PÓLYA TIBOR

ISMERETLEN:HOLDVILÁG UTCA

BUDAPEST ANNO 1915

A TABÁNI KALAPOSNÉ

Budai történet 
Tolnai Világlapja, 1918. július-szeptember (18. évfolyam, 27–40. szám)1918-08-17 / 33. szám


Száz esztendővel ezelőtt élt Budán egy fiatalember, bizonyos Hajmási Mihály nevezetű, aki írnok volt a városházán. Az 1810. év január havában vígan táncoltak a budaiak. 

Ebben az évben nem volt háború, a félénk nyárspolgárok boldogan lélegzettek föl, a füstös korcsmákból víg citeraszó szűrődött ki, negédes katonatisztek vígan pengették sarkantyúikat a hegyes kövezeten és láttukra fehér, kövérkés leánykezek kandititkosan, pajzán-vidáman lengették meg a mély, keskeny ablakok függönyeit.

 És míg az öregek magas ágyukban, ahonnan kézzel el lehetett érni az alacsony szobák bolthajtásos padmalyát, a nehéz dunyhák alatt boldogan aludták békés, gőzös, végnélküli álmukat, az ifjak a táncteremben forogtak francia zenére, francia ruhában, fontoskodó, negédes, boldog illegetéssel., Tavaly a francia sas bontogatta errefelé hatalmas szárnyát és sötét árnyékától akkor fázósan húzódtak mély, dohos szobájukba ezek a vigadók. De most vígan csillogott a kacér élet a szürke, barna és kék leányszemekben és francia fogságból jött katonatisztek új, finom manírokkal szédítették a bodros fejecskéket. 

Ezen a vidám farsangon, a lövészek bálján az a Hajmási Mihály nevezetű írnok beleszeretett Lindenbach Annába, 
Lindenbach Péter, tabáni özvegy szabómester leányába. Az Anna tejfehér, telt arcában, melyet selymes fényű, gesztenyebarna hajkorona ékesített, csodásan mély tüzű, világos szempár kéklett. Ifjú, telivérű, pompázó érzékiség sugárzott a magas, karcsú és mégis telt alakjáról, a járása meg oly forró bódulatot keltett, mint a meleg, illatos, nyárvégi szél. 
Február végén Hajmási Mihály oltárhoz vezette Lindenbach 
Annát. Az öreg szabómesternek egy keskeny, kis emeletes háza volt a Tabánban. A földszinten volt a bolt s a műhely, az emeleten , a lakás. Itt lakott az ifjú pár is. De márciusban meghalt az öreg Péter és gazdátlanul maradt a kis bolt. A fiatal asszony elfoglalta a boltot, kalapos üzletet nyitott benne. A városi írnoknak nagyon kis jövedelme volt, nem élhettek volna meg belőle. S így az ügyes kezű Anna, aki eddig is maga csinálta a kalapját, úgy, hogy mindenki megfordult utána az utcán, hozzáfogott a női kalapok gyártásához. Az üzlet jól indult meg, az asszonynép sűrűn nyomta meg a kis boltajtó vasból vert kilincsét és bent, a homályos boltocskában az ovális tükör előtt vidám elfogultsággal, mosolygó áhítattal próbálgatták az Anna kalapjait. 
Így éldegélt a fiatal pár, szerették egymást és Hajmási Mihály városi írnok a legboldogabb embernek vallotta magát. Fülig szerelmes volt ebbe az édes, gyönyörű teremtésbe, aki szép volt, szorgalmas, szerény és emellett oly szelíd, mint a déli szellő narancsszínű áprilisi alkonyaton. Néha ugyan egy kis dac borongott könnyű felhő gyanánt a homlokán, különösen olyankor, mikor Hajmási Mihály későcskén vetődött haza a Három Kapásokhoz címzett korcsmából. De ez a felhő hamar eloszlott és ismét boldog, békés napok következtek. 
Történt aztán, annak az évnek a szeptemberében, hogy Hajmásinak útra kellett kelnie. Egy rokon halt meg Esztergom megyében és a hagyaték dolgában oda kellett utaznia. A dolgát egy nap alatt elvégezte, a kis örökséget kézhez vette és a kocsi rúdját rögtön megfordította, vissza Budának. Még igen messze volt a várostól, amikor szemközt jövő fuvarosoktól rettentő híreket hallott. Valami iszonyú szerencsétlenség történt volna Budán, a hírek nagyon ellentmondóak, hogy valójában mi történt, nem lehessen tudni — tán földrengés volt — tény, hogy a város nagy része elpusztult és teméntelen ember veszett oda. 
Hajmási rémülten nógatta gyors hajtásra kocsisát. Mikor elértek a Budát környező falvakhoz, már megtudták, hogy valójában mi történt: az egész Tabán leégett. A kocsis eszeveszetten hajtott, Hajmási holtfehéren, remegő térddel, a lőcsbe kapaszkodva ült a szekéren. Fojtó, meleg déli szél fújt és már érezni lehetett valami nehéz, égett, füstös szagot. Végre megérkeztek. A hír csakugyan igaz volt. Előző nap négyszáz ház égett le porig, menthetetlenül, a rettentő szélviharban, amely fékevesztetten' dühöngött. Hajmási a házához rohant, füstölgő gerendák, fekete romok közt, jajveszékelő polgárok félőrülten tördelték kezüket az utca során. Végre célhoz ért, de a ház eltűnt, csak füstös, fekete omladékot talált, amelyből forró pernyét fújt arcába a föl-föltámadó szél. 
— Hol az asszony, a feleségem, hol van? — ordított Hajmási vékony és rekedt hangon, sírni szeretett volna, de nem tudott. 
— Én láttam, amint berohant az égő házba — jelentette az egyik szomszéd és nem akart többet mondani. 
— Istenem, Istenem, — nyöszörgött Hajmási és könyörögve nézett a körülötte állók arcába, a borzalomtól megtört szemekbe, esdve valami csepp vigasztalásért, egy halvány reménysugárért. 
Most odaért a csoporthoz Wagner, a csontos, vén kádár. 
— Benn veszett szegény, benn veszett, — kiáltotta rekedt kappanhangján — az este egy összeégett holttestet húztak ki a darabontok a gerendák közül. Ő volt bizonyosan, bár úgy össze volt égve, hogy nem lehetett megismerni. Nagyon haragszik a jó Isten a mi Budánkra ! 

Közös sírba temették másnap a holttesteket. Ezeket a szörnyű, fekete roncsokat. Hajmási égő szemmel vizsgálta végig, de semmi emberi forma nem volt rajtuk. Az írnok ott volt a temetésen, rekedten nyögött és a remegő kezét egyre a halántékához szoriította, mely meg akart pattanni. A temetés után még ott látták őgyelegni Hajmásit a háza romjai közt, aztán eltűnt a városból... 
Ország-világ csavargója, városvégi korcsmák, határszéli csárdák lakója lett belőle. Bevette magát a hosszú korcsmaasztal végébe és lassan szürcsölte a szeszt, mely megenyhítette bánatát. Ilyenkor, ha a szesz gőze elbódította agyát, tudott sírni — ó, de jó is ez! — s a könnyek végigfolytak sápadt arcán. 
— Uraim, — kezdte ilyenkor remegő, sírástól lágy hangon és fájdalmas szemeit az idegenek felé fordította, akik a csárdában tanyáztak, — uraim, nekem házam volt Budán, a Tabánban. Házam volt ott, benne gyönyörű, szelíd, jóságos, édes kis feleségein. De 1810-ben, szeptember havában iszonyatos tűzvész pusztított Budán. Bizonyára hallottak már róla, uraim f Négyszáz ház égett le tövig, köztük az enyém is. De mit bánnám a házat, ha az asszony meg volna! De ő is benn égett, ő is benn égett! Ó, uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű, mily drága, szelíd, édes teremtés volt! 
És hajmási leborulva a korcsmaasztalra, keservesen zokogott. 
Már ismerték a volt budai írnokot szerte az országban. Városról-városra kódorgott, búcsúkon, vásárokon föltűnt a vánnyadt alakja, szellős lacikonyhákban mesélte soha sem látott vad idegeneknek az ő szörnyű bánatát. Néhol vele sóhajtoztak, néhol nevettek rajta. Olyan jellegzetes alakká vált, amilyenek — különös Isten teremtményei — föl-fölbukkannak hetedhét határ minden sokadalmán. 
Mikor elfogyott a pénze, beállt írnoknak valamely faluházára, de soká nem volt maradása, odább állt és a tizedik faluban ragadt meg egy kis időre. 
Így teltek az évek és vagy tíz esztendő múlt el a budai, iszonyatos szeptemberi nap óta. Akkor egy borongós, langyos tavaszi napon iszonyú honvágy fogta el Hajmásit. Az elhagyott üres telek is vonzotta és vágyva-vágyott a felejthetetlen, édes, budai levegőre... 
De ámulva ámult Hajmási, mikor megérkezett Budára. A város újra felépült, szebb volt, mit valaha. Most arra vette útját, ahol az ő háza állt valamikor. És meggyökeresedett lábbal állt meg. A kis ház újra állt, szinte szakasztott módon olyan volt, mint egykor. És a bolt is ott volt! Hajmási elolvasta a fölírást, nem akart hinni a szemének: 
Lindenbach Anna kalapos boltja. 
Szorongva sompolygott a boltajtóhoz és félős szemmel sandított be az üvegen. Mintha szívén vágták volna Hajmásit! Anna ült a boltban. Anna, ő, csakugyan! Az arca megmerevedett és a simára fésült haja megbarnulva, fénytelenül övezte a homlokát. De ő volt mégis! Mi ez, mi történt? Mily csoda ez?! Háromszor is elsompolygott a boltajtó előtt, végre, minden bátorságát összeszedve, remegő térddel, görnyedt háttal betolta magát az ajtón. 
Anna fölugrott és összecsapta a kezét. 
— Te vagy az, te voltál az? 
— Én, én, — hebegte Hajmási. 
— Mint egy ágról szakadt csavargó, olyan vagy! 
— kiáltott rémülten Anna és Hajmási csodálkozott rajta, hogy mennyire megdurvult az asszony hangja. 
— Hát hol csavarogtál annyi ideig?! 
— Téged sirattalak! — nyöszörgött Mihály. 
— Engem? Mit sirattál rajtam?! Hazudsz! Fölhasználtad az alkalmat, hogy gaz hajlamodnak élj! Te rossz vérű, munkakerülő, iszákos csavargó te! 
— Nekem azt mondták, hogy benn égtél! 
— A cseléd, a Trézsi égett benn, te bolond! Én a keresztanyámhoz mentem ki egy hétre, Budaörsre! De te örültél, boldog voltál, hogy megszabadulni véltél tőlem! 
— Én tíz éven át sirattalak, Anna, hű voltam hozzád! 
— Erről ne is beszélj. — rikácsolta Anna — csak a hűségedet ne említsd! Szégyen rád nézve is, a templom előtti koldusnak rendesebb külseje van! Persze, elherdáltad az örökségedet, akasztófa virágja! Ó istenem, bár inkább sohse kerültél volna a szemem elé, mint így! Én fölépíttettem újra a házat, a garast fogamhoz vertem, éjt-napot összetettem, agyondolgoztam magam, a fiatalságom tönkretettem és így, így kell ezt az embert viszontlátnom! Eredj mosakodni, te lump, te földönfutó! 
Másnap rátámadt Anna Hajmásira, hogy keressen valami foglalkozást, mert nem tűri, hogy élősdi módra éljen a nyakán. A városházán, ahol írnok volt valamikor, megszánták Hajmásit és fölvették diurnistának. Most újra hűségesen körmölt a hivatalban, de félve járt haza, mert a házsártos Anna örökös perpatvarral fogadta ... 
Mikor az első fizetését kézhez kapta Mihály, nem ment haza, hanem betért a Három kapáshoz. Nagy füst gomolygott a kis, alacsony, borszagú korcsmában és vörös képű bérkocsisok évődtek egymással hangos trágár szóval. 
Hajmási leült a sarokba és sűrűn öntötte magába a sárga, savanyú italt. Egyszerre fölemelte a fejét — a szeméből szivárgott a könny — és megszólalt síró hangon: 
— Emlékeznek, uraim, a nagy tűzvészre, 1810-ben, szeptemberben. 
Mindenki odanézett. 

— A házam leégett és a feleségem benn pusztult! 
— Hazudik, — szólt az egyik bérkocsis — hiszen most is él a felesége, kalapos boltja van az Árokutcában. 
De Hajmási rá se hallgatott. 
— Benn égett a feleségem is, benn égett, ott voltam a temetésén, együtt temették a többivel, de nem lehetett ráismerni, úgy összeégett! Ö uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű asszony volt! 
— Bolond, bolond! — dörmögte a bérkocsis. 

— Oly gyönyörű volt — sóhajtott Hajmási édesen könnyezve, boldog fájdalommal — és oly szelíd, jóságos, mint egy égből ideszállt angyal... 
A bérkocsisok nevettek rajta és bort hozattak neki. És ezentúl minden este lesték, hogy mikor lép be már az alacsony ajtón. Ilyenkor pajkosan integettek egymásnak a szemükkel és várták, hogy az írnok felöntsön a garatra. Ilyenkor körülállták és pajzán mosollyal hallgatták Hajmási siránkozását a szép, ifjú, jóságos asszonykáról, aki elpusztult a szörnyű tűzvész alkalmával, 1810-ben, szeptemberben...

Szecső Mihály

TÖRÖK EDE:GELLÉRTHEGY ANNO

VERKLI

Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)1927-01-16 / 12. szám

(Korhely éjszaka után hánykolódom a díványon, jobbra-balra fordulok, mintegy a párnákon keresve az álmot. Esős délután. Künn az utcán egyszerre fölsír a kintorna. Evek óta nem hallottam. 

Pont ilyenkor kell idevetődnie ennek a hatóságilag engedélyezett csöndháboritónak, mikor minden úgyis a csömör ón-izét árasztja. Jaj, ifjúságomban, a bécsi egyetemi évek alatt éppígy búgott, cselédábrándokat, ronda halálvágyat gyújtva fiatal lelkemben. Valencia, Valencia. Tüstént hívjátok ide a kintornást, hangszerét tolja a kapu alá, hogy még közelebbről halljam a siralmas muzsikát és fejest ugorjak a kétségbeesésbe. A hang erősödik.

„Valencia, doux rivage, oú le

nuage empörte

nos réves légers."

Már jön az ember. Öltözéke változatos. Kék nadrág, szürke kabát, barna cipő, zöld kendő, daikatüvel összetűzve a mellén. Feje ordasan-kopasz. Alopéciája van, az a hajbetegség, mely a vedlő róka bundájához teszi hasonlatossá hajzatát. Csupa lucsok és sár. Erős, rekedt hangon köszön):

— Kezét csókolom.

— Jó napot. (Elbámulok: legalább ötven éves lehet.) Üljön le.

— (Újra azon az erős, rekedt hangon): Kezét csókolom.

— Mért nem ül le? Ott a szék.

— (Az asztalhoz lép.) Nem látok. Vak vagyok. (Szünet.)

— (Villanyt gyújtok, rám mered világtalan szeme, fekete hólyaggal borítva.) Mind a kettő?

— Mind a kettő. (Keze kaparász a zsebében, gépiesen elővesz egy írást, átnyújtja.) Az igazolványom.

— (Olvasom.) Rendben van. (A rendőrség fölhatalmazza, hogy „a sipládásokra és egyéb népzenészekre vonatkozó szabályrendeletek korlátai között a főváros területén kintornázhasson.") Helyes.

— Húsz éve verklizek. (A hangja után még mindig valami hivatalos embernek vélhet.)

— Nem arról van szó. Üljön le, ide. Igy ni. Mondja kérem ... (Az ilyen embereknek nehéz megmagyarázni, hogy voltaképp mit akarok. Nem értik, hogy ők magukban is érdekesek. A részvétet a maga durva formájában hamarabb megértik. Leghamarabb pedig azt, hogy én, mint rendkívül befolyásos, előkelő és kitűnő társadalmi személyiség, mesterségük érdekében valami korszak-alkotó cikket akarok írni, mely egy csapásra megváltoztatja sorsukat.) Szóval erről van szó.

— Igenis, méltóságos uram.

— Ki áll a kintorna mellett?

— Az emberem, ő húzza a verklit s este, mikor sötétedik, ő gyújtja meg a lámpát is.

— Hogy el ne gázoljanak valakit?

— A rendelet parancsolja. A kísérőm nálam lakik, én etetem, ruházom őt. öt gyerekem van. Valamikor hentes akartam lenni, de már akkor hibás voltam, hát azt tanácsolta egy barátom, vásároljak verklit. Nem „sipládát", mint az írásban áll, mert sipláda ma már nem létezik. Ez a verkli egészen olyan, mint a zongora, tetszik tudni, mint a „kézizongora", ami kézzel megy, csakhogy hengeres, tizenkét lemezzel. Most cseréltem ki a régieket, három és fél milliót fizettem értük.

— Néha a segédje is muzsikál?

— Soha. Senkit se engedek hozzányúlni. 'Ahhoz érteni kell. Azt hiszik, hogy a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a „kézi-zongora". Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés, akkor nincs „takt" se és a nótának nincs se füle, se farka. Múltkor a Várban megpróbálta egy úr. Kinevették.

A „Spanyol szerenád" más, mint a „Fatig", vagy a „Mért jár a szád?"

.

— Hány éves a verklije?

— Vénebb, mint én. Bécsi gyártmány.

— Szereti a zenét?

— Ha nem szeretném, akkor nem folytatnám. '(Visszavonulna a közélettől.) Tudok harmonikázni és énekelni is.

— Mikor kezdi a munkát?

— Déli harangszókor, ebéd után. Délelőtt nem lehet verklizni. Aki nem evett, az nem szíveli a szavát. Hatig játszom.

— És mennyit adnak?

— Azt nem én szabom meg. Akinek jókedve kerekedik (a kintornától tudniillik), az belenyúl a zsebébe, odadob valamit. Sajnos, sokan vannak, akik potyáznak. Egy félórát is verklizek a kapu előtt, az ablakokat is kinyitják, hogy jobban hallják, táncolnak is, mégse adnak semmit. 

Gyöngén megy a bolt. Most is öt ház előtt játszottam, egy fillért se kaptam. Naponta legföllebb negyvenezer korona a kereset. Aztán micsoda rongyos papírpénzt vetnek, csupa ötvenkoronást és százkoronást, amit a koldusnak is szégyellnek odaadni. A boltos nem fogadja el. Feleségem éjszaka kisimogatja, összeragasztja, másnap beviszi a bankba, ott váltják be.

— Hány kintornás működik Budapesten?

— Nem igen ismerem én őket. Lehet még valami tizenöt, vagy húsz. 

Ma már nem kellünk a népeknek. (Felvillanó ötlettel.) Ha a méltóságos úr mulatni akar a méltóságos asszonnyal, hová megy?

(Erre magam ís kíváncsi vagyok.) Ugyebár elmegy a kedves nejével a finom kávéházakba, ahol a legelegánsabb cigányzenét hallhatja. Azelőtt még néha elhívtak a lakodalmakba, táncmulatságra, búcsúra. Most mindenki grammafonozik. Rémisztő a konkurrencia. Tessék megbocsátani: én ugy beszélek, ahogy gondolkozok.

 (Titokzatosan.') A srammlizene. Az tesz tönkre bennünket. (Nem Stravinszkire haragszik, hanem a sramml-zenére!)

 Mindennek a sramml-zene az oka.

— De akkor kinek verklizik?

— Hát az ember kikeresi az olyan házakat, Ó-Budán, a Tabánban, ahol nagyon szegény emberek laknak.

 (Halkitja hangját, hogy ezzel a szóval ne sározza be fejedelmi lakosztályom pompáját s szinte súgva mondja): Hivatalszolgák. (Megvetően.) Meg ilyenek.

(Elmenőben újra kifejezi azt az óhaját,hogy megcsókolja a kezemet. Kikísérem a kapu elé, a kíntornához, melynek felsőlapján szines, szemléletes kép látható. A szánon illő kozákokat bősz farkascsorda támadja meg, a kozákok rájuk lőnek s egyik toportyánféreg lógó nyelvvel, vérezve elterül a hóban. Milyen ríkató a mai utcán ez a kintorna, a barbárság orgonája, az ínség zongorája, mely valaha, a tizennyolcadik században oly dicső napokat látott, hogy művészei hangversenyen léptek föl, később Mozart egy andante-szonátát irt rá s Händel váltig dicsérte gyakorlatias voltát, úgy emlegette, mint ma a rádiót emlegetjük, mely a zenei műveltséget majd általánossá teszi. Az angolok a templomokban vallásos zsoltárokat énekeltek hangjaira

. Most annyira divatjamúlt, mint a vaporetto mellett a haldokló gondola, vagy mint az autó mellett az egyfogatú s annyira lenézzük, mint a kaucsuk-kézelőt, vagy a készenvett nyakkendőt. Sötét mélabúja a levegő szemete, mely ellen nem védekezhetünk. Ezt érzi maga a kintornás is, aki azzal köszöni meg borravalómat, hogy viharvert jármüvét tovább vontatja, nem muzsikál többé az utcánkon. 

Milyen megértő, finom lélek.)

TABÁNI LÁNYOK ANNO 1930

Családi fotó a főzőverseny győztes  nénémről (jobb felső sarokban)

      AKI 14.4 FILLÉR ÁRA  GÁZZAL 3 F0GÁS0S MENÜT FŐZ...
Nemzeti Ujság 1930 03 23.
A gázművek főzőversenyének autszájder győztese nem tanult főzni és hivatalnokkisasszony. 

BUDAPESTI LÁNYOK, AKIKNEK KEZÉBEN OTTHONOS A FŐZŐKANÁL 

A megszokott kép: a terem közepén gáztűzhelyek és mellettük kipirult arcú fehérkötős, fehérbóbitás lányok. 
(Ez jó, hogy már ezzel a „megszokott“ jelzővel lehet kezdeni. De így van. Budapest kezd érdeklődni a főzőversenyek iránt. Budapest lányai, akiknek kezében pár évvel ezelőtt csak a cigaretta és a rúzsceruza forgott otthonosan, most kezdik megismerni a főzőkanalat is.) 

A kétnapos főzőverseny első napján a terítési verseny után már megkezdődtek a találgatások a helyezésekről:

"S végül kiemelve kell megemlékeznünk a 11. számú magyar asztalról, melyet Szentkeressy Kata terített. Minden holmi magyar volt ezen az asztalon. Az edények régi holicsi és bélapátfalvai darabok, s a szőttesek közt a sárközi, a buzsáki, a torontáli és a székely szövőművészet remekei szerepeltek. Azt hisszük, hogy ennek az asztalnak van leginkább esélye az első díjra."

Magyarság 1930 03.18

Második nap:

— (Megkezdődött a katolikus lányok főzőversenye.) 

"A Katolikus Lányok Országos Szövetsége szombaton kezdte meg azt a versenyét, amelyben a háztartási tudományokban mérik össze erejüket a budapesti lányok. A Károlyi-palotában már kora délután nagy sürgés-forgás volt. A kipirult arcú, izgatott versenyzők lázasan készültek a mérkőzésre, amelynek során pörköltet és piskótatésztát kellett készíteni. Sisteregtek a fazekak, forgott a főzőkanál és rövidesen remek pörkölt illatát érezte a nagyszámú nézőközönség. Akadt persze olyan is, amely nyers maradt, vagy odaégett, de általában sikerült a pörkölt, amit legjobban bizonyít az, hogy nagy része elfogyott. Még nagyobb sikere volt a piskótatésztának, amely olyan ízletes lett, hogy alig maradt belőle a zsűrinek. A lelkes és kényes közönség a szó szoros értelmében elkapkodta a verseny eredményét és a zsűri csak nagynehezen tudott akkora falatot keríteni, amelyből véleményt mondhat a versenyzők szakácsművészetéről" *

Az új energia, a gáz népszerűsítése 1930-ban

Második nap:

A versenynek már vége, fent a pódiumon ott állnak a zsűri tagjai: Stumpf Károlyné, Stadler Frida, Freiberger Miksáné, Alszeghy Piroska , Ordódy Jánosné, Radák Olga dr, Kelemen Konstancia, Csapodi Hedvig, Fallenbüchl Tivadar és Karét Ilonka.

Ételszag. 

Most hirdetik az eredményt. 

Az első Szentkeressy Kató. 

Legnagyobb érdeme, hogy 14.4 fillér ára gázzal főzte meg az ebédet, mely zöldséglevesből, párolt sertéskarajból, rizsköritésből, sárga barack kompótból és diós pozsonyi kifliből áll. 

(A legérdekesebb, hogy a főváros Gázművei, mely a Katolikus Lányok Országos Szövetségével karöltve rendezte a versenyt, önmaga ellen csinál propagandát: a versenyben az a győztes, aki legkevesebb gázzal tudja megsütni ugyanazt a menüt, hozzá még igazán értékes ajándékokat: gáztakaréktüzhelyeket és rezsókat osztogat ki azok között, akik legnagyobb takarékossággal bánnak a gázzal.) 

Szentkeressy Kató (míg a zsűri a többi győztes nevét olvassa föl) gyorsan elmondja mindazt, ami győzelmével kapcsolatban érdekelheti a közönséget. 

Elsősorban is: autszájder. Amatőr főző. 

Nem tanult főzni. És nem is főz hivatásszerűen. Hivatalban van: egy nagy papírüzlet vezetésének gondja nehezedik ifjú vállaira. Az utóbbi két évben már két díjat nyert, mind a kettőt az asztalterítés versenyében. 

(Minden jel arra vall tehát, hogy a győztes hivatalnokkisasszonyból mintaháziasszony és feleség lesz. Ezt azonban csak úgy mondom. Zárójelben.) 

Egyéni tulajdonságaihoz tartozik még, hogy ő is a KLOSz. tagja.

-(a sors úgy hozta, hogy  nagynénémből, Szentkeressy Katóból tényleg kiváló háziasszony lett . Tabánban tanult meg spórolni a kosztpénzzel, nyomdász nagyapám, házmester nagyanyám és  kilenc testvére mellett. Férje hadifogolyként halt meg  útban Szibéria felé a Kaspi tengeren elsüllyedt fogolyszállító hajón. Vidéken, özvegyként fillérekből kellett felnevelnie három gyermeket, egy fiút és két leányt.
Közülük  egy sztahanovista szövőnő, egy tanítónő , fia pedig -Péri József  Munkácsy-díjas ötvösművész lett)-

kassius

A többi nyertes: 2. Trau Margit (a Katolikus Háziasszonyok Országos Főzőiskolájának „hallgatója“. 3. Lingsch Mária (a Prohászka-utcai Háztartási Továbbképző növendéke). 

A dijakat Schön Győző vezérigazgató osztotta ki. A verseny rendezésében Streck Ede igazgató, Laurisin Miklósné és Túli Géza főfelügyelő szereztek érdemeket.

Egy évvel korábban egy berlini zenés főzőverseny kapcsán még így gúnyolódtak az újságírók:

"Úgy képzelem a dolgot, hogy a főzőverseny résztvevői bevonulnának a 
Befordultam a konyhára kezdetű indulóval és aztán a különböző versenyszámoknál a zenekar aktuális dalokat játszana, mint a moziban. Például: 
Zene 
1. Levesverseny. 
a) Marhahusleves Szeretnék szántani, hat 
ökröt hajlani 
b) Gombaleves Gimbelem-gombalom 
2. Husverseny. 
a) Borjú Boci, boci, tarka 
b) Vadhús Azt gondoltam, hogy egy 
róka, vagy egy nyúl 
3. Körítésverseny Vékony deszkakörités 
4. Különböző főzelékek Kerek a káposzta 
Ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki 
s. Egzotikus ételek 
péld. „fecskefészek“ Eresz alatt fészkel a fecske • 
Satöbbi. 
Az idő rövidsége folytán most hirtelen nem jut eszembe több aktuális főzési zene, csak arra az egyre hívom fel az illetékes körök figyelmét, hogy az ételeket végigkóstoló zsűri ablaka alatt feltétlenül húzássák el bizonyos okokból a kóstolás utáni hajnalon a kővetkező és valószínűleg szintén aktuális dalt: 
-Az éjszaka nem aludtam egy órát...“ 
Amellyel maradtam az illetékes körök alázatos tisztelője   Zágon István"

Hja, 1930-tól megváltoztak az idők, elhalt a  gúnyolódás, 1944-ig rendezték a főzőversenyeket,melyeknek első nyertese Kató néném lett.

                                         Antik bélapátfalvi kerámia

*1931 évi versenyből idézet

UTOLSÓ PILLANAT

Új konjunktúra alakul ki: 
a tabáni festmények konjunktúrája

Uj Nemzedék, 1927. október (9. évfolyam, 222-247. szám)1927-10-15 / 234. szám

          
Tabánt újra fölfedezték és zeg-zugos utcáit festőművészek és fényképészek lepik el naponta 

— Az Uj Nemzedék tudósítójától. 
—
A Tabánban már napok óta dolgoznak mérőlécekkel és egyéb mérnöki szerszámokkal a mérnökök, s nemsokára talán megjelennek a csákányos emberek is, hogy elpusztítsák a föld színéről ezt a romantikus városrészt. 
Tabánnak az emlékét azonban nem fogja elmosni az idő. Élni fog az sokáig az öregedő és ifjú szívekben egyaránt és élni fog sokáig számos fényképen és festményen megőrizve. 

A városi tanács — amint ismeretes — fölszólította a közmunkatanácsot, hogy készítsen fölvételeket az egész Tabánról a múzeum számára. 
Ezek a fényképek alkalomadtán el fognak készülni. Addig is sok magánember jár ki fényképezni, hogy megörökítse Tabán egy-egy regénye» részletét. 

A jó, öreg tabániak bizonyára csodálkozva látják a nagy idegenforgalmat s a sűrűn felbukkanó fényképezőmasinákat, no meg a festőállványokat, amiket hol itt, hol ott állítanak le lobogó nyakkendőjű, bozontoshajú művészemberek. Mert a napsütéses őszben festőművészek is járják keresztül-kasul a hepehupás utcákat. 
Tabánt újra fölfedezték most, hogy lebontás előtt áll. A festőművészek, akik eddig is szívesen vetették vászonra a török hódoltság alatt alapított városrész sajátságos zeg-zug- jait, fokozott buzgalommal veszik ecsetjükre a Tabánt. 

A szép napokon valósággal ellepik tereit, utcáit és dombos részeit: kőrakásokra, vagy kis összecsukható székekre ülnek, földbe szúrják az állványokat, kifeszítik a vásznat és máris festik, rajzolják a képet. 
Különösen szombati napokon nagy a sürgés- forgás ezen a tájon. Egész tömegével jönnek a festőnövendékek, akik Tabán különböző pontjain telepednek meg.

 Száz-százhúsz növendék van szombatonként egy rakáson, kiszemelnek maguknak egy-egy udvart, egy-egy utcarészletet, házcsoportot és lépcsőfeljárót, s szinte ég a kezük alatt a munka. Egyikük szénrajzot készít, másikuk akvarellt, vannak, akik olajjal festenek s vannak, akik csak ceruzavázlatokat csinálnak. Emitt egy csoportban három- négy fiatalember fest, amott külön-külön mindenki, de Tabán minden zugára jut egy-egy növendék s az odavetődött idegen csak úgy csetlik-botlik a festőállványok, képek és festékek között. A tárlatokon a közeljövőben rengeteg tabáni rajzot és festményt állítanak ki és egészen bizonyos, hogy új konjunktúra alakul ki: a tabáni képek konjunktúrája. 

A minap beszélgettünk azzal a festőművésszel, aki a Holdvilág-utca egy házcsoportját veti vászonra. Kérdezősködésünkre elmondta, hogy már három megrendelést kapott tabáni olajfestményre s eggyel teljesen el is készült. Most már a másodikat festi a Holdvilág-utcai képben. 
— Ha nem is kapok több megrendelést, — mondotta — akkor is le fogom festeni Tabán több részletét. Úgy gondolom, mire megkezdik ennek a városrésznek a rombolását, nagy kelendősége lesz a tabáni képeknek. Hiszen úgyszólván mindenkit fűz ide valami kellemes emlék, amire a kép mindig emlékeztetni fogja a tulajdonosát. 

Az egyik festőművésznő a Fehérsas-téri pellengér mellett ülve fest egy Hadnagy-utcai részletet. Elmondja, hogy a képet egy tabáni lakos számára készíti, aki kifejezetten ezt a részletet rendelte meg nála. Ő is úgy látja, hogy a Tabán igen jó keresethez fogja juttatni a festőket s a kezdődő konjunktúra jelét sejti abban, hogy több kartársánál festményeket rendeltek meg. 
Egy festőművész-növendék az Aranykakas- utcában akvarellt fest. Elmondja, hogy ő még igen kevés képet adott el s hogy inkább fejlődési, mint eladási szempontból fest. 

— Mégis — tette hozzá — azt hiszem, hogy tabáni akvarelljeimből én is el fogok adni néhányat, ha másoknak nem is, az ismerőseimnek bizonyosan. Akvarellfestéssel nálunk igen kevés festő foglalkozik, pedig vannak műpártolók, akik szeretik a vízfestéseket. Igyekszem Tabánnak minden költői részletét lefesteni, amíg szép idő van, s erős a reményem, hogy legalább anyagi befektetésem megtérül.
 Hiszen Tabán nemsokára csak az emlékezetben s ami ennél sokkal megbízhatóbb: a képekben fog élni! 

Utoljára egy igen jónevű festőművésszel beszéltünk, aki azonban, mint nyilatkozó, nem akar név szerint szerepelni a nyilvánosság előtt. A festőművész egy Cipő-utcai udvarbelsőt
festett, amikor rátaláltunk. Letette az ecsetjét, megtörölte a kezét és áradozva borult a nyakunkba: 
— Végre-valahára fölvirrad a festőművészeknek is! 
— E pillanatban már egész sereg új tabáni kép van forgalomban, s ha így megy tovább, ezen a télen végre szerényen mindnyájan megélünk. Nekem ez a most készülő tabáni kép az első megrendelésem de úgy hallom éppen, hogy távollétemben ma délelőtt újabb megrendelő keresett. 

— A tabáni képek előreláthatóan  divatcikkek lesznek az idén — folytatta a művész. — Napról napra egyre több festő jön ki a Tabánba festeni, s ez annak a jele, hogy híre ment a kezdődő keresletnek. Mondhatom, hogy nekünk. festőknek, igazán jól jött a Tabán lebontása. Jól jött és — az utolsó órában jött!

CSALLÓKÖZI FARKAS LŐRINC

TABÁNI KÉPESLAP

TABÁN VÉGSŐ BONTÁSA

2 FESTŐ 1 HELYSZÍN

JÁLICS JÁNOS

 JÁLICS JÁNOS
építész-tervező Tabán képei

ÚJ TÜKÖR 1986 09,28