1927
Találkozásom a tabáni legöregebb mézeskalácsos- és gyertyaöntő mesterrel
A lebontásra ítélt Tabán múlt századokból itt felejtett apró házsorai között barangolva, bebotloltam Pest és Buda legrégibb gyertyaöntő és mézeskalács boltjába.
Az idők viharától bepatinásodott, kis púpos ház nyitott boltajtaja fölött még ott van a régi cégtábla: Benedek Samu Alapitlatott: 1700. A benyíló ajtó fölé helyezett kis csengő figyelmezteti a hátsó műhelyben vagy konyhában tartózkodó házbclieket, hogy valaki belépett a boltba.Nagyon régen, talán kétszáz esztendővel ezelőtt minden pesti és budai bolt ilyen lehetett Alig pár lépésnyi kis helyiség. A falak mentén régi-régi üvegszekrény. A mézesbábos ipar és gyertyaöntés remekei pihennek az üveg mögött. Hosszú fehér, sápadt gyertyák, mosolygó mézeskalács-szivek szép sorjában elhelyezve. A gyertyás vitrin fölött ott lóg a villanylámpa körtéje.
Valami furcsa disszonancia. A régmúlt és a jelen találkozása.
És a falon gyermekkori élményekre emlékeztető régi, kedves, olajnyomatu kép. Otthon, a szülői házunknál volt ennek a képnek az egyik mása. Évtizedekig elkísért utamon a látomása, emléke. Már a szüleim is tigy örökölték a gyönyörű, szép, színes vadászképet, melyet most elnézegetek újra gyermeki szemmel és gyermeki áhítattal.
vadászjelenet a falon
Nagy erdő közepén két vadász. Az egyik egy fatörzsön ül és kis vadászkulacsból kínálja azelőtte álló társát, aki éppen pipájára gyújt. Lábuk előtt egy leteritett hatalmas agancsu szarvas. Amit a két hűséges vadászeb körülszaglász.
Olyan jó volna sokáig elmerengni a régi kép előtt.
— Magam se tudom, hány éves lehet ez a kép mondja a tulajdonos felesége. — Mi is úgy örököltük. Azt hiszem, a hetvenes évek végéről, vagy a nyolcvanas évek elejéről való. Akkor volt nagyon divatos
Elmondom azután, hogy a tulajdonos urral szeretnék néhány percig elbeszélgetni a régi dolgokról, az immár 227 éves öreg bábosüzletről, meg miegymásról.
Kívánságom hamarosan teljesedik is. Valahonnan a műhelyből előkerül Benedek Samu bácsi, aki már 71 esztendős, de azért még életvidám, folyamatos gondolkodású ember. Látszik, hogy figyelemmel kíséri a jelen idők eseményeit is, mert mindenhez hozzá tud szólni.
Legöregebb kis bolt Pesten és Budán
— Hát bizony igaz — igy kezdi az öregúr a kérdéseinkre feladott feleletet, — hogy én vagyok a legöregebb mézesbábos és gyertyaöntő Budán és Pesten, de ha az üzlet alapításának évszámát tekintjük, megállapíthatjuk, hogy a Budán és Pesten jelenleg fennálló összes szakmabeli üzletek között a mi kis boltunk a legidősebb: 227 éves.
Az alapítója Mayer János volt. Én 1885-ben vettem át az üzletet Benedek Róbert nevű nagybátyámtól, akire 1841-ben szállott az üzlet Lakner (Mézfalvi) Jánosról. Ez az elődöm elkövette azt a könnyelműséget, hogy 1867-ben, a koronázás esztendejében meghalt. Az özvegye hagyta Benedek Róbertre, aki a férjét betegsége alatt az üzletben helyettesítette. Az üzlet keletkezéséről és későbbi történetéről semmiféle írás nincs. így hát csak a puszta emlékezésre vagyunk utalva.
— Az üzlet keletkezésekor, az 1700-as évek elején fent volt a Várban, későbben lekőltözött ide a Tabánba, a Szarvas-térre, Mátyás király egykori vadászkastélyába, ahonnan 1867-ben ide hurcolkodott, ebbe a kis házba és azóta itt van. A koronázás esztendejében érte a legnagyobb kitüntetés és megtiszteltetés a mi kis gyertyaöntő műhelyünket. A királyi pár tiszteletére junius 7-én rendezett óriási fáklyásmenet fáklyáinak nagyrészét mi szállítottuk. Tekintettel arra, hogy erre az alkalomra sok ezer fáklyára volt szükség, az akkori céhben tömörült többi gyertyaöntőkből még heten-nyolcan vettek részt a szállításban. A céhrendszer idején bizony jobban összetartott az ipar. Nem az volt a jelszó, hogy egymást legyűrni, hanem inkább egymást segíteni.
A koronázási fáklyásmenet emlékei
A 67-es koronázáskor használt fáklyákból még most is megvan három példány. Itt vannak, mint becses ereklyék, a fali üvegszekrényben elhelyezve. — Benedek bácsi kiszedi a szekrényből és lerakja elébem az asztalra. Kettő közülük piros lehetett valaha, egy pedig zöld. De hát az idők rozsdája azóta kissé elbarnitotta a szép szál fáklya- gyertyákat. Fehér már nincs köztük.
Erzsébet királyné (Sissi)megérkezése a koronázó terembe 1867
— Akkor ez volt a divat — magyarázza az öreg gyertyaöntő nagy szakértelemmel. Nem egészen gömbölyű, hanem szögletes. És tessék nézni, hogy van ez kidolgozva. Bizony, máma ilyet nem csinálnak. A mi iparunkat lejáratták a kontárok meg a gyárak. A mézeskalácsos iparnak rengeteget árt a sok bóvli, mellyel el van árasztva az ország.— No meg elsősorban a fényes kirakalu cukrászdák — vetem közbe.
A halódó mézesbábosipar és a mézeskalácsszívek
— Igen, igen — bólint rá az öreg ur. — A mézeskalácsosipar volt a cukrászatnak a nevelőapja. És végül a fiú az apát falta fel. A vidéki mézeskalácsosok főleg a cukrászok lehetetlen versenye ellen panaszkodnak és memornndumoznak a kormánynál. Tiz év óta már nincs is külön ipartársulalunk, sói a temetkezési egyletünket is feloszlattuk és a vagyonát beolvasztottuk a cukrászok ipartestületébe. Bizony itt Budán már csak négy mézeskalácsos van, én vagyok köztük a legöregebb. Pesten pedig még kilenc mézeskalácsos működik, így mindennapi vevőnk már nem igen akad. Inkább úgy a búcsúk hoznak valami kis üzleti forgalmat. A múlt vasárnap volt az újlaki búcsú. Persze, mi is kivonultunk a régi mézeskalácsos sátrunkkal. Legtöbbet ér még a terézvárosi búcsú, mert ott lehet a legtöbb mézeskalácsot eladni.
Megkértem a mézesbábosok veteránját, hogy beszéljen valamit a mézeskalács-szivekről, melyek lassan már elmúlnak, elünnck a modernizálódó időkkel.
— Dehogy múlnak el, kérem — tiltakozik az öreg ur erélyesen. — Sohasem mennek azok ki a divatból. Az uriházaknál még most kezdik divatba hozni, hogy vitrinbe álitják « legszebb mézeskalács-szivet. Majd lesz még idő, amikor a fiatalság is a sok ostoba, léha dolog helyett vissza fog térni a mézeskalácsszivekhez.
— Mert azokban a régi mézeskalácsszivekben mennyi sok a poézis, a lélek, a szimbólum. a romantika — toldom meg az öreg- ur optimisztikus vélekedését. — Tessék csak nézni, hogy mosolyognak, milyen kedvesen néznek ott abban az üvegszekrényben. Különösen az szép, amelyiknek közepében fényes kis tükör ragyog és fölötte két szerelmes bolond fiatalnak a színes képe mosolyog. De nini, hová lett a kép alól a hagyományos szerelmes versike...
— Azokat a verseket — mondja az öregur — azelőtt mindig Csehországból kaptuk. szép színes ábrákkal kinyomatva. Magyar diákok fabrikálták a versikéket és cseh nyomdában készültek. Miután azonban most nagy vámot kell fizetni érte, hát inkább nem hozatjuk.
-- Akad itthon magyar nyomda is, amelyik ezeket előállítja — felelem. — Minek azért Csehországba menni, idegen ipart pártolni?
— Igaza van — hagyja rá Benedek bácsi és gondosan visszahelyezi az üvegszekrénybe a gyönyörű szép, kirózsázott, felcicomázott mézeskalács-szivet. — Hát mondja csak - fordul felém ujra. Drága ez? Két pengő húsz fillérért áruljuk ezt a szép nagy szivet. Ugy-e nem drága?
— Ha minden ilyen olcsó volna, — nyugtatom meg — akkor nem fájna az emberek feje a drágaságtól.
Ki akar lakoitatni a Közmunkák Tanácsa
De hát most valami nagy esemény van készülőben, ami alaposan feldúlta a tabáni öreg házak lakóinak nyugalmát. így mondja e! az öreg Benedek Samu bácsi:
— A Közmunkák Tanácsától ivet kaptunk és felszólítottak, hogy írjuk bele, hová szeretnénk innen költözni? Mert hát, talán már tetszett hírét hallani annak, hogy rendezni akarják a Tabánt és már idestova húsz éve lesz, hogy folyik ennek az előkészítése. Ez a páratlan házisor itt végig, az Atilla- körúton, egészen a Bethlen-udvarig, sőt még azon túl is, kisajátítás utján már régen a Közmunkák Tanácsának tulajdona, ez szedi be a házbéreket és ez gondozná a házakat, ha ugyan gondozná. Hát most, úgy látszik, hogy rövidesen le akarják bontani ezt az egész házsort és ki akarnak bennünket lakoitatni. Azt kérdezi a Közmunkák Tanácsa, hogy hová szeretnénk költözni? Mintha erre a kérdésre olyan könnyít volna megfelelni.
— Mégis, ha csakugyan csákány alá kerül ez a házsor és ki kellene innen hurcolkoni, hová szerelne leginkább menni a kétszázhuszonhét esztendős üzlettel?
Nehéz kérdés, de azért az öregur erőt vesz az érzelmein és kimondja:
— Ha már minden áron ki kell innen menni, legalább itt, a régi Szarvas-tér körül szeretnék maradni. Nem szeretnénk, ha úgy járnánk, mint a Bethlen-udvar helyéről kitelepített lakók, akiket kivittek valahová Kőbányára, valami szükséglakásba és nagyobb részük ott egészen tönkrement. Volt köztük egy cigányzenesz, akinek éjjel gyalog kellett innen hazajárni Kőbányára, mert amikor ő végez a munkájával, akkor már nem járnak villamosok. Szegény embernek éjfél titán mindig a Kercpesi-temetö melleti kellett elhaladnia. Ez olyan rossz hatással volt rá, hogy szívbajt kapott.
Megnyugtatni igyekezem az öregurat, hogy hosszú ideig csak tervezgetés marad még a kis tabáni házak Iecsákánvozása. Ahogy mi a hatóságaink gyorsaságát ismerjük, meg merjük jósolni, hogy sokat lehet még erre aludni
Búcsú a régi Tabántól
Elköszöntem az öreg mézeskalácsostól , amíg a villamosra vártam, elnézegettem az egykori Szarvas-tér (újabban Szebenyi Antal-tér) öreg házait. Minden darab kövéhez sok évszázados emlék tapad.
Itt állok a Mátyás király egykori vadászkastélya előtt. Kopott kőlépcsőkön kell felmenni, hogy az ember a földszinti bejáratot elérje. Egyemeletes ház, pici ablakokkal. Némely ablakból piros muskátli mosolyog ki, A négy és félszázados ódon tető félénken csodálkozva néz le az alant furkározó villamoskocsikra.
Új patika költözött most ide. az ősi királyi vadászkastélyba. A tabániak megint kaptak patikát, a Pestre behurcolkodott Gaál-patika helyett.
Szemben is egy magas tetejű, apró ablakuú régi-régi ház. Itt született Virágh Benedek költő.
Vájjon akad-e olyan csákány, amelyik hozzá mer nyúlni Budának ehhez az egyik legbájosabb, legtörlénelmibb levegőjű régi térségéhez?
1927 július 10, vasárnap Mgyarság
Dobozi István
1934
Menekül a 230 éves mézeskalácsos a tabáni csákányok elől
Köröskörül a kegyetlen csákányok már puszta földig lerombolták a vén Tabánt és most rákerült a sor az Attila körút páratlan oldalára. Itt, egy nagyon kivénhedt, szánalmasan vedlett földszintes liázban találtunk rá Buda és Pest legöregebb mézeskalcsos-boltjára. Kopottas címtáblája hirdeti: Benedek Samu, alapíthatott 1700-ban.
Az ajtóra ragasztott színes céduláról tudjuk meg, hogy a letűnt száza- dókból itt felejtett öreg mózeskalácsos-bolt a romboló csákányok elől átmenekül a túlsó oldalra, a szemközti ' házba, mely nem esik a tabáni városrendezés útvonalába és így egyelőre nem kerül lebontásra.
Az uccáról benyitunk a kis mézes- kalácsos boltba. Az ajtó fölött elhelyezett csengő éles szava figyelmezteti az udvari szobában foglalatoskodó tulajdonost, hogy vigyázat, valaki belépett a boltba.
Réges-régen, fűszerillatú vidéki ódon szatócsboltok hasonlóan élesen csilingelő rézesengői jutnak eszünkbe, a hátuilsó szobából előcsoszogó taplósapkás öreg fűszeressel.,.
Maga a tulajdonos, Benedek Samu jön elébünk a hátsó műhelyből. Fehér kötény van előtte- Benedek úr most 78 esztendős. Együtt öregedett meg a legvénebb mézeskaláesos-boittal. Köröskörül a falak mentén üveg- szekrényben mézeskalács-szívek, huszárok és más régi ismerős vásári figurák.
Másik üvegszekrényben színes gyertyák. Mert a mézeskalácsos ipar megtartotta, a rohanó idők folyamán híven megőrizte a gyertyamártás mesterségét is. inkább talán csak a szimbólum kedvéért. .
Az öreg mézeskalácsos beszélni kezd az elröppent időkről, az üzlet múltjáról:
— Hát kérem, még emlékszem arra, amikor a Vígadó nagytermét a hosszúhosszú farsang báli éjszakáin a mi műhelyünkben öntött gyertyákkal világították. Mi voltunk hosszú ideig a rendes gyertyaszállítói a Redutnak, Most már a gyertyamártás sem üzlet. Tönkretette először a petróleum, azután a gáz meg a villany.
Legföllebb a templomok részére vásárolnak gyertyákat, meg halottak napjára, de azok is inkább a gyárak készítményeit veszik.
— És hogy mennek a mézeskalácsos készítmények?
Az Öreg lemondóan legyint.
— Már jóformán csak búcsúkban lehet valami keveset eladni. De szörnyű nagy a; konkurrencla. Még most is legalább tizennégy mézeskalácsos van Budapesten. Van egy Pesten a Csányi ucoában, amely éppen most száz éves. Sokat lehetne beszélni a múltakról, a küzdelmekről, amikor még külön céhük volt a pesti és budai mézes- kaiácsosoknak. Most együtt vagyunk a cukrászok ipartestületével,
— Talán a mai fiatalság nem pártolja eléggé a mézeskalácsos-ipart?
Benedek bácsi’elkapja a szót.
— Kérem szépen, először is az a baj, hogy a mai fiatalságnak nincs pénze. Az én időmben másképpen volt, És ha akad is néhány fillérje, azt csokoládéra, cukorkákra adja, A csokoládé különösen nagy konkurrenoiát csinál nekünk. Pedig milyen szépek most is a mézeskalácsszívek. Tessék csak megnézni. Mennyi romantika volt abban régen.
Mézeskalács -huszár és -szív Samu bácsitól
Az egyik faliszekrényben, üveg alatt most is ott áll egy nagy mézeskalács-szív. Közepében gyönyörű, színes képpel. Fiatal pár. kéz a kézben, fölöttük két turbékoló galamb. Milyen szép...
Bizony, hálátlan és érzéketlen a mai fiatalság, éppen mint a gáz meg a' villany, mely tönkretette a gyertyamártó ipart
— De nem baj, — mondja az öreg mézeskalácsos fölindulva. — Mi azért tovább élünk. A Tabánt lebonthatják tövig. A Benedek-bolt azért nem szűnik meg. Átköltözünk a szemközti házba és ha a Jó Isten engedi, nemsokára ott ünnepeljük meg a legöregebb kétszázötven esztendős jubileumát.
Nemsokára tizenhat év múlva.
Magyarország, 1934. március (41. évfolyam, 48-72. szám)1934-03-18 / 62. szám
1936 február
BENEDEK SAMU MÉZESKALÁCSOS BOLTJA BUDÁN
BENEDEK SAMU MÉZESKALÁCSOS BOLTJA BUDÁN
Abban, hogy valaki ma mézeskalácsos, már van valami halk édesbus romantika. Budán, ez még hozzáad a dolgok hangulatához . S mindehhez, mintegy ráadásképpen, éppen a lerombolt Tabánban az Attila- utca végén, a Szarvas-tér felé áll a bolt, Benedek Samu mézeskalácsos boltja, alapittatott 1700-ban. Errefelé, a hídon túl csöndesebbek az emberek s némelyik pesti, ha kisüt a nap és átmegy Budára, leveszi a kalapját. Itt az „alapittatott" nem olyan, mint Pesten, ahol fekete üvegtáblán aranybetük hirdetik hencegve, „alapittatott, — gegründet — fondée”, s fölötte ,, Cs. és kir. udvari szállító.” Budán az „alapittatott” más. Itt históriát jelent, sőt legendát.
A mézeskalácsos körül összegyülekezett romantika tehát már-már tulédes volna s annál furcsább, hogy végül is belül- kerülve a viasz és mézszagu, vitrines, virágos aranykeretes háziáldásos bolton át a hátsó szobába, csalódnom kell. Ott ül a két öreg, Benedek Samu és a felesége, s rakják a passzianszt fáradhatatlanul, de nincsen ebben semmi romantika, semmi legenda, nem mesélős, csendesen elbékéló' öregeket találok, hanem két, valahogy olyan „mai öreget”, akik harcosak, ingerültek, békédének, politikával, üzlettel, általános viszonyokkal, mindennel. Nem a vénemberek zsémbessége ez, hanem valami aktív lázadozás.
★
Cseng a kiscsengő a boltajtó fölött s hogy pillanatig nem jön senki, a belső szobából kikiabál egy szigorú öreg hang :
A boltbaaa!!!—
s előkerül a kisasszony.
A boltbaaa!!!—
s előkerül a kisasszony.
Bent a hátsó szobában az asztal mellett egy pakli kártyával üldögélnek az 1700- ban „alapittatott” bolt gazdái
— A boltot annakidején 1700-ban Mayer János alapitotta. De akkor nem itt volt. Fönt a Várban. Az Uri-utcában. Aztán egészen amíg a Benedek-család kezébe került, 1840-ig a Mayer-család kezén volt. Az Uri-utcából később leköltöztették ide a Mátyás király vadászkastélya mellé, a szomszédba. 1840-ben átvette a boltot Mézfalvi János.
Az asszony közbeszól:
— Az én rokonom. Azelőtt Laknernek hívták. Lakner János.
— Aha. Hát a szakma szerint változtatta a nevét Mézfalvira.
— Biztosan.
Az öregember folytatja :
— 1867-ig a Mézfalvié volt az üzlet, aztán még négy évig vezette az özvegye, akkor férjhez ment Benedek Róberthez, az én nagybácsimhoz, aki kilencvenkét éves korában meghalt. Benedek Róberttól 1885-ben vettem át én, Benedek Samu.
A néni ismét kiszól a passziánszból szigorú kedvességgel.
— Aztán ne irja, hogy Sámuell Mert már volt olyan, aki azt irta. hogy Sámuel. Sámuel, hát! Sa-mu!
— Igen, Samu.
A bolt még költözködött egyszer-kétszer. Hatvanhétben jöttek az Attila-utcába, aztán ott változtak a házszámok, más számozást kapott, majd ugyancsak itt az Attiia-utcában egy udvari helyiségbe költöztek s végül ide.
Közben be-bejön a kisasszony, nagy- viaszlemezeket kalapácsol össze egy láda fölött, a kályhán is fő valami s odakint a bolt melletti műhelyben dolgozik a legény. Gyertyát önt.
Benedek Samu ujahb cigarettára gyújt, ámbár köhög jócskán, de azt mondja, ha nem cigarettázik, akkor is köhög. Hát legalább cigarettázik. Azt mondja, most ötvenedik éve, hogy ő vezeti az üzletet.
*
Kicsit hallgatunk, mert általában lassan engednek fel az öregek és az amolyan „legendás” históriák, sehogysem akarnak elindulni.
— Ez az ipar — mondom — letünőben van, ugye?
— Hát melyik vir ágzik? — igy az öreg s egy kis mérgeset kanyarít maga elé a levegőbe.
— Na igaz, igaz, hiszen nem úgy értem. Senkinek, semminek sem fenékig tejföl, de éppen a mézeskalácsosokat rendre felőrölik a modern idők, a munkát elveszik a gyárak.
— A gyárak, a gyárak! — szinte egyszerre fognak hozzá — a gyárak mindent csinálnak, olyant is, ami nem tartozik hozzájuk. Hiszen kérem más az a mézeskalács, amit én csinálok házilag és más az, amit száz cikk között összekotyvasztanak a gyárak, — és következnek a gyárakra olyan kitételek, hogy azt én itt leírni nem merem.
Azt mondják egyébként, hogy a gyertyamártás nem szenvedett annyit, mint a mézeskalácsosság. S általában meglepő, hogy inkább csak rosszabbul megy a mézeskalácsosoknak, de alig vannak kevesebben, mint voltak
Ma négy mézeskalácsos van Budán és kilenc vagy tíz Pesten.
Ma négy mézeskalácsos van Budán és kilenc vagy tíz Pesten.
S mint mondják, ötven esztendővel ezelőtt is négy volt Budán és Pesten tizenkettő vagy tizenhárom.
Az emlékezéseket hiába várom. Nem mesélnek ilyen meg amolyan főhercegekről, akik annakidején itt sétálgattak volna, nem hallok, amint az ilyenkor szokás, arról, hogy Ferenc József hogy és mint járt erre, meg hogy Erzsébet kuálynénk betért volna az üzletbe mézeskalácsszivet vásárolni, mindössze azt mondja a néni, hogy jár ide vásárolni egy „exellenc", de ő nem tudja a nevit. Csak azt tudja, hogy „exellenc”. Ellenben sürgősen mostani problémáikról panaszkodnak, igy például arról, hogy gyertyaszentelő ünnepe vasárnapra esett, hát engedték az üzletet délelőtt tíz óráig nyitva tartani, igen ám, de éppen tiz órakor van a szentelés. Hát akkor hiába lehet tízig nyitvatartani.
S ez nagy kár. Na szép kormány — mondják — úgy értelmezvén, hogy szép kormány az, amelyik ilyen keveset gondol a mézeskalácsosokra. Általában a vasárnapi munkaszünetet nagyon kárhoztatják.
— Reform! — dohog az öregember mohos fehér bajusza alatt, — reform, reform, ki érti! Vannak emberek a kereskedelemben és az iparban, akiknek a szájukba folyik a viz, aztán mégis vasárnapi munkaszünet kell? Vasárnap munkaszünet, hétfőn nincs mit enni.
*
A néni is le-leteszi a kártyát és szemüvegén át vizsgálgat világoskék szemével s kissé kontrollálva, hogy pontosan föl- irom-e, amit mondanak. És hiába „bátyám”-ozom az öregurat és szólítom néninek a feleségit, nincsen itten semmi romantika, semmi legenda, éppen ez a kuriózum benne, ez egész egyszerűen egy rosszul menő „mai” üzlet, amelyben a tulajdonosok véletlenül hetven-nyolcvan évesek és az üzlet pedig „alapittatott” 1700-ban.
Búcsúkra már nem jár az öreg, mint mondja. Van húsz éve, hogy nem volt búcsúban. Különben is panaszolja, a rendes búcsú kétnapos. A kormányzati bölcsesség törölte a hétfőt. Már most, ha vasárnap rossz idő van, akkor vége az egésznek.
Hiszen a bucsus hétfőn szokta behozni azt, amibe a sátorállitás, stb. kerül.
— így, igy, — ingatja fejét a néni oktatva — elsők vagyunk és nincs semmink. Hitványul van az egész világ. Ajaj, azok idők voltak!
★
A vidéki mézeskalácsosokról beszélgetünk. Voltak hírességek köztük, nagynevűk volt a debreceni, kassai, pécsi bábosoknak. Azok is halódnak.
— Valamikor búcsún, hogy csak egyet is mondjak — igy fűzi az öreg — márcot ittak az emberek, azt a bábosoktól vették. Ma savanyucukrot szopogatnak a tátiéba s a pereces, meg a sörös ott sétál közöttük, a fejin a tálcával. Letettek a jó idők. Magam húsz éve nem voltam már vidéken búcsúra. Küldeni meg nem érdemes, mert csak úgy van értelme, ha a család maga látja el a dolgokat.
Közben, bár ritkán, de csöng egyet- egyet a boltajtó. A két öreg meg itt ül és passziánszot rak. Nyolcvanéves a bácsi, hetvenéves a néni, aki azt mondja, hogy nagy csacsi az a nő, aki nem vallja be a korát, ő ilyenekre nem ad. Ismert egy nőt, aki végrendeletben hagyta, hogy a sirkövire ne véssék fel az évszámot, még halálában is ilyen hiú volt, gondoljam én ezt fel.
Vissza-visszakanyarodunk a családi dolgokhoz. Az öregember Sopron mellett, Locsmándon tanulta a mesterséget, az unokabátyjánál. Mert a szakma a családban van. A néni is mézeskalácsos család. A néni papája, Kneiff Imre, Csákváron volt mézeskalácsos.
Mig mindezeket elmondogatjuk egymásnak, a bácsi rá-rágynjt egy-egy cigarettára és el-elkapja egy-egy köhögési roham. Ilyenkor a néni nagy aggodalommal fejcsóválva vizsgálgatja. De azért örül, hogy legalább a pipáról leszokott, nem tudom hány tíz évvel ezelőtt. Mert ki nem esett a pipa a szájából.
— Hiába kérleltem, hiába rimánkodtam, már végül az orvosunkhoz fordultam, hát az meg nem melléje állott? Azt mondta, hogy becsületes pipázó inkább a feleségűét hagyja el:
Ha a néni beszél, a bácsi mindig ingerülten közbelegyint. Ám most, hogy ezt a régi kedves históriát mondja, ő is fölenged s olyan jó nézéssel megmosolyogja a nénit, mintegy megdicsérve, hogy ilyen talpraesetten előadta.
*
A mézeskalácsos család tovább folytatja ám a szakmát. Öt gyerekük van, mint a néni mondja, mire a bácsi már egészen tréfásan közbeszól: csak kettő gyerek. Három lány.
Két lány férjhezment. Az egyik fiú elfajzott a szakmától a cukrászságig. De a harmadik lány az mézeskalácsos. A cukrász fiú tízenhatéves fia, az unoka, szintén cukrász. Úgy látszik, hogy itt ágazik el egy cukrászdinasztia.
Panasz s megint panasz. Volt nekik házuk is, családi ház, a Tabánban, azt harminchárom évvel ezelőtt kisajátították. Igaz, hogy csak most bontották le. Park van most a helyén.
— Szép kilátás nyílik rá! — mondja gunyorosan a bácsi s rákontrázik a néni :
— Szép kilátás, szép kilátás!
A ház tehát nincs meg, ami pénz volt, elvitte a hadikölcsön.
— Az, az, a hadikölcsön — igy a néni. Mire a bácsi mérgesen.
— S aki nem tette hadikölcsönbe, aki ráült, azé is elment!
Átmegyünk egy kicsit a műhelybe, ahol éppen folyik a gyertyaöntés. Szép hosszú fehér pálcák feküsznek az asztalon és felaggatva a korongra. A korongot ott előttem megforgatják egy kicsit és forró viasszal nyakonöntik a gyertyákat. A bácsi azután odaáll a munkaasztal mellé és sajátkezüleg elvág néhány darabot, mintegy bemutatva, hogy íme, igy vágják el a gyertyát. Körben, számomra, titokzatos ecsetek, hengerek, fazekak s a néni, hogy az áruról szó esik, azt mondja : —- Mi csak saját árut adunk el. Innen semmi ki nem kerül, ami nem itt készült. S akármilyen rossz világ van — kicsit felveti szigorú fejét — azért a Benedek név még mindig Benedek név!...
A boltban a vitrinek között, — melyekben mézeskalács-huszárok lovagolnak —, aranykeretes háziáldás. A néni kapta menyasszonyi ajándékul ötven esztendővel ezelőtt. A kisasszony a verseket mutogatja a mézeskalácsokon s a versek azt mondják :
Férfi hűség nem igaz.
Szerelmük csak földi gaz.
Meg aztán :
Bor, pipa, lány,
Áldott adomány.
A vers kissé rövid, viszont ez tükrös mézeskalács és képes. Van hosszabb is :
Ezen kis ajándék, melyet adok.
Jelképezze az én hűségemet,
S tőled viszont azt kívánom érte,
. Hogy a sírig szeressél engemet.
Nem csekély kívánság egy mézeskalácsért.
Aprót csönget mögöttem a holtajtó s a kisszobában tovább rakja a passzianszt a két öreg.
.Ahogy vannak „mai fiatalok”, úgy vannak „mai öregek" is. Ilyen ingerült, elégedetlen, lázadozó öregek.
.Ahogy vannak „mai fiatalok”, úgy vannak „mai öregek" is. Ilyen ingerült, elégedetlen, lázadozó öregek.
Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)1936-02-09 / 33. szám
TÖRÖK SÁNDOR
1936 március
Meghalt az utolsó tabáni mézeskalácsos
Az ősrégi mézeskalácslpar egyik pestbudai ismert és nevezetes alakja, Benedek Samu — mint megírtuk — nyolcvanéves korában meghalt Hétfőn délután temették el nagy részvéttel a farkasréti temetőben. A régi pest-budai céh utódjának, a mézeskalácsosok ipartársulatának utolsó elnöke volt
Benedek Samu és vele együtt az utolsó tabáni mézeskalácsos és gyertyaöntő tűnt el az élők közül. Az utolsó esztendőkben gyakran szerepelt ujsűgtudósitásokban, mert Tabán lebontásakor csákány alá került az Attila-utca 35. számú földszintes ház is, amelyben 1867 óta volt bábsütőműhelye. Benedek Samu 1934 májusában költözött ki innen és nemsokára lebontották boltját, az utolsó tabáni bábsütö-mühelyt. üzletében egykor sok előkelő és híres ember járt. Mikor Benedek Samut kilakoltatták a régi bábsütőmükelyéből, beszélgettünk vele. A 80-as években került a műhely a Tabánba, a Szarvas-tér 1. számú házba, majd vásárlás utján gazdát cserélt és a kiegyezés esztendejétől talált helyet az Attila- uteai földszintes házban. Benedek Samu 1885-ben önállósította magát és megvásárolta az 1700 óta dolgozó műhelyt. Ebben az időben már kevés mézeskalácsos élt Budán — mesélte az akkor 78 éves mester, <— a másik tabáni bábsütő már harminc évvel előbb halt meg. A mézes- kolácsiparnak érdekes emlékeit őrizte boltjában a népszerű Benedek Samu. Régi faformákat, amelyek a fábar vésés valóságos kis remekei voltak. Némelyiken megtalálható mesterének neve és a készítés kora is.
• Pesti Hírlap, 1936. március (58. szám, 51-75. szám)1936-03-31 / 75. szám
1938
Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)1938-10-09 / 206. szám
Haldoklik a mézeskalácsipar
Látogatás Budapest legrégibb mézes- . kalácsosánál, a 73 éves Benedek Samuné 138 éves üzemében, ahol Ferenc József koronázási fáklyái és a Novara mézeskalácsai készültek
(Saját tudósítónktól.)
Az a kis budai bolt, melynek ajtaja fölött ott lapul a tábla, hogy alapítva 1700-ban
Készül a mézeskalácshuszár
Tabában , mintíha egyáltalán nem vett volna tudomást az idők múlásáról.
Fehérhajú, édes öreg néni a tulajdonosa, aki töblb mint egy fél évszázada áll mosolygósan a mogyorós puszedlik, mártott gyertyák, meg a mézeskalács szívek között. Mint egy múlt századból ittfelejtett biedermeier angyal, trónol az üzletben édességei között özv. Benedek Samuné, született
Kneiff Gizella, a hetvenhárom esztendejével.
Ennek aa üzletnek a vevőköre nem igen változik. Csak legfeljebb anttyiban, hogy a nagyapát a fia, majd az unokája váltja fel; családi tradíció Budán idejárni a Benedek nénihez
Mikor a kora után érdeklődünk, édes madárhangján, mosolyogva megkérdi:
— Én, vagy az üzem? Mert ketten együtt már Jól elmúltunk kétszázévesek! Hivatalosan én hetvenhárom, az üzlet százharminenyoileeeztendős, nem hivatalosan én kevesebb vagyok, — a üzlet több! Már 1700 előtt is a mi családunké volt, oldalágon. Mikor leégett az irattár, odavesztek az irataink, azért nem lehetett megállapítani pontosan az 1700 előtti időik történetét. Így fiatalodott meg az üzlet vagy harminc esztendővel! De úgy-e, ez nem ártott meg neki!
Mikor a régi idők emlékei iránt érdeklődünk, felesillan a szeme Benedek néninek.
— Hej, lelkem, máskép volt aa aa én időmben egészenl Akkor még nem jártak el a leányok egyedül, nem váltak el egy szuszra, hanem bizony az asszonyok hallgattak, tűrtek. De mit is tehettek volna egyebet! Az én anyámnak még huszonnégy gyereket adott az Isten, jómagam voltam pont a hetedik, képzelheti, hogy nem ért rá váláson törni a fejét, volt neki egyéb dolga is Nekem már hat gyermekem volt és mit gondol, hány unokám van! Szinte kimondani is szégyenlem!
Egy, fiam, egy! Ha huszonnégy után hat következett, hat után meg mát csak egyszemnyi, mi lesz ezután!
— Híres, csákvári mézeskalácsos volt az én apám, mert mint az arisztokraták, a céhbeliek is összeházasodtak valaha! Onnan' hozott Pestre boldogult drága uram, akivel ötvenegy esztendőt éltem boldogságban, békességben. Mert bábos, az csak jó ember lehet! Ahhoz szív kell, fiaim, hogy valaki mindent beleadjon, — meg szépérzék! Nem beszélek a mostani, elgépesített üzemekről, mert minálunk itt egy szög nem változott 138 esztendő óta. Mindent úgy csinálunk, ahogy dédapáink, kézzel és szívvel, — de már nem sokáig. Mert ez a szép szakma kihalófélben van. A fiatalok már nem
is tudják ezt, amit mi csinálunk. Harminchárom éve van egy segédünk, az még érti. No meg a két lányom, akik vizsgázott mézesbábiparosok, azok még az apjuktól tanultak. Mert mi még- a híres mézeskalácsos céhnek voltunk a tagjai!
— Mikre emlékszik vissza még Benedek néni a régi világból!
— Arra például, hogy Ferenc József koronázására mi készítettük a nemzetiszínű fáklyákat, amiből el is tettünk mutatóba egy darabot. Itt van-e, nézze lelkem. Volt belőle egy pár ezer darab!
Mostanában csakugyan nem látni ilyesmit! Múzeumba való jószág ez az öreg fáklya, egy darab történelem, a százéves, öntöttgyertya mestermunkával együtt, Oda is fog kerülni előbb-utóbb, azt mondja Benedek néni.
— No meg arra is büszke vagyok, hogy a kormányzó urunk hajóját, a Novarát, mi láttuk el a háború alatt mézeskaláccsal, amit ott igen kedveltek. Jaj, de sok szaladgálásba is került, amíg megkaptuk az engedélyt mindig a csomag elküldésére, de megérte! Majláth püspök úr, Nemes püspök úr régi, kedves vevőink, —hozzánk szoktak, megszerettek bennünket, — mi is őket
— Két évvel ezelőtt rádióközvetítés volt innen tőlünk, én is szerepeltem a rádióban. Nagyon érdekes volt, de annyira felizgatott, hogy utána három hétig az ágyat nyomtam.
Valaha boszorkányságnak tartottuk volna az ilyesmit és most minden gyermek ismeri! öreg spinét, kakukkos óra, déli harangszó, ilyesmi való ebbe a környezetbe, nem rádióközvetítés, igaz!
De milyen iga édes, édes Benedek mama! Elszoruló szívvel kerestük az öreg Tabánt, girbe-gurba uccáival, egymáshoz lapuló kis házacskáival; úgy hozzá tartozott ehhez a különös bolthoz. De ez már a múlté. Helyén ápolt park virul, amelynek kavicsos útjain gyermekkocsikat tologatnak. Élő anakronizmus itt eí a kis édes bolt, csuda, hogy létezik.
Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)1938-10-09 / 206. szám
megjegyzés
A mézeskalácssütő mesterség képei a hajdani TABÁN MÚZEUM kiállításáról készültek
