ELŐTTEM AZ EGÉSZ MÚLT

Zórád Ernő

„Napokig lehetne hallgatni Zórád Ernőt, ha az életéről kezd mesélni. Kalandjai Krúdy-regényekre emlékeztetnek, könnyen hihetném róla, hogy a Ködlovagok emlékezetes alakjai közül való, kóbor lovag a Tabánból, békésen fröccsözgető bölcs egy régi józsefvárosi bormérésből. Alaposan megismerte az életet, aludt az Üdvhadsereg ingyenszállásán, ette Róbert bácsi leveseit, volt képügynök, műkedvelő színész, profi futballista, korcsolyatoló és énekes pesti bérházak udvarán. Lakott vidéki kúriában és vagonban, albérleti szobában és az Angol Királynőről elnevezett vendégfogadóban. Tizenkilenc évesen idomárnőt szöktetett a híres Króne-cirkuszból.

" (Kuczka Péter)

Hámló vakolat, besüppedt tetők, penészes falak, botladozó utcácskák — bármit is gondoljunk, nyomortanya volt a Tabán, amolyan szegények menedéke és búvóhelye, városnegyed, amelyhez hasonlót a világ minden táján kiizzadnak magukból a metropolisok. Sorsa is az volt, ami a nyomortanyáké: összegyűrődött, megráncosodott, megkopott, piszkos lett és ápolatlan, nem tudott ellenállni árvíznek, szélnek, tűznek, szegénységnek, időnek: le kellett bontani, el kellett temetni.
De volt történelme, voltak boltocskái, vidám kocsmái, meghitt szobácskái a szerelmeseknek, volt holdja az égen, alkonyata a zegzugos utcákban, verkli szólt délelőtt, hegedű cincogott esténként, lakóit törte a gond, vándorait vonzották az árnyak. Volt hangulata. Ezért van emléke.
Ez volt tárlatának témája 1985 tavaszán a Derkovits-teremben.

— 1921-ben települtünk át a hajdani Hont megyéből Budapestre, tízéves voltam. Édesszüleim kitűnő stílusérzékkel előbb Budán, ott is a Tabánban, a nótabeli Csap utcában vettek ki lakást. Ódon hangulatú, álmatag faluvárosban találtam magam. Egy ugrásnyira tőlünk, az Avar és a Csörsz utca végében sötétlett a régi, tabáni temető. Vadromantikájú ősparkja felnyomult egészen a Farkasrétig, ahol a 48-as Honvédhez címzett vendéglő állt. Középiskolába az Attila körútra, majd a Fehérsas térre jártam. Képzelheti, micsoda ősidőkben történt mindez, hiszen nemegyszer voltam szemtanúja, amikor „Guszti", vagyis Auguszta főhercegnő egy lovász kíséretében lezötyögött a Várból, körbeügetett a kopár Vérmezőn, ahol a fővilág pólósai száguldoztak, vagy Freystädtlerpasa hajtotta piros fezben gumirádlisát.
— Most pedig bezörög a 6-os villamos a szorosan zárt ablakon, és a szomszéd, József körúti ház falán olvasható az emléktábla: ,,Itt töltötte gyermek- és ifjúi éveit Molnár Ferenc, a nagyvárossá cseperedni akaró Budapest nagy mesélője.
"
— Már akkor elszakadtam a Tabántól, amikor 1927-ben felvettek az Iparművészeti Iskola grafikai szakára. Pestre költöztünk. De azért vissza-visszatértem ügyeletes ideálommal andalogni a régi temető omlatag kriptái közé, és Szindbád nyomán végigkóstolni a Mélypince, Aranyliba vagy Albecker borait. De a Józsefvárosnak, Ferencvárosnak nem lettem rajzolója. Csak szurkolója.
— A Tabán viszont megihlette.
— Azt mondják, az ember gyerekkori élményei meghatározóak.

Én a Csap utcában visszataláltam szülőföldemre, azokra a különös századvégi arcokra néztem, amelyek oly ismerősek voltak palócföldön. Nem csoda, hogy amikor meghúzták a lélekharangot a Tabán fölött, siettem papírra menteni a meghitt, nekem otthonos tereket, házakat, ahol már kíméletlenül dolgozott a bontókalapács. Kísérteties volt. A hulló malter, leomló tégla porában örökre eltűnt a Tabán. És vele a romantika.

— Nagyon megragadta ez a városnegyed.
— A lelkemnél fogott meg. Az élményeimnél, emlékeimnél. Ha ugyan tízévesen vannak ilyenek az emberben. Mindenesetre faluról felkerülve is fájt a szívem a hebehurgyán nekilendülő városépítő, inkább csak romboló lendülettől, amelynek olyan egyedülálló épületek is áldozatul estek, mint a

Fehérsas téri polgári iskola gyönyörű lecherista stílusú, akkor hipermodern, központi fűtéses, háromemeletes tömbje vagy az a ház, ahol Semmelweis Ignác született. És a szemben lévő, amely Virág Benedeknek, a költőnek volt élete utolsó időszakában otthona. Szóval, sok érték veszett akkor el a nagy sietségben. És mi végre?!
— Lehet, hogy a várostörténettel hivatásszerűen foglalkozók ismerik okát az akkor nekirugaszkodó csákányhangulatnak, de mások előtt ma is bizonyos rejtély lengi körül az eseményeket.
— Nézze, egy fejlődésének indult nagyváros nehezen tűrhette el ezt a kopott, szegény rokont. És, persze, fellegekben járó tervek is voltak arra nézve, mi minden épül majd a Tabán helyén. A korszerű városrendezés mindezt már másként látja, ma másféle becsülete van a réginek, átértékelődött a második világháború, az ostrom pusztítása után a műemlékvédelem. De akkor, néhány esztendő alatt, 1933-ra kivégezték a Tabánt. Hogy az emlékén, legendáján kívül is maradt belőle valami, az a fotósoknak, festőknek köszönhető. Hiszen nem én voltam az egyedüli, aki megőrizni igyekezett e különös városnegyed hangulatát. Balogh Rudolf fotóművész például elévülhetetlen érdemeket szerzett ebben a rendhagyó mentési akcióban.
— De önnek érzelmi okai is voltak.
— Igen. Tudja, ez olyan, mint két limonádé. Az egyikben a citrom túl sok, a másikban meg a cukor. Van, aki csak nosztalgikus, érzelmi alapon siratja a Tabán végnapjait, mások ridegen kijelentik: városrendezési szempontból szükséges pusztítás volt. Mindkettő „élvezhetetlen." Mert le kellett bontani a roskadozó nyomortelepet, de nem mindent. Nem az utolérhetetlen, egyedi légkört varázsló, kapaszkodó utcácskákat, a jó kondícióban lévő egy-két emeletes házakat. Ami pedig az én érzelmi okaimat illeti, a Tabánról írni, a Tabánról festeni, a Tabánról dalolni nemcsak művészi attitűd volt, amit az ember csak úgy fölvett. Hiába rendelt volna tőlem valaki például tíz darab Lipótvárost. Biztosan nem festettem volna meg. Aki a Tabánról írt: Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, valamiféle lírai, romantikus szükségletből tette. Képzelje el, mondjuk, Kassák Lajost vagy Veres Pétert, amint sétálnak a Holdvilág utcában. Ugye dermesztő. Badarság. Nem eshetett volna meg. Az én érzelmeimet, világomat a Tabán sokféleképpen meghatározta. Mindenekelőtt, úgy látszik, lírai alkat vagyok, bár az életem inkább a realitások, sőt, a cinizmus felé terelt. Úgy is mondhatnám: idealista vagyok, illúziók nélkül.
— Ezt látszik megerősíteni a Művészet című folyóirat negyed századdal ezelőtt megjelent kritikája, amelyben egy kiállítása kapcsán így írt Solymár István:

 ,,Nem tudhatjuk, hány napot, lámpafényes estét töltött Zórád Ernő Mikszáthal adomázva, választási körúton, kávéházi asztalnál; hányszor lesett be Szindbádként, Krúdy varázslatát követve nagymúltú szépasszonyok ablakán; hányszor álldogált a galoppon tickettet szorongatva, s a nyerés lehetőségét feledve egy arc, egy mozdulat igézetében. Tény, hogy keze nyomán életre kelnek a századvégi regényalakok. Életre kelnek nemcsak Mikszáth figurái vagy a minden lapon ott lebegő Krúdy-világ, mert a Bőgőhordozó már Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijából is jöhetne, a múltidézés végül is napjaink látásmódjától nyer eleven valóságot. A figurákat mai művész formálja újjá, aki humorával, ízes szatírájával suhintani is tud, de paskolni is, s nem téved mérték és arány dolgában."

— Még negyed század távolából is belepirulok ezekbe a mondatokba. De ami ezt a különös világot illeti: tudjuk jól, hogy a századokat nem az évfordulók választják el egymástól. Én 1911-ben a Felvidéken, az isten háta mögött egy megállóval, Dacsókeszi faluban születtem. Múlt századbeli emberek közt éltem, akik nemcsak anyakönyvük bejegyzése szerint kezdék 18-cal születési dátumukat, hanem úgy is gondolkodtak, éltek. Nagyapám például kiült a méhesbe, mellette egy dézsában ázott a borszéki vízzel kevert hegyleve, miközben olvasta „Horácot", latinul.
Es ezek az emberek, akik nem láttak még autót, nem hallottak telefont, petróval világítottak, Jókai és Mikszáthi figurák voltak, meghatározták egész későbbi életemet. Ehhez képest a Tabán még átmenetnek is alig nevezhető. Hisz ugyanazt a világot fedeztem föl a budai domboldalon, amit palócföldön odahagytam.

 Ezek a tősgyökeres tabániak szép tavaszi, nyári, őszi délutánonként, langyos estéken kivitték a takarókat, plédeket, elemózsiás kosarakat, a férfiak kártyáztak, söröztek, az asszonyok trécseltek, a gyerekek pedig beleptek minden talpalatnyi helyet. Az egésznek volt valami vidéki jellege. Én ragyogóan éreztem magam, mert Dacsókeszi és a Tabán között semmiféle lényeges eltérést nem fedeztem föl.
— Ez a világ és olvasmányélményei vezették el a magyar irodalom nagyjaihoz?
— Igen. Utánamentem, a nyomtatott betű varázsát követve, Karinthynak a Hadik kávéházba, utánamentem Szabó Dezsőnek a Filadelfia kávéházba, rajzoltam a Pajerli-féle vendéglőben Márai Sándort, Harangozó Gyulát. A kor világhíres vízipólósait:
Wenk Jancsit, Keserű Lalót; focistákat: Sárosit, Gézát, aki szintén a Fehérsas téri polgáriba járt, a Tabánba.
— Innen eredeztethető tehát az az irodalmi panteon, amely kiadót ugyan sohasem látott, de egyes darabjai, Aranytól, Petőfitől József Attiláig, Móriczig, alkotót és műveit igyekezett egyetlen rajzban, organikus egységben ábrázolni, és amelynek családi becsben tartott darabjai lányának otthonát díszítik?
— Hát persze. A Tabán, mint Párizsban a Quartier Latin, foszlott, de meleg gyapottal vonta be a művészeket. Egy-egy tabáni találkozó alkalmával az összegyűlt négy-ötszáz fős társaságban jócskán akadnak híres emberek.
— És vannak még ilyen összejövetelek?
— Két-három évenként rendszeresen.
— Gondolom, önt minden alkalommal meghívják.

— Nélkülem el sem képzelhető. Hiszen én tudom ezeket a régi, tabáni nótákat hogy: Kis tabáni cukrászdában, valahol a vén Budán, Kis tabáni cukrászdában üldögélünk szép babám. Mellettem ülsz, krémest eszel, Istenem, de édes leszel. Vagy: A vén Tabánban csak egy leány van ...

— Ezek szerint nemcsak írókat, festőket, hanem muzsikusokat is megihletett a Tabán?
— Bizony.
És nekem a régi üvegeken és krigliken kívül egy több száz darabos dalgyűjteményem is van belőlük. A napokban adtam el a pianínómat, mert az ujjaim már igen összeállnak, de sokat játszottam rajta ezeket a régi slágereket.
— Jól zongorázik?
— Csapnivalóan. Nem is ismerem a hangjegyeket. Hallomásból mindent lejátszottam, de az volt a fontos, hogy énekeljem hozzá az emlékeimet.
— Tán, ha nem ecsethez, hanem harmonikához jut, muzsikussá vált volna. Tetten érhető az a pillanat, amikor elszegődött a képzőművészethez?
— Nemcsak pontosan tudom, de meg is mutathatom. Négyéves koromból van egy rajzom. Akkor már dúlt az első világháború, édesapám bevonult, és ez rám olyan hatással volt, hogy megrajzoltam a katonákat, ahogy fegyverrel a kézben menetelnek, előttük a kapitány snájdig-feszesen szalutál. Mindez csirkékből. Ők alkották a hadnépet. Na, ettől az "alkotástól" számítva, egyenes volt az utam. Már innen nézve. Mert hiszen, tudja, sokfélét kipróbáltam életemben. De a menekülés a ceruzától, ecsettől nem sikerült. Ilyen az ember. Apám, szegény, amikor meghallotta a tervemet, kikelt magából: vásárokat akarsz járni, gazdag marhakereskedőket akarsz portretírozni? Miféle pogány élet ez?!
— Mégsem hagyta magát eltántorítani.
— Hagytam volna én! Jó gyerek voltam. Az élet nem engedett. Fordulataival, sodrával terelt ebbe az irányba.
— Milyen különös, beszélgetésünk elején idéztem egy magasztaló kritikát, amely méltán volt dicsérő, szándékaiban nemes, mégis elparentálta Zórád Ernőt, a festőművészt.
— Igen, ez így van. Persze, nem a hízelgő mondatok, az elemző, értő kritikusi vélemény. A kor. A helyzet. Talán a szerencsétlen csillagállás. Nem vagyok metafizikus, de vagy a véletlen, vagy a balszerencse számlájára kel írnom, hogy a magas ág, amelyre végre felkapaszkodtam, azon nyomban le is tört alattam. Csaknem huszonöt évre elnémult körülöttem a képzőművészeti élet. Ilyen lehet a süketszoba.
— De hát miért?
— Nincs magyarázat. Hacsak a fausti nem. Hogy eladtam a lelkem az ördögnek.
— Hogy lehet ezt a huszadik század második felében csinálni?
— Képregénnyel. Kilóra.
— Miért?

— Könnyű a kérdéseket föltenni. A felszabadulás után enni kellett. Én nem értettem semmi máshoz, mint a rajzoláshoz. Hova kellettek ezek a papírra kanyarított vélemények? Az újságnak. így lettem újságrajzoló. Képet eladni lehetetlen volt. Legfeljebb képkeretet. Ablaknak. Tehát a Magyar Vasárnap, a Friss Újság, a Kis Újság, a Pesti Izé, a Szabad Száj munkatársa lettem. 1951-ig, amikor is Gergely Márta főszerkesztőként megalapította a Pajtást. Előzőleg illusztráltam a Móra Kiadó felkérésére a kötetét, és ez annyira megtetszett neki, hogy magához hívott. Óriási dolog volt ez számomra. Akkor született a harmadik gyerekem, s végre egy biztos egzisztenciát tudhattam magam mögött. Igen ám, de Gergely Mártának, mint később kiderült, tervei voltak velem; képregényt akart rajzoltatni. Szabadkoztam, tiltakoztam, de mert a Tanácsköztársaság, az ellenállás volt a téma, egyszerűen istenkísértés lett volna nemet mondani. Hát ez volt az én tragédiám (?).
— Mert a képregény-rajzolás valamiféle megvetendő, szégyellnivaló dolog?
— A képzőművészet arisztokratikus köreiben ez valami szellemi segédmunka. Kétes képességű emberek jól jövedelmező, bőven buzgó forrása. De szalonképtelen. Foltos fenekű.
— Aki eljutott idáig az olvasásban, valamilyen tudathasadásos állapotba kerülhetett. Beszélgetek Zórád Ernővel, és eddig festészetről, grafikáról esett szó közöttünk. De hát Zórád Ernő nevét a képregényekből ismeri az ország. És lám, most kiderül, a kettő egyazon személy. Egyszer egy remek reklámfilrendezőt kérdeztem arról, miért nem akar játékfilmet készíteni, hiszen sziporkázik az ötletektől, fölényes szakmai tudással rendelkezik, kisujjában van a szakma. Azt válaszolta: játékfilmrendező hatvan van, olyan reklámokat, amilyeneket én csinálok, még legfeljebb négyen képesek. Nem tantörténetnek szánom.
— A védekező magatartást az a kialakult, érvényben lévő szakmai-művészi vélemény kényszerítette rám, ami anélkül, hogy igazán elemezné, értékelné a képregényt, elmarasztaló ítéletet hozott ellene. Minden lehet rossz, ízlésromboló. Ha silány. De ha Japánban a történelmet képregények alapján tanítják a kisiskolásoknak, ha a Larousse kiadja a francia históriát rajzos változatban, aligha hihető, hogy ez a nemzeti morál megszaggatása lenne.

Romantika az Árok-közben

Egy régi tangó lehet giccs. De ha Törőcsik Mari adja elő, mert színésznő van a színpadon, élmény. Igazi.
— Egyetértünk.
— A baj csak az, hogy ebbe a műfajba senki sem akar leereszkedni, mindenki fel akar kapaszkodni. Innen a dráma. Mert ez egy „brettli". Rajta a bélyeg, pecsét. A cirkusz cirkusz marad, ha egy Chaplin is föllép benne. Sosem lesz Nemzeti Színház.
— No jó. Nem akarjuk mi most a képregény védőbeszédét megszövegezni. De végül is ettől az elátkozott műfajtól lett országos hírű ember...
— Mert rájöttem, hogy ez a világ legnehezebb dolga. Képzelje el: ideadnak egy forgatókönyvet, meg kell rajzolnom az alakokat. Mondjuk, Kovács Jánost. Az arcát. Méghozzá úgy, hogy az az összes követő képkockákon mindig saját maga legyen. Jobbról, balról, elölről, hátulról, kacagva, dühöngve. De az már soha többet elő nem jöhet egy következő képregényben. Bessenyei lehet szerdán Otelló, csütörtökön Táncsics. Mindenki tudja róla, hogy Bessenyei. Nekem mindig más, jellegzetes figurát kell teremtenem. A képzeletemből, a fantáziámból. És nem ismételhetem magam. Iszonyú fárasztó.
— Meg keltene írni egyszer a képregény monográfiáját.
— Tizenegy országban jártam. Mindenütt tantárgy a képzőművészeti akadémiákon a képregény.
— Nálunk...
— Nem.
— Az aspiránsok kénytelenek önhöz járni...
— Hozzám, nem. Föladtam. Elég.
— És ezt a mostani, a Derkovits-teremben megrendezett tárlat ösztönözte?
— Nem. A kiállítás megvolt. A képeket szétkapkodták, a kritika mélyen hallgatott róla. De én nem nyalogatom a sebeimet. Van kilenc plusz három unokám, a feleségemmel kettesben kiegyensúlyozottan, csendben élünk. 74 éves vagyok. A saját kedvemre dolgozgatok. Jogom van kifáradni.
— De hát nem úgy néz ki, mint egy öregember.
— Fiatal vagyok. Előttem az egész múlt.

Budapest, 1985. 5. szám április 

MÜLLER