1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2019. december 18., szerda

TABÁNI TITKOK, EMLÉKEK, REMÉNYEK

M


Ez a cikk még 2016 ban íródott. Talán most 2019-től kezdődően új remény nyílik az egykorvolt Tabán városrész egykorvolt titkainak, emlékeinek bemutatására a helyi önkormányzati  vezetés változáasa kapcsán. Alapot ad erre még a régi vezetés regnálása alatt, ez év őszi  nagy érdeklődés, a "Napsütötte TABÁN,"  majd az alexandriai SZENT KATALIN TEMPLOM c. kiállítás sikere az új vezetés alatt. Talán más formában,más néven, de újra éled és bemutatható lesz a TABÁNI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY.  is, amely jelenleg pincében porosodik. Motorja lehet e feltámadásnak Saly Noémi múzeológus  ,minden tabáni  titkok tudója...Kérjük az új önkormányzatot,adjon meg ehhez minden  tőle telhető segítséget..



Tabáni titkok

Új Idők  1933 április 23 Kis tárca

    Egy hipermodern festő kificamodott kezű-lábúfejű nőt alkotott a vásznán. Ósdi kollégája nagyon heves szemrehányásokkal illette.
— Barátom, ehhez te nem értesz, mert elmaradtál a világtól. Ez az új szépség.
— No, ha szépség, — válaszol az öreg, — akkor kívánom, hogy ilyen legyen a feleséged meg a lányod.
Ez az eset jut eszembe,    valahányszor költőink krokodilkönnyeket rínak a Tabán pusztulásáról. Mert úgymond, ott lakott a költészet. De még sohasem hallottam, hogy valamelyikük egy tabáni vityillóban szeretett volna lakni. Nem óhajtották magukat ennyire beleérezni a Tabánba.
Most, hogy a Tabánt leépítik s a vityilló-költészetnek befellegzett, elárulhatok egy titkot. Az a Tabán, amelyet      most fog eltüntetni a föld színéről a napszámosok csákánya: nem is az igazi régi. Száz évvel ezelőtt a közvéleményben kialakult az a nézet, hogy ime, immár egész rendes városrész áll a régi rendetlen Tabán helyén.
Milyen lehetett a régi rendetlen, ha a mostani, rendes, így fest?
Erről eléggé megbízható értesüléseink vannak.
1810-ben vad tűzvész pusztított Budának ezen a részén. A Tabánból semmi más nem maradt, mint por és hamu. Még a templom is félig-meddig martaléka lett a katasztrófának. Az a Tabán, amelyet mi ösmerünk, a nagy tűz után épült, hol vályogból, hol téglából. Két olyan anyagból, amelyet az ős-Tabán nem ösmert. Mert a tűz előtt ott lopott karókból, pléh-hulladékból, a szemétről    fölszedett gyékényponyvából, elhasznált zsákokból, kimustrált ládákból s más effélékből épített hajlékokat az ős-tabáni architektúra. Nem is a hajlék volt a legfontosabb, hanem a hozzátartozó udvar és kert. Mert ebben füstölögtek a lacikonyhák, itt főzték kisüstön a pálinkát, nagyüstön a lekvárt, füstölték a fokhagymás kolbászt, ütötték csapra a 
 hordót. Az egész régi Tabán inkább afféle nyári világ volt és az igazi élet akkor kezdődött ott, amikor a jég már elpusztult a Duna hátáról s tartott addig, amíg az első jégtáblák megjelentek. Az ős-Tabán tudniillik egyetlen nagy mat
róz-csapszék volt, száz apró alkatrészre parcellázva. Ez volt az első kikötőhelyük a Dél felől felvonuló, lóvonatú dereglyéknek, amelyek gabonát,  gyümölcsöt, állatot, bőrt szállítottak, a. cifraszínű hajók itt tartották első állomásukat, pihentették a hajóvonólovakat. Ide sereglettek a kupecek és alkudoztak a dereglyésekkel, mialatt a matrózok a Tabán kurtakocsmáinak udvarán dalolva itták a budai vörös bort, rágták a pirítósat és ferblit játszottak a gazdával. Rendes pest-budai ember sohasem tévedt ide. mert az ős-Tabán tanyája  volt a leghírhedtebb bicskásoknak, hamiskártyásoknak és számtalan olyan alaknak, akiknek foglalkozása gyakran kétes, legtöbbször még ilyen sem volt. Ez volt az ősi, az igazi Tabán, vad-romantikájú piszkos fészek, levantei hangulatokkal, tízféle anyanyelvű jött-mentjeivel, Kelet és Dél tarka népviseletében. Ha a Tabanografia már akkor is oly fejlett lett volna, mint újabb lírikusaink idejében: mennyi     zamattal gazdagodott volna költészetünk!
Sajnos, ezt a söpredék-múzeumot az utolsó szalmaszálig megsemmisítette az 1810-iki nagy tűz. Amit üszkein építettek, már „tiri" városrész volt. Mert eb ben már üvegből voltak az ablakok, kémények is keletkeztek a háztetőkön, sőt kapu is volt az udvar felé.
  Hogy ezt a második, rangos Tabánt most köztisztasági, közrendészeti, közbiztonsági stb. okokból ha Iáira ítélték, az csak arra vall, hogy a közmunkák tanácsa nagyon magas lovon ül. Neki már ez a második, talmi-Tabán is túlköltői volt. így váltakozik a bürók lírai ízlése.

Azonban a költőkre nézve ez nem jelent végzetes csapást.  Mert a világ művészi szelleme ma már elérkezett a technokráciáig, a festők már festenek olyan képeket is, amelyekről nem lehet katalógus nélkül megállapítani, portré-e avagy lokomitív, a költők számára pedig lírai zsákmánynak kínálkozik az Elevátor, a gőztraktor és a dinamóház. Nem kell tehát nagyon komolyan vennni a nagy zokogást, amelyet a Tabán elmúlása miatt végezn


Tabáni emlék


Új Idők 1941  Húvét

írta: Kárpáti Aurél

Tavasszal mindig elvetődöm ide, magányos sétáló, a horpadt-homlokú vén Gellért zöldülő lankáján. Leginkább úgy, mint most, a Nagyhét valamelyik napos délelőttjén. Talán mert ilyenkor lehet legjobban emlékezni. Megszökni a jelenből és holmi láthatatlanul kanyargó ösvényen visszalopózni a múltba, megkeresni azt. ami volt és ma már nincs, — gyakorlati cáfolatául a königsbergi bölcs híres elméletének, amely szerint az idő nem kézzelfogható realitás, csupán gondolkodásunk egyik formája. Az igazság az, hogy az idő mégsem egészen elvont formula cs,ak. Errefelé legalább meglehetősen csákányforgató és planirozó valóságnak bizonyult. Nemcsak mint „gondolkodási forrna" működött, hanem magát a táj formáját is alaposan megváltoztatta. De egyébként sem olyan könnyű megbékélni ezzel a kanti „tiszta szemlélettel". Mert vájjon az idei Nagyhét, meg amaz ötven év előtti között például, amely most szinte álomszerű révületben színesedik ki emlékezetem lapján: nem tátong-e valóságos áthághatatlan szakadék, függetlenül minden változástól, amely azóta bennem és körülöttem végbement? Kivált, ha olyan kísérteties elevenséggel villan vissza a mult az „eltűnt idő" távolából, mint ebben a pillanatban. Nem is tudom, hogy adjak erről számot?
Valami varázslat érzett a levegőben. Valami várakozó feszültség és fojtott izgalom. Böjtös önmegtartóztatás, amely csak annál ingerlőbbé tette a hús-vét beteljesülő ígéretét. Délben spenótot ettünk, de éjszaka mindenki az ünnepi sonkáról álmodott. Csupa készülődés volt a világ. Az eget ezüstös szappanhab mosta még kékebbre, az árokpart gyenge fű bajuszt eresztett, a füzág barkaszemeket nyitott, a házaik friss mészruhába öltöztek s a szomszéd lánya börzsönnyel festett tojásokat gyűjtött a kamrapolcon álló, kerek szakajtóba. Áz udvaron felásták a kör- és szívalakú, palmetta-formájú virágágyakat, félénk palántákat dugtak a porhanyó földbe és elgereblyézték a homokkal beszórt utakat. Még a nap is máskép sütött, ha sütött, mint máskor. Könnyű szél rezgette sugarait. A reggeli árnyék pedig lassankint lilába melegedett, — holott akkoriban nálunk még senkisem festett igazi plein airt. Hangosabbak lettek a fecskék s a hamarszáradó ágyások fölött megsokasodtak a rezgő bogarak aranypontjai. Néha úgy káprázott ez az. egész otthoni, gyerekkori valóság, mintha álom lett volna. Tulajdonképpen meddő kísérlet róla értelmesen beszélni. Minden részletezés a lényeg kárára megy. Ilyesmire osak úgy lehet igazán emlékezni, gondolattalanul, szöveg nélkül, mint egy dalra. Valami elfutó melódiára, vagy régi délutánok verbéna-illatára a városkert vasárnapi hangulatában. Mint magára a szétfoszlott ifjúságra, amelynek porló részecskéi úgy pihennek itt lépteim alatt, a hajdani Tabán helyén, akár a temetőben.
Harminc évvel ezelőtt, mikor nyári estéken a fiatal Kosztolányival csavarogtam erre, ahol most ez a remek park virít, még érintetlen teljességében élt az egész. mult. Nagyapáink kora folytatódott a vaskosaras ablakú, copfos tetejű, szoborfülkés házakban, a fiókos almáriumok, fehér csipkefüggönyök, biedermeierhamgú spinétek és ovális rámába foglalt arcképek között. A görbe utcák néhol lépesőre kaptak, másutt visszakanyarodtak önmagukba. A Kék ördögben gitár szólt s a „József főherceg hadastyán-egylet" címtábláján tollaskalapú, nemzetiszín-szalagoe harcfi merengett a holdfényben. Akkor — és most már soha többé. Mert közben eltűnt minden. Ahogy a drága, felejthetetlen költő is eltűnt azóta s örökre kilépve „gondolkodásunk egyik formájából", valósággal egy másikba lépett át. A térbe, — ó micsoda kegyetlen formula! — hol időtlen szállást vett magának, hatlábnyira a föld alatt. Nem temető-e hát a világ mindenütt, amerre nézünk! Hiszen minden nincs mélyén egy-egy volt alussza örök álmát. Mint itt is, a fiumei ó-város imígy aposztrofált, budai testvérpárjának hűlt helyén, ahol most járok.
Sírokon mindig szebben nő a fű. Nyilván azért olyan ragyogó zöld a Tabán gyepszőnyege is. Egy ön magába roskadt, régi városrész nyugszik alatta. Egy kivénhedt, öreg ember, aki úgy halt meg kerek hét esztendővel ezelőtt, hogy vidám-pajkos fiatalságát már maga is elfeledte. S most itt van eltemetve, a Gellérthegy, a Naphegy és Várhegy hármas lejtőjének összefutó völgyében. Sírján nem hirdeti fejfa, hogy kétszázötven évet élt. Csak a fű zöldéi kövéren elporladt hamvai fölött, mint lehasított darabja a próféta zöld palástjánalk. Ez a hasonlat pedig itt nem egészen véletlen. Tabán: török szó és annyit jelent, mint vártalpa. A legtöbb olyan hódoltsági városban, ahol másfélszáz esztendőn keresztül lófarkos basák tanyáztak, megmaradt ez a név. Esztergomban épúgy, mint Szegeden. Valamikor azt a helyet jelentette, ahol a szulák palánkon kívül rekedt, váralja nép lakott. Budán is így lett a rácok-lakta völgyből Tabán. S a multat idéző név nem mult el máig sem, amikor a hajdani félhold már csak égi valóságában aranylik elő a hamvas tavaszi estéből, Buda tornyai fölött. Különben török időkre emlékeztettek itt azok a középajtós, kőkerítéses, kétoldalt esapott-tetejű, régi házak is, amelyeknek komor homlokfalába csak a későbbi lakók vágtak utcáranéző ablakot.
Alig pár éve, hogy végleg eltemették ezt a furcsa, szinte érthetetlen, csatornázatlanul piszkos, de tagadhatatlanul hangulatos világot. Vedlett vályogviskóit, macskaköves sikátorait, oromfalas hárem-maradványait és tamburás kiskocsmáit lebontották.
Zeg-zugai fölé széles autósztrádát húztak a kopárra beretvált hegyoldalon, „mélypincéit" betöltötték, hepe-hupás talaját szépen elsimították és bevetették fűvel, beültették fával. Jacobsen ábrándos novellájának címe jut eszembe, míg a hirtelen-támadt modern Gülisztán sétaútjain bolyongok: „Itt rózsák nyíljanak"... Illatukban hadd érezzük a multat. Tövisük meg hadd karcolja enyhe sajgással a szívét mindannyiunknak, akik miég az igazi béke romantikus éveiben, néhai Krúdy Gyula úr elbűvölő meséit hallgatva, ültünk a Hét rózsaszál. vagy a Fekete remete piros-abroszos asztalánál és ráértünk óramuzsikás táblabíró-korszakot játszani az üvegburás kerti gyertyatartók körül. Mert akárhogy meg is érett a csákányra a rozoga Tabán: miégis csak az életünk egy darabkája, ifjúságunk egész sereg színes élménye került vele a feledés hantjai alá.
Mikor utoljára mentem végig a Hadnagy-utcán, a Kereszt-téren, az Aranykakas- és Aranykacsa-utcán, — ahol a falakon Csibi emlékezetes levelezése folyt Petrovval — már köröskörül törmelékes „grundok" fehér foltjai terpeszkedtek. Mintha tüzérségi harc szántotta volna végig a halálraítélt Tabánt: a házak közt romromra halmozódott. A Holdvilág-utca még megvolt, de a Kőmíves-lépcsőt már lehordták. Csak a Fehérsastéren állt érintetlenül egy szürke kőoszlop, amelyet sokáig pellengérnek hittek. Az a legenda járta róla, hogy szájas kofák megbüntetésére készült, Mária Terézia idejében, holott — amint a beléje vésett évszám is elárulta — 1857-ben állítódott oda, hivatalos plakátumok kifüggesztése céljából. Különben pedig közönséges lámpaoszlop volt. Hasonló legendának bizonyult a hadnagy-utcai „Casainova-ház" hírhedt históriája is. Ezt egyébként épp e sorok írója indította el, merőben ártatlanul, egy fiatalkori novellájával, amelyet némelyek utolsó szóig készpénznek vettek, — Isten tudja miért. Az viszont igaz, hogy Jacopo mester valóban megfordult itt 1759 őszén. Köszvényét gyógyíttatta a török-fürdő meleg vizében. Egyúttal pedig olyan sikeresen udvarolt bizonyos Kosztjics Száva kisasszonynak, hogy a szép rác kocsmároslány féltékeny vőlegénye, barátai társaságában, a Gellérthegy alján elcsípte a hajnali szöktetésre készülő lovagot s ugyancsak helybenhagyta. Casanovát a felbőszült legények rövid retekhámozó-késeikkel alaposan összeszurkálták és vérébe fagyva otthagyták az országúton, mígnem egy kora-reggel kilovagló pesti huszárkapitány rátalált, fölszedte és hazavitte.
Mindeme szép emlékek fölött azonban már rég kinőtt a fű. A tabáni citta morteból valóban holt város lett. Egyszerűen elfújta a szél az egészet. S a helyéhe álmodott budai fürdőváros zöldelő kerete — ez a csodálatos park — várva-várja, hogy milyen új városképet illesztenek bele. A Tabánból semmi sem maradt meg. Csak a rác-templom kecses-karcsú, sisakos tornya, a legszebb budapesti templomtorony őrzi emlékét, változatlan lendülettel szökkenve fel az áprilisi ég kék magasába. Mint egy ittfelejtett, magányos felkiáltójel valamely ódon könyv lapján, amelynek szövege elveszett. Mert mindazt, amit századok írtak , rá: olvashatatlanná fakította az idő

Hol van már a rác templom? 83 év söpört végig a domboldal felett, nemcsak az emlékeket , de az emlékek őrzőit is  szerteszórva, megsemmisítve, elfelejtve



Hol van már Tabáni Helytörténeti Kiállítás, a dohos, boltíves  kis múzeum és hol vannak azok a helybéliek , akik egy kis süti majszolgatással egybekötve végighallgatták az előadásokat?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése