MÜHLBECK KÁROLY

Karikaturák az Új Időkből válogatva

Mühlbeck Károly,

 Mülbeck (Nagysurány, 1869. április 2. – Sashalom, 1943. március 1.)

festőművész, grafikus, karikaturista.
Budapesten végzett művészeti tanulmányokat. Művészeti- és közéleti lapoknál dolgozott, és ifjúsági műveket illusztrált (Az Én Újságom, Magyar Lányok, Mackó-könyvek), amelyek meghozták számára a népszerűséget. Több humoros, szatirikus rajzot is készített, melyek az Új Idők, Borsszem Jankó c. lapokban és Gárdonyi Géza Göre-könyveiben jelentek meg. Akvarelleit többször kiállította, melyeket a népéletről és a pásztoréletről készítette. Grafikáit a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, több munkája megtalálható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Nekrológja az Új Idők 1943 március 13-i számában

BUDAI KISKORCSMA A HÁROM MAJOMHOZ

A BUDAI KISKORCSMA
Irta: Siklóssy László

A francia közkatonának marsallbot volt a tarsolyában, a budai csecsemőnek venyigével bevont Bacchus-pálca volt a bölcsőjében. Ezzel járta be Bacchus a világot, ezzel keltett derüt és mámort mindenfelé. Arról azonban nincs értesülésünk, hogy ehhez italmérési jog is járult volna; a budai polgáréhoz azonban járult. Minden budai polgárnak volt italmérési joga; a saját portáján minden budai polgár mérhetett bort; budai bort pedig mindenki mérhetett.
Paradicsomi állapot volt ez, de amiképpen annak, úgy ennek is meg kellett változnia. Ha mindenki korcsmáros, ki fog cehhelni? így aztán mégis csak a cégéres korcsmárosok fejlesztették ki a borkimérésnek ősi iparát.
(Bármily szép dolog legyen ugyanis a bortermelés, a borkimérés praktikusabb voltát senki sem fogja tagadni.)
Ez az ipar Budán fejlődött ki igazában. Pesten is ittak ugyan az emberek bort, sőt, valljuk be, nyelték a rettenetes por miatt, aki azonban amatőr módjára akarta a bort élvezni, annak Budára kellett átfáradnia.
Ebből az átfáradásból sarjadzott ki a budai turisztika, amit bölcsen elhallgattunk, amikor a mult héten Remete-Szent-Pálig is elvezettük az olvasót. Pedig úgy volt: a régi időben titulus bibendi-re, azaz ivási jogcímre volt szükség, hogy megmozduljanak az emberek. Azután megmodernesedtünk, szokásaink — ugyancsak modernül szólván — differenciálódtak. Az oktalan ivásért ma már nem rajongunk, ellenben egyfelől szívesen sétálunk, turiskáskodunk, másfelől a füstös-poros napi munka után repesve megyünk olyan helyre, ahol jó levegő, jó konyha, kellemes környezet vár. És hol van ez mind együtt? Budán!

 Than Mór: Disznőfő c. festménye

Az 1928-as év bendzsós dalnoka: a vén Tabánt magasztalja. 

Igaza van: Tabán nélkül a budai kiskorcsmázást nem lehet megérteni. Úgy esett ugyanis a dolog, — a mult alkalommal ezt is elhallgattuk, — hogy Budára csak egy út vezetett: a hajóhídé. Ez a híd bárkákból volt összeróva. Csaknem kétszer olyan hosszú volt, mint egy mai dunai állandó híd. A Duna ugyanis akkor még nem szorult szűk kőpartok közé, ellenben teljes árjával nekifeszült a hídnak, amely közepén alaposan meggörbülve hódolt a hatalmas folyamnak. Amikor tehát a pesti ember Budára tartott, a híd túlsó oldalán már ugyancsak törölgette a homlokát. Mivel azonban meg akarta mutatni a virtust, nekivágott a hegynek, mármint a Gellérthegynek, hogy a Tabán egymás fölött emelkedő utcácskáiban csakhamar lemaradjon.

Ez az apró házakból összezsúfolt Tabán nem volt sem tiszta, sem erkölcsös, sem biztonságos hely, a XVIII. század emberei azonban eltájékozódtak benne. A fő dolog volt, hogy közel volt; jóformán itt is volt a világ vége, mert a Krisztinaváros csak a század végén keletkezett. Ezzel meg is adódnak a budai kiskorcsmák történelmének korszakai. Az első korszakban, amely a legrégibb időtől a XIX. század első évtizedeiig tartott, uralkodott a Tabán. A második korszakban következett a Krisztinaváros hatalmas előretörtetése, mígnem mi magunk megértük a harmadik kort, amelyet a hegyvidék előkelő megjelenése s a Tabán újjáéledése jellemez. (A Lágymányos és Óbuda vidékétől ezúttal bocsánatot kérek, de nem férnek bele ebbe a cikkembe.)
A vén Tabán demokrata hely volt. A XVIII. század francia arisztokratái mímelhették külsőségekben az egyszerű pásztornép életét selyemruhákban, rizsporozottan, pirosítottan, a Tabán azonban nem volt alkalmas álnépieskedésre.
Két viharedzett vásárváros primitív mulatóhelye volt ez, amely még nem álmodott arról, hogy valamikor előkelő újsághirdetésekkel fogja vacsoravendégül hívni a gépkocsis finom úri népet. Annak idején, aki idejött, bizony összetalálkozott mindenféle duhaj lócsiszár, disznóhajcsár, hajós és szolganéppel. Igaz, vidám volt valamennyi. A korcsmák és csárdák énekszótól voltak hangosak. Úgynevezett Natursängerek járták őket sorra, avagy énekeltek egy korcsmához szerződötten. Külön specialitás volt a hárfáslány, akiben azonban aligha ismertek volna Mignonra az operalátogatók.
Elsárgult levéltári iratok, de még egykorú írók is sok minden tarkát írnak a tabáni korcsmavilágról, ábrázolásul azonban alig maradt valami.

A Fővárosi Múzeum őrzi a Három Majomhoz címzett tabáni korcsmának olajbafestett cégérjét.*

 Ezen maga a korcsmaépület látható, az ablak mellett két majmot ábrázol mutató cégtáblával. Minthogy Zu die drei Affen a korcsma címe, mi sem, természetesebb, hogy a gyanútlan látogató a harmadik majom iránt érdeklődik.

A cégtáblán az ablak helyét egy kis tükörüveg pótolja s így kacagás közt lesz bemutatható a — harmadik majom. Ne kicsinyeljük le ez ősi tréfát, mert, azt hiszem, Pesten még manapság is árulnak olyan két szamarat ábrázoló képeslevelezőlapot, amely alatt ez a felírás olvasható: most már hárman vagyunk!
A Három Majom példája mutatja, hogy a tréfák azidőtt hosszúéletüek voltak és, hogy — milyenek voltak. E képen azonban egy az utcára kitett terített asztal is látható, ami azt bizonyítja, hogy régen sem akart mindenki a füstös vendégszobában szorongani.
A szabadban való finomultabb étkezés mindazonáltal nem a Tabánban, hanem a Krisztin-avárosban honosult meg. Mondtuk, hogy a Tabán nem volt tiszta hely; zsúfolt volt: apró házak, istállók egymás hátán. Vele szemben a Krisztinaváros kertvárosszerűen hatott, sőt mi több, a Krisztinaváros mögött emelkedő Svábhegy kezdett vállalkozni arra, hogy a turisztika és gasztronómia szolgálatát egyesítse. Persze, ide már inkább egész napra rándultak ki az emberek. A harmincas években már híres svábhegyi vendéglők voltak a Cheprekal, az Adlitzer és a Zur Aussicht. De maga a Krisztinaváros is kirándulóhely számba ment, hiszen csak a Váron keresztül lehetett elérni.

    Vendéglő a Szép Juhásznéhoz

Az Alagút mindenesetre ketté osztja a budai korcsmák történetét.
A harmincas években kezd szerepelni a Horváthkert, — valamikor a Niczky Kristóf gróf parkja, —• amelyet 1834-ben Duchange, a Nemzeti Kaszinó vendéglőse bérelt és „francia csinossággal készített el nyilvános mulatságra". Később Hubernck, a krisztinavárosi aréna építőjének kezére szállt a vendéglő. „Ki nem ismeri, — írja a Der Spiegel 1843-ban, — a sötét berket, annak bájos, lombos utait, árnyas bokrait? Ám, ha majd kinyílnak a virágkelyhek s a szelíd zefír fogja lehelni balzsamillatát, akkor fogjátok csak igazán élvezni itt a természet enyhe szépségét".
Divatos budai korcsmák voltak még ezidőben a Tivoli és a Freyschütz. A Márványmenyasszony korának meghatározásánál 1833-ra kell visszamennünk, amikor az ily című operát a pesti Városi Színházban előadták. 1846-ban nagy volt már a készülődés az Alagút építésére. Ennek hatása alatt nyitotta meg Lux Antal az Attila-utcában a Popp-féle házban a Tunnel-hez címzett sörkertjét, amelyben „sörpumpát alkalmazott, hogy mindig friss söre legyen!"
Sör! Megszívlelendő ital és nagy téma, de most ne kalandozzunk el feléje. Szóljunk a Politikus Szatócsról, melynek cégtáblája csak nemrégiben tiint el. Erről a szatócsról már a Müller Károly-féle Pest wie es leibt und lebt című 1855-ös verses útmutató is megemlékezik, mondván:
Vom Schwabenberg zurück kann man Beim „Greiszler" sich erfrischen;
Auch kannst du -viele fröhliche Beim „Krautschneider" erwischen.

Figyeljük meg az óvatos Miillert! Nem is meri kiírni a Politischer Greiszler-t. Nem is volt ezt tanácsos megtenni Prottmann rendőrfőnök idejében, aki álruhában bizonyára becsúszott ide, hogy megvizsgálja, valóban nem politizálnak-e itt a szatócsok? A történelmi logikából mindenesetre következik, hogy a Politikus Szatócs elnevezés az abszolutizmus előtt keletkezett.

    Müller az említetteken kívül még a Rózsakerthez, az Angolhoz, a Három Kapáshoz. Három Almához, Három Hollóhoz, Három Nyolcashoz és Három Heteshez címzett helyeket említi. E helyeken sütik a pompás rántottcsirkét és mérik az igazi budait, azaz sashegyit. Akinek ürmösre és gesztenyére fájt a foga, annak A Gazdag Asztalosnéhoz kellett elfáradnia. Vegyük mindehhez még hozzá az ősi Szép Juhászáét, Isten Szemét, Disznófőt, e már valódi kirándulásszámba menő helyeket és röviden megrajzoltuk a budai kiskorcsmaélet középkorát, a Krisztinaváros hegemóniáját.

A Tabán végnapjainak leghíresebb kocsmája: Mély Pince

Az újkor eseménye a Tabán feltámadásai s a budai korcsmavilág nagy együttes nyári diadala a pesti felett. Ez úgy történt, hogy a Tabán megcivilizálódott. Keserves ára volt ennek. Mintha egy férges fa száz ágából kilencvenötöt vágtak volna le! A maradékra azonban azt mondják, ez lesz valamikor a legszebb része egész Budapestnek. A tabáni kiskorcsmák addig is polgári csinosodással és pallérozottsággal várják a lipótvárosi autókat. Mert az történt, hogy amiképpen Orczy Lőrinc báró már 1760-ban megénekelte, hogy neki legbecsesebb a bugaci csárda szeglete, miért is abból soha ki ne fogyjék a kecskeméti kenyér és a körösi bor, azonképpen az elegánciában agyonfáradt pesti ember is megkíván egy kis természetet s egy kis egyszerűséget.
A budai kiskorcsmák ma élik javakorukat. Alig hiszem, hogy ennyiféle egyéni korcsmát más város ki tudjon termelni. Van itt választék bőségesen! Halászlére menjünk a Duna mellé, avagy csülökre (nem birokra) Zsán bácsihoz?

Nem tetszik ismerni Zsán bácsit a fogaskerekűn túl? (A síneken szabad átmenni, különben nem is lehetne eljutni hozzá.) Zsán bácsi úgy került a Kis- és Nagy-Svábhegy összeérő oldalára, hogy ezelőtt húsz évvel, ötvenegynéhány éves korában, mint nyugalombavonult főpincér akarta élvezni a természetet s e célból a Svábhegy oldalára járt ki napozni. A nap nem annyira neki kellett, mint beteges macskájának. Egy uratlan telek látta különösen szívesen az üdülőket. De ez csak látszat volt, mert egyszerre csak megjelent a tulajdonos.
— Mit keres maga a más telkén, — riadt a gyanútlan üdülőre.
Kérem, én azt hittem . . .
Maga ne higyjen semmit, hanem ha telek kell, vegyen magának! Akár ezt is megveheti, ha ugyan van pénze — foglalóra . . .
Zsán bácsi mindig gavallérokkal érintkezett; értette a dörgést: kivágott öl forintot foglalóra . . .
A tulajdonos eltávozott, Zsán bácsi pedig abban a hiszemben volt, hogy végleg megszerezte »— a macskagyógyítás jogát. Csalódott. Legközelebb azt kívánták tőle, hogy vagy fizesse ki az egész vételárat, avagy vigye el a macskáját. Mit tett, mit nem tett Zsán bácsi? Nem vitte el a macskát, hanem most már a magáéban méri a bort s annak, aki nem hozott magával elemózsiát, csülökkel, csirkével szolgál.
Említsünk egy másik végletet: az Ördögorom csárdát. Mielőtt rakétarepülőgépre ülök, idejövök holdbéli tájékot tanulmányozni. De igaz is, hol van Romlehner bácsi a Naphegyről, aki egy majoresco eleganciájával szolgálta ki vendégeit, tudtommal azonban a háború kitörése után nem volt szíve étlapot írni. Albeckernél alig kapunk helyet és ugyanez a veszély fenyeget Avarnál, helyesebben dr. Avarnál. (Csak operaénekesek lehessenek doktorok?) És a Vén diófa?

      

Vén diófa levele már nem mondja, hogy a párom szeret- e, hanem, hogy Josephine Baker szerint is a legjobb nyaralóhely:

      a budai kiskorcsma.

Én még nem csalódtam budai kiskorcsmában, ha csaknem egyben, Bruckbauerben, a Kedélyes Gyuriban, akiről azt mondták, hogy ő a leggorombább budai korcsmáros. Ebben csalódtam. Gyuri — ez ugyanis a gazda művészneve — megállt az ajtóban és másfél óráig szótlanul nézte a vendéglőkertet. Ilyen lehet az agy, amely a rádió-műembert kormányozza. Minden ment, mint a karikacsapás. Gyuri, úgy látszik, ugyanilyen tekintettel kormányozza azt a műveletet, amely a túróscsuszát és a székelygulyást hozza létre.
De gorombáskodni, ha tudott is valamikor, alighanem már réges régen elfelejtett.

    Siklóssy László
     Új Idők 1928 július 8

*most MKVM (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnál)

SZ.SZABÓ ISTVÁN: TABÁN,GÖRÖG UTCA

TULL ÖDÖN:TABÁNI UDVAR

KERNY ISTVÁN FOTÓI

1893 óta fényképezett, szakkönyvekből és Gévay Béla fényképésztől tanulta a szakmai alapokat. 1902-től foglalkozott a fotómechanikai sokszorosító eljárásokkal. 1908-tól Budapesten élt, 1914-től jelentek meg képei az Érdekes Újságban, az Új Időkben, a Fotóművészeti Hírekben, a Fotóművészetben, a Fotóéletben, a London Newsban, a Die Wochéban, a Das Magazinban, a National Geographicban. 1920-23 között a Nemzeti Sportnak, majd a Színházi Élet sportrovatának külső munkatársa. Sportképeit ekkoriban a német, lengyel és svéd sportlapok is gyakran közölték. Az 1920-as években Balogh Rudolffal, Kankowszky Ervinnel járták az or- szágot, népi életképeket, népviseleteket, falvakat fotóztak. Így vált belőle a magyaros stílus egyik jelentős alkotója. Nem volt a fényképezésnek olyan ága, amelyet sikerrel ki ne próbált volna. Életműve nehezen szorítható kategóriákba, de legfontosabb képeit piktorialista stílusban, valamint a magyaros irányzat keretében készítette.
      1920: a MAOSZ tagja, 1927-28 között főtitkára, 1932-től alelnöke. Előadásokat tartott, sokat publikált a szaksajtóban, 44 megjelent tanulmánya, cikke ismeretes. 1941-ben Kankowszky Ervinnel megszervezték az Amatőr Fotó Múzeumot a MADOME helyiségeiben, ennek gyűjteménye, s vele a magyar fotótörténet számos pótolhatatlan ereklyéje Budapest ostromakor teljesen elpusztult. 1957: a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a múzeumi bizottság tagja.
     Több mint hatvan éven keresztül megállás nélkül fényképezett, nem csoda hát, ha a fény útján való leképezés szinte minden eljárását ismerte és művelte, a nemeseljárások számtalan fajtájától a fotómechanikai sokszorosításon és a Lumière-féle autochromon át a fotóplakettekig. Számos trükk-képe is ránk maradt.
Több maga  készítette fényképezőgéppel dolgozott. Egyike a magyar fényképezés klasszikusainak

Tabáni udvar lépcsővel

Tabáni temető

Esti beszélgetés

Holdvilág utca 01

Holdvilág utca 02

Tabáni templom

Kiskocsma kerthelyiség

Koldus a Holdvilág utcában

Gyerekek az Aranykacsa utcában

   Hadnagy utca télen

   Tabáni részlet

Búcsú a Holdvilág utcában

                                                        

ELTŰNT BUDAI BOROK ÍZE NYOMÁBAN (NÉPPSZABADSÁG 1999 MÁJUS 26)

    Eltűnt budai borok íze nyomában 

 Sima, testes, tüzes, nem túl fanyar, finoman fűszeres zamatú 

 

     Szüret Jókai Mór sváb-hegyi szőlőjében  1898-ban 

            (a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből) 

Hol vannak már a budai borok? 

Hol van például a sashegyi? — 

révedezett vissza ifjúkora szép emlékére

nemrég egyik interjúalanyom, Zórád Ernő. A harmincas években a Tabán kocsmáiban kóstolhatott igazi budai bort. Finom lehetett, ha még hatvan év múlva  is emlékszik rá. Ma már nem létezik sashegyi, sőt budai szőlőtermesztés sem, és Tabán sem.

Aki  énekelte már  azt  a sramlit,  hogy „Legyen  a  Horváth-kertben  Budán...”, az lélekben már járt a régi Tabánban,  és tudja,  hogy  ott  „az  asztal  tarkabarka,  s rajta jó  kadarka”.  Ez  a kis  dalocska eligazít  a  budai  borokat  illetően  is.  Nem véletlenül piroslik éppen ez a bor a Hor- váth-kert tarkabarka asztalán. A kadarka volt ugyanis a legelterjedtebb szőlőfajta a  budai   hegyeken.   Ez  termett  többek közt  a  Sashegyen,  a  Gellért-hegyen,  a Sváb-hegyen   és   a   Farkasvölgyben.   A múlt század végi filoxérajárvány előtt az összes budai szőlő  kétharmad része kadarka   volt.   A   budai   svábok   „ungar- traubénak”  nevezték,  pedig  a  bortörténeti írások szerint nem  a magyarok, hanem a szerbek honosították meg a város környékén a török kiűzése után. A szerb szőlőművelők  emlékét  őrzi  a  rácfekete is, mely szintén elterjedt fajta volt a vidéken.  A jó  budai  vörösbort hagyományosan e két szőlőből készítették. Egyik adta a savát, másik a borsát.

A   Visegrádig   felnyúló   borvidéken Budától Szentendréig a vörösbornak való  kék  szőlők  voltak  jellemzőek,  attól északra pedig a fehérek. Merez Árpád, a kitűnő borász,  akivel  a néhai budai borok témáját alaposan megbeszéltük, sokféle   helyi  fajtát   felsorolt:   kadarka   és rácfekete mellett a kék szőlők közül volt Budán  kék  góhér,  kölni  kék  és  fekete muskotály  is,  valamint rakszőlő,  mézes fehér,   budai   zöld,   hosszúnyelű,   piros dinka és szlankamenka a fehérekből.

A  fehér  szőlők és  fehérborok  egyébként a pesti oldalra voltak jellemzőek. A sörgyárak  megjelenése  előtt  híres  volt például a kőbányai fehér. Ma már csak a csősztorony emlékeztet a hajdani termelésre:  a borászati műemlék Kőbánya jelenlegi címerébe is bekerült. A pesti fehérborok másik híres termőhelye a Feri

hegy volt, amely éppen egy híres szőlősgazdáról       (mellesleg       serfőzőről), Mayerffy Ferencről kapta nevét. Sőt egy fehér szőlőfajta ma is  a  ferihegyi  nevet viseli.

Mivel  a  borhoz  ízes  mondások  illenek,  idézzük  fel,  mit  mondott  Magyar Elek,   az   ínyesmesterként   híressé   vált szakács Buda boráról: „Tüzes, erős, hangulatot adó, kedvderítő, nevető bor a budai, közmondás is támadt róla; ha Pesten különösen  virágos  kedvű  embert  láttak az utcán, azt mondták rá, hogy megjárta fejét a budai török vér, vagy vérét vette Budán a vörös korsónak. ” Kénytelenek vagyunk  elhinni   „Lexi  bácsinak”,  mi ugyanis már nem ízlelhetjük. Ilyen lehetett  talán  a sashegyi  is,  e vidék leghíresebb bora.

A   borszerető   emberek   körében   a Sashegy  felért  Tokaj-Hegyaljával.  Olyannyira meghatározó volt, hogy a Viseg- rádtól  Albertfalváig  húzódó  termőterület   hivatalos   megnevezése   is   Buda- Sashegyi  borvidék  lett.  A hegy  nedűjének  ízéről   egy   múlt   századi   szakíró, Schams  nyilatkozik  pontosabban:   „sima, testes és tüzes, nem túl fanyar, finoman  fűszeres zamatú, vetekedik a francia vörösborokkal”.

Régente  persze  nem  voltak  divatban

az egyféle szőlőből készült borok. A tabáni  kocsmákban  is  inkább  csak  a  színek  meg  a  származási  hely  szerint  különböztették  meg  őket.   A  szőlőfajták sokféleképp  vegyültek  egy-egy  vörösvagy  fehérborban.  Sajnos erre már csak öreg emberek emlékezhetnek. Pedig annak idején gondoltak az utókorra is -  bár arra talán kevésbé, hogy a budai szőlők szinte  nyom  nélkül  eltűnnek —,  s  a legjellegzetesebb borokat, a legjobb évjáratokat múzeumba mentették. Budafokon, a híres bormúzeumban 1901 óta gyűjtötték a különféle fajtákat. Ahogy rohamosan  pusztultak  a  szőlők  a  város  körül, úgy vált  ez a múzeumpince a budai borok  utolsó  menedékévé.  Mercz  Árpád például máig emlékszik, hogy itt kóstolt annak  idején  budai  vörös  aszút,  amely szintén  helyi  jellegzetességnek  számított  valaha.  Túlérett,  padláson  szárított, óborral  felöntött  fürtökből  készítették, íze „természetes édes” volt, de nem a tokajira  emlékeztető.   Hétköznapi  ember amúgy  nem  nagyon  juthatott  hozzá,  a borász  is  csak  egy  ünnepélyen  kóstolhatta  meg  a  negyvenes  években.  A  háború azonban elpusztította az ősi borok gyűjteményét,  a  féltve  őrzött budai  borok elvesztek, ízük pedig elfelejtődött.

Csordás Lajos

NÉPSZABADSÁG 1999 május 26

Zórád Ernő nem érhette meg a budai vörös feltámadását, de jó hírünk van : a Kadarka Kör gondozásában, ha kis mennyiségben is de újra éledt

Lásd korábbi cikkünk:Svábhegyi szüret

Most már csak a NÉPSZABADSÁGOT kellene feltámasztani......

KERNY ISTVÁN :TABÁNI TEMETŐ 1925