Szubrettek, kocsisok és bohémek a Tímártelepen Magyar Nemzet, 1996. július (59. évfolyam, 152-178. szám)1996-07-06 / 157. szám
Zórád Ernő és a Tabán nevű tömegpszichózis
Tekervényes módon jutott el nyelvünk a Tabán nevének befogadásáig. Bár a Duna, a Naphegy, a Várhegy és a Gellérthegy között, az Ördögárok két partján elterülő völgykatlant már az ókorban is lakták, Kis- vagy Kisebb-Pest néven pedig a középkorban is település állt itt. Buda török megszállása után elsősorban tímárműhelyek épültek ide, róluk nevezték a környéket Tímártelepnek, törökül Debághánénak. A szó délszláv betelepülők ajkán Tabahanra módosult, aztán egy utolsó csavarral Tabánná torzult. Sokáig Rácvárosnak is nevezték, és jórészt a XVIII. században épült házai, girbe-gurba utcái századunk első harmadáig megőrizték pittoreszk vonásaikat, mígnem a Fővárosi Közmunkatanács szigorú ítélete alapján a harmincas évek elején - néhány műemléképület kivételével - egészségügyi okokra hivatkozva lebontották.
Az 1911-ben született Zórád Ernő grafikusművész élete e ponton kapcsolódott össze a Tabán történetével: elkezdte járni a negyedet, rajzolni a bontásra ítélt épületeket. Akkor készített vázlatait ötven évvel később vette elő. E fél évszázad alatt Zórád Ernő nevét elsősorban illusztrátorként, képregényrajzolóként ismerte meg a nagyközönség. A szakma egy része fanyalgott, pedig Zórád Ernő létrehozta a magyar történelmi képregény műfaját, számtalan gyermekkel szerettette meg áz olvasást. Azokban az országokban, ahol fejlett képregény-kultúra alakult ki, például Franciaországban vagy Belgiumban, bizonnyal méltóbban honorálták volna teljesítményeit. A nyolcvanöt éves grafikust most, Tabánról szóló képeinek másfél évtizedes kálváriája után a letűnt negyedhez fűződő érzelmeiről, ifjúkoráról és legteljesebb
Tabán-albuma körüli gondokról kérdeztük.
- A szüleimmel 1921-ben, bizonyos, történetileg sajnálatos események után elkerültünk a mikszáthi „görbe országból”, a Hont vármegyei Dacsókesziről - kezdi Zórád Érnő. - Pest forgatagában családom olyan szögletét kereste a városnak, amely hasonlít otthagyott otthonunkra. Pestszentlőrinci és kőbányai kitérők után ezért költöztünk a Tabánba, annak is bohém, „népi” környékére, ami a mai Aranyszarvas étteremtől a Naphegyig terjedt, sőt a Ráctemető mohalepte sírköveivel és árnyas fáival felhúzódott egészen a Farkasrétig. A Duna és az Aranyszarvas közötti terület volt az úri Tabán. Én a Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumba jártam az Attila úton, de botrányos eredményeim miatt kivettek innen, és a Fehérsas téri polgári fiúiskolába írattak. Innen aztán felvettek az iparművészeti iskolába (ami akkor még nem volt főiskola), és ott már hivatalból is rajzolhattam. Osztálytársam volt Gyar- mathy Miklós - Michel Gyarmathy néven a párizsi Folies Bergéres művészeti igazgatója lett belőle - és Tóth Imre, a későbbi Amerigo Tót. 1927-ben költöztünk át Pestre, de a nosztalgiám megmaradt. Ügyeletes ideáljaimmal vagy éppen magamban rendszeresen visszajártam ide, Krúdy törzshelyére, a Mélypincébe, az Aranylibába vagy a környék más kiskocsmáiba.
- Itt kezdődött tehát a Tabán iránti szerelem?
- Igen. Amikor 1933-ban belefogtak a negyed bontásába, mappával a hónom alatt átrohantam Budára, és rajzolni kezdtem a bontásra ítélt utcákat, tereket és természetesen az embereket. Régi fényképek, térképek alapján bárki lefestheti a Tabánt, de a közönség az én képeimen, az én alakjaimban találta meg azt a hangulatot, ami valóban jellemezte azt a bizony szutykos és ápolatlan környéket. A rajzaimon élnek az emberek, akik egykor benépesítették a Tabánt: konfliskocsisok, szubrettek, arszlánok, bohémek, plánétások és a többiek.
(Ifjúságomnak ezt az időszakát igyekeztem megrajzolni Egy vándorfestő ifjúságai című könyvemben is.)
A rajzolásnak az vetett véget, hogy behívtak katonának a lovastüzérekhez (vajon véletlen-e, hogy a mai Dózsa György-emlékmű helyén, a Tabán szegélyén lovastüzér-emlék- mű állt?). A Tabánt lerombolták, csak néhány műemléképületet kíméltek meg: a Rudas- és a Rác-fürdőt, az Aranyszarvas fogadót, Semmelweis Ignác szülőházát - a mai Orvostörténeti Múzeumot, a plébániatemplomot és a görögkeleti szerb templomot. Ez utóbbit az 1944-45-ös ostromban elszenvedett sérüléseire hivatkozva lebontották a negyvenes évek második felében. Csodával határos módon egykori lakóházunk megmaradt a Csap utca 1. szám alatt. Kortárs és tanú vagyok tehát.
- Szavaiból érződik, hogy mély nosztalgiát érez az eltűnt városrész iránt, amelyet azért mégiscsak higiéniai szempontok miatt bontottak le...
- Hogyne volna nosztalgiám! A Tabán nemcsak egy városrész volt, hanem különleges világ, sőt valóságos tömegpszichiátriai rejtély, hiszen bár visszavonhatatlanul letarolták a negyedet, ötven év múlva mégis hatalmas érdeklődés mutatkozott iránta.
1983-ban kiállítást rendeztem a képeimből - az utolsó szálig elkapkodták őket. Hasonlóképpen járt a képekről készült Tabán - Egy eltűnt városrész című album is. Még a nem egészen tisztességes kiadó által utánnyomott példányok is eltűntek a standokról, ma már fellelhetetlenek. Sőt, oda jutottunk, hogy másolni kezdték az egyes képeket, és külön-külön jó pénzt kértek értük. Még pereskedésbe is keveredtem emiatt. Néhány évvel később egy becsületesebb vállalkozó szintén megjelentetett tasakban harminchat lapot a grafikáimból Volt egyszer egy Tabán címmel. Ennek is oly nagy sikere volt, hogy elkezdték hamisítani őket, és a tasakokba kevesebb rajzot tettek. Közvetlenül egyik kiadáshoz sem volt sok közöm, a kiadók eljöttek a rajzokért, és a saját elképzeléseik szerint alakították az anyagot. Összeállítottam a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című kötetemet, magam válogattam hozzá az irodalmi idézeteket, nyolcvan színes és tizenhat fekete-fehér rajzot készítettem, és megtakarított pénzemen megcsináltattam belőle egyetlen példányt. Elkezdtem házalni vele a kiadóknál, de úgy látszik, nem hoztam szerencsét, mert a Héttorony, amely vállalta, hogy az én anyagi részvételemmel 1996-ban kiadja a kötetet, nemsokára csődbe ment. Aztán megjelent a színen Bicska Maxi.
- Kicsoda?
-
Bicska Maxi, egy reklámtervező és -kivitelező cégtől, amelyet én jól ismertem és megbízhatónak tartottam. Az űr megnézte a kötetet, és az 1995-ös téli könyvhétre vállalta a megjelentetését. Majd eltűnt a pénzemmel és a rajzaimmal együtt. A könyvet természetesen nem adták ki, és csak áldozatok árán sikerült visszaszereznem az anyagaimat, valamint az átadott összeget. Azután egy elegáns fővárosi könyvszalon vitte el a megkerült anyagot, hogy keres rá kiadót. Nos, nem sikerült neki, állítólag aránytalanul drágán lehet csak kiadni. Az elvitt példányt csak a Szerzői Jogvédő Hivatal többszöri felszólítására szolgáltatták vissza. Itt tartunk most. Nem állítom, hogy a kötet életem megkoronázása, de meg vagyok győződve róla, hogy sokakat érdekelne, hiszen már az előzetes híradások alapján is számosán jelentkeztek, hogy megvásárolnák. Nem tudom, találok-e majd kiadót. Talán feladok egy apróhirdetést.
Ablonczy Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése