgatásilag a főváros harmadik kerületéhez, Ujlak-Óbudához tartozott, de felerész Újlakkal együtt már régen a második közigaz­gatási kerülethez csatolták. Amikor azonban elindulok Krúdy Gyula Óbudáját felkeresni, mégis a gyógyudvar hatalmas platánfái alatt lépek be a múlt kárpitja mögé. A Császárfürdőt ugyanis megemlített föld­rajzi helyzete dacára általában Óbuda kezdetének tartották, talán azért, mert az előtte elvonuló Frankel Leó utcát valamikor Óbudai főutcának nevezték. Bizonyság erre Halász Gá­bor 1935-ben írt, Vázlat Óbudáról cí­mű kitűnő tanulmánya. Szerinte hol is kezdődik Óbuda? „Ahogy a Csá­szárfürdőn túljutunk...”

Császár fürdő anno

Krúdy Gyula Óbudája tehát ott ve­szi kezdetét, ahol a villamos átrobog a József-hegyi forrástó fedett részén a Császárfürdő szállodaépülete és a szemközti egyemeletes régi ház kö­zött, amely eredetileg a Fekete Sas­hoz címzett vendégfogadó volt. A kis tavat Nymphea thermalis tónak is nevezik – mint Kitaibel Pál hévvízi tündérrózsáinak termőhelyét -, újabb­an azonban felvette legrégibb nevét a bástyatornyokból átalakított Császármalom korából: most megint Malom-tó.

Rezeda Kázmér szép életében (Krúdy regénye a szép Budapestről) a Császárfürdő a Választó Herceghez van címezve. Az épülettömb nagyobb és kisebb udvarát körülvevő klasszicista szárnyaival, a hozzájuk csatlako­zó török kori fürdőcsarnokkal és ro­mantikus épületeivel nagy fürdőtele­pet képez, amelyet szerzetesek vezet­nek, mint valami kolostort. A kávéhá­zban és az étteremben, valamint a nagy gyógyudvart körbefutó folyosón régente országra szóló mulatságok, hí­res Anna-bálok zajlottak le, amelyek­ről oly sokat tudnak városhistorikusa­ink. Idény után azonban elcsendese­dik a társudvar, és az egész épület­tömb a biedermeier-romantika fátyola alól sárgállik elő. Ilyenkor a fürdőszál­ló alkalmassá válik titkos találkákra, eljöhet tehát Késő Fáni, de Silvia is ab­ba a földszintes kis szobába, amely a kör alakú platánfákkal beültetett nagy udvarra nyílik, ahol nyaranta a vendé­gek étkeznek. A Választó Herceg ven­dégszobái bolthajtásos építkezésűek és vastag falúak, úgyhogy nyáron a legnagyobb melegben is kellemes a bennük való tartózkodás, télen pedig melegtartók. Annak a szobának a szá­ma, amelyben Rezeda látogatóit fo­gadja, hogy az egykönnyen elfelejthe­tő ne legyen, numero 100. Ide kíséri Kázmér az óbudai jósnőtől jövet Júliát is. Az igazi nevén szereplő fürdőszál­lóba igyekeznek téli alkonyatkor a Hét Bagoly bűntudatos Józsiása és Zsófiája is. A Margitszigetről az összetorlódott jégtáblákon kísérlik meg az átkelést a Dunán, amelyet még nem lepett be teljesen az éjszakai köd. Jobbra Óbuda alszik sötétkék tornyai­val, szürke fedelű házaival, egy-egy piros ablak úgy mutatkozik a messziségben, mint a boldog emberek tanyá­ja. Szemben a Császárfürdő ódon épü­lete bújik meg a homályban, mintha a legnagyobb kedvvel tűnne el a messziségben, a múlt időkben... Amint a befagyott Duna-ágon menné­nek át Budára, felkeresni azt a szobácskát, ahol először találkoztak, az egyre sűrűsödő ködben hirtelen meg­indul alattuk a zajló folyam. Amíg úszik velük a jégtábla, először az óbu­dai harangokat vélik hallani, majd az újlakiakat, pedig már valamelyik vízi­városi torony közelében haladnak a Dunán. Zsófiát és Józsiást végül a Lánchíd budai oszlopánál húzzák partra, miután az úszó jégtáblán meg­ülték nászukat, mint a vadkacsák.

Krúdy gyermekei :Ilona,Mária ,Gyula

és Zsuzsa 

Krúdy Gyula valódi nevén is gyak­ran látogatott el a Császárfürdőbe. Hűvös hajnalokon, kalandos éjszakai vándorlásai után szerette fáradt tagja­it itt a gőzfürdőben áztatni, pihentet­ni, miközben Balassa Jenő, a Vígszín­ház „beugrásairól” híres művésze, a népszerű mesemondó Basa bácsi és színiiskolai tanár szórakoztatta. Volt nap, amikor a gőzfürdőben nem pi­hente ki magát eléggé, ilyenkor befe­küdt, ha az történetesen szabad volt, a 100-as szoba bolthajtásai alá, az István-kápolna reggeli harangszavát hallgatni. Közel van ide ugyanis a hozzá csatlakozó kórházépülettel Szent István kápolnája, amely kis kö­zéptornyos klasszicista homlokzat­ával Hild József tervei szerint épült. A kápolna harangszavát Krúdy mar­gitszigeti lakos korában is jól hallot­ta. Átlengett az a Dunán József főher­ceg volt nyári-laka ablakába. A „kas­tély” egyemeletes, sárga épület volt, mely az egykori premontrei templom magas romfalához volt tapasztva. Az épület bizony nem volt kastély, csak szerény lakóház, és csak az ablakai voltak kastélyos nagyságúak. (A Mar­gitsziget egyébként régen szintén Újlak-Óbudához tartozott.)

Bródy Sándor vidéki olvasói, a ra­jongó, regényes hölgyek, ha Pestre jöttek, szerettek a Császárfürdőben és ott leginkább a 100-as szobában megszállni. (Krúdy Gyula: Bródy Sándor, vagy a nap lovagja.)

Ilyenkor Sándor bá’ esténkint meglátogatta őket, és amint végigment a homályos, hosszú folyosón, olyanformán nézegette az itt-ott már ajtó elé készített csizmákat, cúgos lábtyűket, női ci­pőket, mintha a lábbelik minőségéből egész élettörténeteket akart volna ki­találni.

Török Gyula sebzetten, betegen menekült a Császárfürdő kis földszin­ti, kertre nyíló lakosztályába. Az elis­merés, amely azelőtt esztendőkig el­kerülte és a hőn áhított, de sokáig késlekedett irodalmi sikerek perzse­lő, vakító napfényként hirtelen sza­kadtak harmincesztendős fejére. Tö­rök – aki szakállt viselt, mint Keleten az urak – elszegényedett nemesi csa­ládból származott. Érvényesüléséig a büszke emberek lemondásos, ma­gányos életét élte. Szíve nem is bírta el a lármás, követelődző, kegyetlen nyilvánosságot, a hajszát, a dicsőség lázát. Csakhamar megpróbált vissza­menekülni a nyugalomba és magány­ba, de már késő volt. Úgy esett el, mint egy rajongó, Mekka falánál. Krúdy Gyula akkor már a Margitszi­geten lakott. Szakállas Török című karcolatát (1918) az alábbi sorokkal fejezte be.

„Az özvegy őszi Margitszigetről, ahol az októberi boldogtalan fák alatt meghallottam a szakállas Török halá­lát, a sárga lombok alól, a nagy vizen át, reszkető, öreges ködben hosszan átnézek a Császárfürdőre, ahol Török Gyula a halállal kezet fogott. A régifürdőépület és emlékkönyves környéke most tűnik fel, mint az a hely, ahol romantikus magyar írónak méltóan befejezni lehet életét. A fehér rámás apró ablakok, az oszlopos kastélyos falak, bíborpiros szőnyegek, tágas fo­lyosók, emlékezetesen csendes szo­bák, ahol a falakból régi, múlt század­beli asszonyok zokogása hangzik, a csörgő, száradó kertek, ahol már annyi regényes fiatal szív várta a ha­lált; látták a magyar írót meghalni. A sárga falaknak mindegy, hogy ötven, vagy tíz esztendővel hosszabb, vagy rövidebb az idő. S az ajtózárak már ak­kor sem voltak a legbiztosabbak a ha­lál előtt, amikor én laktam ezen a he­lyen, és az őszt figyeltem a fürdő sétá­nyain és szívemben. Valamely furcsa véletlen folytán meg tudtam szökni az elmúlással barátkozó helyről, de sze­gény Török szelídebb és gyöngédebb volt, mint én. Halkan beleegyezett az őszi halálba.”

A Császárfürdő platános nagy tár­sasudvarán vagy Duna-parti parkjá­ban, a fából épült vendéglő és a zene­pavilon körül, a kényelmes fehér pa­dokon köszvényes öreg Krúdy-hősök találkoznak rég elvirágzott hölgyek­kel, egykori imádottjaikkal. De járnak ide fiatalok is. „A Császár-fürdő park­jában valaki szórakozottan olvas piros kötéses könyvet, az ember megemeli kalapját, és hódolattal üdvözli a szív fölé tűzött piros rózsát.” (Budai útmut­ató.) Bár lágymányosi ifjú valék, több mint fél századdal ezelőtt én is gyak­ran időztem a Császárfürdőben. Ab­ban az időben a divat szerint öltöz­ködtem, egyáltalán, divatos életet kí­vántam élni. Dr. Bányász László taná­rom jóvoltából híres mesterektől, Fo­dor Károlytól és Santelli Italótól tanul­tam vívni, és Zubovics Fedortól sajátí­tottam el mindazt, amit a Kirner – és a Henteller-pisztolyok használatakor tudni kellett. Ami pedig a fő, a táncra és az illemre Mazzantini Luigi oktatott, Fő utcai intézetében a legszebb és a legkedvesebb segédtanárnő, Dörgei Erzsi egykori operaházi szólótáncosnő közreműködésével. Szóval a divattal jártam. És a Császárfürdő akkor divat­ban volt. Ha szép volt az idő, a Duna-parti sétányon korzóztunk, ha borús volt, vagy esett, a csász. és kir. 4. szá­mú bosnyák ezred zenekara hangver­senyének hangjánál a társasudvarban sétáltunk a zenepavilon meg a faszer­kezetű nyári vendéglő körül. A piros fezes bosnyák katonazenekartól meg­tanultam az összes Waldteuffel-keringőket kívülről fütyülni, és mindig rop­pant csodálkoztam azon, hogy amikor a vörös hajú Irmával beszélhettem, a torkomban hangosan dobogó szívem nem ugrott egyenesen a zöld szemű leány lába elé. Ekkor vettem meg az 1863-ban megjelent Császárfürdő-albumot, amely hosszú évtizedeken át hűségesen elkísért változatos életutaimon. Majd olvasgattam Nagy Ignác 1845-ben megjelent Magyar titkok könyvében a Ferdői kaland című feje­zetet. Ebből megtudtam, hogy a Csá­szárfürdőre Duna-parti főbejáratának homlokzatán, a két ölnyi magas erkély fölött biedermeierék korszakában ez a felirat volt olvasható: Császárferdői kéjhely. Ebből a könyvből azt is meg­tudtam, hogy 10 krajcár volt akkor a gőzhajó viteldíja Pestről a Császárfür­dőig. Nagy Ignác kortársától, Lauka Gusztávtól, mégpedig annak Császár­fürdői kaland című 28 strófás verséből tudom továbbá, hogy a nyitott omni­busz viteldíja 1 hatost (6 krajcárt, lesexerlit) tett ki a Magyar király szállodá­tól (a mai Vörösmarty téren volt) ugyancsak a Császárfürdőig (a hajóh­ídon át). Én az Átlós útról (ma Bartók Béla út) 20 filléres átszállójeggyel utaztam először a Császárfürdőbe – persze már villamos-vasúton. (Min­dezt azért mondom el, mert amikor el­merülök a múltba Krúdy Gyula Óbu­dáját bejárni, egyszersmind felidézem az én emlékeimet is a régi Óbudáról, szóval ilyenkor elhessent ifjúságom lá­ba nyomát keresem.)

Hevesi Lajos, a múlt század hetve­nes éveiben számos budapesti „karc­kép” írója, egyik cikkében annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Óbudát négyszínű, mégpedig fekete-fehér-barna-kék zászló használa­ta illetné meg. Lakosságát ugyanis ez a zászló jellemezte volna a legjobban, amennyiben a fekete szín jelzi a lőpor­malmok kormos arcú munkásait, a fe­hér a molnárokat, a barna a „braunhaxler” szőlőmíveseket, halászokat és csónakosokat, végül a kék szín jelzi az indigóskezű kékfestőket. Krúdy Gyula már nem tudta Óbuda lakosságát ilyen egyszerű módon osztályozni. Időközben bizony megszüntették a Filatorigát közelében és az Arany-hegy tövében a puskapormalmokat, a munkások – mi egyéb maradt nekik hátra – elszéledtek más pályákon ke­resni meg mindennapi kenyérkéjüket. Lassacskán a vízimalmok is eltűntek, de lebontották a Zsigmond téren a Gyártelepi és a Kolossy téren a Lujza gőzmalmokat is. Krúdy tehát molná­rral nemigen tudott találkozni Óbu­dán. Vízimalmot sem lelvén, egy ilyet csak arról a fafaragásos domborműről írt le, amely a hosszú, görbe Lajos ut­cában díszelgett a 150. számú, klasszi­cista homlokzatú, egyemeletes ház ka­puján. (Az épület a második világhá­borúban elpusztult, de a dombormű szerencsére megmaradt, azt ma a Bu­dapesti Történeti Múzeumban őrzik.) Krúdy szerint a faszobrász igen akku­rátusán ábrázolta a malmot és mind­azt, ami hozzá tartozik, csupán a Jóis­tent és a molnárt felejtette el kifaragni. „De tudjuk, hogy a jó Isten az égből vigyáz az óbudaiakra, míg a vízimo­lnár odabent van a malomban és me­nyecskét ölelget, mint a régi molnáro­knak ez szokásuk volt.” (Ódonságok városa) Majd az óbudai hegyoldalakra telepített gyönyörű szőlőket irgalmat­lanul kipusztította a filoxéra. Ezzel a „braunhaxler” szőlőmívesek napja végleg leáldozott. (A szőlőkapásokat a halászokat és csónakosokat egyéb­ként nem azért nevezték barnalábúaknak, braunhaxlereknek, mert mester­ségüket többnyire mezítláb űzvén, lá­buk megbarnult – másutt is vannak ilyenek, mégsem nevezik őket barnalábúaknak -, hanem mert német anyanyelvű őseik egykor barna láb­szárvédőt, „kamásnit” viseltek. Ugya­nis a trinitárius kolostor, miután II. Jó­zsef feloszlatta a rendet, „kórkatonaház” lett, vagyis katonai kórház és az osztrák ármádia veteránjainak ottho­na. A rokkantak egyenruhájához bar­na posztóból készült, térden felül érő lábszárvédő tartozott. Sok közülük az óbudai lányokból választott feleséget, és házhelyet kapván, Óbudán telepe­dett le. Megkülönböztetésül ezek és leszármazottaik kapták a „braunhax­ler” elnevezést, a hajdan viselt egyen­ruhadarab után. A szőlőkapások és vincellérek, ha már egyszer értettek a borhoz, elmentek pincérnek, kocsmárosnak, csaposlegénynek vagy pin­cemunkásnak Budafokra, és egykori szőlőskertjeikben gyümölcsöt ter­mesztettek, de a szüreti mulatságot minden ősszel, még sokáig megtartot­ták. Ami pedig a halászokat és a csó­nakosokat illeti, az óbudai hajógyár kiépülésével, a gőzhajóforgalom nö­vekedésével kihaltak azok is. Alig ma­radt belőlük hírmondó, azonban egy részeges csónakos, bizonyos Drapcsik nevű még sokáig evezett a Dunán. Krúdy Zsuzsa elbeszélése szerint, amikor a Margitszigeten laktak, hívásra Drapcsik mindig kikötött a parton, és átevezett szüleivel Óbudára bevásárolni. Szóval Krúdyék úgy vitették magukat Drapcsikkal a Dunán, akár Lajos bácsival, a fiákeressel a szárazon. Ezt a csónakost Krúdy Gyula szerepelteti ugyan más írásaiban is, mégis Dunai életmentő című remek beszélyével tette halhatatlanná. Az utolsó óbudai halászokról pedig Krúdy Gyula példá­ul a következő sorokat írta: „A halá­szok hálói még néha ellengedeznek a folyamban, de többnyire csak hullát fognak, amelyet Szentendre felől kor­mányoznak az Óbudaiak nyakára. Plébániai sekrestyésnek kellene lenni, hogy az ember ne káromkodjon, ha potyka helyett egy összekötőhídról való életunt kerül a hálójába.” Ami vé­gül a kékfestőket illeti, azokat a feltörő kapitalizmus fosztotta meg mester­ségüktől, önállóságuktól. Elmehettek más pályára, vagy Goldbergerhez kizsákmányoltatni magukat. Velük Krúdy már csak elvétve találkozhatott, mert írásaiban alig említi őket, holott irántuk is, mint azt egykori Felvidé­künk kékfestőivel szemben tette, bi­zonyára rokonszenvvel viseltetett vol­na, annak emlékére, hogy kisdiák ko­rában kékfestőlegények mentették ki a Poprád dermesztő vizéből, amikor korcsolyázás közben egy halászléken át a jég alá pottyant.

Hevesi példájára Krúdy mindeze­kért nem tudhatta Óbuda lakosságát csoportokba osztva általánosító mó­don jellemezni, ő mesteri tollával in­kább egyes alakokat ábrázolt, vége­redményben így sikerült neki Óbudája lakosságáról valóban tökéletes képet alkotni. Szerette Óbuda sajátságos fi­guráit, mint csodabogarakat, tolla he­gyére tűzni. Mint ilyen csodalény, itt van mindjárt az óbudai jósnő. „Általá­ban e korszakban szokás volt, hogy bizonyos kérdések megoldását Óbu­dára vitték, mint a korabeli hölgyek ta­núskodhatnakebben az ügyben. Igen felvilágosodott, a különböző babo­náktól csak kicsit félő és vidám kedé­lyű úrhölgyek keltek útra a hidakon át (jó volt a Lánchídon menni), hogy egy kártyavetőnőt meghallgassanak, aki a Vörösvári út egy mellékutcájában la­kott. Egyik asszonyság a másiknak szolgált az illető címmel, mindenféle álmok, boldogtalan érzések és lelkibe­tegségek ellen jó volt a kártyavetőnő. Eljártak ugyan a háború előtti hölgyek a különböző nevezetesebb templo­mokba is gyónni, de a kártyavetőnőhöz is elmentek, ha valami nem volt egészen rendben az állapotukban. A lelkeknek a feszültségét ugyan enyhí­tette a gyónás, amennyire az ilyen enyhülés egy álvallásos korszakban lehetséges, amelyből aztán a világhá­ború fakadt: de a babonákat, a min­denkiben rejtőző babonákat mégis­csak az óbudai asszonysághoz vitték. Pláne szerelmi ügyekben mindig me­rev állásponton tartózkodtak a gyóntatóatyák, míg az óbudai asszony könnyebben adott útbaigazítást a leg­titkosabb szerelmi ügyekben is. Csak emlékezzenek kissé a ma már tiszte­letre méltó életkort élt hölgyeink, hányszor szaladtak át a hídon a kártyavetőnőhöz, amikor nem tudtak más megoldást találni.” (Rezeda Kázmér szép élete.) Júlia és Rezeda a tarkabar­ka, vidékies boltokkal cifrázott, ide­gen képű, alig fővárosi arculatú embe­rek jövésével-menésével mozgalmas Flórián téren találkoznak. A Szőlőskert utcába mennek girbegurba, kövezet­len utcákon át, amelyek csókra, öle­lésre csábítják az itt megforduló ki­rándulópárokat, mert a gyalogjáró igen keskenyre van szabva, így két ember csak szorosan egymáshoz si­mulva mehet tovább. Magányos terecskén csak egy kecske mekeg ma­gában, őrzői messzire elmentek. Szől­őfürtös kiskocsmák piros terítékes ud­varba, gesztenyefák alá invitálják a ki­rándulókat. A Szőlőskert utcában aztán félig földbe süppedt, az aranjuezi szép napokat, ifjúságot, kacajt, szerel­met régen elfelejtett házikó zöld kapu­ja nyeli el Júliát. Itt lakik a kártyavetőnő. Rezeda a mesebeli házikó előtt vagy fél óráig várakozik. A házikón nem jelzi semmi, hogy ott benn cso­dák történnek, még a macska se muta­tkozik...

Natália, a hűtelen kis komorna Henrikhez menekült egy óbudai ut­cácskába. (Asszonyságok díja.) Milyen volt ez a kis utca? Henrik néha elment Óbudáról, és napokig bezárva felejtet­te Natáliát abban a kis szobában, ame­lyet itt béreltek. Natália étlen-szomjan várta szerelmesét, a függöny hasadékán megfigyelte a járó-kelő embere­ket, görbe testtartású, gondterhelt óbudaiakat, bóbitakalapú asszonysá­gokat, fésületlen lányokat, földön mászkáló gyerkőcöket, kapuk alatt hosszadalmasan tereferélő vénasszo­nyokat. (Vajon miről tudnak olyan so­kat beszélgetni, amikor a tél biztosan elviszi őket? – gondolta magában Na­tália.) A bezárt szobában hallotta litániára megkondulni a harangokat; látta az ablakon át a sekrestyést kék szok­nyában, összefont kézzel mendegélni, de hirtelen megállott, ha kövér asszonyt látott elhaladni és ájtatos sze­meit felfordította; a Flórián-szobornál szabadságos katonák dévajkodtak, zsebre dugott kézzel állott a csirkef­ogó, papagájtotyogással mendegélt az öregasszony, míg a fiatal lányok, akik a Flórián téren feltalálhatók, többnyire lovaglópálcával a kezükben sétálnak, amely jelvényt barátjuktól, az óbudai tengerésztől kértek kölcsön; „ah, hányszor elnézte Natália bezárt szobá­jából a helybeli nők élnivágyó kedvét, tolakodó mohóságát, szerelemre, ru­hára, cipőre, harisnyára vágyakozó szemét...” A legutolsó követválasztás ringy-rongy plakátmaradványaival dí­szített deszkakerítések mellett öreg koldusokként, vén papucsokként ócska télikendőkként, szürke, szemét­dombi kályhacsövekként vonultak ha­zafelé szüleik, inarogyott apák és anyák, akik bár egész életükben mos­tak, maguk mindig a legszennyesebb ruhában mutatkoztak. És ezeknek az embereknek az ajkáról mindig csak a nyomor üvegcserepes, szakadt cipős, másvilágias siránkozása, rikácsolása, dühe hallatszott. Ilyen volt tehát az óbudai utca, amelyet a függöny mö­gött lapulva figyelt Natália, amíg a kis házak bedőlt kéményei gyengén füs­tölögtek az esti égbolt alatt. Palacki, Natália szerelmesének, Henriknek go­nosz szelleme, ez a pesti kávéházi ro­máncokból való figura, őszi borulatban, amikor keserűen, de mégis aranyszínekben pompázva hervadt a Margitsziget, a zárda romjai között mindenféle óbudai történetkékkel mulattatta Natáliát.„...A Flórián-szoborról azt tudta Palacki, hogy a részeg pestiek, akik a környékbeli kocsmá­kban ittak kora délután óta, estefelé rendszeresen felmászni szeretnének a szoborra. Ámde vigyáz a rendőrség. Még Hérok, a legügyesebb póznamá­szó sem tudott itt nagyobb eredményt elérni, mert többet ivott a megenge­dett harminc cseppnél a Kéli borából.” Eljött azután a nap, melynek délután­ján, miután Natália pénzecskéje már elfogyott, a mérges házigazda kidobta a szerelmeseket szobácskájukból. Ez este egy kiskocsmában üldögéltek. „...Henrik kétségbeesetten nézett maga elé, míg Natália úgy megijedt, hogy gondolkozni sem tudott. Mi lesz? Mint­ha hófúvás kerekedne odakünn a sö­tét ablakok mögött! A hegyek közül előront a szél és végigszáguld a Lajos utcán, megpróbálgatja a rozzant kapu­kat, túlkáromkodja az alsónadrágos házmestereket, torkon ragadja a bundás rendőrt és a Vörösalsót bezárja Anton, a hórihorgas csapos...” „Az óbudaiak korán aludni mennek. Leg­tovább van ébren egy elmebeteg öre­gúr, aki hátrafont kézzel, egy züllött kis kutya társaságában sétálgat a zsi­dótemplom környékén, és hosszú, sovány árnyéka rávetődik az ablakokra, amelyek mögött asszonyok s lá­nyok vetkőznek. Ezen ártatlan passzi­óját az öregúrnak már megszokták az óbudaiak. Elviselhetőbb, mintha fel­gyújtanák a háztetőket. Tehát csak az öreg Siketánc volt még ébren Óbu­dán, amikor Palacki és Henrik Natáli­ával elhagyták a Vörösalsót. A szél pa­naszosan bújkált a kutyaszorító mellé­kutcácskákban, mintha nem találná meg a kijárást a sötét palánkok, sze­metes udvarok, földhöz nőtt bús házi­kók közül...”

A Császár fürdö-étterem kerthelyisége 

Mindig sok hangulatos kiskocsma és sok jó hírű kisvendéglő volt Óbu­dán, ahol mindenütt jó bort mértek, és jól főztek. Krúdy Gyula gyakran emlékezik meg róluk, amikor is haj­lamos az óbudai bornak különös ha­tást tulajdonítani. (Lásd Kéli „nyolc­vanas” borát mint csodálatos erőfor­rást az Asszonyságok díjában.) A nagy író véleménye szerint tulajdonképpen a tél elején a legjobb a borital. „Ez a bor legszebb életkora, mert ekkorára megtisztul mindenféle hibájától, zava­rosságától, rossz erkölcsétől, mint az ember, amikor nagykorúvá lesz. Ilyen­kor legemberebb a bor, mert egészen hozzáalkalmazkodik az emberhez, aki fogyasztja. Nyáron, melegben a leg­tisztább bor is okozhat főfájást. Ta­vaszkor a legtöbb ember hajlamos a pattanásokra, amelyeket a borfogyasztás még jobban fokoz.” Ezt Kálnay László mondja – az egykori nyíregyházi ügyvéd, aki nagy szerepet játszott Krúdy életében, amiért írásaiban sokszor szerepelteti, többek között Szom­jas Guszti néven is —, a hegy lábánál fekvő Barnalábnak (óbudaiasan mond­va: Braunhaxlernek) nevezett vendéglőben. Barnaláb a Hegy és a Temető vendéglője, ugyanis a hegyről jövet mindenki ide szokott betérni, a te­metőből jövet is ide gyülekeznek a gyászolók. (Etele király kincse.) Kál­nay Laci azután így folytatja. „De ké­ső ősszel, mondom, borongós, tél­hajlamos, bús időben, amikor már érezni a háztetők felett lógó hópelyhek szagát, a legtöbb ember magá­ban hordja az időjárás melankóliáját, mélabúsan kel és nyugszik a nap, korán ébred a hűvös holdvilág, a szellő fújdogál a temető felől, annak is megfájdul néha a szíve, akinek ar­ra különösebb oka nincs: késő ősszel a bor az egyetlen, ami megvigasztal a csalódásokért. Mert a merengő köl­tészet kiment a divatból a tizenkilen­cedik századdal együtt...” Krúdy Gyula egyszer hosszabban, máskor rövidebben írja le az óbudai kocsmá­kat és vendéglőket. Milyen volt pél­dául és hol volt az a Gindele vendég­lő, amelyet Krúdy két művében is vázolt, csak röviden pár sorral, de ta­lálóan? Rezeda Kázmér szép élete szerint a Gindele az óbudai hajóáll­omás közelében van. A fehér teríté­kes kisvendéglőben nincsen semmi más, csak egy öreg pincér és néhány vadászkép a falon. A Budai útmutató szerint az óbudai zsidótemplomon túl Gindele kocsmája nyáron papri­kás csirkével vár, és öreg urak üldö­gélnek az asztalok körül, akik már mindent elfelejtettek.

Mint már hangsúlyoztam, a Margit­sziget azelőtt a főváros harmadik ke­rületének tartozéka volt. Régente is Óbudához tartozott, s amikor Pest és a budai részek egyesültek, a Margitszi­getet ebbe a házasságba Rexa Dezső szavaival elmondva: Óbuda hozta magával gyönyörű jegyajándékul. A Mar­gitsziget tehát, bár ma a XIII. kerület­hez tartozik, Krúdy Gyula Óbudájának elválaszthatatlan része. A nagy író 1930-ig, kevés megszakítással több mint másfél évtizedig élt és írt az egy­kori Nyulak szigetén.

A Margitsziget akkor a főhercegi nyárilakkal, szállodáival, vendéglői­vel, kaszinójával, ásványvízüzemével, a tizenkilencedik században telepített terebélyes fáival, középkori romjaival, a múlt század nyolcvanas éveinek di­vatja szerint épült fedett sétányával, lófogatú vasútjával, gyönyörű Margit – fürdőjével, 37 méter magas víztornyá­val, csónakházaival, rózsakertészeté­vel, gazdasági épületeivel, bérvilláival és üzletsorával a főváros kellős köze­pében önálló fürdőváros, egy külön kis világ benyomását keltette. Az elsoroltakból – amit nem tartottak még elavultnak, és ezért addig nem bontot­tak le – a második világháború iszo­nyú zivatarában sok minden elpusz­tult. Eltűnt a volt főhercegi lak, ame­lyet József nádor emelt 1800 körül az egykori premontrei, illetőleg ferences apátsági templom és kolostor romjain. A nyári lak Schönbrunn-sárga falán fe­hér márványkéz mutatta az 1838-as ár­víz magasságát. Az épület előtt, a ha­talmas hársak lombsátora alatt – körül­belül ott, ahol most az autóút vezet – haladt el majd hatvan évig a lóvonat, amely a Margitsziget két csúcsát kité­rőkkel ellátott, egyetlen sínpárral kö­tötte össze. A tizenhat üléses, nyitott oldalú, ernyős és függönyös kocsit egy kis ló vontatta mindig lassan és kényelmesen, hiszen akkoriban a Margitszigeten senki sem sietett. Ez volt létesítésekor, 1871-ben az első és 1928-ban, megszüntetése évében az utolsó lóvasút Európában. Lebontot­ták azután a harmincas évek elején – miután Szép Ernő mint „szigetlakó” versben és prózában meghatottan el­búcsúzott tőle — a fedett sétányt is. a kisszállók, a bérvillák, a gazdasági épületek nagy része az üzletházacská­kkal együtt, a nádori kerti lak sorsát osztva, a háború áldozatai lettek. A háború után eltűnt az 1870-es évek­ben Ybl Miklós tervei szerint épült Margitfürdő is. A napisajtó évekig fog­lalkozott vele, míg az illetékesek hosszasan azon tanakodtak, mitévők legyenek a romos, rendkívül értékes bontási anyagot tartalmazó épülettel. A huzavona hirtelen vége halálos íté­let volt: lázas sietséggel lebontották a sérült Margitfürdőt. Ez a váratlan elha­tározás nagy feltűnést és nem kisebb meglepetést okozott, mind a hírlapok hasábjain mind a közönség körében. Így tűnt el ez a szép műemlékünk, a Margitsziget világszerte ismert és cso­dált kincse... Negyvenöt után – mint a nagyszálló – felépült ugyan néhány a régi épületek közül is, főleg azonban sok új létesült a Margitszigeten. Bi­zony, ott sok minden megváltozott, az a Margitsziget tehát, amelyet Krúdy Gyula ismert, már a múlté, és ma már csak emlék.

Az Emeletes lak a Duna mentében – ahogy Krúdy a volt nádori nyári la­kot nevezte – egy évtizeden át volt otthona a nagy írónak és családjának. Ebben az épületben lakott persze más is, egy időben különösen csoda­doktorok kedvelték, és akadt, aki tánciskolát tartott benne, az emelet teremnagyságú szobáiban pedig di­vatos volt kardpárbajt vívni. A lakóé­pületet egykor, az empire ízlésnek megfelelően romfalhoz, középkori templomhomlokzat maradványához támasztották. Az a kis fal, amely a bom­batámadások után Krúdy Gyula mar­gitszigeti lakóházából megmaradt, most is a templomromokhoz támasz­kodik. A romfalon egy érctábla felirata arról tudósít, hogy Krúdy Gyula ezen a helyen élt és írt egy évtizeden át. Az emléktáblát a Hazafias Nép­front XIII. kerületi bizottsága helyez­te el 1958-ban, a nagy író születés­ének nyolcvanadik évfordulóján.

Immár régi ez a kedvenc légvár­tervem: építsük fel újra Krúdy Gyula margitszigeti lakóházát! Ahonnan egykor kitiltották, éljen ott emléke sokáig, örökké! Legyen könyvtár, múzeum, előadóterem az új épület­ben, amely egyúttal a megalakítandó Krúdy-emléktársulat székháza is len­ne. Az itt létesített Krúdy-könyvtárba hordanánk össze a nagy író könyve­it, teljes, hatalmas életműve szétága­zó, összes kiadásait. A Krúdy-házban esetleg helyet lehetne adni azoknak a kortársainak – Bródy Sán­dor, Hunyady Sándor, Kárpáti Aurél, Lestyán Sándor, Molnár Ferenc, Sala­mon Ödön, Szomory Dezső és má­sok emlékének -, akik szintén „szi­getlakók” voltak egykoron. De hagy­juk ezt, hiú ábránd csupán!

Az emléktábla leleplezésekor az időközben elhunyt ifjabb Krúdy Gyula megmutatta annak az ablaknak a he­lyét, amely mögött atyja – írás közben néha elmerengve, falatozva, iszogatva – oly gyakran s hosszan rótta apró betűs, lila tintás sorait. Korábban már Hargitay István, a hű kísérő, a kitartó cimbora, a Huszár és Garabonciás is megemlékezett arról a bizonyos zöld zsalus ablakról. „A zsalugáter, amely az elhagyott szülőföld és egy régi ház felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, nemcsak a napvilággal takaré­koskodott, hanem gondos őrzője volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegy asszony olajoskorsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg ne diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen roha­nó toll udvariasan visszavonult a tele­írt többrendbeli árkussal együtt, mint aki jó iskolába járt, és tudja, hogyan kell viselkednie. Ilyenkor eltűntek az állandó vendégek és a nélkülözhetet­len pajtások is, akik álomban és való­ságban egyaránt elmulattatták az elő­kelő házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel, az utolsó papírlapra pillan­tott, és a számozás vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A leg­felső árkuson lévő szám azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti valamelyik szerkesztőt, aki­nek Szücs pátri hosszadalmas és külö­nös ebédje leírását megígérte.”

Kárpáti Aurél is felnézett valamikor arra az ablakra. Ezért írta Krúdy Gyula pályakezdésének huszonötödik évfor­dulóján közzétett cikkében a követke­ző sorokat: Ott lakik a Nyulak szi­getén, egy vén kúria öles falai között, amelynek padlója valamikor főherce­gek léptei alatt csikorgott. Nyilván ör­döge van – rejtélyes Hartwig -, aki téli éjszakákon, a kürtőn keresztül súgdos fülébe furcsa történeteket rég elment emberekről, míg tolla a hunyorgó lámpa világa mellett szaporán fut a fe­hér papíron rákéklő hajnalig. Szom­szédjában lakva, hányszor szelte át magányos utamat, késő éjjeleken, az ablakból kihulló, rózsaszín fénysáv. A megfagyott fák összekocódó ágai pengtek, mint a triangulum s benne, a világos szoba öblén, ördög motollája szőtte a csudálatos szőttest, csillogó aranyfonalakból. Ilyenkor sokasodtak nagyszerű írásai. Vagy ködös, végetérhetetlen novemberi délutánokon, mi­kor hajók vontatott tülökszava zenget­te a Duna némaságát.”

 Kulináris örömök előtt

Krúdy Gyulát elbűvölte a Margitszi­get üde szépsége, sajátságos hangula­ta. Ragaszkodott a három szép szobá­ból álló, tágas, világos lakásához is, amiért a Margitszigeten több időt töl­tött otthon, mint máshol bármikor. Sokszor írt a Margitszigetről, a házról, amely otthona volt. Több írása volt már készen, azonkívül számos témája is volt a Margitszigetről, ezek felhasz­nálására 1921-ben lapot indított Szige­ti Séták címmel. Ennek a folyóiratnak – egyedül volt írója, szerkesztője, ki­adója, adminisztrátora. (A Szigeti Sé­ták összesen hét számot ért meg, s be­szüntetése után Krúdy sokáig törlesz­tette lapkiadóként szerzett adóssá­gait.) A Margitszigetről szóló írásai kö­zül keveset csak, de a legszebbeket, a legérdekesebbeket és a legjellemzőb­beket 1958-ban Kozocsa Sándor válo­gatta ki és gyűjtötte össze a Pestbudai séták című kötetbe.

Nagy kópé című regényébe Krúdy Gyula 1921-ben gyönyörű sorokat írt a Margitszigetről. Sárga ház a fák kö­zött – ezen a néven szerepel ebben a kisregényben a rózsákkal körülvett lak, melynek öles falai között építte­tője, a nádorispán hallgatta hajdan a fák zúgását. Rezeda Kázmér búcsúzik a régi háztól, mintha a neve mögé bújt író előre megérezte volna, nincs is olyan messze a búcsú napja. „Rezeda úr a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között sár­guló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána­nézett, mintha hívogatná magához. Hová mégy, te bolond, sehol jobb he­lyed nem lehet, mint itt, szólt utána az öreg lak. De Rezeda úr csak a do­bogó szívére szorította a kezét.” Ki­lenc év múlva a Margitsziget gazdája, a Közmunkatanács kegyetlen lakás­felmondó végzésével kiűzte a nagy írót a paradicsomból, szeretett Mar­gitszigetéről, a terebélyes platánok, tölgyek, hársak és vadgesztenyefák alól.

Krúdy Gyula 1930-ban költözött családjával Óbudára, a Közmunkata­nács által tervezett óbudai híd miatt kisajátított Dugovics Titusz tér (ak­kor Templom utca) 15. szám alatti ré­gi kis házba. A margitszigeti sárga házban sportegyesületek kaptak he­lyet, és itt nyitották meg a szomszé­dos lovaspólóegylet után elnevezett mulatóhelyet, a Póló bárt. A régen csendes lak ezután a „felső tízezer” fiatalságának botrányos tivornyáitól lett hangos és hírhedt. Óbudán azon­ban az új lakás utcai szobácskájában csend honolt. A nagy író mindjárt munkához látott, és sokat dolgozott abban a kis szobában. De már csak rövid idő adatott neki, röpke három...

Krúdy Gyula óbudai (Templom utca 15.) otthona

Krúdy Gyula vendégekkel óbudai lakásának udvarán

Aki már korábban is alaposan is­merte Óbuda közéletét és megoldás­ra váró ügyét-baját, Krúdy Gyula óbudai lakos korában hírlapi cikkso­rozatban foglalkozott a tervbe vett új híddal, amelyre az óbudai lakosság évtizedek óta minduntalan csalat­kozva, mégis újra reménykedve várt. A Dugovics Titusz téri házikóban lakva még közelebb férkőzött a la­kosság lelkivilágához, a városrész múltjához, jelenéhez, örömeihez, gondjaihoz. Szerette Óbudát, és ro­mantikus neveket adott neki (Százesztendősek, Ódonságok városa), de ha 1930-ban hajlandó is volt hinni, hogy Óbudán még a csillagok is szebben ragyognak, mint máshol (A magyar király csillaga, elbeszélés az Egy pohár borovicska című kötet­ben), az óbudai, sajnos, oly kevés évben éppen úgy látta és rajzolta mesteri vonásokkal Óbudát, mint az­előtt. Nagy kópé című, 1921-ben született kisregényéből valók példá­ul az alábbi idézetek:

„A doktor nevetve, könnyű szív­vel ment a Dunapart felé, ahol a lankás, gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének üldögéltek a vasúti vágányok men­tén, bújdosó pesti szerelmesekre fittyentett rá a szentendrei vonat ma­sinisztája, tarka rongyokba burkolt gyerekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy pecse­nyének való hal.” „Az óbudai Duna – parton elérték azt a helyet, ahol a ha­jógyár felett oly szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben, és a szél csendes idő­ben is lóbálja az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny fo­lyik, a grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt húznak az utcagye­rekek, és ezen omladékos tájon sé­tálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide menekülnek.” „Most is egy ifjú pár andalgott a keskeny ut­cán, a földbesüllyedt házikók között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjú­ba, mintha az imént esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egy­mást.” Doktor Kisilonka Jácint és kí­sérője ezt látták az óbudai Duna-parton: „Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki lelkekre vár. – Itt van Drapcsik, hajósom – szólt Rezeda úr és a doktorral csónakba ülve, a sziget fe­lé indultak.” Az óbudai Dunapart-részlet fenti leírása után olvassunk most el néhány idézetet az 1931-ben Óbudán írt Etel király kincse című kisregényből. A sok mindenről el­mélkedő „argonauták”, Szabolcs ve­zér és kísérője, Kálnay László egy özvegy asszony meghívólevelére el­mentek felfedező utazásra Óbudára, miután Kálnay kitudakolta az utat és módot, hogyan lehet megközelíteni a Duna-parton, az úgynevezett „Óbudai rakparton” az 55-ös számú házat, amelyben levele szerint öz­vegy Boryné lakott. „Argonautáink ilyen és hasonló épületes beszélge­tés közben töltötték idejüket, amíg az »óbudai rakpartra« megérkeztek, amelyet nyilván azért neveznek rak­partnak, mert ide sohase raknak ki semmit, kivéve kilyukadt bádogedé­nyeket, törött fazekakat, életunt csuprokat, amelyeket máshol a sze­métdombra szoktak vetni. Óbudán ellenben a Dunapartra hordják ki őket. Néhány öreg naplopó is ült itt a parton és a Dunát nézte, azzal a lus­tasággal, amely százesztendőssé te­szi nyomban azokat a fiatalembere­ket is, akik véletlenül ezek közé a vizet bámuló naplopók közé teleped­nek... Volt egy ember Óbudán, aki húszesztendős korában ült ki a Du­napartra, hogy a szomszédjától vala­mit megkérdezzen. Talán csak ép­pen azt, hogy milyen véleménnyel van arról a hídról, amelyet itt emberemlékezet óta terveznek, hogy a pes­ti és budai oldalt összekössék. A szom­széd megmondta a maga vélemé­nyét, vagy tán felelet helyett csak nyújtózkodott, mint ezek a semmit­tevők szokták. Elég az hozzá, hogy a fi­atalember, aki itt letelepedett egy kődarabra, amilyen a parton van ele­gendő: még mai napig is ott ül azon a helyen, és a Dunát nézi. Pedig en­nek már ötven esztendeje.” „Boryné egy zöld kapus, földszintes házban lakott, és mikor ennek udvarába uta­zóink bepillantottak: nyomban lát­ták, hogy ez az a ház, ahonnan a lé­ket kapott pléhsütőket, öreg kályha­csöveket, használhatatlan kocsikere­keket a Dunapartra időnként kido­bálják, mert még temérdek ilyen ki­dobálni való szemét hevert szerte­szét az udvaron.” „Sőt Boryné maga is olyannak látszott az első pillanat­ra, mint egy régi csónak, amelynek csak a fakult vitorlája maradt meg, bebizonyítván megjelenésével azt a ré­gi igazságot, hogy Óbuda az a hely, ahol az emberek és dolgok legto­vább maradnak meg.” „Éppen leve­let írt Boryné, amikor hőseink a zöld kapus ház egy ablakánál megtalál­ták, s az ablak olyan volt, hogy az még akkor sem nézett volna senkire, ha akart volna. Valami csodálatos vénség lepte be az ablakot, mint akár az óbudai öregembereket, akik már csak abból a szempontból sem tartják érdemesnek a külsőségekkel, ruházattal való törődést, mert úgyse mennek el többé életükben arról a helyről, ahol megtelepedtek. Boryné ablakát úgyis ösmerte mindenki, aki akarta. Minek kellett volna tehát az ablakot néha megtisztítani?” Felfede­ző útjuk során a hunok látogatása az özvegynél hosszú ideig tartott. Tu­dós, fontoskodó arccal jöttek ki vé­gül a dohos lakásból, mintha valami titoknak bukkantak volna a nyomá­ra. „Aztán mindkét hun álldogált még egy darabig az óbudai rakpar­ton, miközben szemügyre vették a fé­lig földbe süllyedt házikókat, ame­lyek rongyosságukban, szégyenletükben évről évre mélyebben bújtak be a veteményeskertekbe. Eltűnni vágytak itt a házak, mint a nagyon szegény emberek, akik legjobban tudnak rejtőzködni gazdag ember­társaik elől. Ha az a néhány, szá­radás végett kiakasztott férfi – és női fehérnemű nem lebegett volna a du­nai szélben a veteményeskertek sö­vényén, azt lehetett volna hinni, hogy innen már régen minden lakó elköltözött. De egy férfilábravaló, amely egymagában libegett egy ágasfán, világosan azt bizonyította, hogy tulajdonosa javában él odabent a házban, és a lábravaló megszáradását várja.”

Krúdy dolgozószobája

Az 1921-ben és az 1931-ben kelt ábrázolások között alig van különb­ség, legfeljebb annyi, hogy a két írás­mű keletkezése között eltelt tíz év alatt – ha ez egyáltalán még lehetsé­ges volt – Krúdy Gyula ábrázolásmódja, művészi eszközei még tökéle­tesebbre fejlődtek. Elmondhatni, mindkét művében, amelyekből az imént idéztem, mint valamennyi óbu­dai tárgyú írásában, kitűnő megfigye­lőnek bizonyult, aki igaz szeretettel, sok megértéssel, néhol azonban gú­nyos mosollyal, de mindig takarékos eszközökkel és az életmegvilágítás tárgyilagosságával valóban mesteri módon rajzolta le Óbudát. A művei­ben szereplő Óbuda az igazinak tü­körképe, Krúdy Gyula Óbudája tehát a korabelinek találóan hű leírása.

Valahányszor bejárom a nagy író Óbudáját, az utolsó stációt mindig a Dugovics Titusz téri házikó előtt tar­tom. Ebben az emléktáblával jelölt földszintes házban, a kaputól balra, kétablakos szobácskában az 1933. május 11-ről 12-re virradó éjszaka álmában lepte meg a halál Krúdy Gyulát. Szindbád nagy útra indult. Utolsó utazásáról Kárpáti Aurél 1943-ban a Palotai álmok bevezető tanulmányában a következő „krúdys” sorokat írta. „...Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel indult, s tavasz végére már oda is ért az ablaka alá. Nem az élet színeivel festett vörös postakocsi volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a »teg­napok ködlovagjainak« társaságában, hanem az a másik fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gördül nyirkos sírkertek felé. Egy májusi hajnalon az óbudai regényes kisház előtt megfújta koszorúba-hajtott kürtjét a bakon ülő postakocsis, és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Bánatos-vad, szép cigány­feje, a mindig álmodó, álomtalan fe­héren hanyatlott hátra. Így vágott neki az utolsó kalandnak, a nem is­mert tartomány felé, honnan nem tér meg az utazó. Kacskafejű kövek­kel kirakott, görbe budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál ti­tokzatos kocsija, mind halkabb, egy­re távolodó ostorpattogás közepet­te, mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság hamar felejtő, feledt­ető ködében. Az óbudai vén házak – amelyeknek szobáiban szú percegése méri az időt, s kéményeiben sze­les éjjeleken Hartwig kísértő lelke sóhajt – azóta nem látták a bolyon­gó-kedvű, magányos sétálót.”

Óbudai bolyongásaim közben sok­szor elgondolkozom azon, vajon mi­lyennek látná Krúdy Gyula napjaink Óbudáját, akkor, ha Gordonkázás cí­mű beszélyében elmondott óhaja tel­jesülne, és visszatérhetne Budapest­re. Nemcsak a Nagyopera környékén járna, mint azt 1916-ban elképzelte, hanem főként Óbudán, mert közben ez lett kedvenc városrésze. Nem sírboltszagú szalonkabátban sétálgatna, hanem nem kevésbé ünnepélyes öl­tözetben, frakkban, akár egy vőle­gény. Zsuzsa lányától tudjuk, ez az öltöny volt halálakor kéznél, mert rendkívül nagy mérete miatt nem fo­lyósított rá kölcsönt a zálogházi be­csüs. Akár Salamon Ödön hajdan a Margitszigeten, Krúdy Gyula is frakk­ban sétálna tehát a holdvilágos és csillagfényes éjjeleken. Látná, megvaló­sult az óbudai híd, amelyért kitartó­an, elszántan harcolt a tollával. De az új híd a tervezettnek csak fele széles­ségében létesült. Meglepetten tapasz­talná továbbá, szobrot emeltek neki, igaz, csak mellszobrot, amelyet egy csendes tér sarkában helyeztek el, a Szentlélek tér szegletében, mert – maga sem teret, sem utcát nem ka­pott Óbudán. Látná, hogy a Dugovics Titusz tér 15. számú házon emléktá­bla hirdeti: „Ebben a házban élt és dolgozott Krúdy Gyula író 1933. má­jus 12-én bekövetkezett haláláig. Megemlékezésül állította az óbudai lakosság nevében a III. kerületi ta­nács, 1958.” De azt is észrevenné, hogy abból a szobácskából, amely­ben meghalt, nem lett még emlékszo­ba, hanem fiatal házaspár és gyerme­kei szoronganak benne. Tovább lép­delve megcsodálná a római katona­városi amfiteátrumot, amelyet – úgy mint a polgárváros múzeumtelepét – egy Pfannl Egon által tervezett, szép kerítéssel öveztek. Ellenben már rég feladták azt a tervet, amely az aquinc­umi idők városképének legjelentő­sebb műemlékeit, a két kőszínházat ősi szarkofágokkal és más kőemléke­kkel szegélyezett sugárúttal kívánta összekötni. Amiről Krúdy Gyula szí­vesen hallott, a Via antiqua tehát nem valósult meg, pedig nagyszerű ide­genforgalmi látványosság lenne... Ha mindent megfigyelhetne, talán meg­hallaná kedvenc mondásunkat: a múlt és jelen jól megfér egymás mel­lett Óbudán. Kedvtelve nézegetne sok szépet és újat, de tagadná, hogy az elhanyagolt régi házak jól vennék ki magukat az új épületek szomszéd­ságában. Több ugyanis még az öreg házikó, mint amennyit mutatóba meghagyni kellett volna. Bizonyára rosszallóan ingatná fejét, ha benézne egy ilyen, két utcára is elnyúló, ala­csony műemléknek aztán igazán nem nevezhető öreg ház mély udvarára, amely telis-tele van apró, zsúfoltan lakott, egészségtelen lakásokkal. De sűrűn ingatná a fejét akkor is, ha a dombos-gödrös kísérleti lakótelepen sétálna, különösen, ha eső után vagy hóolvadáskor járna ott. Ha azután belépne az egykori „mundérdepó” kapuján, meglepetten látná, mily el­hanyagolt Óbuda e gyöngyszeme, a kis Zichy-kastély. Alkalmas volna pe­dig nagyon vagy könyvtár céljára, vagy a hajógyár múzeumi gyűjtemé­nye elhelyezésére... Holdtöltekor Krúdy Gyula jól fellátna a Remete­hegy oldalára, a Kiscelli múzeumra. Ilyenkor bosszankodna azon, hogy az egykori templomból alakított észa­ki szárny még mindig romos, hiába vették körül már többször is állvány­zattal, tatarozására eddig nem került sor. Mint aki életében mindent tudott, éjszakai sétája alkalmával is tudná: a romos épületszárny helyreállításakor új kiállítási és előadótermek létesíté­sével a Kiscelli kastélyból akropoliszunk, Óbuda kulturális életének fellegvára válhatnék... Krúdy Gyula ilyen és hasonló tapasztalatokat sze­rezne éjféli sétaútjain. Ezek alapján a sok mellé új nevet is adhatna Óbu­dának, elnevezhetné a Félmegold­ások városának.

(Nemere József 1966. január 6-án kelt, kéziratban fennmaradt írását a Fővárosi Szabó Ervin Könyv­tár Budapest Gyűjteménye őrzi Bq 908/2 jelzetszám alatt.)