Bizonyára sok minden másképpen történik vala életemben, ha az „öreg Krúdy” beváltja ama gyakran hangoztatott fenyegetését, hogy kalodába zárat, mint ahogy az 1848/49-i öreg honvédeknek is megígérte ugyanezt. A honvédeknek parancsnokuk volt az „öreg Krúdy”, és parancsolt is hébe-hóban, ha a szakadatlan káromkodást abban hagyta darab időre.
Ezt a segédtisztet Muraközi Ádámnak hívták, hadnagyságig vitte a szabadságharcban, de legalábbis annyi katonai tudománya volt, mint egy osztrák generálisnak – mondogatta nagyatyám, mert (szerinte) mindent Muraközi Ádám, az adjutáns intézett el a Soroksári úton. Nagyatyám előadása szerint egész nap „villanyos-vonaton” ült, amely akkoriban még újdonság volt Pesten. Nagyatyám megértette a kor szellemét, mindig villamoson ült, sőt egyike volt az elsőknek, aki megtanulta, hogyan szokás a robogó villamosról leugrani. Néhányszor megsebezte a lábát ugrás közben, sőt egyszer térdkalácsát is elrepesztette, azonban ezért sem a villamost okozta, hanem egy kacér dámát, aki állítólag a gyalogjáróról fontoskodva intett neki, mintha valamely jelentős mondanivalója volna. Nagyatyám habozás nélkül engedelmeskedett a női kívánságnak, leugrott, és repedt térdét gyógyítgatván: valóban Muraközi Ádámra bízta darab időre a parancsnokságot.
Muraközi katonás rendet tartott a menházban, azt sajnálta legjobban, hogy a honvédelmi miniszter, Fejérváry Géza sehogy se akart beleegyezni, hogy az öreg honvédek oldalfegyvert is viselhessenek. „Amúgy is eleget verekednek a botjaikkal a ferencvárosi lakodalmakon és búcsúkon” – írta a miniszter a honvédek kérvényére –, már többször kellemetlensége volt emiatt, amikor a pesti policáj kénytelen volt egyenruhás honvédeket az őrszobára kísérni.
Egyszer Fejérváry Géza megsokallta az öreg honvédek nevében benyújtott kérvényeket. Muraközi segédtiszt a legénység teljes létszámával, azaz negyven öreg honvéd aláírásával ugyanis azt kérelmezte, hogy a fegyelem fenntartása végett engedjék meg a menházban a régi katonai botbüntetést, vagy pedig a még régibb kalodarendszer bevezetését, amely kalodába a nyakánál fogva zárták be a bűnöst – különben az atyaúristen se bír el a mind szilajabbá váló honvédekkel. A honvédelmi miniszter hívatta nagyatyámat, és kezébe vette a különös kérvényt:
– Parancsnok úr, azon csodálkozom leginkább, hogy minden legénye pompásan le tudja írni a nevét, ami katonáéknál nem szokásos.
– Megtanítjuk őket a név aláírására, amikor a tanfolyamba vesszük őket – felelt szemhunyorítás nélkül a parancsnok. – A sors kiszámíthatatlan. Hátha valamelyik öreg honvédnek eszébe jutna egyszer végrendelkezni.
A miniszternek ez ellen nem lehetett kifogása.
– Ámde azt már csak nem hallottam soha, hogy maguk a bűnösök kérjék a megbüntetésüket.
– Pedig nagyon érthető. Muraközi, ez a ritka segédtiszt a lelkükre beszélt a legényeknek, felébresztette bennük a lelkiismeret-furdalást azokért a részegeskedéssel végződő kimenőkért, verekedésekkel egybekötött duhajkodásokért, sőt a nőknek tett néhány ígéretekért is, amelyeknek bőviben vannak legényeim, ha lakodalmakra, halotti torokra szabadulnak. Meg akarják mutatni, hogy még férfiak, szeretnék elszöktetni a menyasszonyt, vagy nyomban feleségül venni az özvegyet. Muraközi addig beszélt, amíg a bűnösök ráeszméltek undok cselekedeteikre, és kérték megbüntetésüket.
Fejérváry azonban összevont szemöldökkel hallgatott, és így szólt:
– Ez eddig rendben volna. De más részről azt is hallom, hogy az ön segédtisztje, az a bizonyos Muraközi, e vallásos nevelés mellett még egyébre is tanítgatja az öreg honvédeket. Mégpedig hosszadalmas leckéket tart a káromkodásokról. A régen holt szentektől kezdve a még életben lévő tekintélyekig mindenkit belefoglal a káromkodásba, így nem kíméli Ferenc József személyét sem.
– Majd szólok Muraközinek – monda most hirtelen nagyatyám, miután észrevette, hogy a beszélgetés komoly fordulatot vett.
– Azt üzenem a segédtisztnek, hogy fogja be a száját – szólt a miniszter, és a kihallgatás hivatalos része ezzel véget ért. Természetesen, mint régi katonákhoz illik: a szolgálati dolgok letárgyalása után még csomó barátságos szót is váltottak, amely szavakban sokszor előfordultak azok a különféle betegségek, amelyekkel kénytelenek voltak ismeretséget kötni.
– Kanalas orvosságot még nem szedek, de bevallom, minden reggel tetőtől talpig megdörzsöltetem magam Szabó doktorral. Nagyszerű ember, csak kuplékat szeret énekelni, amelyeket a bumszti kocsmákban tanul éjszakánként – mond a miniszter. – Ha szükséged lesz rá, majd elküldöm hozzád Szabó doktort.
De nagyatyám nem rajongott a doktorokért.
– Ha már „kenésről” volt szó: a kenőasszonyra szavazok, mégpedig annak is a fiataljára, akinek ujja hegye hasonló a galamb begyéhez. Ez jó a főfájás, a hasító fájdalom, a köszvény, de még a nőies bánat ellen is.
– Nőies bánat! – dörmögte Fejérváry Géza, akinek ugyancsak szolgáltak keserűséggel is asszonyok. Nem imponált nekik Ferenc József barátja…
– Megállj, Muraközi! – szólt fogcsikorgatva nagyapám, mert büszke volt harminckét fogára.
És mint afféle öreg katonához illik: mindenféle büntetéseken törte a fejét, amely büntetésekkel a segédtisztjét sújtandja… Bevallom, hogy Muraközi urat személyesen nem volt szerencsém megismerhetni, bár hosszabb időt töltöttem nagyatyám környezetében, amikor az 1848/49-i öreg honvédeket nevelgette a Soroksári úton. Hol volt Muraközi, a mindenható, mindentudó segédtiszt ezen idő alatt? Nagyatyám sohasem beszélt erről, csak olykor fellobbant:
– Vasra veretem Muraközit – kiabált ismét egy őszi napon, amikor Fejérváry Gézától jött meg elborult arccal. – Énnekem panaszolta Muraközit s viselt dolgait. Újabb kérvényt írt a miniszternek az a pernahajder segédtiszt. Most meg a honvédek kosztja ellen panaszkodott. Azt mondja, hogy a katonai szakácsok nem tudnak kedvükre főzni az öreg honvédeknek, asszonyszemélyeket kell a konyhán alkalmazni, akik mindenben eltalálják a honvédek gusztusát. És már ajánlott is a miniszter figyelmébe néhány ferencvárosi asszonyságot, akiknek életkora összesen sem tesz ki száz esztendőt, pedig négyen volnának az említett szakácsnők. A miniszter azt üzente, hogy nem bánja a szakácsnőket, de csak olyanokat lehet alkalmazni, akik már az 1848/49-i táborozásoknál is kitüntették magukat. Hát most megrakhatnám vénasszonyokkal a laktanyát, ha kedvem volna hozzá! Akasztófára való Muraközi!
Máskor Muraközi azt a csínytevést követte el, hogy különböző ferencvárosi kocsmárosokat ajánlott Fejérváry Géza figyelmébe, amely kocsmárosok tartalmasabb bort mérnek, mint az állami vincellérek, akiknek pincéiből az öreg honvédek a bort faszolták. A miniszter erre azzal fenyegetőzött, hogy betiltja a kaszárnyába való borozgatást, menjenek az öreg honvédek a kocsmárosaikhoz, ha ott jobban érzik magukat. De a kontót nem fizeti a miniszter.
A legnagyobb bajt akkor csinálta ez a minden lében kanál Muraközi, amikor a honvédek dohányát tette panasz tárgyává Fejérváry Gézánál. Hosszú tanulmányt írt a miniszterhez arról, miszerint a mostani dohány megrövidíti a nagy idők tanúinak életét. A nemzet ugyanis széles Magyarországból minden szivarvéget a Soroksári úti öreg honvédek részére gyűjtött, a szivarcsücsköt, amelyet szerkezettel, késsel vagy foggal a szivar rágyújtása előtt eltávolítottak: szokás, sőt utóbb hazafias kötelesség volt az öreg honvédek részére félrerakni, összegyűjteni és karácsonyi ajándékképpen elküldeni. Muraközi, ez a békétlenkedő, elaborátumában azt magyarázta Fejérváry Gézának, hogy a szivarvég egészségtelen, részint a benne rejtőző nikotin miatt, részben pedig az enyv miatt, amely enyvet a szivarragasztáshoz használnak.
– Csak azt tudnám, honnan vette ezt a fertelmes klapanciát Muraközi – kiáltott a nagyapám, amikor a miniszter azt a tanácsot írta a kérvény hátára, hogy az öreg honvédek főzzék ki üstben a szivarvégekből az enyvtartalmat, aztán dohányvágó szerkezetet utalványozott a Honvéd Menháznak. „Aki pedig szivarozni akar, menjen a korzóra sétálni, mert ott szokás szivarozni” – írta Fejérváry.
De a rejtelmes Muraközi, az örök lázadó tovább szította a tüzet.
Most azt találta ki, hogy a menház legényei között sok az álhonvéd, aki sohase látta a csatákat, nem szagolta a szabadság puskaporát, elbújt a nagy időkben, és most jogosulatlanul viseli a barna, piros zsinóros atillát, valamint a bojtos kék sapkát. Rendelje el tehát a miniszter, hogy levizsgáztassák az öreg honvédeket a katonai tudományokból, az egzecírozásból, a fegyverforgatásból, mert maholnap minden öreg emberből, kasza-kapa kerülőből 1848/49-i honvéd lesz, ami nagyon sértő azokra az igazi honvédekre, akik valóban végigküzdötték a szabadság hadjáratát. Így aztán nem csodálható, hogy a közös hadsereg tisztjei nem mindig szalutálnak az öreg honvédeknek, annyiba veszik őket, mint a fináncokat.
– Igazolni kell a honvédeket – indítványozta az elégedetlen Muraközi –, mert maholnap több lesz az áruló közöttünk, mint a valódi oroszlán. Ferenc József kémjeivel, az osztrák spionokkal, a muszkavezetőkkel együtt tovább nem szolgálunk!
Fejérváry most már komolyan megharagudott. Sürgősen hívatta a nagyapámat.
Krúdy Kálmán mehely-parancsnok
– Hány honvédje van még, parancsnok úr?
– Jelenleg csak húsz – felelt a parancsnok –, de ha az orosz nátha tovább tart, jövőre legfeljebb csak a fele marad meg a létszámnak.
– No hát ennyi embernek nem kell külön segédtisztet tartani. Penzióba küldeném a segédtisztjét, parancsnok úr.
– Bizony magam is azt gondolom, hogy elég volt már a katonáskodásból – mond a nagyapám, és nyomban átadta a miniszternek a parancsnokságról való lemondását.
Így aztán sohase derült ki, hogy voltaképpen ki is volt az a rejtélyes Muraközi, aki késő vénségére sem fért a bőrében. A parancsnok és segédtisztje nélkül maradt öreg honvédeknek azután valóban egy asszonyság lett a gondozója, ápolója, szakácsnője. Ugyanaz az asszonyság, aki már Branyiszkónál is megmutatta, hogy tudja a honvédek gusztusát.
1928
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése