VACSORA SOMLAY ARTÚRRAL A "PIROS GESZTENYEFÁBAN"

Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)1942-08-14 / 33. szám

Vacsora Somlayval a „Piros gesztenyefában

Az új Márai-darab főszerepét játssza a Nemzetiben és feltétlenül megnyeri az idén a főnyereményt

Furcsa hírlapírókalandban volt részem a héten, randevút adtam Somlay Artúrnak, hazai színművészetünk ezüstrókafejű ősbölényének, hogy némi hitelességgel állapítsam meg végre: mi van vele és a Vígszínházzal, rendben van-e minden, hogy látja az új évad prognózisát, mi a véleménye színházakról, emberekről életről, művészetről? Somlay nyáraytónis, nagykockás, cserbarna őszi "anzug"-ban jelent meg a randevún, hozzá sötétbarna vastag divatmellényt viselt (mert enyhe őszi, zimankó rakoncátlankodott a Dunaparton). Sötétzöld tiroli lódenkabát és egy csoda-helyre kis sörtés zöld kalap egészítette ki az öltözékét, — hogy megirigyelhette volna tőle egy extravagáns divatdáma is. A töltőtollat a kezemben rögtön letartóztatta.

 »Ne, öregem, nagyon kérlek, ne írjunk egyelőre semmit, ne jegyezz, ma még ugyanis nincsen az égvilágon semmi mondanivalóm.«

— Hogyan? A vígszínházi dolog nincs még rendben? !

Elkezdett nyögdécselni, felhangokat hallatott, mint egy autó, melynek már csak a karburátorjában van benzin, fújtatott, pöfögött, még halandzsázott is, — csakhogy én remekül tudom  a halandzsanyelvet. De azt is láttam, hogy ezúttal minden meddő, »Árgyil« nem fog beszélni. Látszólag megadtam magamat sorsomnak, közben pedig folyton azon törtem a fejemet, hogy tudnám a jó Árgyilt »csülökre kapni?...« Egyszerre csak megszólalt:

— Hol kéne vacsorázni?... Nem igen eszem, csak egyszer napjában, lehetőleg csak este, de akkor szeretek jól enni.

Kigyulladtak a villanylámpák az agyamban:

— Tudok egy jó kis kocsmát a Tabánban.

»Piros Gesztenyefá«-nak hívják ...

— Jó neve van... Menjünk. Fogjunk egy taxit...

Fogtunk egy taxit és valahol a Tabán embernemjárta legsűrűbb belsejében megtaláltuk a furcsanevű vendéglőt.

Megrendeltük a vacsorát, egyszerre csak Somlay megszólal, anélkül, hogy kérdezném a kezében lévő szerepre mutat:

— Na, pajtás, ez a darab a három legjobb magyar darab között van, ilyen csodálatos írás még alig voll a kezemben. Mondom, a három legjobb magyar darab között sorol és kettő a három közül maga a Bánk Bán és az Ember tragédiája... És ez a harmadik! Hát képzeld...

— Na, — mondom — ez már igen. Ki írta?

— Márai új darabja...

(Ezzel felteszi a monokliját, előveszi a kéziratot és elkezd belőle olvasni. Mint a huszárparipa a , trombitaszóra, elkezdett bennem ágaskodni a hírlapíró. Márait amúgyis nehéz szóra bírni, nem szeret nyilatkozni, ilyeneket szokott mondani:

 »Nem az a dolgom, hogy nyilatkozzam, hanem az, hogy írjak.«

És íme, most a jó Árgyilt elkapja a gépszíj és elkezd önként beszélni és gyanútlanul, persze, azért nem élhetek vissza a bizalmával, elvégre fehér asztalnál ülünk, nem is nagyon illenék, de azt már Somlay sem kívánhatja tőlem, hogy lenyeljem, ha valamit hallok az új «Márairól«. Megfeszítettem összes idegeimet és megindítottam agyamban a viaszlemezeket, hogylemezre vegyem, amit Somlay mondani  fog. Persze módjával, hogy se ő ne tűnjék fel esetleg indiszkrét színben, — pláne fogalma sem lehetett gaz szándékomról, — viszont én se bizonyuljak bikficnek se — pernahajdernek se, ízlés és mértéktartás! — mondogattam magamnak s hagytam futni a viaszlemezt. Ebből is csak azt adom tehát vissza a közönségnek, amennyi sem Somlayt nem hozhatja kellemetlen helyzetbe Máraival és a színházzal szemben, — sem pedig a darabnak nem árthat, primörségén csorbát nem ejthet...

Zrrr, forog a lemez...

— Modern darab? — kérdem.

Somlay tagadólag int,

— Ezerháromszázban játszik. Kassán. Hőse egy kassai szobrászművész, a művész szón van a hangsúly. A darab címe: »Kassai polgárok«. Az én szerepem ezekkel a szavakkal kezdődik (olvassa):

János mester (egy domb tetején áll Kassa környékén, a hajnalban a felkelő nap sugaraiban és búcsúzik a fiától): Eredj nyugatnak De soha ne feledd, hogy keletről jöttél! Eredj nyugatnak, figyeld az embereket, tanuld meg szokásaikat, nézd meg, hogy esznek, hogy isznak, egyél tányérukról, igyál kristály kehelyböl, vagy ónkupából, de sohasem a bor beszéljen belőled! Eredj nyugatra és mondd meg nekik, hogy keletről jöttünk, de keresztények vagyunk... És figyeld az embereket és ismerd meg a köveket Az olasz köveket, a latin köveket a világ minden kövét. Ez a mi dolgunk; hogy kövekbe emberi indulatokat véssünk... És ne feledd: figyelj!

A fiú: Kémkedjek?

János mester: Hazádnak kémkedsz, ha kémkedsz...

... Es Somlay elolvas két-három oldalt egymásután a szerepből, minden szó mély értelemmel zeng, mint a pörölycsapás az üllőn. Somlay egyes mondatok belső értelmére külön is figyelmeztet. De nem akarom, — nem tartom illendőnek itt elmondani.

— Én játszom János mestert, — mondja — két nagy női szerep van a darabban, de a szereposztásról még fogalmam sines. Az egyik női szerep a mester felesége, ez szerintem Bajor Gizinek való, a másikat, a szobrász nevelt lányát, akibe a szobrász titokban szerelmes, a stílustörés elkerülése végett, Szeleczkynek kéne játszani... Bár, talán nem is egészen neki! Mert ez a lány olyan, mint egy borszcszlánglelkű égő kis fúria: egyik jelenetében például így kísérti a nevelőapját: »Te szeretsz engem ... Szerelmes vagy belém.., Miért nem nyúlsz hozzám? ... Miért nem veszel el magadnakí Azért, mert a lányod vagyok? ... Hát azlán! Szeretsz! — És én nő vagyok ,.s> ... De, ha Bajor és Szeleczky nem játszhatnák, akkor talán — Makkay és Tolnay volna jó__Hát p ersze, hogy lesz, azt nem tudhatom. (Azóta már tudjuk, hogy Tasnády Ilona és Szörényi Éva játsszák a két szerepet)

— Olyan gondolatok dübörögnek ebben a darabban, hogy bátran állíthatom, 'életemben, színészi pályafutásomon ehhez hasonló mű még nem igen került a kezembe. Egy pap vitatkozik például a darabban János mesterrel és rá akarja csábítani a politikára. Az ecclesia militans tagja — a művészt! És a művesz ellenáll, »Én művész vagyok, semmi közöm a politikátokhoz, hagyjatok nekem békét. Nekem nem ez a dolgom.«

És beszél a művész helyzetéről a világban, hogy ennél nagyobb rang és kötelezettség az ember előtt a világgal szemben nincsen és nem is lehet, egyszóval a tizennegyedik század távlatából mondja meg a véleményét a világról és az emberekről, — de kérlelhetetlenül és megvesztegethet ellenül és mindig csak a végső igazságot mondja, az egyetlen lehetségest.

« Ezt mondja Somlay: »Káprázatos a darab. Márai megmutatta mindenkinek: hogyan kell történelmi drámát írni. Mert ez aztán dráma és történelem.

— Mit gondolsz, hogyan lehetséges ez, ho gyan tudhatott második darabnak már ilyen munkát írni, amely téged ilyen elragadtatásra késztet?

1942 Somlay Artúr és Szörényi Éva-Kassai polgárok

— Öregem, ez egy zseni! Mindenképpen zseni! Mint darabíró is. Mert, amíg a »Kaland« ban, mondjuk, volt még egy két dramaturgiai, vagy egy két technikai hiány, addig ez dramaturgiailag is remek! Egész kábult vagyok tőle...

De nem jó egy darabról, — még ilyen elvonatkoztatottan is, — színrekerülése előtt ilyen sokat beszélni. Abba is hagyom a témát. Somlay is segit önkénytelenül. Azt mondja:

— Ja, mit akarok mondani: az idén feltétlenül megnyerem a főnyereményt...

— Van sorsjegyed? — kérdem.

— Nekem?! — mondja gőgösen, — idenézz!

Azzal legyezőszerűen kiterít előttem tizenöt-húsz sorjegyet nyolcadot. negyedet, felet.

— És mit fogsz csinálni, a pénzzel?

— Én?! — mondja gőgös szenvtelenséggel; — semmit! Veszek három levelezőlapot és egy piros ceruzát. A három levelezőlapot elküldöm a filmművészetnek, a színművészetnek és az embereknek — és elbúcsúzom tőlük.

— Hogy-hogy? ... Akkor... soha többet?

— Soha többet! Akkor felmennék egy hegy tetejére, ott élnék egyedül, mert legalább két évre volna szükségem ahhoz, hogy csak egy kis hányadát is meg tudjam írni annak, ami közölni valóm volna az emberekkel ...

— Félelmetes figura ez a Somlay. Milyen érzések és indulatok lüktetnek benne! Még egy kérdést azért megkockáztatok:

— Na, Árgyil, hogy te a színházat ott tudnád hagyni.. Nahát, ne haragudj ..

Ezt feleli:

— Miért?! Úgy sem az már a színház, ami volt és különben sem az, aminek tartják! A színház: rengeteg gőg, aljasság, intrika, becstelenség, szóval nem két ember és egy épület, hanem az a bizonyos atmoszféra, amely féltékenységből, elbizakodottságból és rengeteg érthetetlen ösztönből és indulatból áll, — amely viszont minidig szórakoztatott és amelynek forgatagában mindig az emberek gonoszsága elől menekültem! Hát ezt fogja majd pótolni a hegy!

Egyed Zoltán

Somlay Artúr
édesapja vasúti tisztviselő volt, hat gyereket nevelt. A későbbi színészfejedelem többször ellógott hazulról, hogy mindenféle társulatokban felléphessen. Apja egy ideig járt utána, hazavitte, de egy idő után belenyugodott abba, hogy fiából „komédiás” lesz.
A negyvenes évek végén, a kitelepítések kezdetekor, a művész számos nehéz helyzetbe került színészkollégája mellett állt ki. Az akkori időszak kulturális főhatalmassága, Révai József, eleinte még hallgatott Somlay szavára, egy idő után azonban már kiüzent az előszobába: nem ér rá.
Somlay hazament, fogott egy üveg konyakot és egy doboz altatót, s az éjszaka folyamán mindkettőt elfogyasztotta; 1951. november 10-ének hajnalán így érte a halál.