Szinbád emlékét finoman erezett fehér márványtábla őrzi az egyik óbudai kiskorcsma ivószobájának a falán:
„Itt üldögélt barátaival Krúdy Gyula.”
Dátum. Semmi más.
Ez, Szinbád sírfelirata.
Ez az öt szó olyan nemes és olyan egyszerű, mint az a márvány, amelyre vésték. Pedig azt az epitáfiumot nem költő írta, özvegy Kéliné, óbudai korcsmárosné vésette a kőre Krúdy Gyula úr halálának első évfordulóján.
a Kéhli vendéglő ma(fotoház.hu)
a Kéhli vendéglő ma(fotoház.hu)
A márványtábla alatt hosszú zöldrefestett asztal s ezen a nyáron is, mint a régi nyarakon öreg szerkesztők és suhanc hírlapírók ülik körül. Négy éve, hogy egy szék az asztalfőn mindes este üresen marad.
Öreg karosszék. Talán az egyetlen ilyen jószág az egész korcsmában. Kopott, öreg szék, fényes a karfája a sok fogástól. Kirí a zöldre festett, fehérlábú, rácsos kerti székek közül.
Szinbád széke, ahol ült a rubiszínű kadar üvegje fölé könyökölve, hosszú, finom ujjaival átölelve a féligtöltött poharat.
A május rózsaszín virággal borította el az öreg gesztenyefát. A lehulló apró szirmoktól piros a téglákkal kirakott frissen mosott udvar.
Az öreg vadgesztenye mintha vörös könnyeket sírna, amelyek lassan peregnek alá.
A budai kiskorcsma most is, mint minden májusban örök szerelmesére, Szinbádra emlékezik.
Végig a hegyek lankáin az aranyló nap érlelte édesre, égette csípősre Buda borát. A szöllők között épültek a pincék, ahova csikorgó hidegben is érdemes volt kilátogatni kóstolóra. Vendégmarasztaló bora volt az öreg Budának. Tokajéval vetekedett.
Nincs még nyolcvan éve, hogy a budai hegyekben kihaltak a tőkék. A város nyújtózkodott.
A hegyek oldalában villák épültek s fenn a tetőkön szállodák.
Nyaralók állanak régi pincék helyén és virágosgruppok szorították ki a szeptemberre már rozsdabarna tőkéket. A pincékből korcsma lett, korcsmákból lokál. Lokál frakkos pincérekkel márványasztalokkal, jazz zenekarokkal. Cigány- muzsika alig hallatszik, a sramli pedig ritkaság.
Szinbád elkerülte a divatos korcsmákat, ő az igazi budai kiskorcsmát kedvelte. Hűséges Sancho Pansa-jával Oszkár bácsival, a mesemondóval hosszú sétákat tett Budán, amelynek minden uccáját, minden házát, minden kövét ismerte.
Meg-megállt egy-egy öreg kiskorcsma előtt.
Megismerték, ahogy leült az asztalhoz s rendelés nélkül hozták kedvenc borát a félliter szemelt kadart.
Egyszer történt meg, hogy új pincér szolgálta ki az egyik kis kurtakorcsmában. Krúdy másodmagával leült az asztalhoz s az új pincért nézte.
A pincér érdeklődött:
– Milyen bort méltóztatik? –
Kedves, mély hangján válaszolt rá. De a pincér tovább érdeklődött, hogy hozzon-e szódát is. Talán óhajtanak az urak valamit enni? Vagy van-e különösebb kívánságuk? Szinbád bólintott.
A pincér leste a parancsot.
Végül Krúdy megszólalt.
– Hozzon két bejelentőlapot is! –
——
Szinbáddal történt meg, hogy az orvosa egy napon nyugalmat parancsolt rá. Eltiltotta az írástól, szigorú diétát rendelt s különösen meghagyta, hogy egy csepp bort sem szabad innia.
Hogy könnyebbé tegye a dolgot elrendelte azt is, hogy Szinbád egy csöndes budai szanatóriumba vonuljon be s ott pihenje ki magát. Krúdy engedelmeskedett a parancsnak, befeküdt a szanatóriumba s 1—2 napig jól tűrte a fegyelmet. Doktorok kedvesek voltak, de szigorúak, a kiszolgálás viszont kitűnő.
A harmadik vagy negyedik napon már unni kezdte magát, hiányzott a társasága is, Oszkár bácsi a mesemondó, Várkonyi Titus a szerkesztő,
Kun Andor a publicista,
és Szirmay Pista a hírlapíró.
Kiüzent a városba. Csak annyit, hogy estére meglátogatják a Tabánt.
Az egyik tabáni kiskorcsmában várták a barátok Szinbádot.
A szegény éjszakás nővéreknek még rosszabb dolguk volt, mint az inspekciózó újságíróknak. Szinbád megsajnálta őket. Elvitte valamennyit, hogy megmutassa nekik az igazi Tabánt.
Másnap aztán kiköltözött a szanatóriumból.
——
A városrendezés megölte a Tabánt ezer kis kurta korcsmájával, virágos kis udvaraival. A színes abroszos kis asztalokat kocsikra rakták, hogy majd más udvarokon állítsák fel.
A Gellért-hegy lankáin a színes lampionok már nem világítanak, eltűntek a kis girbe-gurba utcák és az óriási park, amely a Tabán helyén egyszerre kivirágzott, valóban gyönyörű és pompás s remekbeépült az a néhány villa is, amelyet a Tabán halála óta emeltek. Mégis olyan szomorú ez.
Olyan, mint egy szép virágos temető.
Híresek voltak ezek a régi tabáni kiskorcsmák, átutazó fejedelmek ültek pirosabroszos, kecskelábú asztaloknál és VII. Eduárd angol király is walesi herceg korában, amikor Pesten járt Szapáry Pali gróf társaságában, itt kóstolgatta a magyar kadarkát.
Az egyik öreg korcsma még öregebb gazdája, nem ritkán mesélt a királyi vendégekről. Akkor még pikkolófiú volt, amikor ott állt a későbbi angol király asztalánál. A borravalót, amit akkor kapott, eltette emlékbe, Szinbádnak is mutogatta.
Francia arany volt, Napoleon képével.
Az egyik újságíró, aki az asztalnál ült, megforgatta az aranyat. Aztán visszaadta az öregnek.
– Ezt még én verettem...
——
Elvetődött gyakran a Krisztinába is, ahol a halászcsárdák állottak akkoriban. Ezekben a korcsmákban a dunai halászlét főzték, frissenfogott halakból.
És a budai halászlé vetekedett a szegedivel.
Éjféltájt indultak nagy dereglyével a halászok neki a Dunának. Ha szerencséjük volt, hajnalra már gazdag zsákmánnyal tértek haza, a kivetett hálót az izmos dunai legények alig tudták behúzni a csónakba.
A hajnal ott találta még Szinbádot és barátait a Krisztina halászkorcsmájának muskátlis udvarán és a korcsmárosné, hogy kedveskedjen a frissen fogott pontyból, csukából, paprikásremeket készített a vérvörös kadarka mellé.
Az újságírók közül sokan a redakciókból egyenesen Budára hajtattak, hogy résztvegyenek a hajnali lakomán. Az újdondász, aki nem ismerte a szokásokat, rosszgyomrú pesti fiú volt, sonkát rendelt. Szinbád hallgatott, majd egy ujjal visszaintette a pincérgyereket:
– Hiába mégy, megnéztem a hálót, csak pontyot fogtak meg csukát, sertést egyet se. –
——
Szinbád azért mégis Óbudát kedvelte a legjobban. Itt lakott és megértette a szomszédokat, akik között volt olyan is, hogy százéves korában még egyszer sem volt Pesten.
Szinbád gyakran mondogatta:
– Mit is keresne ott. –
Gyakran járt Kéliné híres korcsmájába, leült a virágzó vadgesztenyefa alá s hallgatott. Ilyenkor, ha ismerősök fordultak meg az asztalánál, szó nélkül üldögéltek, nem zavarták Szinbádot.
Az utolsó éjszaka is ott üldögélt, aztán felállt s nagy léptekkel a hatalmas zöld kapu felé indult.
A macskaköves utcákon a Lajos-utca felé ballagott haza, Gyertyafénynél olvasgatott.
Másnapra már üresen állott a karosszék.
Az ivószobában nagy csendesség volt.
Szinbád meghalt.
A falon, az ivószoba falán egyszerű fehér márványtábla.
„Itt üldögélt barátaival Krúdy Gyula”.
Május volt akkor, május van ma is.
Az öreg vadgesztenyefáról piros virágok hullanak alá.
Forrás :krudy.hu /Réti Sándor/(Budapesti Napló, 1937/5-6. 342-345. p.)
A Tabán Társaság főhajtása Krúdy mellszobránál halálának 135. évfordulóján .Háttérben a Kéhli vendéglő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése