— Aásszoája! — hangzikharsányan az uccáról egy verkli gördül az ablakok alá a lipótvárosi Dunasoron. Az új kapualjak nem kedveznek a verkli régi és nemes művészetének, lépcsőzetesek, az udvar el van zárva előlük és a kintornás az uccára szorult. Nem pattog dallama az udvari lakásokba, mint a József- és Ferencvárosban, hanem az ucca felől hódítja meg a zenekedvelő szíveket és zsebeket. Egy-egy háztömb közepe tájt foglal állást és a régi, kapualji időkből megmaradt köszöntéssel kiáltja a világba:
— Aásszoájal *
Pedig tudhatná, hogy ez a forma, a köszönésnek ez a módja számára elavult, mert az uccán elvész a múltból ittmaradt szó, az uccán csak maga a verkli beszél. A muzsika!
Az >aásszoájá-t nem hallom a negyedik emeletre, de a Carmen Torreador-indulója felbe«zél hozzám . Ezzel kezdi ugyanis. A lelkes, adakozásra felhívó ütemű dallal, amely megbizseregteti a vért és kicsalja a zsebből a rézfilléreket.
Az ablakhoz megyek én is, megnézem a verklist. Milyen lett a gramofón, a rádió korában a művizene egyik ásza«.
Milyen a mű, — másképpen a gép — és milyen kezelője, a forgattyú hőse: a művész.
A verkli úgynevezett zongoraverkli, teljesen elüt gyermekkorom nyekergő sípládájától, amilyennel öreg koldusok ma is házalnak még. A zongoraverkli új, modernebb, felveheti a harcot az uccáról is a szivekkel, a zsebekkel. Nem puszta gép, művészetet is adhat!
A gramofón és a rádió tisztára gép, forog, hangzik, közvetíti mások zenéjét, a zongoraverkli — ne nevessenek ki ezért a megállapításomért — hangszer, játszani lehet rajta, a forgatója lelkét tükrözi vissza, egyéniséget jelenthet.
Emlékezem az első zongoraverklire, amely életemben megjelent. Az Ősz ucoában (ma Szentkirályi ucea) laktunk. A zongora verkli a kapu alól gördült vasalt keretein az udvarra. Ketten jártak vele. Egy, aki tolta és körülnézett, hogy el ne mulasszon egyetlen ledobott krajcárt se, a másik, aki forgatta: a művész.
A művész félkezű volt. Félkezű, de hogyan tudott forgatni ezzel a fél kézzel! Kiengedte kezéből a forgatót, hagyta egy ideig magától lendülni, azután játékosan elkapta, a lelkét, ritmust forgatta belé, megint elengedte, megint elkapta, színt, hangulatot, erőt adott a verklinek, művész volt, — igaz, hogy csak a verkli művésze, de művész. A »ház bolondult érte és nemcsak krajcár, de gyakran négykrajcáros is koszorúzta művészetét. A kétkezű alig győzte szedni, amit a félkezü keresett. !"
A félkezű volt a művész, a kétkezű a verklitulajdonos, a pénz összeszedő. Egy nap új félkezűvel jelent meg, a régit kidobta, nem kellett tovább neki! És a hálátlan cseléd világ megszokta az új művészt is. De én az igazi, az első félkezűt ma sem felejtem el.
Ez jutott eszembe, mikor az ablakhoz léptem.
Lenn állott az uccán a verkli, kétkezű volt a körűltekintő és kétkezű a forgató is. Egyszer az egyik, másszor a másik forgatott. Itt nem volt fontos a melódia, nem a ritmus, csak az emeletről gyéren hulló fillérért folyt a küzdelem az uccazajjal, egyik dalból nem volt átmenet a másikba, a forgató unottan forgatott, szünetet se tartott, torreádorból szünet nélkül siklott át népdalba, népdalból tangóba, tangóból foxba és míg forgatott, odasugogatott a körültekintőnek, hogy ott az ötödikről hullott most le egy papirkupac, amott a hatodikról. Megnőtt az üzem, majdnem felhőkarcolók lettek a pesti házak, egy verkli mellé egy körültekintő nem is elég, kettő kell, hogy észrevegye, hogy hol hull, hol nem hull. Ellenőrzik a terepet, de ellenőrzik egymást is.
Unalmas, lelketlen mesterség lett a verklizés, a forgató kétkézi munkás. Hogy Is mondja a régi vers:
Nehéz az üres serleget emelni, De milyen könnyű, hogyha teJve van, Nehéz az ember, ha nincs benne semmi, De milyen könnyű, hogyha lelke vanl
Mert a verkli is hangszer és a verklis is lehet művész!
P. A.
* Alázatos szolgája......
Pesti Napló, 1935. október 06 (86. évfolyam, 223–249. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése