Kosztolányi Dezső:
Ének Virág Benedekről
Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta „modern tehnika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindég holdfényben mondták,
hogy: szeretlek.
Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.
Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s „Magyar Jövőnk”-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi attilát viselt még Ének Virág Benedekről
Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta „modern tehnika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindég holdfényben mondták,
hogy: szeretlek.
Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.
Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s „Magyar Jövőnk”-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt
szobája, mint agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyujtott volna versemért egy almát.
Virág Benedek életrajza:
Jobbágycsaládban született. Gyermekéveit Nagybajomban töltötte. 13 éves korában Nagykanizsán a piaristáknál kezdette a gimnáziumot. 1772-ben a retorikai osztályba Pestre ment.
A VERSESKÖTET TÖBBI VERSE ITT OLVASHATÓ EREDETI KIADÁSBAN
1775-ben Pesten a pálos rendbe lépett; bölcseleti és teológiai tanulmányait Pécsett fejezte be. Fölszenteltetése után Székesfehérváron kezdett tanítani a pálos gimáziumban.
Egyik szervezője volt az 1779-ben megalakult Hazafiúi Magyar Társaságnak, amely a honi szellemi élet irányítójaként működött.
Amikor II. József 1786-ban feloszlatta a pálos rendet, Virágot a székesfehérvári egyházmegye világi papságába vették fel, s megmaradhatott tanári állásában.
1794-ben megvált állásától, és Pestre költözött, ahol a Batthyány családnál nevelősködött; azonban betegsége miatt lemondott nevelői állásáról, ésBudán húzódott meg, és ott élt abból a 300 váltóforintból, amelyet a vallásalapból kapott nyugdíjként.
.......................Arcképe egy 1880-ban megjelent könyvben
Csak a 20-as években javította meg a nádor néhány száz forinttal. Segítséget csak igen jó barátaitól és írótársaitól fogadott el, azt is csak úgy lopták hozzája (például tűzifát).
Az 1810-es budai tűzvész attól a csekélységtől is megfosztotta, amije volt; elégtek a Magyar Századok példányai is. Rendszeresen fölkeresték a Pestre jövő írók: Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel és a pesti írók: Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Bajza József, Toldy Ferenc,Vörösmarty Mihály és mások.
Sírfelirata:
Holta után sem lelt nyugalmat,a tabáni temető,a gellérthegyi pálos sziklatemplom után remélhetőleg végső nyughelye a Kerepesi temetőben
szobája, mint agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyujtott volna versemért egy almát.
Virág Benedek életrajza:
Jobbágycsaládban született. Gyermekéveit Nagybajomban töltötte. 13 éves korában Nagykanizsán a piaristáknál kezdette a gimnáziumot. 1772-ben a retorikai osztályba Pestre ment.
A VERSESKÖTET TÖBBI VERSE ITT OLVASHATÓ EREDETI KIADÁSBAN1775-ben Pesten a pálos rendbe lépett; bölcseleti és teológiai tanulmányait Pécsett fejezte be. Fölszenteltetése után Székesfehérváron kezdett tanítani a pálos gimáziumban.
Egyik szervezője volt az 1779-ben megalakult Hazafiúi Magyar Társaságnak, amely a honi szellemi élet irányítójaként működött.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,Emléktáblája Pécsett,a volt pálos kolostor falán
Amikor II. József 1786-ban feloszlatta a pálos rendet, Virágot a székesfehérvári egyházmegye világi papságába vették fel, s megmaradhatott tanári állásában.
1794-ben megvált állásától, és Pestre költözött, ahol a Batthyány családnál nevelősködött; azonban betegsége miatt lemondott nevelői állásáról, ésBudán húzódott meg, és ott élt abból a 300 váltóforintból, amelyet a vallásalapból kapott nyugdíjként.
.......................Arcképe egy 1880-ban megjelent könyvben
Csak a 20-as években javította meg a nádor néhány száz forinttal. Segítséget csak igen jó barátaitól és írótársaitól fogadott el, azt is csak úgy lopták hozzája (például tűzifát).
........Mellképe korabeli metszeten
Az 1810-es budai tűzvész attól a csekélységtől is megfosztotta, amije volt; elégtek a Magyar Századok példányai is. Rendszeresen fölkeresték a Pestre jövő írók: Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel és a pesti írók: Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Bajza József, Toldy Ferenc,Vörösmarty Mihály és mások.
Sírfelirata:
SZÜLETTEM. SZERETTEM HAZÁMAT S DOLGOZTAM ÉRTE. EZ AZ ÉN ÉLETEM TÖRTÉNETE. TEGYETEK TI IS ÍGY. TANÍTSÁTOK UTÓDAITOKAT, S HA AZOK IS ÍGY TESZIK, AKKOR MAGYARORSZÁG BOLDOG LESZ.
Holta után sem lelt nyugalmat,a tabáni temető,a gellérthegyi pálos sziklatemplom után remélhetőleg végső nyughelye a Kerepesi temetőben
Virág Benedek összes költeménye ITT olvasható!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése