A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. 1886 FEBRUÁR 6
Ulysses Miklós hazatérte.
Mutatvány „Hári János O dy s z e á j áb ól ...“
Irta:Seress Imre.
— A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. —
XI. Ének.
Szép Telenyak János, pirosán mint hajnal,
Tekintgete környül kéjes diadallal.
S mikoron harmadszor megrikkant a „hogy volt“,
Nagy örömtől szíve olyannyira tombolt,
Nagy gyönyörűségtől úgy berúgott lelke,
Hogy szép Pénelopé Zsuzskát megölelte!
De miként poharat, mely jó borral teli,
Ha fölkapja a kéz és örömét leli
Hajt a pislogó szem; a régen szomju száj
Megkívánja szintén, s üríteni muszáj:
Szép Telenyak János megállni nem bírta,
S Pénelopé Zsuzskát hévvel megpuszilta!
Oh dehogy puszilta! Csak akará épen,
Máskép vala írva a sorsnak könyvében.
Mert miként a pohárt, bár hogy is akarod,
Még sem üríted ki, ha elejti karod:
Eképen Telenyak nem adhata csókot,
Mert szörnyű pofontól a falnak csapódott!
S Pénelopé Zsuzska, ki a pofont adta,
Megszólala ekkor, kontyát félre csapva:
Imé a tanulság ifiú legények,
Erkölcs dolgaiban nyomorúlt szegények:
Pénelopé Zsuzskán,míglen nem jegyesse,
Csókjait de senki meg ne kisértgesse!
XII. Ének.
Hős Ulysses Miklós ekkoron belépett,
És gyönyörűséggel hallá a beszédet.
Rendele liter bort és ült vala mellé,
Szemét Pénelopé Zsuzskára szögellé.
Őt is a hajadon szótalanul nézte,
De a legényeknek szeme fordult vészbe.
Im ! Ulysses Miklós megfogá a litert,
Emelé szájához, s még csak egyet se nyelt,
Torka nem kortyogott, de pillanat múlva
Üres lön a liter, és hozatott újra.
De most két literest, és fölemelintvén,
Végig önté torkán, egyhuzamba szintén,
Egy akót eképen rettentőn bevágott,
Fölkele azután, mert egyébre vágyott.
Láttál-e kötélen, jó magasra húzva,
(Ha talán lepottyan, nyakát töri-zuzza!)
Táncoló művésznőt, három öles rúddal,
Nyaka közt életúnt szegény nyomorúlttal ?
Láttad a sok férfit, a mint szinte hízván
Távcsövet jártainak játszadozó izmán ?
Asszonyok csapatját fejüket fordítni,
Mikor a művésznő lábát emelínti?
Hős Ulysses Miklóst ezenkép bámulta
Serege kérőknek s Pénelopé Zsuzska.
De Ulysses Miklós állt vala középre,
S Pénelopé Zsuzskát a csárdásra kérte.
Megdöbbent szivében, megreszketett a lány,
Ki vala legszendébb kis Itakafalván;
Gondolkozott volna Penelópé Zsuzska,
De késő vala már, a cigány ráhúzta!
Fejéből szívén át lábaiba rohant
Az isteni érzés! Még nem érzett olyant!
Táncgerjedelemtől remegett két karja,
Akaratlan indúlt és mégis akarva;
Szép piros csizmái a földet nem érték,
Oly egyformán, szépen, mint vasúti sínek,
Mik soha egymástól hajszáit se veszitnek.
Kis fehér kötényét babrálta kecsessen,
Majd Ulysses vállát érte delejessen;
S mikoron megforgott, a húsz darab szoknya,
Mely csípője körül vala fölhalmozva,
Szép Telenyak Jánost úgy ütte derékon,
Hogy eltörött majdnem! De az se volt vékony.
Szelétől pediglen, illatos szelétől,
Serege kérőknek elkábula régtől;
A bort is feledték, vérük csak úgy forrott,
Zsuzska felé nyújtván szimatoló orrot.
Hát Ulysses Miklós ? Oh be szépen táncolt I
Soha szebben lányhoz férfi még nem pászolt!
Hogy is járta a bős? Nincsen szó lefestni.
Nincs ecset, nincs eset csak belé is kezdni!
piszén istennőkkel ő egykoron táncolt,
És az istenekkel szinte quaterkázott,
Istenasszonyoknak megzavará fejét;
Istenek, mit ő birt, nem bírták csak felét!
Penelópé Zsuzska egyre jobban nézé,
Gyönyöre édesb volt, mint csurgatott mézé;
Miklós ölelése, karja szorítása,
Borította arcát piros lángolásba;
Kis fejecskéjében édes gyanú ébredt;
Édesebb reménység szemeiben kéklett;
Hej, tizenkét éve, s egy félesztendeje,
Akkor mulatott igy, ő vele, ő vele!
Ha talán ő volna, ki tudja, ki tudja,
Ha talán végtére haza hozta útja!
Bajusza, szakálla nem volt még akkoron,
De megnőhetett már két katonasoron !
S már akkor időben, közel menyegzőjén,
így ivott Miklós is, valamint a gödény!
így rakta a csárdást, s ilyeket kurjantván
Szeme úgy járt rajta, folyton a galambján!
Mint a villámcsapás, mely a toronyba hull,
Járja a templomot keresztül és kasul:
Penelópé Zsuzska egész lelke-testét
Ilyen gondolatok átcikázni kezdték.
De nem szóla mégis, várta, bár nehezen,
Hogy vége a táncnak végre is mi leszen?
Talán meglepetés, százszorosán édes,
O h,Ulysses Miklós ilyenekre képes!
Ám valamint ha jó káposztát, töltöttet,
Esztendőben egyszer (de soha nem többet!)
Csizmadiamester felesége készít,
És Miska az inas, hogy megkapja részit,
Hetek óta immár hiszi és reméli,
Sőt a majsztromné is végre megígéri;
Terítve az asztal, szoba szegletében
Miska inasgyerek várakozik éhen;
Ekkor kapu pattan, és ugat a Bodri,
A majsztramné asszony lecsitítni ront k i;
Kiált meglepetten: Isten hozta sógor!
Ép meg van terítve, jött még elég jókor!
Viszi a szobába váratlan vendégét,
Ülteti asztalhoz, oda húzva székét;
S Miska inasgyerek most esik kétségbe,
Mert bizony a töltött káposztának vége!
Eképen Telenyak odalett kínjában,
S odalettek véle a kérők mindnyájan.
Osszesúgni-búgni titkosan elkezdtek.
Egy vala csak kérdés: Hogy boszúljuk ezt meg ?
Kis Antinos Pista hirtelenül ekkor
Szétnéze haraggal, merre egy üveg bor?
Tizet is talála, kapta a markába,
S Ulysses Miklósnak a fejéhez vágta !
De láttál-e márványt szakadozni széjjel,
H a tojást csaptak rá, bár iszonyú kézzel ?
Vagy láttál-e hegyet fölfordulni földre,
Hogyha cserebogár neki megy röpülve ?
Hős Ulysses Miklós állt miként a márvány,
Állt valamint hegycsúcs felhőknek határán !
Ámde Penelópé Zsuzska, a hajadon,
A csörömpöléstől megrémülő nagyon ;
Látta a veres bort hős Ulysses képén
Lefutni, s megborzadt érző szive mélyén.
Gondolá, hogy vérzik, fejét beszakajták,
S iszonyú érzések szép kebelét marták,
me, a második és harmadik flaska
Lön Ulysses Miklós homlokához csapva,
S törve ízről porrá a földön ropogtak,
De nem indult a hős mégis egy tapodtat!
Penelópé Zsuzska, ő érzé a fiaskát,
Bár Ulysses Miklóst véle megriaszták ;
Mintha csak szivéhez verték volna mindezt,
Kétségbeesetten a hősre tekintett;
Majd elébe ugrott és általölelte,
S ilyetén szavakban szakadott ki lelke:
„Vissza a flaskákkal, csak testemen által
Érhetik őt többé, mely egy a halállal!“
Mint mikor gyilkosnak, halálra itéltnek,
A ki vérpadon áll, és meghajtva térdet,
Egynéhány szót szólni akkor is merészel,
pallosa hóhérnak rácsap erős kézzel,
És utolsó szavát rettenetes bárdja
A közepén épen kétfelé elvágja ;
Avagy mint mikoron sétálva f'ütyülget
Csizmadiainas, kit csirizért küldtek,
És sovárgó szemmel kirakatot bámul,
S meglesi a majszter, nyakon üti hátul;
Ekép hallgatott el cigány muzsikája
Penelópé Zsuzska sikoltó szavára!
Kérőknek csapatja szintazon meghökkent,
De zsibongó morgás szájukról elröppent.
Hős Ulysses Miklós ekkoron fölnézett,
Zsuzskára először, s mond vala ily szépet:
Zsuzsikám, szerelmem, kedves, édes lelkem.
Én vagyok Miklósod, szeretsz-e még engem?
Mint mikor titokban, a hol nem is sejtik,
Játsznak nasivasit, huszonegyet, ferblit;
Százak, ezerekre fölrúghat a bank már,
Besöpörni készül hidegen a bankár;
Ekkor ajtó nyílik, és valamennyi száj
Egy hangon üvölti: Policáj, policáj!
Gázlámpa kialszik, meglopni a bankot
Száz kéz a zöld asztal közepére kapkod;
Rohannak ezután ezerfelé vakon,
Fele se ajtókon, de ki az ablakon:
Eképen a kérők, hogy Ulyssest látták,
Siralmatos hanggal maguk elkiálták;
111 a berek aztán, szöktek von szanaszét,
Oh de nem akará hős Ulysses, s az ég!
(psukva volt az ajtó, és rács az ablakon,
És néma borzadály valahány ajkakon.
Penelópé Zsuzska, az erényes lányka,
Ulyssesre nézett, s a keresztet hányta:
Nem, nem, lehetetlen, habár hasonló vagy,
Meg ne ölelj most még, óh ereszsz el, óh hagyj;
Igaz, hős Ulysses, így táncolt, így ivott,
Oh de több kell nékem, hinni még nem bírok!
S kiszakitá karját a hősnek karjából,
A sarokba bujt el, tőle igen távol.
De Ulysses Miklós Toldihoz hasonlón
Megfogá az asztalt, imádkozva forrón;
Athéné istennő, leánya Zeusnak,
Segíts meg utólszor, hogy élve kijussak!
S kékszemü Athéné ott állt vala régen,
Miklós feje azért nem vala törékeny!
Qtt álla a polcon, szajkó alakjában,
És Ulysses felé szólott hamarjában:
„Csak. rajta, Ulysses, meg ne pihenj többé,
Még ha asztal és szék válnak is törötté!‘‘
Bármiként tör és zúz haragod, a rontó,
Én, fizetem a kárt, ne bántson a kontó!“
És Ulysses Miklós fölhevült e szókra.
Asztallal kezében készült támadóra.
S mint mikor az asszony ablakot kitárva,
Rongyos régi szoknyát ragad a markába;
Csapkodja. az ágyhoz, csapkodja a falnak,
És megbolondulva a legyek inalnak
Egy helyről a másra, hátra és előre,
Ablakon át végül ki a levegőre:
Eképen Ulysses liadonázva szörnyen
Asztalokat, széket suhogtata körben;
Majd kinyitva ajtót ottan vagdalózott,
S a menekülőknek hátaira sózott;
Miglen valahány szék és valahány asztal
töredezett össze, recsegő panaszszal.
És hogy valamennyi az utcán legyen, kint
Hős Ulysses őket kidobta egyenkint;
Iszonyú vak dühhel, se hallott, se látott,
Mint nyakon szúrt disznó orditott, kiáltott.
Már a cigányoknak is kitette szűrét,
Sőt kidobta végül a korcsmáros Smülét; )
Penelópé Zsuzskát megragadd szintén,
Penelópé Zsuzskát megragadd szintén,
És kidobni készült, rája se tekintvén!
De Athén istennő megszólalt, a szajkó,
egy szavára rögtön csukva lön az ajtó.
És Ulysses Miklós állt megdermedetten
Szive Zsuzskájával, egy szobában, ketten.
Pénelopé Zsuzska egy percet se vára
Hős Ulysses Miklós esdeklő szavára;
Csordult nagy örömmel, édes szerelemmel,
Évekig elfojtott tűzgerjedelemmel
Megölelé a hőst, és méz vala csókján:
„Te vagy az, te vagy az, aranyos Miklóskám!
Nincs Itakafalván, a ki kételkednek
Ezeknek utána, s véled vetekednék!“
És Ulysses Miklós boszulő vad lángja,
Mikorom ott állott karja közt a lányka,
Vált szerelemtűzzé, százszor égetőbbé,
El sem is ereszté Penelópét többé.
Zsuzsikám, szerelmem, hahogy kevés lenne
Még e bizonyság is, ím hiszesz-e benne?
Itt vagyon a seb még, sebnek forradása,
Mikor édesapád bősz felindulásba’,
Rajtakapván egyszer csókon, ölelésen,
Vasvillát szúrt belém, hogy emlékbe véssem!
Itt vagyon a madzag, a melyre akkoron
Magadat felkötted Zsuzsikám, angyalom:
De melyet levágtam, s foglalva aranyba
Hordoztam azóta szüntelen nyakamba’!
Hős Ulysses Miklós mondta vón’ tovább is,
De bizonyság volt ez, ragyogó mint kláris.
Pénelopé Zsuzska ajakát betömte,
S majd megfúlt Ulysses a nagy csóközönbe’.
De miként ha falun futamodik híre,
Hogy komédiások jöttek a nagy térre;
Öreg, ifjú, gyerek, kicsinyje és nagyja
Sürgetős munkáját félreteszi, hagyja;
Lihegve szaladgál, piacra özönlik,
Ezren a bódénál a napot eltöltik,
Bámulva a képet, a sok hajmeresztőt,
Mit öles vászonra nagy kitűnő festők
Pingáltak ragyogón ; bámulva a majmon,
Mely bolhákat eszik és lógni tud farkon;
, Eképen Ulysses háza előtt másnap
Állt apraja-nagyja Itakafalvának.
S hetedhét országban nevét ünnepelték.
Lakzija hónapját Soká emlegették !
És Homérosz Miska, poéták királya,
Nem restele menni Itakafalvára
Tátott szájjal ottan Ulyssest hallgatá.
Mind, miket kiállott, könyvbe irogatá ;
És otthon azután szedte rigmusokba,
Még elvett belőle, nem pedig megtoLdta,
Irta esztendőkig, világtalan szemmel,
De hozzá hasonlót még nem pipált ember !
És a mű méltatása:
„BUDAPESTI HÍRLAP" tárcája, 1885 október 3
Hári János Iliásza.
- A „B u d a p e s t i Hírlap“ eredeti tárcája.
—
Már egyszer volt itt szó erről a munkáról: egy kis tárcára való megjelent belőle mutatónak s némi izét adta annak, a mit az egészben voltunk nyerendők. Most kezünkben van az egész, és ebben majdnem az a fiatal ember az érdekesebb, a ki harmincon innen való éveiben kezébe veszi az öreg Homért, előbb hogy olvassa, utóbb hogy lefordítani próbálja, végül, hogy jó kedve, szeszélyei, találékony furfangja és egy poétái ösztön szerint fantasztiko-bolondikusanj kacagtatóan felcifrázza az öregét. Nem mindennapi lelet az a fiatal ember már magában is, a ki komolyan foglalkozik a világ első költőjével. (Mert a komolyan, a legkomolyabban vele való foglalkozás az is, a mikor travesztia utján művészi torzképét adja.) Igen sokan hivatkoznak a vak görögre ; szenteskedve, szemforgatva emlegetik nevét, müveit, el nem múló nagyságát. Idéznek is belőle, de idéznek többet olyat, a mit mások Írtak meg róla. Újra meg újra végig olvasni, búvárkodni benne, megismerni nagysága tényezőit, megtanulni belőle művészete s a poézis törvényeit, és ebből érettségi vizsgát is tenni: bányán vannak, a kik ezt cselekszik ? Seress Imre, az előttem fekvő könyv szerzője e kevesek közé tartozik. Egy fiatal ember, a kit az öreg erényei megkaptak, megihlettek és egy nagy munkára ragadtak. Sőt nem csak arra, hanem még a válalkozása körüli gondolkozásra is. A fiatal ember egy travesztiát készít 12 énekben az Iliásznak több mint kétszer 12 énekéről és egy kis primitiv tanulmányt csatol hozzá a travesztálásról és a paródiáról általában és tűnődik azon, hogy mért poétáink mind a lírát pengetik s nem próbálnak szerencsét az elbeszélés szakmájában. Seress pszikologikus okokra viszi vissza a jelenséget : epikai költeményt írni nem oly kényelmes dolog, mint néhány Borocskából álló szerelmes verset. Aztán könnyebb ügyesen rímelni közhelyeket, mint az események világát igazsággal rajzolni. „Szeretném, azt mondja Seress, ezt (a szerelmi lírát) az olasz zenéhez hasonlítani, mely már évtizedek óta nemcsak hogy betegen, de tán halálos ágyán is fekszik, s melynek Petőli-je : Verdi, néhány esztendő óta a legmélyebb hallgatásba merült. Ki tudja, teszi hozzá, nem igy járt volna-e a mi Petőfink is, ha még élne, s nem volna-e most, ha a lira terén megmarad, lángszelleme dacára is csupán önmagának ismétlése.“
Világos, hogy ezt a nevetésből, jó kedvből, elmésségből, tréfából és adomából szőtt vidám könyvet a hozzá ragasztott komolyképü értekezés jobbá nem teszi. Hogy mi lett volna még Petőfiből, mire vitte volna „lángszelleme,“ azt sem én sem Seress barátom hozzávetése nincsen hivatva kitalálni. A „lángszellemek“ megmérésére a posteriori is ritkán találjuk meg a megfelelő mértéket. Hiszen ők a mi törvényalkotóink. Mi csak kihüvelyezzük alkotásaikból a szabályokat. Mit érdemes beszélnünk arról, hogy mi lett volna egyikből másikból, ha nagyobb kort ért volna el ? Botlott volna nagyokat és alkotott volna nagyokat. Hogy mit, arról sejtelmünk sem lehet, valamint nem volt ő róla, mielőtt lett maga. És Verdi meg az olasz muzsika ? Verdi hallgat, mert egy hosszú koron át elmondta az emberiségnek a mi elmondani valója volt. Aydája és Requiemje, két utolsó müve, ma is a-csúcsán van annak, a mit a jelenkori zenélő mu sa produkált. Senki sem versenyezhet vele, csak Wagner, és ő többször alkotott a maga nemében nagyot, mint Wagner a magáéban. Az olasz muzsika haldoklik oly értelemben, hogy formái, melyeket epigonok átvettek a mesterektől, unottá lettek. A lelke örök életű s egy uj mester ha megszólaltatja, uj diadalokat fog aratni. A lelke pedig a „muzsika,“ a mely Wagnernek, Beethovennek és minden mester müveinek is a lelke. Ez állandó, ez a melódia. A modor a múlandó. Ebből nem lehet sokáig megélni. A sablon ád egy darabig a mesterembereknek kenyeret; tartalmat a sablonnak a művész ád. Ha nincs hivatott művész, a mesterség gyorsan elkoptatja a sablonit. így van ez mindenféle téren, azért hiú éa üres az a sokféle jajgatás is: most a kritika hanyatlik, majd az elbeszélő költészet marad árván, egyszer meg a népszínmű jut dekadem* ziába és igy tovább. A való mindebben az, hogy rátermett tehetségek, eredeti szellemek egy-egy szakmában ritkán mutatkoznak. Egy nagy után következik hosszú sora az Önállóság nélküli em,' bereknek, a kik a nagy elme által divatba hozott szakmára több-kevesebb ügyességgel, néha nem minden tehetség nélkül is, rávetik magokat, azzal a mit ellestek, eltanultak (a mit t. i. belőle eltanulni lehet) némi sikereket visznek, a mig közönség és kritika meg nem unja őket. Ez az az időpont, a mikor aztán hallanunk kell, hogy „a népszinmü-irodalom“ erősen hanyatlik. Mintha bizony csak rajtunk állana Tóth Edénél és Csepreghynél különbnek lenni. A népszínmű ott áll, hol ez a két ember hagyta. A többiek azóta csak kiaknázták a fermentációt, melyet e kettő sikerei csináltak. A dolog azonban hülni kezd, mert az epigonok mestersége nem fa, se nem olaj a tűzre. Meleget nem ád, csak vesz onnan a hol van. Egyszer majd eljön az a nagyobb szellem, a ki méltón sorakozik a volt nagyokhoz s akkor újat lendül a „népszínmű.“
Tehát csak mértékkel az úgynevezett haldoklásokról. Nézzünk végig a világon Homér óta: hányszor emelkedett, hányszor hanyatlott az „eposz-irodalom“. Homér, Virgil, Tasso, Dante, A Niebelungok, Milton, Zrínyi, Arany. Mily distanciák a remekek közt. Mégis legutolsónak a sorban, még mindig van egy Arany! És Arany után fog következni más! Egy-egy nagy sikernek meg van rendesen az a hatása, hogy a hiúságok és komoly becsvágyak sokaságát csalja a piacra. Van aztán egy ideig nagy vásár. Nem iratott-e néhány év óta több népszínmű Magyar- országon, mint egész addig összevéve színdarab. Egy-egy pályázatra 150 munka is jelent meg egyszerre. A szinpadi sikerek nem széditik-e meg a legjobb elméket. Jókai nem a darabfércelésre adta-e magát? Regényeinek fölséges palástjából viselő — nadrágot szab a színpad számára. Becsvágyból ? Inkább hiúságból. Dicsőségért ? Inkább tandemekért. Még operetteszöveget is liferál regényei foszlányaiból. És ha még a szegény magyar színpadok számára liferálná. De azt is a külföldnek, a hová csak a legjobbal, a legszebbel, a legbecsesebbel kéne menni — becsületet «r&tni a magyarnak. így csinál epidémiát a siker.
Szebb dolog az, mikor a hivatott tehetség nem a napi sikertől szédül meg. hanem a halhatatlanság örök életű forrásaiban meríti meg poharát. Itt van az én Seress barátom, akit sem a proletárok dicsősége, sem az Aranyember vásári sikere, sem a nemzeti csalogány dalaival és pruszlikjaival ékes népmuzsa aranyesője nem csábit, hanem — Homér van a maga bűvös körébe. Ebben van nekem több reményem és meglássátok, hogy nem csalatkozik, aki velem tart.
A fiatal ember travesztiát irt az Iliászról. Mi a travesztia, mi a paródia; azt fejtegeti, — mint mondám egy kis értekezésben. Ezt bízvást rám és többi kritikusaira hagyhatta volna. A travesztia ez : mikor Akbillest és hires társait levetkőztetjük és rájuk adunk oly gunját, a melyben hősködésük nem bámulatunkat indítja fel, hanem rajtok való mulató, nevető kedvünket. A paródia pedig az, mikor Akbillest és társait kiszedjük a nekik való gúnyájukból és helyükbe pulyákat, törpéket, majmokat vagy bolondokat dugunk, a kik a méltóságos gúnyában bo' londos bakugrásokat végeznek. Ez áll természetesen nem csak a bősökre, hanem cselekedeteikre is. A travesztiában kötve vagyunk a személyekhez és cselekedeteikhez ; a paródiában kötve vagyunk a hanghoz, formához, a külsőségekhez. A kettő egyébként csak fogalomban választható el, gyakorlatban együtt, egymással, egymást felváltva jár. Minden travesztia bir paródisztikus részekkel, minden paródia át-átjátszik abba, ami inkább a travesztiának felel meg. A travesztia a lényeg paródiája, a paródia a forma tra- vesztiája.
Miképen fogott Seress az Iliász travesz- tiájához ?
Keresett egy általános meghatározó, eldöntő momentumot, éa talált abban, bogy Hári János
szájába adta az eposzt. Tehát az Iliász-kaszár- nya felfogásban. Egy obsitos huszárnak a felfogásán át nézve Trója obsidiumának a története. Az akhivusz és a trójai bősök s cselekedeteik meztelenre vetköztetve, aztán felöltöztetve újra, de Hári János fantáziájának ruhadarabjaiba és történeteibe. Hári János úgyszólván a kerete, ,a világ nézlete és az egyéni színezés benne. És nem egy közönséges, akármilyen obsitos huszáré, hanem épen Hári Jánosé, a ki a füllentésnek mint akár poétái feltalálásnak, akár poétái auxe risnek tetemes adományával bir.
Olvasmánynak, nem átallom kimondani, Olvasmánynak az olvasó közönség szempontját tekintve Hári János Iliásza többet ér, mint valamely közepes, fordítása Homér Iliászának, folyékony, jól gördülő versek, a melyeknek bizonyos poétái illatuk van ; keresetlenek természetesek, jótékonyan és kellemesen bokázó versek ; versek azonban, a melyek nem viszik rimökkel és cezurájokkal a költőt, mint az egyszeri gavallért a lova, hanem a melyeknek ura és gazdája a költő. Értem pedig ez alatt azt, hogy nem boriméit közhelyekből állanak, hanem változó természetes tartalmukat egy okos és furfangos, egy gondolkozó és találékony, egy jó ízlésű és egészséges tréfáju embertől veszik. Csokonai Dorottyája egy kitűnő paródia Kitünően parodizálja az epopeiát, midőn méltóságos járású formájában a vénszüz bolondos hadjáratát beszéli el Karnevál herceg ellen. Hári János kitűnő travesztia és eredetisége nem kevesebb a Dorottyáénál. És mikor egy szépirodalmi napilapunk a mondani valóját erről a derék munkáról kimeríti abban, hogy „A ki ezt az irodalmi genret kedveli, azt a könyv kellemesen szórakoztathatja,“ akkor ezt méltatlanságnak tartom in concreto. É genreben ily értékű munka „Dorottya“ és az „Élveszett alkotmány“ óta irodalmunkban nincsen. Mert e genreben - mint pa 3 ódia — van írva az „Elveszett alkotmány“ is. Arany János és más nagy emberek e genre kedvelői1 voltak. Minden ember, a ki az egészséges tréfát szereti, kedvelője e genrenek.
Az egészséges, illedelmes és jóizlésü tréfát pedig minden testben és lélekben egészséges ember szereti. A ki nem szereti, az a kivétel. Az ő hibája és baja, nem a mienk. Hári János Iliásza egy teljesen eredeti, önálló és poétikus alkotás. Egy valóságos költemény, becses részekkel és figyelemreméltó a maga egészében. Valóságos
— és nem közönséges mértékű — poétái liiva- tottság nélkül ilyen müvet senki a világon nem fog produkálhatni. A mi irodalmunkban ez a könyv egy kis esemény jelentőségével bir s ha nem csalódom, szerzőjével még lesz szerencsénk foglalkozni az életben. Nem csak hogy elbeszélő költeményt ir — eseményeket utánoz, amint Arisztotelész mondja, amit Arisztotelész a legfőbbnek, legnehezebbnek mond, — de kitűnő hi- vatottsággal teszi, sőt az epikai költészetnek külön függelékben még szerelmet is vall. Vigyázzatok rá, hogy ez a fiatal ember, a ki a mi mai érdekhajhászó világunkban, a beteges idegesség, a hiú tapsvágy e korában az öreg Hornért veszi a hátára, öleli, csókolja, imádja — Ízléssel! meg (szintén ízléssel, egy-két botlást kivéve) ki is figurázza az öreget s úgy jön közénk: ez a fiatalember egy ritka jelenség itt és ha az istenek meg nem irigylik a talentumát, fog még magáról beszéltetni.
Nem ereszkedem már — papirosom végén
— kritikaibb boncolásába a műnek, megmutatni, mily ügyesen és mily szerencsével redukálta a trójai harcot NII énekre, jó kézzel választott-e mindent, amit választott, mennyi volt az inspirációja, amelylyel egészet csinált, amelylyel indított és befejezett. Hogy jellemét a munkának punt őrizte meg, hol vétett ellene ; hol bántotta
szereplése . . . és még több egyéb, mindannyi hájjal, elmésséggel, találékossággal és poétái melegséggel kedves, hogy öregek, ifjak, egészségesek és betegek, még a ki Hornért soha nem is olvasta s csak ettől lesz rá kiváncsi, szóval az ép jókedv fogékony barátai mind kapva fognak kapni Seress Imre könyvén, mely első munkája a fiatal embernek, s mely eleget nyújt, többet is igér még s szerzőjét a figyelemre legmél- tóbb tehetséggé avatja egy csapással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése