Kossuth Lajos utolsó élő katonája
Lebó István, az utolsó negyvennyolcas, rossz népeknek mondja az osztrákokat, de a muszkákra nem haragszik.
A vár udvarán
Még a Kossuth-szobor felavatása idején történt. Néhány vidéki ember, férfi, asszony álldogál a királyi vár udvarán. Nézdegélnek, ki erre, ki arra. Egyszer csak egy időses asszony megcsóválja fejét s aggodalmaskodva mondja:
— Teremtő szent Atyám, de ménkű nagy udvar !
— Nagy ám, — mondja a mellette álló öreg magyar, de latszik rajta, hogy nem az udvar nagysága érdekli, hanem inkább a hatalmas épületet mustrálja. De a néni egyre csak az udvart méregeti a szemével.
•— Szögény asszony — mondja nagy sajnálkozással, — no, ugyancsak kijutott neki a söprögetésbül! Talán egész nap nincs megállása se. Hiszön amíg a végire ér, akár mögint elölről kezdheti.
— Hát mit gondol kend, ki söpri ezt az udvart? •— kérdezi egy kackiás menyecske.
— Hát ki más, mint aki itt lakik, — feleli a néni, — a királyné.
— Mönjön mán kend, ugyan hogy beszélhet kend ilyet? Hiszön talántán tudja kend, hogy most nincs király.
Akkor ki lakik itt?
— A kormányzó.
— Annak is van felesége.
—- Ugyan ne mondjon mán kend olyat .Hiszön tán csak nem gondolja kend, hogy a kormányzó felesége udvart söpör? Van annak cselédsége ölég
— Nem? ! — pattan föl a néni, — mán pedig csakis ü söpri ezt, mert nincs az Istennek az a cselédje, aki ilyen tisztára fölsöpörné az udvart /
Kossuth szobrának felavatása ismét ráterelte a figyelmet azokra a legendás honvédokra, akik ajkukon a Kossuth-nótával szálltak szembe a félvilággal, s akiknek diadalmas szuronya már csak a múlt ködéből ragyog felénk. Mert sorra elfogytak Kossuth katonái. Elmentek a Vezér után. Az öreg honvédek menházában már csak egy öreg vitéz viseli a dicsőséges kávébarna honvéd attilát. A kilenevenhét esztendős Lebó József, Kossuth utolsó Budapesten élő katonája.
Lebó bácsi, mikor megkérjük, meséljen valamit arról a harcról, melynek lobogója Kossuth ragyogó lelke volt, maga elé mered és csendesen, öregesen szedi elő emlékezetéből a szavakat:
— Óh, már régen volt az kérem .Az csoda háború volt. De a muszka nem volt rossz nép.
Mondták is a muszka katonák, hogy ők csak muszájból harcolnak. De az osztrákok rossz népek voltak, így beszél a szabadságharcról Kossuth öreg katonája, aki Nagy Sándor generális alatt vitézkedett s Debrecenben Kossuthot is látta.
Öreg, nagyon öreg már Lebó bácsi. Magát is alig bírja. De néha visszafelé néző sötét éjszakákon most is eldalolja a Kossuth nótát.
Kossuth regementjének színe-javát az öreg tabáni temetőben leltük meg. Itt pihennek azok a hős honvédek, akik Budavár visszafoglalásánál, 1849 május 21-én estek el.
Az 1848 májusában felállított 9.kassai "vörössipkás "zászlóalj honvéde
' Hatalmas tömegsírjukat örökzölddel futtatta be a kegyelet. Nehány rózsatő is álmodozik poruk felett. És tavaszonta piros rózsák nyílnak ki azoknak az ifjú hősöknek porából, akik legdrágább kincsüket, életüket adták a hazáért.
Odébb Sréler István negyvennyolcas ezredes pihen. Sírja fölé gyönyörű fűszőnyeget szőtt a természet. Nem messze tőle elfeledett, behorpadt sírban Fóliák Károly honvédhuszár ezredes pihen.
Küzdött vitézül, amíg lobogott a zászló, s börtönbe került magyarságáért, mikor beborult az ég a szabadság felett.
De ha majd megfújják azokat a harsonákat, amelyek új életet lehelnek a zörgő csontokba, bizonyára akkor is ott fog haladni a honvédek élén. Mert Pollák ezredes úr mindig elől járt,.
A temető szélén Burdina Alajos Don-Miguel zászlóaljbeli honvédőrnagy pihen. Ott omlott ki az ő vére is Buda alatt 1849 május 21-én. Idegen földről jött. el, hogy meghaljon a magyar szabadságért..
Sírköve félre hajlott, megrokkant hantjára régen, nagyon régen orgonabokrot ültetett valaki. Most is él még ez az orgonabokor, mintha annak az alatta porladó hűséges honvédszívnek lelkesedése pótolná számára a napfényt.
Nemcsak Budapesten, de vidéken is már csaknem mind temetőben pihennek Kossuth katonái. Az egész országban alig ketlen-hárman élnek már közülök.
- Kis Ujság, 1927. december (40.
évfolyam, 273-297. szám)1927-12-02 / 274. szám
Az Batthyány örökmécses emlékmű felállításáról a főváros 1905-ben döntött. Az I. világháború miatt elhúzódott a megvalósítás. Az ünnepélyes leleplezés 1926. október 6-án történt, melyen Lebó István, az utolsó élő 1848-as honvéd is jelen volt.
A LEGUTOLSÓ
Százkét éves korában influenzában
meghalt a legutolsó negyvennyolcas honvéd
A honvédmenház utolsó lakói,bal alsó képen Lebo István
Fischl József
Hivatalosan állapitották meg róla, hogy ő volt az utolsó honvéd
Fischl József
Hivatalosan állapitották meg róla, hogy ő volt az utolsó honvéd
Amikor Lebo István, a negyvennyolcas honvédek menházának egyedül maradt lakója is meghalt, mindenki azt hitte, hogy vele sírba száll a legendás idők utolsó tanuja. A temetésén ugy emlékeztek meg Lebo bácsiról, mint az utolsó negyvennyolcas honvédről. Akkor aztán jelentkezett az illetékesek előtt egy tagbaszakadt, hatalmas termetű, deresbajszu öreg úr. Egy szót sem szólt, csak kiteregette azt a vaskos paksamétát, amelyben rakásra hevertek a megsárgult régies irásu okmányok. Ezekkel igazolta az öreg úr, hogy Fischl Józsefnek hivják, 1827 szeptember 11-én született, végig harcolta a szabadságharcot és örmestert ranggal, félkezére megrokkanva hagyta oda a katonaságot.
- Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd – mondotta önérzetesen a hadastyán, amikor látta, hogy nehezen akarnak hinni neki. a gyermekeim tartanak el, nem szorulok, hál’ istennek, a menhelyre.
- De hát Lebo bácsi volt az utolsó, - mondták neki
- Hát ha ó volt az utolsó, akkor én vagyok a legutolsó, - vágott vissza az öreg úr és valóban, az iratok hivatalos átvizsgálása után az illetékesek is elismerték és hivatalosan megállapították, hogy Fischl József szavai megfelelnek a valóságnak: valóban ő a legutolsó negyvennyolcas honvéd, aki egyesegyedül maradt életben a legendás ármádiából. Sem Budapesten, sem pedig vidéken, hiába kutattak egész Magyarországon, nem találtak több öreg negyvennyolcast. Nagy lett a becsülete Fischl bácsinak: felszólították, költözzék be a menházba, ahol lelkiismeretesen fogják ápolni, nehogy valami baj érje, ugy akarták őrizni, mint egy darab élő történelmet, de hát Fischl bácsi inkább továbbra is kinn maradt „az életben” és gyermekeinek kenyerén éldegélt.
Fischl bácsi nem sokáig örülhetett annak a dicsőségnek, hogy ő maradt meg egyedül a hősök seregéből. Péntekről szombatra virradó éjszaka csendesen elhunyt és mivel influenza ölte meg, külön tisztiorvosi rendeletre már tegnap délután el is temették a rákoskereszturi temetőben. Az elhunyt hadastyánt népes család gyászolja. Tizenhárom gyereke volt Fischl Józsefnek, ezek közül ma már csak három fiu és három lány él, - családosok mind, - és hat élő gyereken kívül még harminc unoka és tizenhat dédunoka állott könnyes szemmel az aggastyán sírja mellett.
Fischl József pelyhes állu ifju korában kapcsolódott bele a nagy idők küzdelmeibe. Csizmadia-legény volt és tevékeny részt vett a céhbeli mozgalmakban, amelyek, mint akkoriban minden mozgalom, az egész nemzet lelkében forrongó szabadságvágy jegyében születtek. Mikor március tizenötödikén híre ment, hogy Petőfi és társai megmozdulta, a derék csizmadiák is kivonultak az utcára Fischl József volt az egyik csoport vezetője és éppen a Landerer és Heckenast nyomdája előtt találkozott csoportja élén Petőfi csapatával. Első volt azok között, akik benyomultak a nyomda épületébe, lefoglalták a sajtógépeket és a nép közé szórták a „magyar sajtó első szabad lélegzetvételét” a Talpra magyart.
Azután kitört a szabadságharc. Naptárlapok üres hátára rótt sorok beszélik el Fischl Józsefnek ebből az időből származó élményeit. Az egyik naptárlapra az isaszegi csata történetét vetette oda: „Nagypénteken, április hatodikán, délben egy órakor, akkor kezdődött el a csata. Windischgrätz Jelasiccsal együtt volt 30 ezeren, mink pediglen Görgei, Aulich, Damjanich, Kossuth 14 ezeren. Megindultunk, Isaszegtől Gödöllő felé”.
https://elismondom.wordpress.com/2011/04/22/a-pesti-ujepulet-egy-kis-tortenelem/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése