Az utolsó negyvennyolcas honvéd:
– Az utolsó negyvennyolcas honvéd! – halljuk még napjainkban is néha, mert minden márciusi ünnepségen előkerül valahonnan egy öregember, akinek egyébként az őszi szél szokta lengetni csizmáit a padláson – a Talpra magyar napján pedig kifeszíti a mellét a százesztendős hadfi!
(Dehogyis jut valakinek eszébe vitára kelni nemzeti ereklyénkkel, szabadságharcunk eleven lobogójával – pedig az elemi iskolás gyermek is kiszámíthatja az ujjain, hogy ama bizonyos utolsó negyvennyolcas honvédnek, ha valóban élne: olyan öregnek kellene lennie, mint Matuzsálem volt.)
Hát nem is ezekről a szent öregekről akarok beszélni most, maradjanak meg ők csak továbbra is dekorációnak az ifjúság ünnepélyein ama diadalmasan égbe néző Petőfi-szobrok környékén, amikor gyermekkori tüzek lobognak fel bennünk, holott egyébként a könyvkereskedők állítása szerint a magyar szabadságharc félisteni történetének az olvasgatása mostanában kiment a divatból. Mintha mindenféle nagy veszteségeink, megjavíthatatlan bánataink, kimondhatatlan áldozataink – amelyek arra voltak szükségesek, hogy a mostani évek búbánatos történelme létrejöjjön –, önfeláldozásaink között feláldoztuk volna ama csodálatos, tizenkilencedik századbeli legendánkat is, amely legenda generációkat szépített és nevelt; generációkat, amelyek Magyarország történetében olyan hatalmasan következnek egymás után, mint a piramisok. Ezek között a piramisok között kell keresni az „utolsó negyvennyolcas honvédet” is, nem pedig a mainapság mutatkozó öreg fatörzsekben, amelyek valamely véletlenség folytán itt maradtak.
Így például nem szabad megfeledkeznünk Fejérváry Géza báró táborszernagy úrról, a Mária Terézia-rendjel tulajdonosáról és I. Ferenc József személyes jó barátjáról sem, amikor szemlét tartunk az „utolsó negyvennyolcas honvédek” fölött – pedig ez az öreg miniszter nem küzdötte végig Kossuth hadjáratát (sokkal későbbi keletű Szolgálati Emléklapja), de magatartása, viselkedése folyamán talán legjobb barátja volt az öreg katonapajtásoknak.
Valamiképpen olyanforma volt ez a barátság, amely öreg katonák között szokott kifejlődni, akik sokáig szemközt állottak egymással a csatamezőkön, és a fegyverek falra akasztása után, egymás vállára fektetett karral üldögélnek, és harag, gyűlölködés nélkül elbeszélgetnek a régi dolgokról. Olyanforma volt ez a barátság, amelyről az Új földesúr-ban emlékezik meg Jókai, aki mindeneknél jobban ismerte korát.
Szeretni lehet a sír szájáig, de a gyűlölködés, haragtartás csak felborul valahol az élet országútján, mert ezeket a kerekeket a kocsikba nem azok a kovácsok illesztették be, akik a szeretetet kalapálják. Éppen a piros szemű harag válik a legkönnyebben mosollyá; éppen az ökölbe szorított kéz nyílhatik ki igaz barátságra, amikor annak ideje elkövetkezett…
A magyar ellenzék felejthetetlenül gyűlölt Fejérváry Gézája volt az, aki az 1848/49-i honvédeket komolyan és véglegesen kibékíteni akarta I. Ferenc Józseffel, akivel valamiképpen mégiscsak illett haragban lennünk – valamiképpen azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a kemény ember nem tudja egykönnyen elfelejteni se a budavári csatát, se a debreceni trónfosztást. – A cs. és kir. táborszernagy vállalkozott arra, hogy az öreg katonákat kibékíti F. J.-fel, aki végtére ebben a korban ugyancsak nem volt más, mint egy öreg katona.
Hogyan gondolta ezt a kibékülést Fejérváry Géza?
Hát ez a régi katona, aki Ferenc József bizalmának mindenkori helytartója volt Magyarországon – mint akárcsak a pesti helyőrségi parancsnokok, akik arról gondoskodnak, hogy ebben a városban forradalom, de még csak nagyobbszabású tüntetés se történhessék (a Lobkowitzok, a Forinyákok, az Edelsheim-Gyulaiak, a Janszkyak, míg a cívisek közül ugyancsak ezt az életcélt tűzik maguk elé a Tiszák, a Podmaniczkyak, a főrendiházi Fortunátus Leók), ez a régi katona, akinek alakja, karikatúrája nélkül élclap nem jelenhetik meg ebben az időben: elhatározza egy szép napon, hogy a kibékülést ő keresi az 1848/49-i honvédekkel.
Nem voltak ezek a honvédek akkor sem olyan félelmetesek, hogy attól lehetne félni, valaha is nagyobb zavart idéznek elő a békés, csendes esztendőkben elcsitult országban. Ezüstfejű öregurak voltak többnyire, akik javában kiülték már ruhájukat, kitaposták cipőjüket, mindenféle kendőket, sapkákat, papucsokat hordtak magukkal a meghűlés (az ekkor divatba jött muszkanátha) ellen; némelyek még az érmelegítőt, a lábmelegítőt és a házisapkát sem hagyják otthon, amikor a mindenkori május huszonegyedikén, Budavár bevételének napján országos nagygyűléseiket megtartják az új városháza közgyűlési termében.
…Sokszor elnézegettem őket, amint örömösen nyújtogatják egymás felé a kezüket, mintha egy elmúlt esztendő viszontagságai, betegségei, szenvedései elől menekedtek volna meg a minden éves találkozással.
Tudakozódnak étvágyak, kedvek, délutáni álmok, éjszakai nyugodalmak, kielégítő emésztések után, mint öregedő emberekhez illik. (A nagyapám, akiről későbben szó lesz, sohasem mulasztotta el a nőnemű kérdések feltevését sem, de hát már ilyen volt a természete.)
Lehetett látni szép, fekete magyar ruhákat ama aranyrojtos nyakkendőkkel, amelyek oly kimondhatatlanul jól festettek a férfiakon, különösen olyankor, ha azt valamely hűséges élettárs kötötte meg. A hivatalt is viselők elhozzák szalonkabátjaikat, amelyeket dehogyis kellett még a molyosodás ellen szűzdohánnyal kibélelni! Tiszteletes urak lépdelnek be tisztes ruházataikban, és megérkeznek azok a reverendás katolikus papok, akikről az a legenda járja, hogy a forradalom alatt sarkantyús csizmát viseltek a csuha alatt. Szép, öregedő férfiak, akikről bízvást el lehetett hinni, hogy ama gólyafészkes, vidéki udvarházban üldögélnek, amint a Vasárnapi Újság közönségesen lerajzolta őket. Az arcok sem lángolnak elkeseredéstől vagy vak szenvedélyektől, legfeljebb a régi szüretek emlékeitől; itt-ott megismerni közülük azokat, akik nem hallgatnak a háziorvos tanácsaira, és még ma is hosszasabb időt töltenek a disznótoros asztalok mellett… A szemeken pedig már többnyire elfoglalják helyüket azok az ablakok, amelyeknek üvegén át egyszerre másforma tekintettel nézegeti az ember az egész világot.
Dehogyis voltak ezek az utolsó negyvennyolcas honvédek forradalmárok, akik azon törnék tán a fejüket, hogyan vehetnék be még egyszer Budavárát! Lejöttek Kassáról, Kolozsvárról, Nyíregyházáról és mindenfelől az országból, mert az ilyen országos gyülekezések alkalmával még divatban voltak a vasúton azok az olcsóbb zónajegyek, amelyekhez kvártélyjegy, ebédjegy, sőt látogatójegy is járult valamely mulatóhelyre. Ezeknek a mindentudó jegyzetfüzeteknek a kedvéért is érdemes volt már útra kelni, a „Szikszay”-ban meggáblizni, és a vadpecsenyéiről híres Lippertnél őzcombot enni. A karzatról, ahonnan elnézegettem az öregurak felvonulását: bizony nem lehetett észrevenni, hogy forradalom van a levegőben!
Pedig hát már javában útban volt a forradalom, amely az öregek barátságát darab időre úgy szétrobbantja, hogy azt Kuszkó István, a kolozsvári 1848/49-i Honvédlapok szerkesztője se tudja rendbe hozni.
Ezt a forradalmat pedig Fejérváry Géza idézte elő.
…A táborszernagy lehetett jó híve Ferenc Józsefnek, de a politikához katonaember létére nem konyított.
Megtudja egyszer, hogy lakik Nyíregyházán egy bizonyos idősb Krúdy Gyula, aki ott elnöke a Szabolcs vármegyei 1848/49-i Honvédegyletnek, és arról nevezetes, hogy véresszájú, nagy lármájú, bátor beszédű öregember, aki különösen híres ritka káromkodásairól is, valamint arról, hogy pokrócgoromba a „közlegényekkel”, alantasaival, mint akár komáromi kapitány korában, mikor felrobbant alatta Klapka puskaporos hordója. (Nem sok baja történt emiatt az öregúrnak. Sőt puskaportól égett arcát állítólag még érdekesnek is találják a mindenkori nők.)
Fejérváry táborszernagy és honvédelmi miniszter tudakozódni kezd az öreg harcfi után – arra valók voltak a főispánok, hogy az ilyen tudakozódásokra feleljenek. A következő héten Fejérváry Pestre hívatja idősebb Krúdyt a zónavonattal, és zárt ajtók mögött kezd tanácskozni a kapitánnyal.
(Amint később megállapítható volt, Fejérváry Géza nagy szívességet akart tenni az 1848/49-i honvédeknek, mert nagyra becsülte az öreg katonákat.)
Tervezetet dolgozott ki, amely szerint a honvédek csekélyke nyugdíját (amely dohányzásra is kevés volt az átkos trafik miatt), kétszeresre felemeli, hadd élhessen meg a nyugdíjból minden arravaló ember. (Az állami adóhivatalok, amelyek a nyugdíjakat kezelték, már bizonyos utasításokat kaptak arra nézve is, hogy az 1848/49-i honvédek illetményeit különös gonddal kezeljék, sőt arra némi előlegeket is folyósíthatnak. Ilyen nagy hatalom volt akkor Fejérváry – még az adóhivataloknak is parancsolt.) Ezenkívül gondoskodást ígért arról is, hogy a Soroksári úti honvéd menedékház, ahol a negyvennyolcas hősök közül azok húzódtak meg, akik teljesen elárvultak: megnagyobbíttatik. Úgyis I. Ferenc József alapította ezt az azilumnak mondott kaszárnyát – azokon az aranyakon, amelyeket megkoronáztatása alkalmából a nemzettől ajándékba kapott. I. F. J. tovább is pártfogolni akarja azokat, akik ellene valamikor, a messzi múlt időben fegyvert fogtak. Nem kell ezután a Soroksári úti honvédmenház lakójának azt várni, hogy mikor következik el karácsony vagy húsvét napja, amikor az ország minden részéből skatulyaszámra érkeznek meg azok a szivarvégek, amelyeket egész Magyarországon gyűjtenek a honleányok és honfiak, hogy emígy is kifejezzék nagyrabecsülésüket az agg oroszlánok, „a nagy idők tanúi” iránt, amint ezt az elnevezést Rákosi Jenő kitalálja. A szivarvégek ezután is megérkezhetnek, és a honvéd el is pipázhatja, ha bírja torkával az enyves, csípős dohányneműt, miután azt hozzáértők üstökben kifőzték. De a honvédnek lesz más szívnivalója is ez embertelen pipatömedéken kívül. Fejérváry már utasította is a dohánygyárakat Fiúméban és Óbudán, hogy azok mellett a virzsínia szivarok mellett, amelyeket itt I. Ferenc Józsefnek külön gyártanak: az 1848/49-i honvédek menháza részére is liferáljanak bizonyos dohányminőséget.
– Nos, és mit kell a bagóért táncolnunk? – kérdezte idősb Krúdy Gyula, aki nem volt mondható a legbutább embernek.
– Meg kell koszorúzni a honvédeknek a Hentzi-szobrot! – felelt Fejérváry Géza, mire nagyatyám sokkal gyorsabban fordult ki a szobából, mint amilyen gyorsan valaha Komáromban repült.
(Mit tudja már azt a mai nemzedék, hogy mi volt az a Hentzi-szobor, amely ott állt valaha bronzba öntve a budai Szentgyörgy téren, nem olyan messzire a honvédszobortól!
Nevezték ezt az osztrák katonai szobrot arculütésnek; mondták ősvasba foglalt átoknak; káromkodva emlegették nemzeti szerencsétlenségnek… Generációk nőnek fel, amelyeknek a magyar keservek közepette legjobban az fáj, hogy Hentzi Henrik tábornok szobra Budán áll, pedig talán ez volt a legkevesebb jutalma a városparancsnoknak azért, hogy halálos vitézséggel eleget tett parancsának – utolsó leheletig védelmezte a várat Görgey honvédei ellen!
De merte volna ezt akkoriban valaki elmondani, amikor a megaláztatásból vérbe borultan mentünk el a tábornok szobra mellett! Amikor még sejtelmünk se volt arról, hogy miféle megszégyenítések várakoznak nemzetünkre a következő évtizedekben! Amikor még úgy hittünk a magyar szabadságban, mint a mennyországban. Amikor még útban volt minden borús emlékezésünk nagyapáink gyönyörű harcairól, amelyben egy szégyenfa vala ez a katonai emlék!
És egy nemzeti remegés, imádkozás a kísérője minden tüntetésnek, amelyet a Hentzi-szobor ellen az ifjúság rendez! Amikor lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy megmenekül-e ama bizonyos Szeless Adorján, szerkesztő és lapkiadó, aki a Hentzi-szobor ellen józsefvárosi kisvendéglők összebeszélései alapján végre elköveti merényletét: eldurrantván valamely békebeli pokolgépet, amelynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A „bombavető” Párizsba menekül, és a józsefvárosi kiskocsmákban aggódó kíváncsisággal várják a letartóztatásokat. Hiszen név szerint és személy szerint ismerik ama fekete bajuszos, megtermett lapszerkesztő barátait, akiknek nyilván részük volt a durranás előidézésében, valamint a merénylő megszöktetésében. De a kövér Ligeti, a nevezetes Sverteczky, Ivkoff bolgár vendéglőjében hiába várják a titkosrendőröket, akik majd börtönbe hurcolják a hazafias felbuzdulás tetteseit; nem jön senki Inczédy Lászlóért, a poétáért, nem bilincselik meg Lázár Lászlót, a függetlenségi szerkesztőt, futni hagyják a kis nihilista költőt, a szerencsétlen Pongrác Bélát, legfeljebb az Olvasd! című lapot kobozza el a főkapitány, amikor az nagyon is kérkedik a merénylettel. Senkinek se volt kedve és bátorsága a gyűlölt szobor robbantóit üldözni… És Fejérváry Géza arra kérte a nagyapámat, idősb Krúdy Gyulát, hogy ezt a hadi emléket koszorúztassa meg Budavár bevételének napján a honvédeivel!)
Az egykori „komáromi oroszlán” valaha azon meglepetéséből is magához tért, amelyet a puskaporos hordó felrobbanása okozott – ugyanezért arra az időre, mire háta mögött hagyta a Honvédelmi Minisztériumot (amelynek ablakából Fejérváry Géza a Hentzi-szobor megkoszorúzását akarta nézni), „lezónázott” a siklón, átzónázott a Lánchídon, bezónázott az Erzsébet körúti Lippert-féle vendéglőbe (aminthogy a vidékiek ez idő tájt Pesten mindig „zónáznak”, amióta Baross Gábor kitalálta ezt a népszerű fogalmat), ahol az öreg Szabolcs megyei bajtársak adtak egymásnak találkozót az ebéd idejére (és ugyanakkor főzettek egri bikavérben vaddisznót, pároltattak őzgerincet, valamint fenyvesmadarat, amely eledelekhez otthon, Szabolcsban, nemigen lehetett hozzájutni: e rendeléssel is fokozván a pesti kirándulás ünnepélyességét), a fehérasztal mellett bizonyos porció, jó emésztéshez szükséges káromkodás, valamint egy vadkanfő elfogyasztása után idősb Krúdy nyugodtabban kezdi mérlegelni a helyzetet.
Egyik oldalán ül Gaál Elek, a Szabolcs megyei honvédegylet alelnöke, csapatvezér a nagy időkben, tiszteletre méltó úriember, amilyen tisztelet minden időben kijárt egy ezerholdas nemesembernek… Gaál Elek ráklevest evett – héjába töltve, hámozatlan ollójával, amire a nagyapám kifejezte csodálkozását, mert Szabolcsba mindig hoznak elegendő rákot a Tiszáról. Gaál Elek mentegetőzött, hogy a felesége kedvéért eszik ráklevest, mert az asszony otthon megfigyelte, hogy e leves fogyasztása után G. E.-nek mindig jobb kedve szokott lenni. („Majd elrontom én mindjárt a kedvedet!” – gondolta magában nagyapám.)
A másik szomszédja ama nevezetes öreg Mezőssy László volt, akinek Tarcalon, a király pincéje közelében volt a présháza; nem is indult el sehová hegyaljai boros átalagok nélkül. Szép, piros képű, huncut mosolygású, pajkos beszédű, régi magyar világbeli úriember, aki az Erzsébet körútra néző ablakon át majdnem kigurította a szemét a cifra pesti nők után… „Özvegyember vagyok, nekem már szabad” – monda az egykori csatavezér. (Akkoriban halt meg gyermekágyban a felesége, miután a világra hozta az utolsó gyermekét, M. Bélát, a későbbi gazdaminisztert.) Az öreg K. Gy. megint csak fenyegetőzött magában, hogy így meg amúgy, majd leszoktatja ő Mezőssy Lászlót a pesti frájlák nézegetéséről.
És kipakolt az üggyel, amelyért Fejérváry Géza magához „citálta”.
Nem dőlt össze a vendégfogadó… Kicsit elsápadtak a szabolcsi arcok, de ezt a napégettség miatt nemigen lehetett rajtuk észrevenni. Csak az öreg Muraközy hördült az asztalvégen, de hát az csak tollnok volt a Honvédegyletben, és különben is csak alhadnagyságig vitte a hadjáratban. Sőt darab idő múlva Gaál E. még egy porció ráklevest rendelt a pincérnél, Mezőssy pedig éppen azon volt, hogy utána vetemedik valamely utcán járó nőszemélynek, aki a bokájánál felbillentette a szoknyáját. (Mit csinálna a pesti utcán manapság az öreg borász?)
Végre is az Elnöknek az ebédelés vége felé – mielőtt szétoszlanának a jó szabolcsiak ama cédulákra írt teendők elvégzésére, amely cédulákkal otthon a feleségük megtömte a zsebüket – valamely határozatot kellett mondani az országos nevezetességű ügyben. Kijelentette tehát az Elnök, hogy az ügy további megbeszélése céljából érintkezésbe kell lépni a Soroksári úti honvédmenhely parancsnokságával – emlékezetem szerint Szentimrey Kálmánnak hívták a parancsnokot –, mert a szabolcsiak nem vállalhatják egyedül a felelősséget.
Napokig folyt aztán az öregek tanácskozása abban a Soroksári úti sárga házban, amelynek vasléces kerítése mögött, az udvaron mindig mutogattak a pesti tanítók gyerekeiknek néhány őszbe borult, hatalmasan pipázó negyvennyolcas honvédet, akinek nem volt más dolga, mint az udvaron üldögélni, hogy a gyermekek és vidéki felrándulók megbámulhassák őket. Ah, ezek a szegény öregek, akiknek jelenléte nélkül a függetlenségi érzelmű józsefvárosi kocsmákban nem volt elképzelhető hazafias ünnepély, de még disznótor és keresztelő sem: törődtek is már ők akkor Hentzi tábornokkal? Törődtek a mindennapi leveskéjükkel; megszámlálgatták (és gyakran takarékba rakták) csekélyke zsoldjukat; köhögtek versenyben a lecsippentett szivarvégektől (amelyeket a régi magyar úriember nyomban mellényzsebébe csúsztatott „honvédeink” részére), és beszélgettek a betegségeikről… (Sokat megfordultam közöttük, amikor a vége felé éppen az itten szereplő idősb K. Gy. lett a parancsnokuk, de sohase hallottam, hogy Isaszegről vagy a branyiszkói rohamról esett volna szó közöttük, ellenben annál több megbeszélés tárgya volt a nem szelelő pipaszár vagy az álmatlanság. Napóleon nevezetes gárdistái sem lehettek másféle öregemberek, amikor idejük elkövetkezett.)
Mit szólhattak volna ezek az ősz vitézek a kardbajszú Fejérváry Géza indítványához, aki dupla zsoldot, külön dohányporciót ígért nekik, mint akár roham előtt egykor a vezérek? – Legfeljebb azt gondolták magukban, hogy megint valami nevezetes temetés készül, amelynél az ünnepélyesség kedvéért a fekete forgós gyászvitézek mellett a barna atillás 48-as honvédeknek is kell rukkolni.
Ám Fejérváry Géza nem egykönnyen engedett abból, amit a fejébe vett. (Még nem volt szüksége arra a nevezetes Szabó orvosra, aki naponkint egyenesre masszírozta a táborszernagyot az Andrássy úti villában, ahol a doktor e műveletért hópénzt és kvártélyt kapott.) Megint csak hívatja hát idősb K. Gy.-t.
– Én megígértem az uralkodónak, hogy Hentzi emlékét rendbe hozzuk a magyar nemzet előtt. A honvédek katonák, tehát engedelmeskedniük kell – pattogott a miniszter.
Idősb K. Gy. (saját szavai szerint) arra gondolt a miniszter parancsa alatt, hogy az öreg honvédeket lehet kurtavasra veretni – ha takarodó után jönnének haza a menedékházba; lehetséges: őket katonai őrjárattal kitisztítani a ferencvárosi bormérésekből, amikor a policájnak nem akarnak engedelmeskedni – de a koszorút már mégiscsak annak adják, akinek akarják… Ama gyönyörű honvédszobornak ott, Budán, vagy pedig a még tündöklőbb Petőfi-szobornak emitt, a Duna-parton.
…Odahaza, Nyíregyházán elnökösködhetett az idősb K. Gy. öreg honvédei felett, de itt mégiscsak Fejérváry Géza tette le a garast, nyugodtan végig kellett tehát hallgatni a vén katonát, akinek arca (mint akár a puskaporos komáromi kapitányé) olyan színezetű volt már abban az időben, mint a patina a régi fegyvereken. A hangja is mindinkább hasonlítgatni kezdett ama katonai kürtjelzéshez, amellyel imához vezényelnek…
– Mondja meg a honvédeinek, Elnök úr, hogy személyesen, név szerint, sarzsi szerint ismertem meg őket, mielőtt ebbe a dologba belefogtam volna. A csapatparancsnoknak tisztában kell lenni ama teljesítményekkel, amelyeket embereitől várhat a tűzben vagy a gyakorlótéren. Nos, én mostanában úgy érzem magam, hogy utolsó tábornoka vagyok az 1848/49-i honvédeknek, bár a korom miatt akkor még nem szolgálhattam közöttük.
– Annál többet ismerhetett meg közülük a különböző stráfkompániákban, ahová besorozták sáncmunkára a honvédeket! – akarta itt mondani idősb K. Gy. a későbbi feljegyzések szerint, de a generális, aki civilruhájában, szárnyas kabátjában úgy festett, mint egy vidéki színész a regálebérlő kölcsönkért ruhájában: végérvényesen a katonai kommandó hangján beszélt a Szabolcs vármegyei 1848/49-i Honvédegylet elnökével.
– Elrendelem tehát, hogy a Legfőbb Hadúrnak megadassék a tisztelet mindazoknak a tiszt urak és legénységi állományban levők részéről, akik az 1848/49-i hadjáratban való részvételükért a megállapított nyugdíjakat húzzák, nem ugyan a cs. és kir. katonai kincstártól, hanem a m. kir. adóhivataltól, ez azonban végeredményben egyre megy…
(A hagyományok szerint id. K. Gy. katonás magatartásban hallgatta végig a táborszernagy rendelkezését, bár katonai egyenruháját már 1850-ben eldugta egy szénapadláson.)
Fejérváry ezután öreg katona módjára barátságosan a vállára tette a kezét a másik öreg katonának:
– Ne bolondozzatok, gyerekek… Meg kell csinálni ezt a koszorúzást az öreg Prohászka kedvéért. Legyünk már egyszer okos emberek mi is, magyarok, ne mindig csak az osztrák.
A krónikás feljegyzések itt némi hiányosságot mutatnak afelől, hogy mit felelt id. K. Gy. – de még arról is hallgat most az egyszer a krónika, hogy mit akart felelni K. Gy. Csak annyi bizonyos, hogy az Elnök gondterhelt lépteit a „Baltá”-hoz címzett vendégfogadó felé vette, mert a jó Szabolcs megyei barátok most sem mulasztották el az alkalmat a pesti zónázáshoz, miután az Elnököt hazafias missziójában nem lehetett egyedül útra bocsátani. Hiába, a felelősséget meg kell osztani ilyen országos jelentőségű dologban!
A „Balta” nem esik messzire a Honvédelmi Minisztériumtól, de id. K. Gy– úgy érezte, hogy mérföldes utat tett meg, amint fáradozva, elborulva, gondba merülve leroskadt a „Balta” egyik vörös terítékes sarokasztalánál hűséges barátai közé. (A jelentések szerint az Egylet ama ügybuzgó alelnöke, G. E. éppen megrepetálta a pájslinak nevezett délelőtti eledelt, amelyet a „Baltá”-ban ez idő tájt jobban főzött a szakácsné, mint akár a híres nyíregyházi fogadósné, Rózsakertiné. [Na, lesz mivel ugratni odahaza a darázsderekú fehérnépet.] Mezőssy László nagy igyekezettel hallgatózott a várbeli harangok déli miséjére, de egyetlen szemrevaló nőt sem látott a „Balta” előtt elhaladni, holott Pesten éppen déli harangszóra mutatkoznak az utcákon ama fehérnépek, akik után szokás megfordulni. „Ez is város, ez a Buda?” – mondta a fogpiszkálója mögül M. L., amikor az elnök elreferálta a miniszteri kihallgatást. – Csak az Elnök tartotta magát az ügy fontosságához, és Muraközy alhadnaggyal jegyzőkönyvbe foglaltatta a referátumát.)
…Hőseink bizonyára nem üldögéltek mindaddig a „Baltá”-nál, amíg a legközelebbi országos honvédgyűlés napja, így Budavár bevételének évfordulója is elkövetkeznék… Valószínűleg történtek azonkívül más események is embereink életében, amíg elérkeztek az országos honvédgyűlés ama programpontjához, amelyben az „elnökség” előterjeszti indítványát a Hentzi-szobor megkoszorúzása ügyében… Nagy botrány kerekedett az öregemberek között. Madarász apó a debreceni határozatot emlegette… Az indítvány ellen id. K. Gy. szavazott legelsőnek. Így aztán nem is koszorúzták meg a Budavár ostrománál elesett tábornok szobrát az öreg honvédek, akik tudvalevőleg lajtorján és kézitusával nyomultak be valaha a várba.
Lásd még :Kossuth utolsó élő katonája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése