VERKLI

Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)1927-01-16 / 12. szám

(Korhely éjszaka után hánykolódom a díványon, jobbra-balra fordulok, mintegy a párnákon keresve az álmot. Esős délután. Künn az utcán egyszerre fölsír a kintorna. Evek óta nem hallottam. 

Pont ilyenkor kell idevetődnie ennek a hatóságilag engedélyezett csöndháboritónak, mikor minden úgyis a csömör ón-izét árasztja. Jaj, ifjúságomban, a bécsi egyetemi évek alatt éppígy búgott, cselédábrándokat, ronda halálvágyat gyújtva fiatal lelkemben. Valencia, Valencia. Tüstént hívjátok ide a kintornást, hangszerét tolja a kapu alá, hogy még közelebbről halljam a siralmas muzsikát és fejest ugorjak a kétségbeesésbe. A hang erősödik.

„Valencia, doux rivage, oú le

nuage empörte

nos réves légers."

Már jön az ember. Öltözéke változatos. Kék nadrág, szürke kabát, barna cipő, zöld kendő, daikatüvel összetűzve a mellén. Feje ordasan-kopasz. Alopéciája van, az a hajbetegség, mely a vedlő róka bundájához teszi hasonlatossá hajzatát. Csupa lucsok és sár. Erős, rekedt hangon köszön):

— Kezét csókolom.

— Jó napot. (Elbámulok: legalább ötven éves lehet.) Üljön le.

— (Újra azon az erős, rekedt hangon): Kezét csókolom.

— Mért nem ül le? Ott a szék.

— (Az asztalhoz lép.) Nem látok. Vak vagyok. (Szünet.)

— (Villanyt gyújtok, rám mered világtalan szeme, fekete hólyaggal borítva.) Mind a kettő?

— Mind a kettő. (Keze kaparász a zsebében, gépiesen elővesz egy írást, átnyújtja.) Az igazolványom.

— (Olvasom.) Rendben van. (A rendőrség fölhatalmazza, hogy „a sipládásokra és egyéb népzenészekre vonatkozó szabályrendeletek korlátai között a főváros területén kintornázhasson.") Helyes.

— Húsz éve verklizek. (A hangja után még mindig valami hivatalos embernek vélhet.)

— Nem arról van szó. Üljön le, ide. Igy ni. Mondja kérem ... (Az ilyen embereknek nehéz megmagyarázni, hogy voltaképp mit akarok. Nem értik, hogy ők magukban is érdekesek. A részvétet a maga durva formájában hamarabb megértik. Leghamarabb pedig azt, hogy én, mint rendkívül befolyásos, előkelő és kitűnő társadalmi személyiség, mesterségük érdekében valami korszak-alkotó cikket akarok írni, mely egy csapásra megváltoztatja sorsukat.) Szóval erről van szó.

— Igenis, méltóságos uram.

— Ki áll a kintorna mellett?

— Az emberem, ő húzza a verklit s este, mikor sötétedik, ő gyújtja meg a lámpát is.

— Hogy el ne gázoljanak valakit?

— A rendelet parancsolja. A kísérőm nálam lakik, én etetem, ruházom őt. öt gyerekem van. Valamikor hentes akartam lenni, de már akkor hibás voltam, hát azt tanácsolta egy barátom, vásároljak verklit. Nem „sipládát", mint az írásban áll, mert sipláda ma már nem létezik. Ez a verkli egészen olyan, mint a zongora, tetszik tudni, mint a „kézizongora", ami kézzel megy, csakhogy hengeres, tizenkét lemezzel. Most cseréltem ki a régieket, három és fél milliót fizettem értük.

— Néha a segédje is muzsikál?

— Soha. Senkit se engedek hozzányúlni. 'Ahhoz érteni kell. Azt hiszik, hogy a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a „kézi-zongora". Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés, akkor nincs „takt" se és a nótának nincs se füle, se farka. Múltkor a Várban megpróbálta egy úr. Kinevették.

A „Spanyol szerenád" más, mint a „Fatig", vagy a „Mért jár a szád?"

.

— Hány éves a verklije?

— Vénebb, mint én. Bécsi gyártmány.

— Szereti a zenét?

— Ha nem szeretném, akkor nem folytatnám. '(Visszavonulna a közélettől.) Tudok harmonikázni és énekelni is.

— Mikor kezdi a munkát?

— Déli harangszókor, ebéd után. Délelőtt nem lehet verklizni. Aki nem evett, az nem szíveli a szavát. Hatig játszom.

— És mennyit adnak?

— Azt nem én szabom meg. Akinek jókedve kerekedik (a kintornától tudniillik), az belenyúl a zsebébe, odadob valamit. Sajnos, sokan vannak, akik potyáznak. Egy félórát is verklizek a kapu előtt, az ablakokat is kinyitják, hogy jobban hallják, táncolnak is, mégse adnak semmit. 

Gyöngén megy a bolt. Most is öt ház előtt játszottam, egy fillért se kaptam. Naponta legföllebb negyvenezer korona a kereset. Aztán micsoda rongyos papírpénzt vetnek, csupa ötvenkoronást és százkoronást, amit a koldusnak is szégyellnek odaadni. A boltos nem fogadja el. Feleségem éjszaka kisimogatja, összeragasztja, másnap beviszi a bankba, ott váltják be.

— Hány kintornás működik Budapesten?

— Nem igen ismerem én őket. Lehet még valami tizenöt, vagy húsz. 

Ma már nem kellünk a népeknek. (Felvillanó ötlettel.) Ha a méltóságos úr mulatni akar a méltóságos asszonnyal, hová megy?

(Erre magam ís kíváncsi vagyok.) Ugyebár elmegy a kedves nejével a finom kávéházakba, ahol a legelegánsabb cigányzenét hallhatja. Azelőtt még néha elhívtak a lakodalmakba, táncmulatságra, búcsúra. Most mindenki grammafonozik. Rémisztő a konkurrencia. Tessék megbocsátani: én ugy beszélek, ahogy gondolkozok.

 (Titokzatosan.') A srammlizene. Az tesz tönkre bennünket. (Nem Stravinszkire haragszik, hanem a sramml-zenére!)

 Mindennek a sramml-zene az oka.

— De akkor kinek verklizik?

— Hát az ember kikeresi az olyan házakat, Ó-Budán, a Tabánban, ahol nagyon szegény emberek laknak.

 (Halkitja hangját, hogy ezzel a szóval ne sározza be fejedelmi lakosztályom pompáját s szinte súgva mondja): Hivatalszolgák. (Megvetően.) Meg ilyenek.

(Elmenőben újra kifejezi azt az óhaját,hogy megcsókolja a kezemet. Kikísérem a kapu elé, a kíntornához, melynek felsőlapján szines, szemléletes kép látható. A szánon illő kozákokat bősz farkascsorda támadja meg, a kozákok rájuk lőnek s egyik toportyánféreg lógó nyelvvel, vérezve elterül a hóban. Milyen ríkató a mai utcán ez a kintorna, a barbárság orgonája, az ínség zongorája, mely valaha, a tizennyolcadik században oly dicső napokat látott, hogy művészei hangversenyen léptek föl, később Mozart egy andante-szonátát irt rá s Händel váltig dicsérte gyakorlatias voltát, úgy emlegette, mint ma a rádiót emlegetjük, mely a zenei műveltséget majd általánossá teszi. Az angolok a templomokban vallásos zsoltárokat énekeltek hangjaira

. Most annyira divatjamúlt, mint a vaporetto mellett a haldokló gondola, vagy mint az autó mellett az egyfogatú s annyira lenézzük, mint a kaucsuk-kézelőt, vagy a készenvett nyakkendőt. Sötét mélabúja a levegő szemete, mely ellen nem védekezhetünk. Ezt érzi maga a kintornás is, aki azzal köszöni meg borravalómat, hogy viharvert jármüvét tovább vontatja, nem muzsikál többé az utcánkon. 

Milyen megértő, finom lélek.)