EGY"ZSARU"MEGVÉDI GÖRGEY-T.....

BUDAI   SÉTA

IRTA :   HETÉNYI   IMRE  dr  nyugalmazott rendőrfőkapitány helyettes emlékei  

Tolnaí Világlapja 1940 január 10

dr Hetényi Imre az 1920-as években a plitikai rendőrség fejeként dolgozott, míg a nyilaskeresztes párt és konrétan Szálasi tevékenysége felgöngyöléséért a szélsőjobboldal nem  nyugdíjaztatta az irodalmi ambíciókkal is bíró főnyomozót. Ő fedezte fel  Rideg Sándor írói tehetségét mialatt baloldali mozgalmakban való részvételért vallatta.

A  régi  dolgok  kedvelése  ott   motoszkált bennem    már   kis   gimnazista  koromban  is. Amit   az   ember   szeret, azt   korán  kezdi   és   ősz fejjel  sem  hagyja  abba. Pesten voltam gyerek, de  Budát   szerettem . „B udapestet” nem   ism ertem ,   csak   Budáról és  Pestről  tudtam .  Pesten  csak  laktam   és  magoltam  a  magam,  az iskola  és  az  élet  számára, a  „Non  scholae, séd   vitae   discimus  ”  elve   szerint.   Budán azonban  boldog,  magányos,  ődöngő,  figyelő, kutató   gyermek  voltam .

Buda   volt   az  én   prairie-m,   az  én szabad független   „Indian   Territory” -m,   felfedezéseim    világa.    Budát,   régiségét,   históriáját tízesztendős   korom ban kezdtem  felfedezni a  magam  számára.
A kis gimnazista  történelmi   tudománya   igen   csekélyke   volt,   ám azt  tudtam ,  hogy  Buda  régi.  Tudtam ,  hogy ott  laktak  az árpádházi királyurak.  Tudtam , hogy  ott  élt  Hollós  Mátyás  királyúr,  akiről azóta   tanultam  meg, hogy a  magyarság és   Buda   lelke   volt.

Budai  felfedezőutaimból  jól  emlékszem a falusias  országútra,    mely a  Gellérthegy aljáról  futott  Mohács és Székesfehérvár  fele. 
A  mai Műegyetem  mögött  zsombékos  nádas terült  el  és  a  vadkacsák  hápogása  clhallatszott   a  Gellérthegyig.

A Gellért fürdő elődje

A    hegy    tövén    mély   gödörben    szurtos fabódé  szomorkodott:    ez  volt   a  Sósfürdő. Ebből  lett   a   mai  büszke  Gellértfürdő.

A  barlang  neve  akkor  még  „Szent  Iván barlangja”   volt,    falusiak   jártak    oda   búcsúra   Szent  János  napján.

A    Dunaparton   Hamzsabég,   vagyis   Érd és    Pronontor,   azaz   Budafok   felöl   futott be   egy   régi   országút.  
 Azóta   megtanultam , hogy  ez  a  régi  róm ai  Hadiút  egy  szakasza. Hamzsabég :   ez  nagyon  izgatta  a  fantáziámat.    

B é g :    az   olyan   szép   volt,  
 mint aga, pasa   és  vezír.  Török  név  volt.  Promontor : Prom unitorium, ez meg a budai  rómaiakra emlékeztetett.   Elvégre :  latin  iskolába  jártam s így jó komaságot tartottam a rómaiakkal A  Gellért hegy  alatt  nyoma  sem  volt  a ma  már  kiépített  rakodó partnak.  Alsó  Révsor  volt  a  neve.   Nagy  távolságban  látszott a  Lánchíd  kecses  íve.  Hol  volt  akkor  még  a Ferenc   József híd    és    az    Erzsébet híd .  .  .

Várkert rakpart 1860

A    kavicsos    parton    lovakkal   vontatták  a  vízivárosi  Blum-malomig  a  titeli  gabonás dereglyéket.   Alattság   volt   a   vontatókötél neve  és  timon  a  kormánylapáté.  A  dereglye ladikot   húzott   maga   után.    Jó lett   volna benne   ülni  .  . .    Sajnos,   e   kívánságom   máig sem  teljesült.  Hol  vannak  az  egykori  dunai gabonás    dereglyék    és    a   kékgatyás,    bőr- válladzós,   övig'm eztelen   rakodólegények?

A hegy alján,  az  úton  végig,  fecskefészek módjára
odatapadó   házikók  ültek.    Volt olyan, amelynek   szobái   a   hegy   oldalába voltak    vájva.

A  katonai  fürdő  előtt  beteg  katonák  ültek és  bagóztak.  Szivarvéget  gyűjtöttem   a  számukra,  e  címen  a  hadsereg  körében  (frájter úrtól   lefelé)    élénk népszerűségnek  örvendtem 

Láttam    a   Citadella   lőrésein   kikandikáló ágyúcsöveket.   Bőrsipka  volt   az  ágyúk  torkán.    Az ágyúk Pestre  voltak  szögezve. Emlékszem  a  kanonétok  óriási,  lószőrforgós csákójára,   veres   lampaszos   kék   nadrágjára és   veres   lövész bojtjaikra,   tenyérnyi   széles, kurta   vesszővágó  késeikre.

A Tabánban  lárm ás,  nagy  uccal élet  folyt. A boltok  és  a  műhelyek  fölött  neveket  betűztem ki.   Ignátovics,  Jakubovics,  Czárics, Ágics,  Bogdánovics,   Boguszlávics, Markovics ilyenek voltak a  tabáni   nevek. Girbe-görbék  voltak  az  uccák, tehát  régiek és   ezért  igen  tetszettek  nekem ;  vénhedtek a   házak,  még  padlásszohás  ház  is  akadt  ott.

A  templom előtt  és  a  Szarvas  téren  örök piac  nyüzsgött.  Túrós,  köménymagos  kerek lángost,   vagyis   bureket   árultak   a   kofák, az   uccák   neve   magyarul   és   németül   volt kiírva.  Görög ucca és Griechengasse,   Kereszt ucca és Kreuzgasse, Holdvilág  ucca  és  Mondgasse.

A  Szarvas-kávéház  előtt  fezes  bosnyákok, veresbojtos   kékfezes    görögök   csibukoztak.

Az öreg Hóser  bácsi, az órás kirakatában megbámultam  a  furcsa  régi  órákat.

Ha jól emlékszem,  akkortájt   épült  a Várbazár. A  Váralja  ucca  sarkán  még  megvolt  a  Tabáni  kapu,  nyitva  volt  a  szárnya, baka is strázsált  előtte.  Még  láttam   a  Fehérv ári   kapu   torny át,   a   Vizikapu   (másként Ferenc  József-kapu)   és   a   Bécsi   kapu   ivét.

A  Várkert  neve  Királykert  volt  a  siklótól északra  levő   kerté  pedig  Elipsz-sétány.  Az Alagút  bejárója fölötti laposon  kávéház volt, katonamuzsika  csinnadrattázott  és  a  dámák fodros   fagylaltot  kanalaztak.   Nagy   turnürük és pici tornyos kalapjuk volt.  A fru-frujok a   szemöldökükig   ért.   Igen   szépek   voltak.

Dunaparti   sétáim   közben   feltűnt   nekem egy   komolyarcú,   idős   úr.   Szemüvege   volt és    rövidre  nyírt   körszakálla.Ott  járkált a   kiépítetlen   Dunaparton   és   kis   zacskóba kavicsokat   gyűjtött.

Ki   lehet   ez   az   öregúr ?    Minek   neki   a kavics  ?    Pajtásom , komisz,  vásott   kölyök, nagy   harcos,   kalandokban   hasznos   segítőtá rs,  a  Nazelka,  harmadgimnazista, nyurga, erős  fickó  így  s z ó lt:    „Ez   a   gazem ber ?

Hogy  ez  kicsoda ? Ez  az  áruló,ez  a  Görgey ”

 Nem áruló ez, te  !  Az   hazugság! 

            -Hogy  mondhatsz  ilyet  ?

összeverekedtünk.  Nazelka  nagyobb  volt, mint   én,  mégis  vérző  orrul  vonult  vissza  a csatatérről.

Valahányszor    a    budai    Dunasoron    csavarogtam ,  mindig  ott  láttam    az   öregurat. 

Ma  már sejtem , mire  volt jó  a  kaviesgyüjtögetés.   Alkalmasint  geológiai  stúdiumot csinált  a  Duna,  a  Vág,  a  Garam,  az  Ipoly  és a Nyitra  kavics hordalékából.

A  Nezelka  eltűn t.  Nem  láttam  már vagy három   hete  a  dunapartl   csata   óta.

Egy   szép   nyári    délutánon  Jövök  át a Lánchídon.  Ott  látom a  Nezclkát  két  másik suhanccal.   A   Lánchíd   korlátjához   tám aszkodva   néztek   le   a   vízre,   egy   hálóját   vető halászcsónakot   néztek.   Nem   vettek   észre. A m int  a  közelükbe  érek,  megüti  a  fülem et  a Nezelka  hangja :

„No de ma belökjük a  D unába   azt   az árulót  I   Majd odabujunk a farakások mögé,

odasompolygunk a háta  mögé, am ikor   lehajlik   a  kavicsért,  belelökjük  a   Dunába I" No megállj,  gaz Nezelka, ebből ugyan nem eszel —  gondoltam   magamban.

Már  ekkor   az   volt   az   „elvem” ,   hogy   a bűnügyet    meg   kell   „előzni” .   (Később   is lehetőleg a „praeventio” volt  a  krim inalista- gyakorlatom .)

Futv a   igyekeztem le a   Dunasorra. E lbújtam   a farakások közé, de úgy,  hogy  szemmel  tarthassam   a  „terepet” .

Csakugyan, ott szedte  az  öregúr  a  kövecset-bögecset.    Hát    egyszer    csak    látom , hogy   csakugyan   settenkedik   ám   a   három kötnivaló  az  öregúr  felé.  Amikor  a  közelébe értek,    elkiáltottam m agam : „Bácsi, vigyázzon  ”

A  tábornok  megfordult,   a  három  alattomos  kölyök  rémülten  hátrált,  majd  sarkon- fordulva  egyenesen  nekcinfutott  menekültében.   Legelöl   a   bandakapitány,a hős   Nezelka.

Elébe   ta rtotta m a  lábam .A   gáncson   a hős   futó   hasra esett, a   többi   a   nyakába.

Egyenlőtlen  harc  keletkezett,  főleg  azért, mert  előzetesen  egy  husángot  találtam ,  így te h á t   „fegyveresen”   vártam    az   ellenséget.

Igaz,   hogy   én   is   kaptam  egynéhányat, de a haditerv és a husáng m egtette a magáét. Boldog  voltam .

Egy     kajlabajszos,     lószőrforgós      sipkás rendőr  atyai  szeretettel  nézte  végig  az  ütközetet.    Amikor   az   ellenség   nyelvöltögetvc visszavonult,  kikérdezett,  mi  volt  a  háború oka.    Elm ondtam     a   rendőrbácsinak.    „Jó l van,   fiatalúr I    (Most    m ár   nem    tegezett.) Verekedni  nem  illik,   de   a   fiatalúrnak   volt igaza  !    Ezentúl   m ajd   ügyelek   a   tábornok úrra  I    Az  édesapám   honvéd   volt   negyvennyolcban,   ott  volt   Kom árom    alatt   az   ácsi csatában,   ahol  osztrák   gránátszilánktól   sebesült   meg  a  fején  a  tábornok  úr  !    Ostoba szóbeszéd,   hogy   egy    honvédhuszár   vágta volna  fejbe  !    Máig  ott hordja  a  feje  pilisén a   forradást” 

Kezelt   velem   az   öreg   budai   rendőr   — még   kékruhás   városi rendőr azaz „városkatona" ,  vagyis  „ Stadttra b a n t”   (az  Állam- rendőrséget   csak   később   szervezték   meg). 

Igen  jól  esett    a    dicsérete.    Elhatároztam , hogyha  „nagy  leszek” ,  én is rendőr  leszek.

Az  is  lettem .