HORTHY NÁSZASSZONYA MINT JÓSNŐ

A cím eléggé hatásvadász, de való igaz. Horthy Miklós kormányzó fia , a repülőtiszt Horthy István az alábbi cikk írójának Edelsheim -Gyulai Ellának leányát vette feleségül. Ella grófnő, a kor felkapott írónője , a Pesti Hírlap rendszeres publicistája világlátott asszony volt, aki Dél-amerikában pilótavizsgát is tett, lelőtt több mint száz szarvast, és négy leánygyermeket szült. Alábbiakból láthatjuk,hogy jósnőnek sem volt tehetségtelen. Hibájául talán nem róható fel, hogy a mai rendszer  kiszolgálóinak  ingatlanpolitikáját (hogy finoman fejezzem ki magam) előre nem láthatta.....

Tabáni Tájkép

Írta Edelsheim-Gyulai Ella grófnő

 Trafik és újságos stand a Szebeni Antal téren. Itt kérik leadni a megtalált rózsafüzért

A  dolog úgy indult, hogy sokszor elvisz  az  utam  a  Szebeny  Antal térre, amelyet valaha, a Tabán virágzása idején, Szarvas-térnek hívtak.  Itt  a  híres  Szarvas-házzal szemben egy pillanatra megálltam az Apród-utca sarkán és azt a bizonyos  régi  hangulatot kerestem, amely  csak  a  bűbájos  Krúdy-novellákban és a mélabús pesti sanzonokban  él  tovább.  

Szemközt,  a villamos sineken  túl már  évekkel ezelőtt  eltűntek  az  ütött-kopott ódon  házacskák.  Macskaköves  utcák helyén  fel  a  hegytetőig üdítő zöld  park  létesült,  fiatal  fákkal, díszcserjékkel, lugasokkal. 
De ezt a völgybe szaladó utcácskát és a hozzá  kapcsolódó  háztömböket  valahogy itt felejtették. Talán  azért, hogy  a  későbbi  nemzedéknek  is jusson valami az egykori Buda lelkéből-..

Mert akár hiszik, akár nem, ez a pár,  öregségtől  megrokkant  ház nemcsak  külsőségekben,  de  lelkileg is őrzi Tabán hagyományait. 

Itt állok például  a  sarkon,  a " Vadkacsához " címzett vendéglővel szemben, amelynek homlokán két viharvert tömzsi  babérkoszorú  között  márványtábla  hirdeti,  hogy  e  házban élt és halt meg Virág Benedek,  a lángoló szivű, nemes papköltő. 

aVirág Benedek -ház bejárata a Döbrentei utcáról (2002-2012 között Tabán Múzeum

Már éppen  átsietnék, hogy  kegyeletes látogatást tegyek a nemzeti öntudat nagy  ébresztőjénél,  mikor  tekintetem visszafordul a hátam mögött  álló sárga  házhoz.  A  sarkon stílusosan  egy  régiségkereskedés boltja van.  Patinás, keskeny kirakatában  metszetek,  érmek,  szobrocskák,  kegyszerek,  gyertyatartók  között  meglepetésemre  felfedezek egy egészen újkeletű könyvet is. 1940 a keltezése.  A  szerző Darvas  Gyula,  a  régi  holmikkal zsúfolt  kis  bolt  tulajdonosa,  apró papírszeletkékre  odavetett versekkel hívja fel könyvére a figyelmet. Kettőt közülök sietve feljegyeztem: 

„Ki e könyvet nem olvasta, lehet száz diplomás érett, lehet világ első  bölcse,  mégsem  tudja,  mi  az élet.“ 

A második pedig így csábítja a vevőt: 

 „Érték?  Megfizethetetlen! De hogy megvenni lehessen, Senki reménye sem meddő,  mert az ára csak két pengő.“ 

Virág Benedek a túlsó  oldalról valószínűleg jóízűen mosolyoghat  a  tabáni   költőtárs naiv elmésségén. Most már kedvem kerekedik szétnézni a kis utcában. Keresem,  hol  találok még valami eredeti hirdetést, és íme, a Vadkacsa-vendéglő melletti ház  kapuján felfedezek egy ugyancsak gyermekes betűkkel rótt, rajzszeggel odarögzített felírást. Szó szerint ez van rajta: 

Elveszett egy rózsafüzér, szives megtalálója  adja le az újságárusnál, a Szebeny Antal-téren.

A kíváncsiság bevisz az udvarra. Már a bejárat maga külön látványosság. Fél boltív, amelyet az építész, nem tudom miért, meredeken levágott, úgyhogy az udvarra csak egy hosszú, keskeny folyosón át lehet bejutni. Isten tudja, hogy ezen a szűk bejáraton hogyan vitték be a lakók bútoraikat, de lehet, hogy a szomszéd utca valamelyik kapuján át jutottak lakásaikhoz.  Mert mint meglepetve észrevettem, a házak között van egy belső közlekedés is. Egyik gyűszűnyi kis udvar a másikba torkollik és alig nagyobbak, mint a pesti bérházak világító udvarai. Hiszen nem is lehet hinni, hogy itt emberek élnek és laknak! Inkább színpadi díszletnek nézné a látogató, aki úgy tévedt ide ezen a júniusi  délelőttön.  De még a legsötétebb lyukban is van egy hordóban tenyésző oleander, a régi tabáni  udvarok  kedvelt virága.

A Virág Benedek ház bejárata a gyűszűnyi kis udvarral az Apród utcáról..kb.húsz évvel később.Ruttkay Éva mosolyog a boltív alól

             Útvesztőkön és róka járatokon át visszatévedtem  az  Apród-utcába  és újabb felfedezést tettem. Az egyetlen  modern,  keskeny homlokzatu bérház  mellett  megtaláltam  Semmelweis Ignác Fülöpnek, a magyar orvostudomány  örök  büszkeségének és  az anyák jótevőjének szülőházát.

 Itt is bementem az udvarra: festői látvány, csak éppen emberi lakásnak nem való hely. Meg tudom érteni, hogy a tudós orvos lelke ezekből az odúkból a fény és a tisztaság felé tört. A szomszéd udvar mintegy öt méter magasságból néz le Semmelweis házára. Néhány lakó a rácskeritésre könyököl és a magasból figyeli a lent játszadozó maszatos gyerekeket. Ha én volnék a Közmunkatanács, nem engedném, hogy  lebontsák  ezeket  a  házakat. 

Meghagynám úgy, ahogy most vannak és "tabáni múzeumot " csinálnék belőlük.

Forrás:

Pesti Hírlap, 1942. július (64. évfolyam, 146-172. szám)1942-07-12 / 156. szám

Stimmel ! A grófnő jóslata  2002 és 2012 között néhány lelkes patriótának köszönhetően megvalósult!

Ám a mai ingatlanhiénákkal nem számolhatott s azok bizony felfalták  a Tabán Múzeumot....

Most kezdhetjük előlről............

  2014 júlusi állapot :Múzeum átalakítása WC -csoporttá . Azóta  e funkciójában is zárva. Jobb időkre vár..............

(kassius)

SZEKSZÁRDI SZERKESZTŐ KOCSMATESZTJE: TABÁN- ANNO 1891

Szekszárd Vidéke 1889-1891 Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)1891-08-06 / 32. szám
Fővárosi krónika. 
Budapest,  1891.  julius  végén.


Pest  és  Buda  között  csak  a  Lánczhid  a  választó   elem,   de   mégis   mily   óriási   nagy  a  külömbség  e  két—egy  város  között!  Száz  lánczhid sem  volna  képes  ezen külömbséget  kellően  jellemezni!  Minden  lépten—nyomon  lehet észrevenni könnyű  szerrel,   hogy  mennyire   eltérők  a  budai lakosság   szokásai  a  pestiekétől.   Hisz   meg   kell vallanunk,   hogy  az  egyesítés   óta  Buda   lényeges változáson  ment  keresztül;  de  csakis  a  dunaparti városrésze.  A  budai  korzó  szépségben  versenyez a  pestivel,  és  a  mi  fekvését  és  jó  levegőjét  illeti túlhaladja  azt:   úgy  hogy  a  jobb   közönség   előszeretettel  felkeresi  esténként  a budai  korzót.
 De amint  az  ember  elhagyja  a  Dunapartot  és  a város belsejébe  hat,   mily  változás!   A  szűk,  hegyes  és poros   utczák,  a  régi  sárga,   apró   házak   láttára azt   hinnéd,   hogy   Buda   még   most   is  a   török uralom   alatt   áll.   És   a   lakosságon   egy   órányi távolságról  észlelhető a kisvárosi  jelleg,  úgy hogy pompás  korzója  és  világhírű  fürdői  daczára joggal lehet  mondani   Budáról,  hogy   kisváros  —  a  vidék  kedélyessége  nélkül.

**************************

Minap  hallottam,  hogy  Budán  a  Ráczvárosban  recle  Tabánban,  egy  új  vendéglő  nyílt  meg, amely  olcsóság   dolgában   páratlan.   Mint  e  lap hűséges  krónikása kötelességet véltem  teljesíteni, midőn   egy   este   átrándultam  a  kis   propelleren (budai magyarsággal  propellán),  hogy az  olcsóság ama Meccájában  vacsoráljak,  és  a  t.  olvasóknak referáljak;   annál inkább   minthogy   már   töbször volt  alkalmam,   néhány  budai  vendéglő  drágaságát  fájó  szívvel  tapasztalnom  s keserülnöm.

Ezen fehér   holló  a  korcsmák   között   a   Szarvas téren van,  egy  nagy  különálló épület tágas  verandával; mind  a  veranda,   mind  a  ház   belseje   zsúfolásig telve  volt  vendégekkel.  És  az  árak  valóban  meglepő  olcsók; 

 sült csibe  ízlésesen  elkészítve,       10 kr. %  20  kr.  és  egy   egész  40  krajczárért   kapható, 
 egy   kitűnő   gulyás   hat   kr.   és  egy  pohár sör  (igaz  promontori  sör)  öt krajczár!

 A vendéglős   neve   Weber   kinek  a  promontori   sörfözöde  tulajdonosa,  Haggenmacher  berendezte  helyiségét. 

*************************

A  jó kedvet,  mely a korcsmában uralkodott, még  fokozta  a  zene,   melyet  három  szál  czigány végtelen  rossz  hegedűkön   kegyetlen   módon   »elkövetett.«   Egy  igazi   mulattató   epizódról  jelenthetek,  melyre  a  fekete   ürgeirtók  alias   zenészek okot  adtak.  Szomszéd asztalomnál ült egy  kis  társaság,  melynek  1—2  tagjaira az  olcsó  promontori sör  vidító  hatást  tett;   ezek   odahívták  a  három zenész   legbarnábbikát,   és  kérdezték   tőle,hogy tud- e  nekik  szóló  elhúzni egy legújabb  bécsi  keringöt  »Van-e  fogalma?« 

 Ez  büszkén oda  vágott: »Nem   csak   ezt,   hanem   minden   külföldi   nótát tudok   elhuzni  hiba  nélkül   sőt  —   amit   kevés czigány  tud  —  a  »KOL NIDRÉ-t« * is  játszom  ha  tetszik.
  (A  »kol-nidré«  t.  i.  egy  igen  bus  dal,  melyet az  izraeliták  a  hosszú  nap  előestéjén  templomaikban   eléneklik.)  

 *
 jom kipur ünnep héber szavának jelentése engesztelőnap. Alapja a Bibliában található: "A hetedik hónap tizedikén engesztelőnap legyen, szent gyülekezés, sanyargassátok lelketeket" (Mózes .III. könyve, 23. fejezet 27. vers).
 Általános   vidámság,   s  a  vendégek  parancsolták,   hogy  ezt  játsza  el,  a  mit   a prímás  nagy  komolyan  meg  is tett;  ezen  muzsikáról  csakugyan  lehetett  a  német  költővel  mondani:   »Solch’   ein   Spiel,   das   Stein’   erweichen, Menschen  rasend  machen  kann.«  (Olyan játék,amely az emberek örömére képes meglágyítani a követ) 

No  volt  aztán taps,  és  midőn  a czigány  tányérozni  ment,  bizonyosan  szedett  annyit össze,  mint  a  mennyit  egy esős  napon  a  városligeti  színkör  igazgatója  vesz be.  Legvégül  hagyta a rendelő  asztalt;  a kis  társaságtól  kapott  két  pengő  forintot,  azonkívül pedig  egy  borral  telt  pohárral  kínálták  öt.  A  muzsikus   mint   egy  tökéletes   világfi   ragadta   meg, földig  hajolta  magát  és  mielőtt  a bort  kiitta,  felszólt:

   Urak   és   asszonyok:    Le eh  ájim!«   

(Ez héberül   azt  jelenti,  hogy   »soká   éljenek!«)   Egy fekete   muzsikus,   ki   keleti   nyelveket   tud,   igazi fehér  holló   bajtársai   között   valóságos   fin de  sieécle! *
(   *fin dee siecle= 
      Ha azt mondom: századvég - vagy tudósabban fin de siécle - egyértelműen a 19. század végét értem rajta, pedig az elmúlt húsz évszázad mind véget ért egyszer, végkifejletük mégsem emelkedett külön kultúrtörténeti korszak rangjára. Miért éppen a 19. századvég? Éspedig nemcsak az utókor klasszifikáló emlékezetében, hanem a kortársak tudatában is. Valóban, ők is tudták, legalábbis érezték, hogy nem egy kerek időszámítási egység pergett le, hanem egy korszak ért véget. A fin de siécle, mint korjelző főnév, az 1880-as évek közepe tájt merült fel - Párizsban. 1884-ben mutattak be ilyen című darabot, amely a fiatalabb generáció rossz közérzetét századvéginek nevezte el. Ugyanebben az évben jelent meg az akkoriban népszerű író, Joris-Karl Huysmans A rebours (A fonákjáról) című regénye, amelyet a fin de siécle életérzés klasszikus példaképeként emlegettek - és utánoztak. A főnévből tehát csakhamar jelző lett: a fin de siécle-fáradság, -sanzon, -énekesnő, -prostitúció, -ifjúság - egy sajátos korhangulat kifejezését szolgálta.)

****************************
Csak  egy  nagy  baj  van  ebben  a ráczvárosi vendéglőben,  hogy  a pinezérek  legnagyobb  része németül  szólítja  a  vendéget;  és  ha  még  oly  magyaros  éhséggel  kérsz  is  egy  gulyást,  a ganymed stereotyp  válasza  mindig  ez  lesz: 

  »Gleich,  Herr! Gleich,  Frau!« (azonnal uram ,azonnal asszonyom!)

Ezt   különben   Budán   igen  sok   helyen  tapasztalhatja  az  ember ;  ős  Buda,   mely  az  egyesítés  által  az  ország  fővárosának  egy  része  lelt, nagyon  nehezen   akar  magyarosodni.  
 Ezen  nyakasságon  néha   mosolyog  az  ember,  gyakrabban azonban   mérgelődik.   Csak   egy   hete,   hogy   egy igen  kedves,  jó  barátom  bájos  nejével  Dunaföldvárról   tartózkodott   Budapesten  pár   napig.  Együtt  valánk  a  krisztinavárosi  színkörben, hol  »Lumpáczius  Vagabundust«  adták elő Tollagi Adolf,  a  Népszínház   kedvelt   komikusának   vendégfelléptével.

Tollagi Adolf ,a korbeli Népszínház jeles komikusa

 Tollagi,  de  még  inkább  a  színkör rendes  színésze,   Kovács  bebizonyították,  hogy  a kitűnő  előadás  csudákat  képes  művelni;  mert  a számos   közönség  ezen  ősrégi,  kopott   német  bohózatot,   mely  mint   egy  vipera   húzódik   órákig, és  a  hol  szellemek  és  csillagok   vezetik  a  színészet  sorsát  jó  véghez:  nemcsak  végig  nézte,  hanem   meg  is  tapsolta   és  kitünően   mulatott.   Tiz óra  volt  már,  midőn  a  színkört  elhagytuk ;  igen szép   este   volt,   és  barátom   szép   és   szellemes asszonyának   indítványára   a   »Söröskocsi«   czimü sörházba   mentünk   vacsorálni,    mely   gyönyörű fekvésű  helyiségben jó  konyhát  és  italt  kaphatni. Az   utczákon,    pedig   a  »Söröskocsi    közel    van  a lánczhidhoz,    már   síri    csend   volt;    a   budaiak rendszeretö polgárok,  kik korán lefeküsznek.  Vacsoráltunk,  és  midőn  elmentünk,  a  fizető  pinczér igy   búcsúztatott   minket:

  »Küss  die  Hand!« 

  A kedves  földvári úrnő joggal  felháborodott: 

»Hát engem  e  pinczér  német  asszonynak  nézett?«  de férje   azzal   nyugtatta   öt,   hogy   »hiszen   Budán vagyunk!«


P e s t i   M i k s a .

Kol Nidre

        

UTAZÁS A FILLÉRESEN(GÓZON GYULA-KABOS GYULA)

BURGZSANDÁR NEKROLÓG....ANNO 1904

A rezes orrúak pártfogója.

 Érdekes  ember  halt  meg  most  Budán:  Kabon  József  korcsmáros,   akit   közönségesen   csak   bnrgzsandárnak   hívtak,   tegnapelőtt  hetvenegyéves   korában  kidőlt  az élők   sorából.  Évtizedekkel  ezelőtt   mint  burgzsandár   került   Budára,   ahol   elvette   egy   korcsmáros özvegyét   és  beleült  a  vagyonba.  Abban  az  időben még  Buda,  Gráccal,   Pécscsel  és  Sopronnal  együtt az   osztrák   tisztek  Penzionopolisa  volt;  olyan  olcsó volt  benne   az   élet.  

Az  egykori  burgzsandár  csapszéke   találkozója  volt   a  nyugalmazott  katonatiszteknek   s   amikor  az  udvar  Budára  jött,  volt  kartársai, a   szálas  drabantok  dehogy  mulasztották  el őt  fölkeresni.   

Kabon József és felesége

Forrás. Gyönyönyű kocsmai csend (Saly Noémi kiállítása az MKVM-ben 2013)

Kabon  ilyenkor  elemében  volt.   Felkötötte  parádés  kék  kötényét  s   egy  fejedelemhez illő   méltósággal   fogadta   a   hódolatokat,    amelyek borát  illették.   A   legszívósabb   filoxérás  időben,   a mikor   a   budai    szőlőhegyek   le   voltak   tarolva,   a burgzsandár tüntetőleg   szüretelt.   A   piacon   vásárolta   a   szőlőt   és   tapostatta  az  udvar   közepén a saját  termése  gyanánt.   Valóságos  bucsujárás  volt ilyenkor  a  korcsmája  s  ő  gondoskodott  róla,  hogy minden   látogatója   poharába   két-három    szőlőszem jusson.   Ő  róla  beszélik,   hogy  amikor  korcsmárosnak  fölcsapott, az  első   években,   farsang  alkalmával,   két  hatosért   mindenki   annyit  ihatott  nála,   a mennyi   csak  beiéiért,   de  ha   bármi   okból   fölkelt a   helyéről   a   vendég,   a   húsz   krajcárt   újra   meg kellett   fizetnie.   Rezesorrú   embertől   nem   fogadott el  az  utolsó  félliterért  pénzt  s  ezzel  elérte, hogy akárhányszor szépségversenyt  rendezhetett  a  rezesorrúak  vendégkoszorujából.

Pesti Napló, 1904. június (55. évfolyam, 151-180. szám)1904-06-17 / 167. szám

A SZESZTILALOM TILALMA. AVAGY DOHOGÁS A SÖRÖS CSIZMÁHOZ(BAGYIK)

Népszava, 1912. május (40. évfolyam, 104–128. sz.)1912-05-08 / 109. szám

— Budán muszáj szeszt Inni. A kies Budát csak a Duna választja el Pesttől, de a kies Buda mégis olyan messzire megelőzte a haladásban Pestet, mintha oceánok választanák el. A zeg-zugos budai utcáknak, a parkokkal szegélyezett tereknek nemcsak egészséges, de különös levegője is van. 

Mellőzzük a további környékfestést és egyenesen betérünk a Bagyik Vince csárdájába, amely Budán, az Iskola-utca 44. számú házban van és amelyet igen találóan, sőt ötletesen ugy neveznek, hogy „Vendéglő a sörös csizmához". A Bagyik Vince éttermébe azért kell betekintenünk, mert hát ott esik meg nap-nap után az, amiről itt szó leszen.

Bagyik Vince vendéglője a közepes budai vendéglők közé tartozik, de megérdemli, hogy a hire átcsapjon a fodros hullámu Dunán és túlnője Pest szűkös határait is. Az Iskola-utcai vendéglő ugyanis olyan vendéglő, ahol muszáj szeszt inni és szigorúan megbüntetik azt, aki nem akarja élvezni azt a sok jót, amit az alkohol nyújt. 

Bagyik Vince nem közönséges, hétköznapi ember, ő egy merész újító, egy bátor reformátor, aki nyiltan akciót indított az összes szeszes italok mellett. 

Sőt bizonyos, bogy az ő akciója eredményekkel kecsegtet, mivelhogy azoknak kell fizetni, akik nem követik az uj apostolt, azokat büntetik meg, akik nem szopják le magukat.

A söröscsizmához cimzett vendéglő étlapján ugyanis apró betűkkel a következő nyomtatott fölirat ötlik szembe:

            Italfogyasztás nélkül 
         az ételek 20 %-kal                 
              drágábbak

.

Ahogy itt olvasható. Bagyik Vince 20 percenttel — tehát igen jelentékeny összeggel — drágábban számítja az ételeket azoknak, akik nem akarják az ő borát, sörét és pálinkáját meginni. Husz percent árkülönbség igen nagy. Mert Bagyik minden ételt, még a kenyeret is, 20 százalékos árfelemeléssel adja annak, aki nem iszik. A furcsa számvetési müveletet a derék vendéglős ugy eszközli, hogy az elfogyasztott ételek árát összeadja és az összeghez hozzácsapja a végeredmény husz percentjét.

a Bagyik kerthelyisége

 Szóval, ha valaki 3 korona áru ételt fogyasztott, három korona 60 fillért kell fizetnie, 'de 6 koronás „cechénél már 1 korona 20 fillér büntetést ró Bagyik mester az antialkoholista vendégekre. Szóval súlyosan megsarcolja azokat, akik nála vizet isznak. Ennek a nagy árkülönbségnek kétségtelenül büntetés jellege vau. Mert, ha egy háromkoronás menüt elfogyasztott vendég csak egy pohár sört iszik 16—20 fillérért, már mentesül a 60 filíérnyi árkülönbség lefizetése alul."  Szóval Bagyik Vince éttermében nemcsak az el nem fogyasztott ital teljes árát kell megfizetni, de ezenfölül még külön nagy büntetésdijat fizetnek azok, akik nem isznak.

Mindenki beláthatja ilyenformán, hogy a söröscsizmához cimzett vendéglőben nem érdemes — nem inni. Erre a következtetésre akarja az ő speciális szigora eszközeivel rászorítani az embereket Bagyik Vince.

Akinek egy csöpp esze van, az énnálam iszik, sőt berúg, — gondolhatja magában az életrevaló budai vendéglős — mert olyan bolond embert még nem láttam, aki megfizesse annak a bornak az árát, amit — más ember iszik meg. Bogyik Vince jól okoskodik és az ő reális elméietével gyönyörű alkoholista generációkat lehet nevelni. Hanem ugy gondoljuk, hogy valakik valamilyen formában mégis csak beleavatkozhatnának ebbe a dologba. Meg kellene tán rendszabályozni ezt a kitűnő módszert, amellyel az üzletszerzésnek meg nem engedhető útjára tévedtek.

 Mert azt talán mégsem lehet eltűrni, hogy Budán súlyos pénzbirsággal büntessék azokat, akik nem hajlandók magukat a sárga földig, tökrészegre inni.

A VERKLINEK IS LELKE VAN

— Aásszoája! — hangzikharsányan az uccáról egy verkli gördül az ablakok alá a lipótvárosi Dunasoron. Az új kapualjak nem kedveznek a verkli régi és nemes művészetének, lépcsőzetesek, az udvar el van zárva előlük és a kintornás az uccára szorult. Nem pattog dallama az udvari lakásokba, mint a József- és Ferencvárosban, hanem az ucca felől hódítja meg a zenekedvelő szíveket és zsebeket. Egy-egy háztömb közepe tájt foglal állást és a régi, kapualji időkből megmaradt köszöntéssel kiáltja a világba: 
— Aásszoájal *
Pedig tudhatná, hogy ez a forma, a köszönésnek ez a módja számára elavult, mert az uccán elvész a múltból ittmaradt szó, az uccán csak maga a verkli beszél. A muzsika! 
Az >aásszoájá-t nem hallom a negyedik emeletre, de a Carmen Torreador-indulója felbe«zél hozzám . Ezzel kezdi ugyanis. A lelkes, adakozásra felhívó ütemű dallal, amely megbizseregteti a vért és kicsalja a zsebből a rézfilléreket. 
Az ablakhoz megyek én is, megnézem a verklist. Milyen lett a gramofón, a rádió korában a művizene egyik ásza«. 
Milyen a mű, — másképpen a gép — és milyen kezelője, a forgattyú hőse: a művész. 
A verkli úgynevezett zongoraverkli, teljesen elüt gyermekkorom nyekergő sípládájától, amilyennel öreg koldusok ma is házalnak még. A zongoraverkli új, modernebb, felveheti a harcot az uccáról is a szivekkel, a zsebekkel. Nem puszta gép, művészetet is adhat! 
A gramofón és a rádió tisztára gép, forog, hangzik, közvetíti mások zenéjét, a zongoraverkli — ne nevessenek ki ezért a megállapításomért — hangszer, játszani lehet rajta, a forgatója lelkét tükrözi vissza, egyéniséget jelenthet. 
Emlékezem az első zongoraverklire, amely életemben megjelent. Az Ősz ucoában (ma Szentkirályi ucea) laktunk. A zongora verkli a kapu alól gördült vasalt keretein az udvarra. Ketten jártak vele. Egy, aki tolta és körülnézett, hogy el ne mulasszon egyetlen ledobott krajcárt se, a másik, aki forgatta: a művész. 
A művész félkezű volt. Félkezű, de hogyan tudott forgatni ezzel a fél kézzel! Kiengedte kezéből a forgatót, hagyta egy ideig magától lendülni, azután játékosan elkapta, a lelkét, ritmust forgatta belé, megint elengedte, megint elkapta, színt, hangulatot, erőt adott a verklinek, művész volt, — igaz, hogy csak a verkli művésze, de művész. A »ház bolondult érte és nemcsak krajcár, de gyakran négykrajcáros is koszorúzta művészetét. A kétkezű alig győzte szedni, amit a félkezü keresett. !"
A félkezű volt a művész, a kétkezű a verklitulajdonos, a pénz összeszedő. Egy nap új félkezűvel jelent meg, a régit kidobta, nem kellett tovább neki! És a hálátlan cseléd világ megszokta az új művészt is. De én az igazi, az első félkezűt ma sem felejtem el. 
Ez jutott eszembe, mikor az ablakhoz léptem. 
Lenn állott az uccán a verkli, kétkezű volt a körűltekintő és kétkezű a forgató is. Egyszer az egyik, másszor a másik forgatott. Itt nem volt fontos a melódia, nem a ritmus, csak az emeletről gyéren hulló fillérért folyt a küzdelem az uccazajjal, egyik dalból nem volt átmenet a másikba, a forgató unottan forgatott, szünetet se tartott, torreádorból szünet nélkül siklott át népdalba, népdalból tangóba, tangóból foxba és míg forgatott, odasugogatott a körültekintőnek, hogy ott az ötödikről hullott most le egy papirkupac, amott a hatodikról. Megnőtt az üzem, majdnem felhőkarcolók lettek a pesti házak, egy verkli mellé egy körültekintő nem is elég, kettő kell, hogy észrevegye, hogy hol hull, hol nem hull. Ellenőrzik a terepet, de ellenőrzik egymást is.
Unalmas, lelketlen mesterség lett a verklizés, a forgató kétkézi munkás. Hogy Is mondja a régi vers:

Nehéz az üres serleget emelni, De milyen könnyű, hogyha teJve van, Nehéz az ember, ha nincs benne semmi, De milyen könnyű, hogyha lelke vanl 

Mert a verkli is hangszer és a verklis is lehet művész! 
P. A. 

* Alázatos szolgája......

Pesti Napló, 1935. október  06 (86. évfolyam, 223–249. szám)

SWING OUT BUDAPEST