KOVÁCS JOSZÓ : ROMA REQUIEM -EGY TABÁNI PRÍMÁSÉRT

Kovács József prímás
(Jószó,Jóczó), a  Mély Pince híres, egy szál hegedűvel operáló cigányprímásáról nem sok maradt fenn az utókornak., csupán az innen- onnan elcsípett félmondatok, szövegmorzsák:  virtuóz játékáról, korábbi európai turnéiról egy banda élén 


Mottó:

SÁROSI BÁLINT: A cigányzenekar multja

A háború kezdetéig a cigányzenés szórakozást is a boldog békeidők szelleme lengi át. Ezt a szellemet még kevés kritika éri. De már ilyen is van. Réthei Prikkel Marián például nemcsak megmutatja a sírva vigadás gondolatának eredetét, hanem élesen bírálja és nevetségessé is teszi magát a sírva vigadást is. Azt a helyzetet, mikor „a cigány egy intésre közelebb húzódik a »sírni« készülő »vigadó«-áldozatok asztalához, és cinikusan borús ábrázattal keservesen rázendít az Eltöröttre, Lehullottra vagy más ily fajta búzöngeményre”

SÁROSI BÁLINT: A cigányzenekar multja

A  MÉLYPINCE volt a régi Tabán legrégibb és leghíresebb kocsmája a Fehérsas és Görög utca sarkán. Utolsó kocsmárosa Krausz Poldi bácsi mindenesetre 1549-ig vezette vissza a kocsma történetét, nem zavartatva magát holmi építész-szakvéleményektől és a jó hírnévről is maga gondoskodott. Azért hívták mély pincének , mivel a kocsma alatt kétszintes , sőt egyesek szerint három szintes pincerendszer húzódott, a legalsó egészen a budai várig vezetett, hogy a törökök zavartalanul és titokban élvezhessek a Mohamed által tilalmasnak ítélt borívászatot. Szerb Antal  még hozzáteszi, hogy közköltségen egyenesen kuplerájt tartottak fenn eme műintézmény pincéjében a török tisztek, így már nem vágytak annyira a paradicsom örömeire a túlvilágon. A török kiűzése után a szolgáltatóipar ezen ága megszünt, de annál jobban felvirágzott a borkiméréssel egybekötött  szolíd vendéglátás.

          Sok tulajdonosa volt  a kocsmának az eltelt több mint kétszáz év alatt, kezdve Pjotr Nesztoroviccsal , aki a XVIII század végén az  akkori tabáni bíróság esküdtje volt. Eredetileg  a kocsma az első pinceszintet jelentette, a másodikon, a mélyebbiken  tárolták a bort.
        A XIX. században aztán átköltözött a földszintre , mulatott itt Virág Benedek, a tabáni remete és  "a boldog emlékezetű Vahot Imre" kezeírása is látható volt a falon állítólag, ahonnan egy kitömött bagoly hunyorgott a korhelykedőkre. A XX. század elején, amikor Ady Endre iddogált itt , egy Burger József  nevű korcsmáros bérelte ki,  az 1900-as budapesti" lakczímjegyzék" szerint abban az évben pedig   Hofbauer Lipót  vendéglős volt a tulaj,   

Muhits Sándor két illusztrációja Kárpáti Aurél 1914-ben megjelent "Budai képeskönyvéből": Mélypince
Mi a  furcsa a képen? Elárulom, a későbbi bejáratnak se híre se hamva: két ablak néz velünk farkasszemet. Valószínúleg  az udvari kapun át közlekedtek akkoriban a vendégek

    Ám kétségtelenül Krausz Lipót , a zsámbéki szármázású zsidó korcsmáros, akinek az őseiben is már kereskedővér folyt, volt az, akinél még egyszer eljött a kocsma aranykora. Az első világháborúban a román frontot megjárt (tizedesi rangban leszerelt) vendéglős 45 évesen vágott neki a tabáni kalandnak, mikor 1918-ban megnyitotta vendéglőjét a puritánság jegyében . A takarékoskodás kényszerűség volt, egy vesztett világháború, széthullott monarchia, forradalmak stb. nem a legjobb előjel egy vendéglátóhely felfuttatásához. A MÉLYPINCE a Tabán legolcsóbb vendéglője volt. Poldi bácsi maga szerezte be az alföldi és zsámbéki borokat, maga szolgált fel, felesége Lina néni sürgött-forgott a konyhában, a zenét pedig egy szál cigány hegedűs szolgáltatta. Igaz ő nem akárki volt, Kovács József, korábban külhonban is nagy sikereket arató cigányprímás. 

-Ám maradtak azért cigányzenés vendéglők a „meghitt” fajtából is. A Tabán jellegzetes figurája volt Poldi bácsi Mélypincéjének banda nélkül, egymagában hegedülő Jocó cigánya, aki úgy nézett ki „mint valami mesebeli törpe, de olyan gömbölyű kövér volt, hogy reá elmondhatta akárki: széle-hossza egy.” Jocó, azaz Kovács Jóska negyven évet töltött a Tabánban. Fiatalabb korában bandája is volt, erdélyi fürdőhelyeken, Párizsban, Londonban, Berlinben járt, játékáért hála-oklevelet is kapott a német császári udvartól. Aztán megöregedett, visszahúzódott a Tabánba. Arról volt nevezetes, hogy inkább játszott íróknak-művészeknek ingyen, mint bárki másnak pénzért. Játékát jól ismerhette a Mélypince törzsvendége.
-(Forrás :Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig -- Szórakoztató zene a Tabánban)

Itt játszotta saját hattyúdalát, mert nemsokára 1924 végén  meghalt.
Fénykép nem maradt fenn róla.

"Ha elég a sváb nótákból, hallgatunk a szomszédban rác tamburást, vagy lesétálunk Poldi bácsi Mélypincéjébe. Míg az öreg megmássza a nyolcvan lépcsőt a hegy méhében szunnyadó, pókhálós palackokért, ámulhatunk az apró termetű, gömbölyű cigányprímás, Jószó művészetén. Muzsikált ő Teleki Sámuel görgényi kastélyában is, köszönőlevele van a német császári udvar hivatalától, de hazavágyott a Tabánba. Nincs bandája, egy szál hegedűvel járja a kocsmákat. Eljátszik bármit, a Schneider Fánitól Tosca imájáig vagy az Alexander\'s Ragtime Bandig - csak a Himnuszt ne kérjük tőle. Arra nem hajlandó: "az nem korcsmába való", mondja szigorúan. (Ötven cigány húzza majd a Farkasréten Kovács József kedvenc nótáját a sírgödör körül 1924-ben: "Talán nem is muzsikálnak / talán csak én álmodom…")

Saly Noémi : Kiskocsma , kispörkölt, kis korsó sör

A szövege:

Valakinek muzsikálnak a faluban valahol,

De szomorú a nótája annak, aki ott dalol:

Minden hangja csupa bánat, keserűség, fájdalom...

Talán nem is muzsikálnak, talán én csak álmodom.

Valaki a boldogságát temetgeti, siratja,

Valakinek hűtlenné vált, csalfa lett a galambja.

Meggyógyít a nóta hangja, könnyít az a szíveken:

Húzzad cigány! Én is az én boldogságom temetem.

  A Mélypince  az 1920-as években (Nagyapám, Szentkeressy Károly felvétele)

Most két nekrológja került elő egy-egy korabeli ujság mélyéről.

REQUIEM No 1

Friss Ujság 1924 december 5

Meghalt Joczó

Friss Ujság 1924 december 5

"—  Meghalt Joczó. A  pesti  ember életéből  már  egy  évtizede  napról- napra  fogy  a  derű,  fogy  a  hangulat,  Valami  kis  kedves  maradéka a  régi  boldog  időknek    odamenekült  a  Tabán  romjai  közé, az avas falu  kis  kocsmákba,  ahol    tovább élnek  a  hagyományok  és   az  öreg pincék  odván  tüzesebb  lelkű  a bor. Itt  élt  Joczó,  polgári    nevén  Kovács  József,  a  kedves    tatárfeju cigány,  a  hangulatot  kereső  pesti bohém   nép  hegedőse." 

Krúdy kívánságára a
 "Repülj fecském"csendült fel vonója alatt

"Hozzátartozott a Tabán    romantikájához, úgy  mint  Krúdy  Gyula,  ennek  a regényes  világnak  a  nagy  költője. Jóczó,  a, régi  avas  magyar  nóták csendes  muzsikusa,  ott  virrasztott a  híres  Mély  Pince  füstös  kis  ivójában,  ahol  Poldi   bácsi,  a   régi csaplárosok  utolsó  maradéka  méri a  bort.  Krausz  Poldi, meg  a  Jóczó cigány  úgy  összeillettek,  úgy  összeforrtak  ott  a  Szarvas-tér és  Görög-utca  sarkán.   Joczó   rikatta  a hegedűt  és  rikatta   a   hangulatot kereső   emberek   szivét.  Két   nap előtt  még  melegen  sirt  a  nóta  vonója  alatt: 

A  Csap-utcán  végestelen  végig.  "

A Csap utcán

A Csap-utcán végestelen végig,
Minden kis kapuba' virág nyílik,
Minden kis kapuba' kettő, három,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.

A Csap-utcán végigsütött a nap,
Végigmulatom és rajta magam,
Hadd hallja meg az a híres dáma,
Aki nem az, ne vegye magára.
Hadd hallja meg az a híres dáma,
Ki a legény ebben az utcába'.

Most is ott van a csillag az égen,
Pedig te már hűtlen lettél régen!
Az a csillag az én bizonyságom,
Hogy érted van boldogtalanságom!

(Édesanyám panaszt tennék nálad,
Ha én téged sírba' nem tudnálak.
Ha te élnél, vigasztalnál engem,

S nem ölne meg a bánat egészen!)



És  ma  csendes  a  Mély pince  .  .  .    Jóczó  meghalt.    Úgy, ahogy  egy  tabáni  öreg  bohémhez illik,  kiitta  a  borát  és  lefordult  a székről.  Jóczónak  már  az  angyalok  muzsikálnak  —  és  egy  kedves hangulatos    színnel,  egy   szegény magyar   hegedűssel    szegényebb Buda.  És  hat  kis  cigánygyerek  siratja  az  apját."

REQUIEM No 2

• Szózat, 1924. december 1924-12-06 / 272. szám

— Joszó meghalt

 A Tabán,  a  régi  Buda, egyetlen hangulatos része szegényebb  lett ’ egy érdekes, jelegzetes emberével: meghalt Joszó, a banda nélkül járkáló prímás, családi nevén Kovács Jóska,  szzékesfehérvárl születésű  cigány, aki már négy évtized óta úgy a Tabánhoz tartozott,  hogy  nélküle  búcsút,  keresztelőt, lakodalmat, halotti tort,  áldomást  el se lehetett  képzelni. A kisinövésű cigány- úgy nézett ki, mint valami mesebeli törpe, de olyan gömbölyű kövér volt, hogy reá elmondhatta akárki: széle-hossza egy. Ismerte mindenki,  az  is,  aki  nem  volt korcsmajáró  ember,  hiszen  Joszó  elemiiskolás korától kezdve életének javarészét  a Tabánban élte le, az utóbbi esztendőkben pedig legfeljebb az ügetőre ment ki, de onnan is sietett vissza, ahol  már várták, mert Joszó  nélkül  mulatni nem lehetett. Mint fiatalember rövid ideig volt a felejthetetlen Pongrácz Laji* bandájában és ö tán azon utolsó volt. aki  a  görgényi  vadász kastélyban Teleki Samu  rendezése  szerint _ az „egv cigány, egy király“ lakomákon és vadász- áldomásokon jeíen volt. Amikor  bandája volt, megfordult Parisban, Londonban, Berlinben s a német császári udvari  hivataltól  egy  kedves iratot  kapott. Amelyben  tündöklőén  magyaros, művészi játékáért köszönetét mondanak. Az erdélyi fürdőknek is kedvelt cigánya volt, Tusnádon több nyáron át muzsikált. De életének fénykora mégis utolsó esztendőire esett. A külföldi elismerést, amit mint igazi magyar cigány szerzett, a fürdők pompás életét, az ünneplést, sikert valahogy mind eldobta  magától és írók, művészek társaságait kereste,  akik  mindig szívesen fogadták az egyedül járkáló kis kövér cigányt. Muzsikálnia se volt muszáj, anélkül is szívesen elbeszélgettek vele az eldugott tabáni korcsmák pirosterítékes asztalánál. És ha nótára került a sor, tudta, hogy kinek kell a „Repülj fecském!“ Tudta, hogy a régi huszárnótákat ki szereti, vagy ha valaki  mozogni  akart, akkor Joszó a  esiir- dőngölőt húzta el...  Ma temették a  farkasréti temetőbe s ötven cigánytársa  kedvenc  nótáját muzsikálja: ..talán nem  is muzsikálnak,  talán csak én álmodom.“

• Szózat, 1924. december (6. évfolyam, 268-289. szám)1924-12-06 / 272. szám

Adózzunk emlékének kedvenc nótájával:

Jóczó kedvenc nótája , amivel búcsúztatták



Forrás: 

Végvári Annamária: Adalékok a Tabán történetéhez
Saly Noémi : Kiskocsma , kispörkölt, kis korsó sör
Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig -- Szórakoztató zene a Tabánban Szentkeressy Károly fotóalbuma
SÁROSI BÁLINT: A cigányzenekar multja
Friss Ujság 1924 december 5
Szózat, 1924. december 1924-12-06 / 272. szám

* Pongrácz Lajos (1844–1916) prímás, kolozsvári első zenekarvezető, Rudolf trónörökös házizenésze

VIRÁG BENEDEK VÉGSŐ, VÉGSŐBB, LEGVÉGSŐBB NYUGHELYE

        HAMVAIT ELSZÁLLÍTJÁK  A  TABÁNI   

        TEMETŐBŐL  A PÁLOS  KOLOSTORBA.

         Balról Klement Izdebszki,  a  krakól  pálosok              perjele     áll

       — Az Est tudósítójától — Est 1938 10.09

A tabáni temetőnek egy évszázadon át becsült zarándokhelye  volt Virág Benedek  sírja. 

A 76 éves korában elhunyt, tudós költőt,  a régi  magyar Pálos  rend  kiválóságát,  aki  30  évig élt a Tabánban,

1838-ban  temették el. Utolsó lakóhelye, ahol élete két végső évtizedét  töltötte,  a  Szebeny  Antal tér  sarkán  ma  is  álló  emléktáblás emeletes ház.

       Virág Benedek lakóháza az     

        emléktáblával anno 1890

A  tabáni  temetőt  már  régebben  kiürítették, csak Virág Benedek csontjait  hagyták  békésen  nyugodni  a mai napig, amikorra elkészült az  új, örök  nyugvóhely  a  költő  számára  a pálosok  gellérthegyi  sziklakápolnájának  kertjében,  a bejárat mellett.

Az  örök  nyugovóra  helyezés  bevezető  ünnepére  már  pénteken  délben

megérkezett   Krakkóból  repülőgépen  Izdepski  Kelemen,  a krakkói Pálos rendház perjele.

Megérkezett a  pécsi  Pálos  rendház perjele  is,  Zembrzuski  Mihály,  tizennégy   pécsi   pálossal,  teológusokká , noviciusokkal.

Ma,  szombaton, borongós  reggelen a  tabáni  temetőben Besnyő Gyű! budai  perjel,  házfőnök  vezetéséve kis  bizottság  állt  meg Virág  Benedek  eddigi  nyugvóhelye  előtt.  Koppant a csákány, lehatolt az ásó és108  esztendő  után  napvilágra  kerültek a szent öreg sárguló csontjai.

     Koporsója már  rég  elkorhadt  eggyé  vált a  földdel, a   koponyáján  azonban  még  látszik  a  költő   hajmarádványa  is. A régi  csontokat  im közben kis koporsóba gyűjtötték és a tabáni  plébánia templomba  szállították ravatalra.

A  beszentelő szertartást szombaton  délután 5  órakor végzi a tabáni  plébániatemplomban Uzdóczy-Zadravecz  István nyugalmazott  tábori  püspök . Azután Virág Benedeket örök nyugvóhelyére  átkísérik  a   Gelléthegy sziklakápolnához.

DIOGENÉSZ A KERESZT TÉREN

Kedves Saly!

Hozzászólásod örömmel tölt el Lámpás Rudi ügyben,mert fix pontként mutatkozik  a sok újságírói fantázia között. Hitelesnek kell fogadnom továbbá a Színházi Élet 1928/31 számában megjelent alábbi írást is ahol fotóval névszerint említik némi életrajzi háttérrel. Legendássá az emeli alakját,hogy még az ívlámpák fényében is ragaszkodik a lámpás kíséret szokásához. Saját magamon tapasztalom az öregkori szokások kényszerét...Ha véletlenül van egy másolatod a képeslapról, úgye átküldöd?


SZINHÁZI ÉLET 1928 /31

Tabáni Diogenes*

aki ócska gyertyalámpással világitja a Kiskocsmát törzsvendégeinek s büszkén meséli, hogy egy vendégtől tiz pengő borravalót kapott

Gyerekkorában volt utoljára színházban és negyvenhat éve nem olvasott újságot

A budai kiskocsma Rudi bácsi nélkül olyan volna, mint az idei rántollcsirke ugorka saláta nélkül. Mert évek hosszú során át ugy hozzánőtt a romantikus tabáni vendéglőkhöz, akár a sramlizenekar vagy a jó paprikás halászlé.

Rudi bácsinak becsületes neve Knább Rudolf, jelenleg hatvanhét esztendős és abból él, hogy

a kiskocsmák vendégeit egy régimódi lámpással kísérgeti a zeg-zugos utcákon.

Rudi bácsi gyermekkora óta ezzel keresi a kenyerét és ugy megszokta a foglalkozását, hogy nem tud lemondani róía. Az sem zavarja, hogy időközben feltalálták a villanyvilágítást és a tabáni utcákon ma már fényes Ívlámpák ragyognak a járókelőkre.

Rudi bácsi, vagy ahogy Budán nevezik, a tabáni Diogenes, ma is az ócska gyertya-lámpásával világit a kiskocsmák vendégeinek. Mindenki szereti őt, ő is szeret mindenkit csak éppen a sopfőrökre haragszik! Valahányszor Rudi bácsi kikisér egy vendéget, azok a csintalan soffőrök a reflektort bekapcsolják és rávilágítanak. A tabáni Diogenes ebben aljas konkurrenciát lát.

Most, hogy a Tabán lebontásáról beszélnek, beszélgettünk Rudi bácsival, aki annyira szereti a Tabánt, hogy csak tiz évben egyszer megy át a hídon Pestre.

— Nekem ugyan beszélhetnek — mondja Rudi bácsi, mikor a sramli egy kicsit szünetet tart, — biztosabb ez a lámpás, mint a villany. Ennél nem létezik rövidzárlat! Ki van zárva!

A jövedelméről érdeklődünk.

— Nem mondom, azelőtt jobban ment, de azért ma sem panaszkodhatom. A vendégek nagyon szeretnek, van olyan, amelyik visszafordul, ha én véletlenül nem vagyok a korcsma ajtajában. Megkeresem, ami nekem kell, ámbár most többre van szükségem, mert tavaly megnősültem. öreg napjaimra szerelmes lettem, na ja, a szivnek nem lehet parancsolni!

Olyan komikus, mikor ez a szakállas, totyogós, hatvanhetes öreg azt mondja, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. De az ember nem mosolyog, mert ebben a virágillatos, zöldleveles, hangulatos tabáni környezetben az ilyen abszurdumokat is könnyen megérti.

— Mondom, azelőtt jobb volt — folytatja Rudi bácsi, — a régi vendégek sokkal bőkezűbbek voltak. Emlékszem, egyik vendég egyszer tiz pengő borravalót adott.. . Meg a Ráday Gedeon gróf, a Széchényi Viktor gróf urak is jól megfizették a világítást.

Aztán elárulja, hogy gyermekkorában volt utoljára színházban, moziban még sohasem volt, nem érdekli semmi a világon. Negyvenhat éve nem olvasott újságot.

Sárgán fénylő lámpásával kikísér a lejtős tabáni utcára. Távolban a város millió villanylámpája világít!. Rudi bácsi elfordítja a fejét. Nem akarja látni a konkurrenciát. 

. .

Színházi Élet - 1928/31. szám

* Szinópei Diogenes (Wikipedia)

Saly Noémi: A lámpás Rudiról még képeslap is megjelent, igen, Ő az!



És íme az ominózus képeslap, melyet régről ismerünk, csak nem tudtuk - Ő az!!!

ÉLETKÉP A KERESZT TÉRRŐL ..........ANNO 1923

— A  tabáni -Kereszt téren  régi,  híres  nyári  korcsma  áll,  kertje zsúfolt  a  vasárnapi  vendégekkel.  Egy  kövér  és jókedvű   gitáros   vidám   dalokat harsog  a  söntéshez   támasztott   emelvényen,  a  tulajdonos  és   gyerekei   maguk hordanak  ételt,  italt  az  asztalokhoz   s  a kert  fölött  rántott  húsok,  saláták,  könnyű borok  illata  kavarog.   Fürtös   folyondár omlik  alá  a  háztetőről,  amelyen  macska sétál  és  néha  unatkozva  letekint  a  mulatókra.  Jönnek-mennek  az  emberek,  magányos  kirándulók  betérnek  egy pohár borra,  odakönyökölnek  valamelyik  ismerős,  vagy  ismeretlen  család  asztalára,  kibeszélik  magukat  és  tovább  indulnak.  A pesti  vendég  sem  finnyáskodik  itt,  elnézően  mindent  kedvesnek  talál a  budai  kedély  és  pusztuló    romantika   ittfclejtett  kertiében.

  Lassan  sötétedik,  a  téren  fölgyujtanak  néhány  petróleum lámpát;  de  a sarkon,  hol  a   Kereszt-utca   torkollik   a térre,  már  villanykörte  ég.  Ott  a  kulturhatár,  a  korcsma   kapujától   mindössze huszonöt  lépésnyire.   Kilépünk  a  kapun s  a  mély  és  sötét  boltív   alól   egyszerre csak  előbukkan  egy  furcsa,   toprongyos, viharvert  emberke,  csupa  rongyba,   szakállba  és  bizonytalan   színekbe   burkolózva.  












Cipőt  hord  a  lábán,   de  egyiknek sincs  talpa  és  lámpást  lóbál  a   kezében, ormótlan  istálló-lámpást,  amelyben  gyertya  ég.  Nem  szól,  nem  köszön,  csak  megindul  előttünk,  óvatosan  lép, néha hátranéz  ránk  furcsa,  intő  tekintettél   és   rávilágít  lámpájával  egy-egy  kődarabra,  ami ott  hever  az utcán  s  amit  az   ö   lámpása nélkül  is  éppen  olyan   jól   meglátnánk, mint  így.  Pár  perc  az  egész  út,  már   ott is  vagyunk  a  villanyfényes  sarkon,  a  lámpás  ember  megáll  és  megemeli  a   sapkáját.  Megtudjuk,   hogy   negyvenkét    éve ‘minden  áldott  este  ő  világit  a  kaputól  a sarokig  minden  távozó  vendégnek.  Kezdte akkor,  mikor  még   tényleg   koromsötétben  botorkáltak  ki  a  kapualiból  a   hajdani  lumpok  és  világit,  ma  is,  mikor  már tulajdonképpen  semmi  szükség  sincs  rá. Egyszerűen  ittmaradt  a  múltból  és   mert minden  vendéget  meghat  a  furcsa   külseje,  a  szomorú,  éneklőhanga  és  dadogó beszéde  s  az  imbolygó  lámpása,  ami  egy  tűnt  kor  halovány  fényével  leng  végig  a budai  utcán:  valószínűleg  jól  keres  a  világító  foglalkozásával.  Mi  is  száz  koronát adtunk  neki  személyenként  és  teljes  meg- indultsággal  búcsúztunk  el  az  öreg   budai  Szentjánosbogártól,   aki   távozáskor még  azt  is  bevallotta,  hogy  — háziúr Pesten


8 Órai Ujság, 1923. június (9. évfolyam, 122-145. szám)1923-06-12 / 130. szám

Grafikák a régi Tabánról

    

AZOK A BOLDOG BÉKEIDŐK.......

Ujsághír:Kis Ujság,1929-01-31 / 26. szám

Levetkőztették   és  kirabolták  az  utcán Kozó  Gyula  hentest  a  budai Csend utcában  (a temetőnél) A keddről  szerdára  virradó   éjszaka   régebbi   betegsége   miatt   összeesett.   Amíg   ájultan    hevert   a   földön, valaki   lehúzta   barna    félcipőjét,   kék kötényét   és   fehér   kabátját   s   kilopta zsebéből  4  pengő  50  fillér!  tartalm azó  pénztárcáját.

Balodali sírkövön évszám:1768

Tabáni temető az Alkotás utca - Csörsz utca - Avar utca - Hegyalja út (Csend utca) határolta területen. Szemben a Szittya utca - Hegyalja út (Csend utca) találkozásánál a 44. számú ház.

Fortepan 83728

A helyszín ma  a Google-térképen a Hegyalja úton a BAH csomópont felé az UFFIX-házzal szemben

BONTJÁK A TABÁNT-RÉSZLETEK

Hétfőn  bontják  fel  a  tervpályázatokat,  amelyek az utolsót vonagló vén Tabán helyébe Budapest  legújabb  városrészének  vonalait  rajzolják meg.  A  halálos  ítéletet  még  1912-ben  mondták ki  a  Tabánra,  a  kisajátítással  s  teljes  huszonnégy évig tartott az elvénhedt városrész siralomházi  korszaka,  amíg most az ítélet végrehajtása gyors tempóban bekövetkezik, November 3-ig minden  lakást ki kell  üríteni s  akkor eltűnnek  a  föld  színéről  a ma még álló házsorok is, követik a pusztulás útján a többieket, amelyeket  már lerombolt  a  csákány.

A  borús  ég alatt  tompán  kopognak  a  csákányok az omló  vakolatban,  a kivonult piktorhad sietve  menti  vásznára,  ami  még  emléknek  megmenthető  s a  méla  szomorúságokat kedvelő emberek  búcsúzva állanak  meg  a  szűk  utcákon  és apró tereken, melyek napról-napra jobban belevesznek  a  puszta térségbe, amelyen immár csak a  Tabán emléke kisért.

A  felsőbb  részek,  amelyeket  a   Gellérthegy parkozására és az új műútra használtak fel, már régebben  eltűntek  s  itt  már  új  kultúra  virul. Nyár  óta  elhordták  a Kereszt-utca  legnagyobb részét,  sehol  sincs  a Szarvas zGábor-utca, lebontották jórészben a Hadnagy-utcát, Aranykacsa-, Arany kakas-utcát.   A Bocskay-térből  egyetlen emeletes  ház  maradt még meg. Mintha a hozzá fűződő  régi,  szép  emlék tartotta volna  vissza  a csákányokat.

 Ennek  a háznak  ormára  tűzték  ki Budán  a  legelső  piros-fehér-zöld  zászlót,  amikor  a  szabadságharc   honvédei   Budavárát  az osztrákoktól  visszafoglalták.

Amit a pesti oldal ismert

Most kezdik  bontani  a Kereszt-teret, amely  a pestiek  előtt  a  legismertebb  része  volt  Tabánnak.

  Sőt  sokan,  akik  szerelmes  nyári  estéken autón suhantak ki, talán mást sem ismertek Tabánból,  mint ezt  az egyetlen teret.  Ez sem volt se szebb, se csúnyább  a többinél,  semmiféle  külön történeti  érdekessége sem volt,  de itt került össze négy  'zöldbeli  vendéglő;  az Albecker,  az Avar,  a Brandics  és  a Farkas.  

Albeckeré  még most, az utolsó napokban is kitart,  a  Brandics- vendéglővel  együtt,  Farkas  Béla az  Öntőházutcában, a sikló mögött nyitott új  tanyát, Avar Mihály pedig,  a híres Avar-dinasztia legöregebb tagja,  most  költözik  a  Kis  Avarba,  a  Csend utcába, abba a vendéglőbe, amelyet a fia foglalt el előbb, mint szálláscsináló.

Avar Mihály vendéglője a hadastyánok székhelye

A  lebontásra kerülő  Avar,  amelyben  sok előkelő  vendég fordult  meg, háromszáz év  előtt  is vendéglő  volt  s  nevezetessége az  egymás  alatt levő  kettős  pincéje.  Korban  és  pincében  előtte járt a 'közismert Mélypince, a Görög- és Fehérsas-utca  sarkán.  Ennek  a  története négyszáz évnél  messzebbre  nyúlik  vissza,  s egymás  alatt három   pincéje   vem.   Legutolsó   tulajdonosa Krausz Lipót volt,  aki egy bús bohém tor után kiköltözött  s  most  a  Magyar  Szinház  mellett, az  Izabella-téren  nyitott  vendéglőt,  hűsége  jeléül Az  öreg  Tabánhoz  címezve.  A  Havas-féle Régi  Vén Eperfa  még nyitva van a Hadnagy utcában  s  utolsó  napjait  éli  a Kereszt-utcában a Kakuk.

Három Hetes, 
Bojcsics Simon kocsmája a Szarvas téren
A  Szarvas-tér Három  hetes  vendéglőjének  már  a  házát  is  lebontották.

A  sok vendéglő mellett mostanában kávéháza egyetlen  egy  sem  volt  Tabánnak.   

Valamikor régen a ma már öreg tabániak jártak a Szarvastéren  a Szarvas-kdvéházba,   amelynek   helyén ma  gyógyszertár  van.  Ennek  a  néhai  kávéháznak  krónikájában  az  a nevezetes  esemény  szerepel,  hogy Rudolf  trónörökös  serdülő  korában

ide szökött a Várpalotából biliárdozni.

 Rudolf teljesen másképp gondolkodott mint apja Ferencz József

A keresésére  indult,  aggodalmas  udvari   emberek  itt találtak  rá,  amint  a  temperamentumos  királyfi javában dolgozott a dákóval  a zöld posztón.

A  kedélyes  vendéglőkben  valaha  sok  egyesület, jókedvű asztaltársaság székelt.  A  rossz esztendők alatt  és  a kietlen szomorúságban,  amely a  Tabánra  ráfeküdt,  ezek  az  egyesületek  vagy megszűntek,  vagy  pedig  Buda  egyéb,  jobb  tájékain  ütöttek  tanyát.

A TABÁNI HAJÓSOK EGYLETÉNEK

 jelvénye nagypám hajtókájáról

 Máig  is  fennáll  még  a Hajósok  Egyesülete,  amely  Buda  egyik  legrégibb társasköre.  Avar Mihály vendéglőjéből pedig  a  gazdával  együtt  költözött   ki  a József Ferenc Első Hadastyán Egylet. A derék hadastyánokat  az  a  pech  érte,  hogy a  jubileumuk előtt vitték el fejük felöl a házat. A jövő élvben érik  meg  alapításuk  félszázados   évfordulóját. Ötven év előtt tipikusan német nevű budai polgárok  alapították  Erzsébet főhercegnő születése alkalmából  betogsegélyző és  temetkezési  célokra. Littky  Keresztély  János  volt  az  első  elnökük, s az „öreg“ József királyi herceg a fővédnökük. De nemcsak olyan névleges fővédnök volt, mert annyira szivén viselte az egyesület  dolgát, hogy maga állapította meg a hadastyánok egyenruháját is.  Sötétkék zubbony,  csendőrkalap, világoszöld kakastollal, fekete tokban őrkard és a zubbony  hajtókáján  fényes  fémből lángoló  honiba, ez volt  a hadastyán-egyenruha  és  ez mai napig is, mert  az egyesület tagjai  ünnepi  kivonulások és temetések alkalmával most is egyenruhát öltenek.  A fővárosban kívülük csak még egy hadastyán-egyesület maradt fenn a régi szép időkből, a  gróf  Edelsheim   Gyulay   Lipót   Hadastyán Egyesület,  persze  ez  is  Budán.  Az  országban mindössze  tizennyolc  hadastyán-egyesület   van, pedig  valamikor többszáz  virágzott  a   lángoló bomba  jelvénnyel,  amelynek eredetét  ma  már a legöregebb  hadastyánok  sem  ismerik.

A  jubiláló  egyesület  mindig  népszerű  volt. 1895-ben  beleolvadtak  a  III.  kerületi  lövészek is,  akik búzavirág  színű   egyenruhában  és  háromszögletes tábornoki kalapba i jártak. Később a  József Főherceg  Nőegyesület  is  beolvadt   és azóta  a  hadastyánoknak  női  tagjai  is  vannak. Híres  zászlószentelések,  felvonulások,  arcképleleplezések,   majálisok'  tarkították  az  életüket, sok előkelő dísztagjuk volt, aki sorában Münnich Aurél,  az  „öreg"  József  főherceg  arcképleleplezésén,  mint ünnepi  szónok szerepelt.   A  védnökséget  tradicionális  alapon,   azután  az első védnök  fia, József  királyi herceg vette  át  s  az egyesület    mai    zászlójának    felszentelésén Auguszta  királyi  hercegasszony'  volt  a  zászlóanya. Ma 615 tagja van az egyesületnek, amely kitűnően  gondoskodik  betegség  esetén  tagjairól és  temetési  költséget ad  az  özvegyeknek.  Elnökük Tóth Béla szabómester, alelnökük Welhammer János  cipészmester  és Aumhammer József.

Polgárok a végkimerülésig

A  régi  Tabán  egykori jókedélyének  és  a budai kispolgárság egészséges   társaséletének  hírmondói  a  zöld   kakastollas   hadastyánok,  akik most,  jubileumuk  előestéjén  őrkardjukkal  utoljára  tisztelegnek   Tabánnak.  Jórészt elszéledt már a lakosság is,   amely   az   utóbbi  években tengő-lengő  kisiparosságból állott.  Szomorú szegénység  lakott  a halálra  ítélt, vedlett falak  között,  de ez a szegénység  soha sem volt békétlen proletariátus.  Megmaradt  kispolgárnak,   amely Tabánban  az  elmálló  falakkal   együtt  elgyengült s most elköltözött új  életre, más tájak  felé, a  legtöbbje — a  főváros  gondoskodásából  —  a

VII.  kerületi Pillangó-utcai városi házak tiszta, kis lakásaiba, heti  3—4 pengős házbérekért.  Ez kárpótlás  azért,  ami  elveszett,  a  kisajátításkor kifizetett s a gazdasági viharban nagyobbára elvesztett pénzekért.

A még kitartó  tabáni  lakosságnak  két hete van hátra,  akkorára  kiürül  minden  ház s egyedüli  emlékeztetők   azok  a  környékbeli  üzletek, amelyek  csúnya,  nagy  betűket  írtak  tábláikra: „Itt használt ajtók és ablakok kaphatók." Árulják a halott ingóságait.

IV. BÉLA KIRÁLY ASZTALTÁRSASÁG

Találkozás IV. Béla királlyal egy óbudai kiskocsmában 

Budapest kedélye, néha furcsán busongó humora  azokban  a pofoncsapott  tetejű, földbe  sülyedt  kis  földszintes  házakban virágzik,  amelyekben  kedves  hangulatú, közvetlen kocsmák húzódnak meg. Talán kevesen tudják, hogy ahány kocsma, annyi hangulat.  Mindegyik helynek meg van a maga  egyéni különlegessége. 
Az egyik tabáni macskaköves utca ivójában például  ez  a megfoltozott  közmondás  buzdítja  a  szines  abrosz  vendégeit : 

— Amit  ma  megihatsz,  ne  halaszd holnapra. 

A  legkedvesebb  rétege  a borivóhadnak a kedélyes asztaltársaság. 

Egyik óbudai kocsmában tanyázik például IV.  Béla király asztaltársaság.  Minden este összejönnek a kompánia tagjai és nekikönyökölve  az  asztalnak,  kocintgatnak, még pedig IV. Béla király jegyében. 

Megkérdeztük  az  állandóan  történelmi levegőben élő urakat : 
— Miért hívják  ezt  a kompániát  Béla király asztaltársaságának ? 
Harsány  hangon  felelte  egy  köpcös, harcsabajuszu ur : 
— Ballagi  Aladár  történelmi  könyvének 174.  oldalán szóról-szóra ez  a mondat olvasható : «Ha IV. Béla király nem veszti el a diósgyőri csatát, úgy a dolgok mindenben egész más fordulatot vettek  volna.« Na kérem ! 

Ha a dolgok mindenben más fordulatot vettek volna, akkor a mi életünk is másképpen  alakult  volna,  tehát  valarmnnyien Béla király áldozatai vagyunk és ezért szomorkodunk mi is a kadarka piros tavánál  minden  áldott  este. ..  Ez  csak  egyszerű ! 

S  a nagyobb nyomaték kedvéért mindjárt  odavezettek  Ballagi  Aladár  történelemkönyvének berámézott  174. oldalához, ahol a fenti szöveget piros ceruzával húzták  alá,  hogy  feleségük,  ismerőseik  előtt nagyszerű jogcímet  találjanak  arra,  amit ezzel a szóval fejezett ki előttem az egyik vendég : 

— Mindenütt  jó,  de  legjobb  inni! 

Nagyon kedves az az asztaltáraság is, amelynek  ez  a hivatalos neve : 

*Noé  és  Három  Király  önsegélyző  és temetkezési egylete. 

Felkerestük  az  egyesület  hivatalos  helyiségét, ameiy az óbudai Lajos-utca egyik kocsmájában  van.  Természetesen  tintatartó helyett ókadarka piroslik a kékteritős asztalokon. 
Derék  óbudai  iparosok  fogadtak  bennünket  és nagy  örömmel  vették,  hogy  a sajtó érdeklődik a nemes testület iránt. 
—  1851-ben alapították spórolós óbudai polgárok  a Noét.  Azóta  temettetünk  mi. Később egyesültünk  a  Három király egylettel, mi vagyunk kérem a legtekintélyesebbek. 
— Miért  hívják Noénak  a temetkezési egyletet? — kérdeztük. 
— Mert Noé apánk szerette a bort, a bor és a halál pedig néha közel vannak egymáshoz.  

Tessék  Csak  idefigyelni.  Már  a  régi öregek azt mondták, hogy azért iszik az ember bort, hogy megvigasztalja magát a halála miatt. A világ minden bordalában az van benne, hogy elmúlik az élet, az ifjúság . . . tehát igyál. Ez csak világos. 

az asztaltársaság névadója IV.Béla király


Egyébként az egyesület egyik tagja ezt mondotta : — Mi csak Petőfi  Sándorra haragszunk. 
— Aztán miért? 
— Tetszik  tudni,  egy  ilyen  kocsmai temetkezési egyesületnek — a múlt évben is tizenegy tagot  temettünk el —  az  az öröme, ha szalaggal díszített fáklyav'vők, gyönyörű  selyemzászlók kisérik  a koporsót,  mert  legyen  az  embernek  rendbe  a halála is, a temetése is. Már pedig Petőfi kijelentette, hogy neki nem tetszik az  «Ágyban párnák közt halni meg«. Ő sem tudta, mi a jó. 

De  nemcsak  Budán,  hanem  Pesten  is vannak ilyen kedves vendéglők  és  kocsmák. 
Van egy kis kocsma,  amely reggel félötkor nyit ki a Józsefvárosban s ahol illatos  párolgó  nagyszerű  ennivalók  várják azokat az estélyruhás urakat és hölgyeket, akik a zajos éjszakai élet után szeretnek megmelegedni egy kis bizalmas hangulatú helyen,  ahol  olyan közvetlenül  lehetnek, akár odahaza... 
A  Józsefváros  egyik  utcájában  nincs valami nagy bizalom, mert a rossz nyelvek szerint a kés és villa vékony lánccal oda van erősítve  az  asztalhoz.  Kis  kulccsal  leket | megszabadítani kötelékétől a kést és villát,  s  állítólag  a  levest  bespriccelik  a tányérba és amennyiben a hajnali vendég nem tud előre fizetni, a spriccelővei vissza- szivják a tányérból a lét. 
Egyik éjszakai vendég igy nyilatkozott különben  a  pesti  éjszaka  fogyatékosságairól : 
— Alig van kérem olyan étterem, ahol reggelig tartanak nyitva, ahol nyitott bort,  poharas sört lehetne inni az elfogyasztott ételekhez.  Az  ember  legtöbbször kénytelen kávéházba menni,ahol  aztán igazául nem lehet remekül mulatni. És nem akadt kérem egy országgyűlési képviselő, aki interpellálna emiatt a képviselőházban. Hát nem hallatlan?  

Hát bizony nemcsak  a  nappali, hanem az  éjszakai  élet  is  megköveteli  a jogait még pedig, hogy mi is módosítsuk a közmondást, azon a címen, hogy : 

— Mindenütt  jó.  de  legjobb  nevetni.

Kis Ujság 1933-05-04 / 100. szám