PESTI LEVELEK
Írja Krúdy Gyula
MAGYARORSZÁG Budapest, 1914 vasárnap, Június
28.
A bécsi
gyorsvonat mentén piroslik a nyaralók tetője és a nagymarosi vashíd alatt kandi
pesti nők könnyű pongyoláját libegteti a szél, bocsánat e sablonért, asszonyom,
hisz az úgynevezett nyaralás már javában elkezdődött a fővárosi lakosság körében.
Az utcák, az esték elcsöndesednek a nagyváros lámpásai alatt és ilyenkor
szeretem Pestet leginkább. Egy nagyobbfajta vidéki városhoz leszünk
hasonlatossá, éjjelen- kint senki sem zavarja a kávéházi csendet, a New-York
terraszán boldog semmittevéssel üldögél a javíthatatlan éjszakázó, senki sem
köszön rá a körút sötétjéből
— Hogy van,
kedves akasztófavirág úr! ? És tisztelt rokonai ? És Svarczékat mikor látta ?
A Sziriusz
csillagra nyugodtan gondolhat mostanában az ember Pesten, a női zenekar
eljátszotta a záró-indulót, az úgynevezett szalmaözvegy is elballagott már
félrecsapott kalapjában, csend van, igazi éj van, amilyennek akkoriban
gondoltuk az éjszakát, mikor még nem volt szabad virrasztani. A csillagok
csodálatosan fénylenek a magasságban és most elindulok, mint a régi novellák
papiros-hőse, hogy meglátogassam ifjúságom kedves, bohó helyeit, természetesen
konflison, hogy tovább tartson az élvezet.
— Gyerünk
Budára, a Margithídon át.
A szürke ló
hátranéz a kocsisra, megcsóválja fejét, nem jó dolog lesz ebből. (Éjszaka
okosabbak a lovak is, mint nappal. Némelyik tán beszélgetni is szokott a
gazdájával elhagyott állomásokon vagy a fuvarra való várakozás közben, egy
bezárt kapu előtt. Ah, Pesten oly szomorú a lovak élete ! Mindig fölfigyelek,
ha éjszaka ablakom alatt konflisló bánatos kopogása hangzik föl a makadámon.
Vajon meddig bírják a céltalan, mulatságtalan ügetést a fáradt, öreg lábak ? A
kopogás elhangzik a távolban, a pasast azóta veri a felesége a késői
hazajövetelért, a boldogtalan bérkocsis-ló a város más tája felé gurul
éjjel-nappal használatban lévő szekerével, új pasas ül a régi helyébe, talán
egy nőtlen fiatalember, aki kedvese ablaka alá megy kocsikázni, vagy egy
táncosnő, aki szerelmi találkozóiról megy hazafelé, a boldogtalan lónak ez
mindegy, föl sem néz az utcákon, a tereken, csupán a házszámokat tudja Pesten, csupa
házszám az egész város, az emberek érthetetlen módon ragaszkodnak a
házszámaikhoz és csupán akkor derül föl a szürke kedve, ha a kerepesi temetőhöz
viszi a szekeret, szegény, azt hiszi, hogy egy házszámmal kevesebb lett Pesten,
pedig két új pasas jött a régi helyére. Ne akarjatok konflis-lovak lenni
Pesten!)
Lassan
kocogunk néptelen budai utcákon, már haloványodik a fiastyúk az égboltozaton, a
Tabánban járunk, ifjúságom pusztuló városában, ahol sétálni jártam a nőkkel és
nincsen annyi házszám a Tabánban, ahányszor megfogadtam, hogy örökre hűséges
leszek. Vajon számon tartják a nők hazugságaimat, amelyeket a tanulószoba divánján.
hanyattfekve kieszeltem részükre, ahelyett, hogy Smiles-t forgattam volna?
Vájjon mi történik azokkal a hazugságokkal, amelyeket a nőknek mondani szokás,
vagy amelyeket a nők mondanak a férfiaknak? Ha van valahol a másvilágon egy
nagy könyvelő-hivatal, ahol a földi dolgokat mérleg-készítés céljából
följegyzik, bizonyára sok könyvet megtöltöttek már a szorgalmas hivatalnokok, a
legnagyobb könyv azonban ezt a felírást viseli :; Budapest, I., Tabán, .....
Mintha
minden valamirevaló szép hazugság a tabáni szűk utcácskákon keletkezett volna.
Idejár a reménytelen szerelem, itt andalog a boldog szerelem, a bástyasétányra
innen visz az út és magányos férfiak a régi utcaköveken elmúlt kis lábak
nyomait a Tabánban keresik!
Minden,
minden kis láb okvetlen végigment volna egyszer a tabáni köveken!
Hogy
hozzávetőleges statisztikát próbáljunk csinálni a Tabánról, meg kell
szólaltatnom egy jó barátomat, akinek körülbelül jól ismerem az életét.
Barátom
tizenöt esztendős korában házasságot ígért egy kisasszonynak, aki barátom
ajánlatát elfogadta.
A dolgok
megbeszélésére hetenkint kétszer-háromszor a lóvasúti megállóhelynél
találkoztak és innen a Tabánba keltek sétára, mert a kisasszony szülei
Kőbányán laktak. Barátom kis házat szemelt ki, ahol egykor majd laknak. Igen
szép ház volt, a török hódoltság idejében építették, lépcsőn kellett lemenni az
udvarra, ahol öreg honvéd üldögélt az ecetfa alatt. A falak oly salétromosak
voltak, hogy bízvást számítani lehetett néhány gyaur fogoly csontvázára, amely
a falban lakik és éjszaka rozsdás láncokat zörget. És varrógép pergett és vasrács
volt az ablakokon, az öreg honvéd mindig egyetlen pontra nézett az udvar szürke
kövezetén, tán oda van elásva a forradalmi rendőrminiszter kincse, soha sem
lépett ki senki a házból, nem érkezett senki, az ecetfa elhullajtotta leveleit,
az is úgy tűnt el, mint a gyűrűs, drága női kéz humuszban, szinte semmivé
lettek a levelek, az öreg honvéd beballagott a házba, a budai hegyekből fagyos
novemberi szél fújt. A kisasszony nem álldogált többé a lóvasút állomásán.
Barátom
emlékezete szerint ezen idő alatt tizennégyszer kívánt öngyilkos lenni, azt
hazudni, hogy a nagyapja huszár volt és a nyeregkápába való mordály még mindig
töltve van a napóleoni háborúk óta, találkozásonkint legalább tízszer
megesküdött a végtelen hűségre, és miután negyvennél többször találkoztak, 4500
hamis eskü terheli barátunk lelkét az ifjúság hajnalhasadásán.
Nemsokára
ezután barátom egy hölggyel ismerkedett meg, aki bár elmúlt húsz esztendős,
makacsul állította, hogy még sohasem járt a Tabánban. Barátom természetesen az
első próbánál rájött, hogy a hölgy még azt a helyet is tudja a városrészben, ahová
Kara Musztafa utolsó ágyúgolyóját lövette, e hölgy a ház csinosságával sem volt
megelégedve, pedig az öreg honvéd már csupán egy fehér seprőt lengetett kifelé
az ablakból, az ecetfa pedig olyan bánatos volt, hogy mindenki megszánta volna.
Szegény boldogtalan ecetfa ! Dehogy is nem költözöm hozzád ! Sőt egész nap
alattad üldögélek, simogatlak,becézgetlek. A hölgy ezt nem mondta, a Fehér
Hattyú-ban akart lakni, barátom tehát csupán néhány százszor esküdött hamisan.
Körülbelül ötszázszor. A könyvekben tehát volt már 5000 darab hamis esküje,
amely természetesen meg se kottyant lelkiismeretének.
Rövid idő
múlva nagyon megnehezedett barátom helyzete,
Egy férjes
nő keresett nála lelki vigasztalást, megértést és finom bánásmódot, amilyen
hazug köpenyegekbe már a nők igazi tervüket öltöztetni szokták.
Barátom vállalta
a megbízatást, a lelki vigasztalást a szentek élettörténetének elmaradásával
kezdte, majd megértette a dámát bár még kora szerint Schopenhauer és Kant
értelme nélkül szólt hozzá, de hiszen a nők abban nagy mesterek, hogy egyformán
meg tudják magukat értetni a bor-utazókkal és a megyés püspökökkel. Finom modor
dolgában barátom az ó-francia iskola tanítványának vallotta magát. Navarrai
Margit udvarában bizonyára nem a kályhafűtést bízták volna reá és a dáma kezét
sohasem szorította meg, hogy az sikoltott volna a fájdalomtól. Attól pedig
igazán nagyon messzire volt, hogy a találkán elverje a nőt, amint ezt már
közbecsülésben álló gavallérok tették.
Minden rendben lett volna tehát. Barátom
szinte meggyőződéssel, áramló életörömmel, fiatalos pazarlással eregette a
nemes esküket, mintha semmi kontója sem volna feljebbvalóinál.
Az ecetfa
meghalt, a honvédből csupán sapkája maradott, a varrógép mellbetegen, nagy
időközökben pergett és a keresztény foglyok csontlábukat már csaknem kidugták a
salétrormos falból és a nő el volt ragadtatva a háztól, az egész Tabántól, a
rác fanyar orrától és a harmonikaművésztől.
Barátom
tehát joggal elmondhatja, hogy ebben az időben meggyőződéssel rebegte esküit és
még akkor is esküdött, mikor a szája zárva volt, hallgatott, a nő kezét fogta
és az eskü benn a szívben hangzott, tehát a legnagyobb bűnt követte el.
Körülbelül
10.000-re tehető azon esküknek a száma, amelyek részben hangosan, részben
hangtalanul jöttek létre az örök hűségről. Barátom már szinte sajnálkozott,
hogy nem budai városatya, amikor egyszer, elkésett a kávéházban , , .
15.000 esküje
volt tehát már barátomnak és a javiíhatatlan vétkező, ahelyett hogy későbbi
életében arra törekedett volna, hogy bejusson egy szigorú szerzetesrendbe, vagy beállott volna szent remetének a Naphegyre, hogy esküit, hazugságait
önsanyargató életmóddal levezekelje, tovább is hordta a nőket a Tabánba, a mély
udvarok és félig rombadőlt régi házak között szinte különvágányon jártak már a
hazugságai, esküvései, —: hogy tudott mindig újat és újabbat hazudni a nőknek,
nem félt, hogy van valahol egy női hitelezői-védegylet, mint a szabóknál, ahol
zár alá veszik az egyes nőknek elmondott hazugságokat, könyvbe írják,
ujjlenyomatot vesznek a hamis eskükről és a nők fekete könyvében számmal látják
el arcképét ? Nem félt, hogy a nők titkos szövetsége egyszer nyomara jut
álnokságának és az aszfaltra, amerre lép, felt rajzolnak, mint a vidéki kereskedők
a pulton fölírják a kréta jelet, ha ragadós kezű vevő mutatkozik a kocsikenőcs
és ostornyél körül ?
A múltkor
láttam barátomat, még megvan mindkét lába, szeme, orra, haját sem tépték ki
mind, csak az arcán üldögélt valamely csendes bánat, mint régi sírokon a pókháló.
Talán a Tabánba ment.
Lassan
virrad.
A júniusi éj
elrepült az éji lepkék nesztelen szárnyán. A szentiváni éjjel szinte
csalódottan menekül a budai erdők közé. Már alig van valami a Tabánból.
Rombolják a régi várost. Vájjon a csákányok ledöntik a légvárakat és a
hazugságok kastélyait is, együtt a porló falakkal ?
— Gyerünk, szürke,
haza, Pestre.
