A BUDAI KISKORCSMA
Irta: Siklóssy László
A francia közkatonának marsallbot volt a tarsolyában, a budai csecsemőnek venyigével bevont Bacchus-pálca volt a bölcsőjében. Ezzel járta be Bacchus a világot, ezzel keltett derüt és mámort mindenfelé. Arról azonban nincs értesülésünk, hogy ehhez italmérési jog is járult volna; a budai polgáréhoz azonban járult. Minden budai polgárnak volt italmérési joga; a saját portáján minden budai polgár mérhetett bort; budai bort pedig mindenki mérhetett.
Paradicsomi állapot volt ez, de amiképpen annak, úgy ennek is meg kellett változnia. Ha mindenki korcsmáros, ki fog cehhelni? így aztán mégis csak a cégéres korcsmárosok fejlesztették ki a borkimérésnek ősi iparát.
(Bármily szép dolog legyen ugyanis a bortermelés, a borkimérés praktikusabb voltát senki sem fogja tagadni.)
Ez az ipar Budán fejlődött ki igazában. Pesten is ittak ugyan az emberek bort, sőt, valljuk be, nyelték a rettenetes por miatt, aki azonban amatőr módjára akarta a bort élvezni, annak Budára kellett átfáradnia.
Ebből az átfáradásból sarjadzott ki a budai turisztika, amit bölcsen elhallgattunk, amikor a mult héten Remete-Szent-Pálig is elvezettük az olvasót. Pedig úgy volt: a régi időben titulus bibendi-re, azaz ivási jogcímre volt szükség, hogy megmozduljanak az emberek. Azután megmodernesedtünk, szokásaink — ugyancsak modernül szólván — differenciálódtak. Az oktalan ivásért ma már nem rajongunk, ellenben egyfelől szívesen sétálunk, turiskáskodunk, másfelől a füstös-poros napi munka után repesve megyünk olyan helyre, ahol jó levegő, jó konyha, kellemes környezet vár. És hol van ez mind együtt? Budán!
Az 1928-as év bendzsós dalnoka: a vén Tabánt magasztalja.
Igaza van: Tabán nélkül a budai kiskorcsmázást nem lehet megérteni. Úgy esett ugyanis a dolog, — a mult alkalommal ezt is elhallgattuk, — hogy Budára csak egy út vezetett: a hajóhídé. Ez a híd bárkákból volt összeróva. Csaknem kétszer olyan hosszú volt, mint egy mai dunai állandó híd. A Duna ugyanis akkor még nem szorult szűk kőpartok közé, ellenben teljes árjával nekifeszült a hídnak, amely közepén alaposan meggörbülve hódolt a hatalmas folyamnak. Amikor tehát a pesti ember Budára tartott, a híd túlsó oldalán már ugyancsak törölgette a homlokát. Mivel azonban meg akarta mutatni a virtust, nekivágott a hegynek, mármint a Gellérthegynek, hogy a Tabán egymás fölött emelkedő utcácskáiban csakhamar lemaradjon.
Ez az apró házakból összezsúfolt Tabán nem volt sem tiszta, sem erkölcsös, sem biztonságos hely, a XVIII. század emberei azonban eltájékozódtak benne. A fő dolog volt, hogy közel volt; jóformán itt is volt a világ vége, mert a Krisztinaváros csak a század végén keletkezett. Ezzel meg is adódnak a budai kiskorcsmák történelmének korszakai. Az első korszakban, amely a legrégibb időtől a XIX. század első évtizedeiig tartott, uralkodott a Tabán. A második korszakban következett a Krisztinaváros hatalmas előretörtetése, mígnem mi magunk megértük a harmadik kort, amelyet a hegyvidék előkelő megjelenése s a Tabán újjáéledése jellemez. (A Lágymányos és Óbuda vidékétől ezúttal bocsánatot kérek, de nem férnek bele ebbe a cikkembe.)
A vén Tabán demokrata hely volt. A XVIII. század francia arisztokratái mímelhették külsőségekben az egyszerű pásztornép életét selyemruhákban, rizsporozottan, pirosítottan, a Tabán azonban nem volt alkalmas álnépieskedésre.
Két viharedzett vásárváros primitív mulatóhelye volt ez, amely még nem álmodott arról, hogy valamikor előkelő újsághirdetésekkel fogja vacsoravendégül hívni a gépkocsis finom úri népet. Annak idején, aki idejött, bizony összetalálkozott mindenféle duhaj lócsiszár, disznóhajcsár, hajós és szolganéppel. Igaz, vidám volt valamennyi. A korcsmák és csárdák énekszótól voltak hangosak. Úgynevezett Natursängerek járták őket sorra, avagy énekeltek egy korcsmához szerződötten. Külön specialitás volt a hárfáslány, akiben azonban aligha ismertek volna Mignonra az operalátogatók.
Elsárgult levéltári iratok, de még egykorú írók is sok minden tarkát írnak a tabáni korcsmavilágról, ábrázolásul azonban alig maradt valami.
A Fővárosi Múzeum őrzi a Három Majomhoz címzett tabáni korcsmának olajbafestett cégérjét.*Ezen maga a korcsmaépület látható, az ablak mellett két majmot ábrázol mutató cégtáblával. Minthogy Zu die drei Affen a korcsma címe, mi sem, természetesebb, hogy a gyanútlan látogató a harmadik majom iránt érdeklődik.
A cégtáblán az ablak helyét egy kis tükörüveg pótolja s így kacagás közt lesz bemutatható a — harmadik majom. Ne kicsinyeljük le ez ősi tréfát, mert, azt hiszem, Pesten még manapság is árulnak olyan két szamarat ábrázoló képeslevelezőlapot, amely alatt ez a felírás olvasható: most már hárman vagyunk!
A Három Majom példája mutatja, hogy a tréfák azidőtt hosszúéletüek voltak és, hogy — milyenek voltak. E képen azonban egy az utcára kitett terített asztal is látható, ami azt bizonyítja, hogy régen sem akart mindenki a füstös vendégszobában szorongani.
A szabadban való finomultabb étkezés mindazonáltal nem a Tabánban, hanem a Krisztin-avárosban honosult meg. Mondtuk, hogy a Tabán nem volt tiszta hely; zsúfolt volt: apró házak, istállók egymás hátán. Vele szemben a Krisztinaváros kertvárosszerűen hatott, sőt mi több, a Krisztinaváros mögött emelkedő Svábhegy kezdett vállalkozni arra, hogy a turisztika és gasztronómia szolgálatát egyesítse. Persze, ide már inkább egész napra rándultak ki az emberek. A harmincas években már híres svábhegyi vendéglők voltak a Cheprekal, az Adlitzer és a Zur Aussicht. De maga a Krisztinaváros is kirándulóhely számba ment, hiszen csak a Váron keresztül lehetett elérni.
Az Alagút mindenesetre ketté osztja a budai korcsmák történetét.
A harmincas években kezd szerepelni a Horváthkert, — valamikor a Niczky Kristóf gróf parkja, —• amelyet 1834-ben Duchange, a Nemzeti Kaszinó vendéglőse bérelt és „francia csinossággal készített el nyilvános mulatságra". Később Hubernck, a krisztinavárosi aréna építőjének kezére szállt a vendéglő. „Ki nem ismeri, — írja a Der Spiegel 1843-ban, — a sötét berket, annak bájos, lombos utait, árnyas bokrait? Ám, ha majd kinyílnak a virágkelyhek s a szelíd zefír fogja lehelni balzsamillatát, akkor fogjátok csak igazán élvezni itt a természet enyhe szépségét".
Divatos budai korcsmák voltak még ezidőben a Tivoli és a Freyschütz. A Márványmenyasszony korának meghatározásánál 1833-ra kell visszamennünk, amikor az ily című operát a pesti Városi Színházban előadták. 1846-ban nagy volt már a készülődés az Alagút építésére. Ennek hatása alatt nyitotta meg Lux Antal az Attila-utcában a Popp-féle házban a Tunnel-hez címzett sörkertjét, amelyben „sörpumpát alkalmazott, hogy mindig friss söre legyen!"
Sör! Megszívlelendő ital és nagy téma, de most ne kalandozzunk el feléje. Szóljunk a Politikus Szatócsról, melynek cégtáblája csak nemrégiben tiint el. Erről a szatócsról már a Müller Károly-féle Pest wie es leibt und lebt című 1855-ös verses útmutató is megemlékezik, mondván:
Vom Schwabenberg zurück kann man Beim „Greiszler" sich erfrischen;
Auch kannst du -viele fröhliche Beim „Krautschneider" erwischen.
Figyeljük meg az óvatos Miillert! Nem is meri kiírni a Politischer Greiszler-t. Nem is volt ezt tanácsos megtenni Prottmann rendőrfőnök idejében, aki álruhában bizonyára becsúszott ide, hogy megvizsgálja, valóban nem politizálnak-e itt a szatócsok? A történelmi logikából mindenesetre következik, hogy a Politikus Szatócs elnevezés az abszolutizmus előtt keletkezett.
Müller az említetteken kívül még a Rózsakerthez, az Angolhoz, a Három Kapáshoz. Három Almához, Három Hollóhoz, Három Nyolcashoz és Három Heteshez címzett helyeket említi. E helyeken sütik a pompás rántottcsirkét és mérik az igazi budait, azaz sashegyit. Akinek ürmösre és gesztenyére fájt a foga, annak A Gazdag Asztalosnéhoz kellett elfáradnia. Vegyük mindehhez még hozzá az ősi Szép Juhászáét, Isten Szemét, Disznófőt, e már valódi kirándulásszámba menő helyeket és röviden megrajzoltuk a budai kiskorcsmaélet középkorát, a Krisztinaváros hegemóniáját.
A Tabán végnapjainak leghíresebb kocsmája: Mély Pince
Az újkor eseménye a Tabán feltámadásai s a budai korcsmavilág nagy együttes nyári diadala a pesti felett. Ez úgy történt, hogy a Tabán megcivilizálódott. Keserves ára volt ennek. Mintha egy férges fa száz ágából kilencvenötöt vágtak volna le! A maradékra azonban azt mondják, ez lesz valamikor a legszebb része egész Budapestnek. A tabáni kiskorcsmák addig is polgári csinosodással és pallérozottsággal várják a lipótvárosi autókat. Mert az történt, hogy amiképpen Orczy Lőrinc báró már 1760-ban megénekelte, hogy neki legbecsesebb a bugaci csárda szeglete, miért is abból soha ki ne fogyjék a kecskeméti kenyér és a körösi bor, azonképpen az elegánciában agyonfáradt pesti ember is megkíván egy kis természetet s egy kis egyszerűséget.
A budai kiskorcsmák ma élik javakorukat. Alig hiszem, hogy ennyiféle egyéni korcsmát más város ki tudjon termelni. Van itt választék bőségesen! Halászlére menjünk a Duna mellé, avagy csülökre (nem birokra) Zsán bácsihoz?
Nem tetszik ismerni Zsán bácsit a fogaskerekűn túl? (A síneken szabad átmenni, különben nem is lehetne eljutni hozzá.) Zsán bácsi úgy került a Kis- és Nagy-Svábhegy összeérő oldalára, hogy ezelőtt húsz évvel, ötvenegynéhány éves korában, mint nyugalombavonult főpincér akarta élvezni a természetet s e célból a Svábhegy oldalára járt ki napozni. A nap nem annyira neki kellett, mint beteges macskájának. Egy uratlan telek látta különösen szívesen az üdülőket. De ez csak látszat volt, mert egyszerre csak megjelent a tulajdonos.
— Mit keres maga a más telkén, — riadt a gyanútlan üdülőre.
Kérem, én azt hittem . . .
Maga ne higyjen semmit, hanem ha telek kell, vegyen magának! Akár ezt is megveheti, ha ugyan van pénze — foglalóra . . .
Zsán bácsi mindig gavallérokkal érintkezett; értette a dörgést: kivágott öl forintot foglalóra . . .
A tulajdonos eltávozott, Zsán bácsi pedig abban a hiszemben volt, hogy végleg megszerezte »— a macskagyógyítás jogát. Csalódott. Legközelebb azt kívánták tőle, hogy vagy fizesse ki az egész vételárat, avagy vigye el a macskáját. Mit tett, mit nem tett Zsán bácsi? Nem vitte el a macskát, hanem most már a magáéban méri a bort s annak, aki nem hozott magával elemózsiát, csülökkel, csirkével szolgál.
Említsünk egy másik végletet: az Ördögorom csárdát. Mielőtt rakétarepülőgépre ülök, idejövök holdbéli tájékot tanulmányozni. De igaz is, hol van Romlehner bácsi a Naphegyről, aki egy majoresco eleganciájával szolgálta ki vendégeit, tudtommal azonban a háború kitörése után nem volt szíve étlapot írni. Albeckernél alig kapunk helyet és ugyanez a veszély fenyeget Avarnál, helyesebben dr. Avarnál. (Csak operaénekesek lehessenek doktorok?) És a Vén diófa?
Vén diófa levele már nem mondja, hogy a párom szeret- e, hanem, hogy Josephine Baker szerint is a legjobb nyaralóhely:a budai kiskorcsma.
Én még nem csalódtam budai kiskorcsmában, ha csaknem egyben, Bruckbauerben, a Kedélyes Gyuriban, akiről azt mondták, hogy ő a leggorombább budai korcsmáros. Ebben csalódtam. Gyuri — ez ugyanis a gazda művészneve — megállt az ajtóban és másfél óráig szótlanul nézte a vendéglőkertet. Ilyen lehet az agy, amely a rádió-műembert kormányozza. Minden ment, mint a karikacsapás. Gyuri, úgy látszik, ugyanilyen tekintettel kormányozza azt a műveletet, amely a túróscsuszát és a székelygulyást hozza létre.Siklóssy László
De gorombáskodni, ha tudott is valamikor, alighanem már réges régen elfelejtett.
Új Idők 1928 július 8
*most MKVM (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése