A HAMIS ESKŰ VÁROSRÉSZE

 

PESTI LEVELEK

Írja Krúdy Gyula

 MAGYARORSZÁG Budapest, 1914 vasárnap, Június 28.

A bécsi gyorsvonat mentén piroslik a nyaralók tetője és a nagymarosi vashíd alatt kandi pesti nők könnyű pongyoláját libegteti a szél, bocsánat e sablonért, asszonyom, hisz az úgynevezett nyaralás már javában elkezdődött a fővárosi lakosság körében. Az utcák, az esték elcsöndesednek a nagyváros lámpásai alatt és ilyenkor szeretem Pestet leginkább. Egy nagyobbfajta vidéki városhoz leszünk hasonlatossá, éjjelen- kint senki sem zavarja a kávéházi csendet, a New-York terraszán boldog semmittevéssel üldögél a javíthatatlan éjszakázó, senki sem köszön rá a körút sötétjéből

— Hogy van, kedves akasztófavirág úr! ? És tisztelt rokonai ? És Svarczékat mikor látta ?

A Sziriusz csillagra nyugodtan gondolhat mostanában az ember Pesten, a női zenekar eljátszotta a záró-indulót, az úgynevezett szalmaözvegy is elballagott már félrecsapott kalapjában, csend van, igazi éj van, amilyennek akkoriban gondoltuk az éjszakát, mikor még nem volt szabad virrasztani. A csillagok csodálatosan fénylenek a magasságban és most elindulok, mint a régi novellák papiros-hőse, hogy meglátogassam ifjúságom kedves, bohó helyeit, természetesen konflison, hogy tovább tartson az élvezet.

 — Gyerünk Budára, a Margithídon át.

A szürke ló hátranéz a kocsisra, megcsóválja fejét, nem jó dolog lesz ebből. (Éjszaka okosabbak a lovak is, mint nappal. Némelyik tán beszélgetni is szokott a gazdájával elhagyott állomásokon vagy a fuvarra való várakozás közben, egy bezárt kapu előtt. Ah, Pesten oly szomorú a lovak élete ! Mindig fölfigyelek, ha éjszaka ablakom alatt konflisló bánatos kopogása hangzik föl a makadámon. Vajon meddig bírják a céltalan, mulatságtalan ügetést a fáradt, öreg lábak ? A kopogás elhangzik a távolban, a pasast azóta veri a felesége a késői hazajövetelért, a boldogtalan bérkocsis-ló a város más tája felé gurul éjjel-nappal használatban lévő szekerével, új pasas ül a régi helyébe, talán egy nőtlen fiatalember, aki kedvese ablaka alá megy kocsikázni, vagy egy táncosnő, aki szerelmi találkozóiról megy hazafelé, a boldogtalan lónak ez mindegy, föl sem néz az utcákon, a tereken, csupán a házszámokat tudja Pesten, csupa házszám az egész város, az emberek érthetetlen módon ragaszkodnak a házszámaikhoz és csupán akkor derül föl a szürke kedve, ha a kerepesi temetőhöz viszi a szekeret, szegény, azt hiszi, hogy egy házszámmal kevesebb lett Pesten, pedig két új pasas jött a régi helyére. Ne akarjatok konflis-lovak lenni Pesten!)

Lassan kocogunk néptelen budai utcákon, már haloványodik a fiastyúk az égboltozaton, a Tabánban járunk, ifjúságom pusztuló városában, ahol sétálni jártam a nőkkel és nincsen annyi házszám a Tabánban, ahányszor megfogadtam, hogy örökre hűséges leszek. Vajon számon tartják a nők hazugságaimat, amelyeket a tanulószoba divánján. hanyattfekve kieszeltem részükre, ahelyett, hogy Smiles-t forgattam volna?

 Vájjon mi történik azokkal a hazugságokkal, amelyeket a nőknek mondani szokás, vagy amelyeket a nők mondanak a férfiaknak? Ha van valahol a másvilágon egy nagy könyvelő-hivatal, ahol a földi dolgokat mérleg-készítés céljából följegyzik, bizonyára sok könyvet megtöltöttek már a szorgalmas hivatalnokok, a legnagyobb könyv azonban ezt a felírást viseli :; Budapest, I., Tabán, .....

Mintha minden valamirevaló szép hazugság a tabáni szűk utcácskákon keletkezett volna. Idejár a reménytelen szerelem, itt andalog a boldog szerelem, a bástyasétányra innen visz az út és magányos férfiak a régi utcaköveken elmúlt kis lábak nyomait a Tabánban keresik!

Minden, minden kis láb okvetlen végigment volna egyszer a tabáni köveken!

Hogy hozzávetőleges statisztikát próbáljunk csinálni a Tabánról, meg kell szólaltatnom egy jó barátomat, akinek körülbelül jól ismerem az életét.

Barátom tizenöt esztendős korában házasságot ígért egy kisasszonynak, aki barátom ajánlatát elfogadta.

A dolgok megbeszélésére hetenkint kétszer-háromszor a lóvasúti megállóhelynél találkoztak és innen a Tabánba keltek sétára, mert a kisasszony szülei Kőbányán laktak. Barátom kis házat szemelt ki, ahol egykor majd laknak. Igen szép ház volt, a török hódoltság idejében építették, lépcsőn kellett lemenni az udvarra, ahol öreg honvéd üldögélt az ecetfa alatt. A falak oly salétromosak voltak, hogy bízvást számítani lehetett néhány gyaur fogoly csontvázára, amely a falban lakik és éjszaka rozsdás láncokat zörget. És varrógép pergett és vasrács volt az ablakokon, az öreg honvéd mindig egyetlen pontra nézett az udvar szürke kövezetén, tán oda van elásva a forradalmi rendőrminiszter kincse, soha sem lépett ki senki a házból, nem érkezett senki, az ecetfa elhullajtotta leveleit, az is úgy tűnt el, mint a gyűrűs, drága női kéz humuszban, szinte semmivé lettek a levelek, az öreg honvéd beballagott a házba, a budai hegyekből fagyos novemberi szél fújt. A kisasszony nem álldogált többé a lóvasút állomásán.

Barátom emlékezete szerint ezen idő alatt tizennégyszer kívánt öngyilkos lenni, azt hazudni, hogy a nagyapja huszár volt és a nyeregkápába való mordály még mindig töltve van a napóleoni háborúk óta, találkozásonkint legalább tízszer megesküdött a végtelen hűségre, és miután negyvennél többször találkoztak, 4500 hamis eskü terheli barátunk lelkét az ifjúság hajnalhasadásán.

Nemsokára ezután barátom egy hölggyel ismerkedett meg, aki bár elmúlt húsz esztendős, makacsul állította, hogy még sohasem járt a Tabánban. Barátom természetesen az első próbánál rájött, hogy a hölgy még azt a helyet is tudja a városrészben, ahová Kara Musztafa utolsó ágyúgolyóját lövette, e hölgy a ház csinosságával sem volt megelégedve, pedig az öreg honvéd már csupán egy fehér seprőt lengetett kifelé az ablakból, az ecetfa pedig olyan bánatos volt, hogy mindenki megszánta volna. Szegény boldogtalan ecetfa ! Dehogy is nem költözöm hozzád ! Sőt egész nap alattad üldögélek, simogatlak,becézgetlek. A hölgy ezt nem mondta, a Fehér Hattyú-ban akart lakni, barátom tehát csupán néhány százszor esküdött hamisan. Körülbelül ötszázszor. A könyvekben tehát volt már 5000 darab hamis esküje, amely természetesen meg se kottyant lelkiismeretének.

Rövid idő múlva nagyon megnehezedett barátom helyzete,

Egy férjes nő keresett nála lelki vigasztalást, megértést és finom bánásmódot, amilyen hazug köpenyegekbe már a nők igazi tervüket öltöztetni szokták.

Barátom vállalta a megbízatást, a lelki vigasztalást a szentek élettörténetének elmaradásával kezdte, majd megértette a dámát bár még kora szerint Schopenhauer és Kant értelme nélkül szólt hozzá, de hiszen a nők abban nagy mesterek, hogy egyformán meg tudják magukat értetni a bor-utazókkal és a megyés püspökökkel. Finom modor dolgában barátom az ó-francia iskola tanítványának vallotta magát. Navarrai Margit udvarában bizonyára nem a kályhafűtést bízták volna reá és a dáma kezét sohasem szorította meg, hogy az sikoltott volna a fájdalomtól. Attól pedig igazán nagyon messzire volt, hogy a találkán elverje a nőt, amint ezt már közbecsülésben álló gavallérok tették.

 Minden rendben lett volna tehát. Barátom szinte meggyőződéssel, áramló életörömmel, fiatalos pazarlással eregette a nemes esküket, mintha semmi kontója sem volna feljebbvalóinál.

Az ecetfa meghalt, a honvédből csupán sapkája maradott, a varrógép mellbetegen, nagy időközökben pergett és a keresztény foglyok csontlábukat már csaknem kidugták a salétrormos falból és a nő el volt ragadtatva a háztól, az egész Tabántól, a rác fanyar orrától és a harmonikaművésztől.

Barátom tehát joggal elmondhatja, hogy ebben az időben meggyőződéssel rebegte esküit és még akkor is esküdött, mikor a szája zárva volt, hallgatott, a nő kezét fogta és az eskü benn a szívben hangzott, tehát a legnagyobb bűnt követte el.

Körülbelül 10.000-re tehető azon esküknek a száma, amelyek részben hangosan, részben hangtalanul jöttek létre az örök hűségről. Barátom már szinte sajnálkozott, hogy nem budai városatya, amikor egyszer, elkésett a kávéházban , , .

15.000 esküje volt tehát már barátomnak és a javiíhatatlan vétkező, ahelyett hogy későbbi életében arra törekedett volna, hogy bejusson egy szigorú szerzetesrendbe, vagy beállott volna szent remetének a Naphegyre, hogy esküit, hazugságait önsanyargató életmóddal levezekelje, tovább is hordta a nőket a Tabánba, a mély udvarok és félig rombadőlt régi házak között szinte különvágányon jártak már a hazugságai, esküvései, —: hogy tudott mindig újat és újabbat hazudni a nőknek, nem félt, hogy van valahol egy női hitelezői-védegylet, mint a szabóknál, ahol zár alá veszik az egyes nőknek elmondott hazugságokat, könyvbe írják, ujjlenyomatot vesznek a hamis eskükről és a nők fekete könyvében számmal látják el arcképét ? Nem félt, hogy a nők titkos szövetsége egyszer nyomara jut álnokságának és az aszfaltra, amerre lép, felt rajzolnak, mint a vidéki kereskedők a pulton fölírják a kréta jelet, ha ragadós kezű vevő mutatkozik a kocsikenőcs és ostornyél körül ?

A múltkor láttam barátomat, még megvan mindkét lába, szeme, orra, haját sem tépték ki mind, csak az arcán üldögélt valamely csendes bánat, mint régi sírokon a pókháló. Talán a Tabánba ment.

Lassan virrad.

A júniusi éj elrepült az éji lepkék nesztelen szárnyán. A szentiváni éjjel szinte csalódottan menekül a budai erdők közé. Már alig van valami a Tabánból. Rombolják a régi várost. Vájjon a csákányok ledöntik a légvárakat és a hazugságok kastélyait is, együtt a porló falakkal ?

— Gyerünk, szürke, haza, Pestre.