Semmelweis Ignác szülőházába járt szórakozni Rudolf trónörökös
Helyszíni riport a Tabánról — 1818-ban
Újság 1941 április 1
Napihir: „Az apródutcai Semmelweis-házat a közeljövőben restaurálják és egyik részéből Semmelweis- muzeumot, a másikból pedig csecsemőbölcsödét építenek. Az illetékes hatóságok az apród utcai házban helyszíni szemlét tartanak/'
Budapest szépül, épül, fejlődik és ha nem akadna valaki, aki fölhívja az illetékesek figyelmét egyik-másik nagy magyar szülőházára, igen sok emlékünk esnék áldozatul a csákány, az ásó és a kapa romboló-újjáépitő nunkájának.
Milyen érdekes ház volt például Semmelweis Ignác szülőháza és annak a környéke 1818-ban, amikor az a nagv magyar orvos született. Ki hinné el a mai emberek közül, hogy annak a háznak a környéke, ahol annyi anyának megmentője napvilá- ;ot látott, a legtisztább betyárromantikának volt a színhelye, amint erről íöbb magyar iró regényt is irt — például Kuthy Lajos és Nagy Ignác.
Az 1870-es évek elején pedig Kiss József Szentesi Rudolf álnéven irt a
Rácvárosról, az akkori Tabánról, hatalmas. többkötetes rémregényt.
A hajóhid budai hídfője
A mai Apród-utca, az akkori Híd utca környékén ez volt a topográfiai
helyzet: az utca folytatása a Duna tulsó oldaláról átvezető hajóhíd, az egyetlen összeköttetés nemcsak Pest és Buda között, hanem az egyetlen út, mely az Alföldet Eszéken kérésztül Törökországgal összekötötte és amelyen a kelet és északnyugat egymással közlekedni tudott. Ez volt egyúttal a bécsi postakocsi útja is, úgyhogy a budai hídfő környéke nagy utazó és vándorló tömegeket látott megpihenni.
A hídon átérve, minden utas pihenőt tartott és ez a körülmény valóságos kávéházi és kocsmai negyedet teremtett az akkori Rácvárosnak a környékén. Sűrűn egymás mellett állottak itt az Arany Perec, a Két Oroszlán, az Arany Bárány, az Arany Borz és az Arany Lúd —• vendéglők és kávéházak. Az arany nemcsak cégér volt, hanem mintegy árulója annak, hogy ezekben a kocsmákban és vendéglőkben aranyat tehet szerezni.
A bennentesek már tudták, hogy tiltott hazárdjátékkal. Annak a kornak két legismertebb hazárdjátékát űzték ezekben a kocsmákban a birbicset és a fárót. Az előbbi a mai chcmin de fer-nek, az utóbbi pedig a bakknak* volt az őse. A birbicset, amely nevét a berbécstől — juh — kapta, hat kártyával és egy hatoldalú pörgettyűvel játszották. A hat kártyán különböző figurák voltak és ugyanilyen figurák díszítették a pörgettyűt. Ha a játékos az asztalon levő kártyalap egyik figurájára tette pénzét és ugyanezt a figurát mutatta a pörgettyű, akkor nyert.*Bakk leirása
Bűntények tanyája a Tabánban
Mint minden hazárdjátéknak, amelyet primitiv emberek játszanak, a tárónak és a birhiesnek is igen gyakran verekedés, sőt gyilkosság lett a befejezője. A gyilkos csapóajtón át elmenekült, a holttestet pedig a helyiség tulajdonosa, hogy a városi darabantokkal baja ne legyen, egyszerűen átdob itta a szomszédos házba, annak kertjébe, vagy pincéjébe. Ha akadt is egy-egy följelentője az ilyen ügynek, hiába vonult ki a városi rendőrség, a feljelentő meg sem tudta mutatni a házat, ahol mámorosan kártyázott, mert a házak egymás mellett épültek, három-négy kapuval, csigalépcsőkkel, csapóajlókkal és egész a Gellérthegy alá húzódó pincegödörrel. A kocsmák és kávéházak közönsége a legkülönbözőbb foglalkozású emberekből verődött: össze. Ide jártak a titel—belgrádi vonalon felhajózó lóvontatású gabonaszállitmányok görögjei, a rácok, az oláhok és az örmények. Ide tértek be a Szerbia felől gyalog és kocsin utazó marhakupecek, disznóhajcsárok és borkereskedők. A Pozsony és Bécs felől leúszó komáromi deszkások, tutajosok, tót gölöncsérek és 'aszaltszilva -kereskedök,
Kik voltak a „Donaujägerek“
Kiss József „A Gellértalja" cimü kötetében a Gellért alját a japán Joshivárával hasonlítja össze és egy helyütt ezt írja:
„A kis pincehelyiségben megszólal a zene. Kik lesznek a táncosnők? Kik lesznek a táncosok? Táncosnő van, táncosok pedig akadnak a börtönből szabadult zsebmetszők köréből. Mikor a városkapitány razziákat tart, a Gellérthegy barlangjaiban eltűnnek a lovagok. A közönség más része, az úgynevezett Donaujägerek, akik dunamenti kunyhójukból lesik a szabályozatlan Duna árját és abból fát, gazdátlan csónakot és emberi hullát húzogatnak ki, hogy kifosszák azokat
Ahová Rudolf trónörökös mulatni járt
Ebben a környezetben született Semmelweis Ignác. Még a házban is, ahol fölnevelkedett, volt egy hires kávéház (Meindl János kávéháza. Meindl a földszinti baloldali szárnyon üzemeltetett kávéházat ), a budapesti előkelő ifjúság Herkulánuma. Különösen ebben a kávéházban folyt hazárdjáték, amely annyira hatalmába ejtette a pesti aranyifjuságot, hogy mint Borsodi-Bevilaqua Béla említi, a budapesti kávésiparról irt kétkötetes hatalmas munkájában, az 1880-as évek elején Rudolf trónörökös is oda járt álruhában, Karátsonyi gróffal és ott szórakozott, ott mulatott azon a különleges játékon, amelyet viganó-játéknak **neveztek is amely tulajdonképpen nem egyéb eleven rulettnél. A viganójáték abban állott, hogy zeneszóra tizenkét leány táncolt bekötőtt szemmel. Több leány mellén és hátán nagy számjeggyel ellátva, sétálgatott a táncteremben és az első ilyen számozott leány, akit a bekötött szeműek elfogtak, volt a főnvereménv. Aki ezt a számot megtette, az nyert. Hajnalban, amikor már a többi rendőrségtől felügyelt mulató becsukott, ide jöttek mulatni. Mindennek a „romantiká“-nak már régen vége. A kilencvenes évek elején a rendőrhatóság beszüntette a lebujókat. Később városszépitészeti okok folytán eltűnt a Tabán is és ma már jóformán csak ez az egy ház, Semmelweis Ignác szülőháza, maradt fenn abból a korból. Jó, hogy idejében észrevették és hogy ez is nem került csákány alá. így legalább a szobron és emléktáblán kivül majd múzeum és csecsemőotthon is fogja hirdetni a nagy magyar orvostudósnnk az emlékét...
**viganó=
Viganoné Medina Mária
BUDAPEST folyóirat 1969/4
A januári szám Mozaik-rovatának „Ki tud róluk?" cimű cikkelyében olvassuk többek között a következőket: „Vigano nevű bécsi táncosnő kieszelte a vigano-táncjátékot. (Csak nem magyar lány volt, bokorugró magyar szoknyában?)" — Nem, nem, az illető nem magyar, hanem spanyol származású táncosnő volt, név szerint Medina Mária, a maga korában — a múlt század elején — európai hírű Salvatore Vigano bécsi olasz balett-táncos és koreográfus felesége. Egyébként ruhát is neveztek el róla, a viganót, amely a Révai-lexikon szerint rövid szoknya volt, a Napkelet lexikona szerint viszont hosszú női felső ruha. Egy bizonyos: mindenesetre hosszabb lehetett a ma divatos miniszoknyáknál. Az emléke tovább élt egy századfordulói népszerű magyar műdalban:
„Nem való bokréta gyűrött süveg mellé,
— Nem való a szép lány szegény legény mellé;
— Ne járjon hej utána, kinek nincsen módja
— Selyem suhogóra, bársony viganóra . .
Ám ha Medina Mária nem is volt magyar valami köze azért mégis van a magyarsághoz: szenvedélyes szerelem fűzte Kisfaludy Sándor költőhöz, a bécsi magyar testőrgárda délceg hadnagyához. Kisfaludy többször megemlékezik róla. önéletrajzában személytelenül, tárgyilagosan: „Esmerte ... Viganót és Nőjét. Ezen utolsónak szenvedelmes kedvellője és pártossá volt, mind kellemes személlyére, mind művészi ügyességére nézve: mert ennek mimikája bámulásra méltó, sőt elragadó volt". A Napló-jában jóval melegebben: „Soha, soha se felejtem el ezt a' szeretett aszszonyt, gyönyörűbb szerelemnek ölében egy ideig boldognak vélém magamat. Szinte esztendeig tartott a' szoros kötés, melly közöttünk tsudálatosan támadott, mellyről kettőnkön kívül senki sem tuda ..."
kunszery
Semmelweis ház ma- Orvostörténeti múzeum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése