Budai történet
Tolnai Világlapja, 1918. július-szeptember (18. évfolyam, 27–40. szám)1918-08-17 / 33. szám
Száz esztendővel ezelőtt élt Budán egy fiatalember, bizonyos Hajmási Mihály nevezetű, aki írnok volt a városházán. Az 1810. év január havában vígan táncoltak a budaiak.
Ebben az évben nem volt háború, a félénk nyárspolgárok boldogan lélegzettek föl, a füstös korcsmákból víg citeraszó szűrődött ki, negédes katonatisztek vígan pengették sarkantyúikat a hegyes kövezeten és láttukra fehér, kövérkés leánykezek kandititkosan, pajzán-vidáman lengették meg a mély, keskeny ablakok függönyeit.
És míg az öregek magas ágyukban, ahonnan kézzel el lehetett érni az alacsony szobák bolthajtásos padmalyát, a nehéz dunyhák alatt boldogan aludták békés, gőzös, végnélküli álmukat, az ifjak a táncteremben forogtak francia zenére, francia ruhában, fontoskodó, negédes, boldog illegetéssel., Tavaly a francia sas bontogatta errefelé hatalmas szárnyát és sötét árnyékától akkor fázósan húzódtak mély, dohos szobájukba ezek a vigadók. De most vígan csillogott a kacér élet a szürke, barna és kék leányszemekben és francia fogságból jött katonatisztek új, finom manírokkal szédítették a bodros fejecskéket.
Ezen a vidám farsangon, a lövészek bálján az a Hajmási Mihály nevezetű írnok beleszeretett Lindenbach Annába,
Lindenbach Péter, tabáni özvegy szabómester leányába. Az Anna tejfehér, telt arcában, melyet selymes fényű, gesztenyebarna hajkorona ékesített, csodásan mély tüzű, világos szempár kéklett. Ifjú, telivérű, pompázó érzékiség sugárzott a magas, karcsú és mégis telt alakjáról, a járása meg oly forró bódulatot keltett, mint a meleg, illatos, nyárvégi szél.
Február végén Hajmási Mihály oltárhoz vezette Lindenbach
Annát. Az öreg szabómesternek egy keskeny, kis emeletes háza volt a Tabánban. A földszinten volt a bolt s a műhely, az emeleten , a lakás. Itt lakott az ifjú pár is. De márciusban meghalt az öreg Péter és gazdátlanul maradt a kis bolt. A fiatal asszony elfoglalta a boltot, kalapos üzletet nyitott benne. A városi írnoknak nagyon kis jövedelme volt, nem élhettek volna meg belőle. S így az ügyes kezű Anna, aki eddig is maga csinálta a kalapját, úgy, hogy mindenki megfordult utána az utcán, hozzáfogott a női kalapok gyártásához. Az üzlet jól indult meg, az asszonynép sűrűn nyomta meg a kis boltajtó vasból vert kilincsét és bent, a homályos boltocskában az ovális tükör előtt vidám elfogultsággal, mosolygó áhítattal próbálgatták az Anna kalapjait.
Így éldegélt a fiatal pár, szerették egymást és Hajmási Mihály városi írnok a legboldogabb embernek vallotta magát. Fülig szerelmes volt ebbe az édes, gyönyörű teremtésbe, aki szép volt, szorgalmas, szerény és emellett oly szelíd, mint a déli szellő narancsszínű áprilisi alkonyaton. Néha ugyan egy kis dac borongott könnyű felhő gyanánt a homlokán, különösen olyankor, mikor Hajmási Mihály későcskén vetődött haza a Három Kapásokhoz címzett korcsmából. De ez a felhő hamar eloszlott és ismét boldog, békés napok következtek.
Történt aztán, annak az évnek a szeptemberében, hogy Hajmásinak útra kellett kelnie. Egy rokon halt meg Esztergom megyében és a hagyaték dolgában oda kellett utaznia. A dolgát egy nap alatt elvégezte, a kis örökséget kézhez vette és a kocsi rúdját rögtön megfordította, vissza Budának. Még igen messze volt a várostól, amikor szemközt jövő fuvarosoktól rettentő híreket hallott. Valami iszonyú szerencsétlenség történt volna Budán, a hírek nagyon ellentmondóak, hogy valójában mi történt, nem lehessen tudni — tán földrengés volt — tény, hogy a város nagy része elpusztult és teméntelen ember veszett oda.
Hajmási rémülten nógatta gyors hajtásra kocsisát. Mikor elértek a Budát környező falvakhoz, már megtudták, hogy valójában mi történt: az egész Tabán leégett. A kocsis eszeveszetten hajtott, Hajmási holtfehéren, remegő térddel, a lőcsbe kapaszkodva ült a szekéren. Fojtó, meleg déli szél fújt és már érezni lehetett valami nehéz, égett, füstös szagot. Végre megérkeztek. A hír csakugyan igaz volt. Előző nap négyszáz ház égett le porig, menthetetlenül, a rettentő szélviharban, amely fékevesztetten' dühöngött. Hajmási a házához rohant, füstölgő gerendák, fekete romok közt, jajveszékelő polgárok félőrülten tördelték kezüket az utca során. Végre célhoz ért, de a ház eltűnt, csak füstös, fekete omladékot talált, amelyből forró pernyét fújt arcába a föl-föltámadó szél.
— Hol az asszony, a feleségem, hol van? — ordított Hajmási vékony és rekedt hangon, sírni szeretett volna, de nem tudott.
— Én láttam, amint berohant az égő házba — jelentette az egyik szomszéd és nem akart többet mondani.
— Istenem, Istenem, — nyöszörgött Hajmási és könyörögve nézett a körülötte állók arcába, a borzalomtól megtört szemekbe, esdve valami csepp vigasztalásért, egy halvány reménysugárért.
Most odaért a csoporthoz Wagner, a csontos, vén kádár.
— Benn veszett szegény, benn veszett, — kiáltotta rekedt kappanhangján — az este egy összeégett holttestet húztak ki a darabontok a gerendák közül. Ő volt bizonyosan, bár úgy össze volt égve, hogy nem lehetett megismerni. Nagyon haragszik a jó Isten a mi Budánkra !
Közös sírba temették másnap a holttesteket. Ezeket a szörnyű, fekete roncsokat. Hajmási égő szemmel vizsgálta végig, de semmi emberi forma nem volt rajtuk. Az írnok ott volt a temetésen, rekedten nyögött és a remegő kezét egyre a halántékához szoriította, mely meg akart pattanni. A temetés után még ott látták őgyelegni Hajmásit a háza romjai közt, aztán eltűnt a városból...
Ország-világ csavargója, városvégi korcsmák, határszéli csárdák lakója lett belőle. Bevette magát a hosszú korcsmaasztal végébe és lassan szürcsölte a szeszt, mely megenyhítette bánatát. Ilyenkor, ha a szesz gőze elbódította agyát, tudott sírni — ó, de jó is ez! — s a könnyek végigfolytak sápadt arcán.
— Uraim, — kezdte ilyenkor remegő, sírástól lágy hangon és fájdalmas szemeit az idegenek felé fordította, akik a csárdában tanyáztak, — uraim, nekem házam volt Budán, a Tabánban. Házam volt ott, benne gyönyörű, szelíd, jóságos, édes kis feleségein. De 1810-ben, szeptember havában iszonyatos tűzvész pusztított Budán. Bizonyára hallottak már róla, uraim f Négyszáz ház égett le tövig, köztük az enyém is. De mit bánnám a házat, ha az asszony meg volna! De ő is benn égett, ő is benn égett! Ó, uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű, mily drága, szelíd, édes teremtés volt!
És hajmási leborulva a korcsmaasztalra, keservesen zokogott.
Már ismerték a volt budai írnokot szerte az országban. Városról-városra kódorgott, búcsúkon, vásárokon föltűnt a vánnyadt alakja, szellős lacikonyhákban mesélte soha sem látott vad idegeneknek az ő szörnyű bánatát. Néhol vele sóhajtoztak, néhol nevettek rajta. Olyan jellegzetes alakká vált, amilyenek — különös Isten teremtményei — föl-fölbukkannak hetedhét határ minden sokadalmán.
Mikor elfogyott a pénze, beállt írnoknak valamely faluházára, de soká nem volt maradása, odább állt és a tizedik faluban ragadt meg egy kis időre.
Így teltek az évek és vagy tíz esztendő múlt el a budai, iszonyatos szeptemberi nap óta. Akkor egy borongós, langyos tavaszi napon iszonyú honvágy fogta el Hajmásit. Az elhagyott üres telek is vonzotta és vágyva-vágyott a felejthetetlen, édes, budai levegőre...
De ámulva ámult Hajmási, mikor megérkezett Budára. A város újra felépült, szebb volt, mit valaha. Most arra vette útját, ahol az ő háza állt valamikor. És meggyökeresedett lábbal állt meg. A kis ház újra állt, szinte szakasztott módon olyan volt, mint egykor. És a bolt is ott volt! Hajmási elolvasta a fölírást, nem akart hinni a szemének:
Lindenbach Anna kalapos boltja.
Szorongva sompolygott a boltajtóhoz és félős szemmel sandított be az üvegen. Mintha szívén vágták volna Hajmásit! Anna ült a boltban. Anna, ő, csakugyan! Az arca megmerevedett és a simára fésült haja megbarnulva, fénytelenül övezte a homlokát. De ő volt mégis! Mi ez, mi történt? Mily csoda ez?! Háromszor is elsompolygott a boltajtó előtt, végre, minden bátorságát összeszedve, remegő térddel, görnyedt háttal betolta magát az ajtón.
Anna fölugrott és összecsapta a kezét.
— Te vagy az, te voltál az?
— Én, én, — hebegte Hajmási.
— Mint egy ágról szakadt csavargó, olyan vagy!
— kiáltott rémülten Anna és Hajmási csodálkozott rajta, hogy mennyire megdurvult az asszony hangja.
— Hát hol csavarogtál annyi ideig?!
— Téged sirattalak! — nyöszörgött Mihály.
— Engem? Mit sirattál rajtam?! Hazudsz! Fölhasználtad az alkalmat, hogy gaz hajlamodnak élj! Te rossz vérű, munkakerülő, iszákos csavargó te!
— Nekem azt mondták, hogy benn égtél!
— A cseléd, a Trézsi égett benn, te bolond! Én a keresztanyámhoz mentem ki egy hétre, Budaörsre! De te örültél, boldog voltál, hogy megszabadulni véltél tőlem!
— Én tíz éven át sirattalak, Anna, hű voltam hozzád!
— Erről ne is beszélj. — rikácsolta Anna — csak a hűségedet ne említsd! Szégyen rád nézve is, a templom előtti koldusnak rendesebb külseje van! Persze, elherdáltad az örökségedet, akasztófa virágja! Ó istenem, bár inkább sohse kerültél volna a szemem elé, mint így! Én fölépíttettem újra a házat, a garast fogamhoz vertem, éjt-napot összetettem, agyondolgoztam magam, a fiatalságom tönkretettem és így, így kell ezt az embert viszontlátnom! Eredj mosakodni, te lump, te földönfutó!
Másnap rátámadt Anna Hajmásira, hogy keressen valami foglalkozást, mert nem tűri, hogy élősdi módra éljen a nyakán. A városházán, ahol írnok volt valamikor, megszánták Hajmásit és fölvették diurnistának. Most újra hűségesen körmölt a hivatalban, de félve járt haza, mert a házsártos Anna örökös perpatvarral fogadta ...
Mikor az első fizetését kézhez kapta Mihály, nem ment haza, hanem betért a Három kapáshoz. Nagy füst gomolygott a kis, alacsony, borszagú korcsmában és vörös képű bérkocsisok évődtek egymással hangos trágár szóval.
Hajmási leült a sarokba és sűrűn öntötte magába a sárga, savanyú italt. Egyszerre fölemelte a fejét — a szeméből szivárgott a könny — és megszólalt síró hangon:
— Emlékeznek, uraim, a nagy tűzvészre, 1810-ben, szeptemberben.
Mindenki odanézett.
— A házam leégett és a feleségem benn pusztult!
— Hazudik, — szólt az egyik bérkocsis — hiszen most is él a felesége, kalapos boltja van az Árokutcában.
De Hajmási rá se hallgatott.
— Benn égett a feleségem is, benn égett, ott voltam a temetésén, együtt temették a többivel, de nem lehetett ráismerni, úgy összeégett! Ö uraim, fogalmuk sincs róla, mily gyönyörű asszony volt!
— Bolond, bolond! — dörmögte a bérkocsis.
— Oly gyönyörű volt — sóhajtott Hajmási édesen könnyezve, boldog fájdalommal — és oly szelíd, jóságos, mint egy égből ideszállt angyal... A bérkocsisok nevettek rajta és bort hozattak neki. És ezentúl minden este lesték, hogy mikor lép be már az alacsony ajtón. Ilyenkor pajkosan integettek egymásnak a szemükkel és várták, hogy az írnok felöntsön a garatra. Ilyenkor körülállták és pajzán mosollyal hallgatták Hajmási siránkozását a szép, ifjú, jóságos asszonykáról, aki elpusztult a szörnyű tűzvész alkalmával, 1810-ben, szeptemberben...
Szecső Mihály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése