Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok bor házak sorba felépítve,
Egyik a másnál tzifrábban szépítve,
Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve".
(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása)
A római kortól a XX. század elejéig Buda és a Budai-hegyvidék életében jelentős szerepet játszott a szőlőművelés és a borkészítés. A letelepedett római légiók, valamint a velük és utánuk érkezett római polgárok szívesen foglalkoztak a szőlő termesztésével. A római limes, a birodalom megerősített határvonala, majdnem pontosan megfelel a szőlő határának, úgy is fogalmazhatunk: a légionárius addig ment, míg a szőlő kísérte. A magyarországi művelés két gyökérből táplálkozik: a dunántúli római eredetű, míg a Mátra vidéki- hegyaljai a kaukázusival mutat rokon vonásokat. A magyar nyelv bolgár-török eredetű szőlő, seprő, szűr és bor szavai is innen erednek.
Szőlőt tehát már a rómaiak is neveltek Pannóniában, de nagyobb szőlőtelepítés és -művelés csak a XII. században kezdődött. "A budai és Buda környéki szőlőművesek nemcsak sokan voltak, de társadalmi súlyuk is volt. Így 1457 tragikus budai tavaszán Hunyadi Lászlót azért a vár udvarán (és nem Buda piacán) végezték ki, mert a magyar szőlőmunkások lázadásától tartottak" - írja Zolnay László. A budai szőlőművelés a török időkben érte el fénykorát. Evlia Cselebi 1660-1664-es magyarországi utazásaiból idézve: "A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától, a Közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi dombjaiig menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllőkert van." (Muhabad dombjaiként a mai Szabadság-hegyet, Kile ovasziként Kelenföldet írja le az egykori utazó, Gürz-Eliász hegye pedig a Gellért-hegy). A felszabadító háborúk és ostromok tönkretették a város szőlőkultúráját, amelyet aztán a szerb és a német lakosság telepítései élesztenek újjá. Az idő múlásával az egyre-másra szaporodó présházak a szüreti mulatságok kedvelt színhelyei lesznek, különösen a XVIII. században. Gvadányi József versrészlete is ezeket az időket idézi. A XIX. század elején már egyre gyakoribbá válik, hogy nem a szőlőben, hanem nagyobb vendéglőkben tartják a szüreti mulatságokat. Juhhúsos kását, báránytokányt, káposztás bélest és más szüreti ételeket kaptak a vendégek. az átmenő forgalom miatt sokan megfordultak a Tabánban, ezért nyílt számos kocsma, no meg azért is,hogy el tudják adni a nagy mennyiségben érlelt hegy levét.
Főként bort mértek a budai kocsmákban,amíg a filoxéra ki nem pusztította a szőlőket (1870-es évek végén).Addig Buda legnagyobb bevételi forrása a bor volt; a mai Nap-hegyen, Sas-hegyen, a Gellért-hegy lankáin szőlőtőkék ezrei sorjáztak.Bármely budai polgárnak lehetett szőlője, aki polgárjoggal bírt, ezzel együtt borkimérési joga is volt.Krisztinaváros lakosságát kezdetben szűk polgári réteg és nagy létszámú mezőgazdasági bérmunkából élő svábság adta. Az utóbbiak voltak a szőlőműves kapások, akiket „barnalábúak” -nak neveztek. Tabán és Óbuda lakossága ugyanígy oszlott meg. Onnan lehetett tudni, hogy egy adott napon melyik háznál lehet hozzájutni jóféle nedűhöz, hogy reggel kiakasztottak az utcára nyíló ajtó fölé egy köteg gyaluforgácsot, vagy fenyőgallyat. A budai vár környéki házak gyö-nyörű, gótikus ülőfülkéi is erre utalnak; igazi funkciójuk máig találgatásra ad okot. Ésszerűnek tűnik sokak feltételezése, amely szerint ezek az ülőfülkék a valamiféle kerthelyiségek elődei: a bort kimérő gazda nem akarta beengedni a kuncsaftot a házába, ezért épített neki ülőfülkét odakinn…
Ahány kocsma, annyiféle. Bárki nyithatott ivót, aki szerzett magának „kocsmálási” jogot. Az italmé-rők működését is szigorúan szabá-lyozták, például adott volt az időhatár (egész Európában), hogy hány órától lehet alkoholt mérni, és meddig. Rendszerint a „reggeli mise végétől napnyugtáig”, de némely kocsmában csak délelőtt hörpinthettek, megint másutt vasárnap egyáltalán nem kortyolhattak jóféle söröket, pálinkákat, borokat. Valamennyi családi vállalkozásként üzemelt. A tulaj tehetősségén is múlt, hogy mennyire bővítette üzletét. Nem is egyben kínáltak ételt, másutt meleg konyhával csalogatták a vendéget. A tabáni kiskocs--mákként emlegetett ivók sem voltak egyformák. Nagy hírnek örvendett a Mélypince, amelynek kocsmája a földszinten fogadta a vendéget, csakis a bort tartották a pincében ahová nyolcvan lépcsőn, lehetett lejutni! Ott volt a bejárata, ahol most leereszkednek az autók az Erzsébet hídról az Attila út irányába… Fenn, a hegyen több kisebb ivó volt, amelyekben jobbnál jobb ételeket készítettek. Mindegyiknek volt specialitása: a Libás Hubernél senki nem kért pörköltet. Romléner néni sült libájának sem volt párja, ráadásul az ő kocsmájának udvarában a gyümölcsfák gazdagon termettek , és érés idején a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt néhány szem gyümölcs leszedése és elfogyasztása.
Január 22. Szent Vince napja
ˇ Ha megenyhül, napos az idő, jó lesz a bortermés
ˇ Vince vessző: az e napon metszett vesszőt vízbe állították és a kihajtásából a következő év termésére következtettek.
ˇ "Szépen fénylik Vince, megtelik borral a pince"
Emlékhelyet avattak a Gellérthegyen 2008 november 8-án, ünnepélyesen felavatták a Budapest XI. kerület Újbuda Önkormányzata és az Újbuda Német Kisebbségi Önkormányzat által állíttatott Szent Vince emlékművet, Czinder Antal szobrászművész alkotását. Az ötlet gazdája, Dr. Csapody Miklós, a Gellérthegy parlamenti képviselője volt. Mint ünnepi beszédében elmondta, a Gellért hegy lejtőin évszázadokon át virágzó szőlőtermelés folyt, a bort aranyárban mérték az itt letelepült és dolgozó sváb, magyar és szerb szőlősgazdák. A virágzó kultúrának a filoxéria járvány vetett véget. A Gellért hegyi szőlősgazdáknak állít emléket a most felavatott Szent Vince emlékmű a Kemes és Kelenhegyi út sarkán
Forrás: TABÁN-ANNO 2009
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése