Nemzeti Ujság, 1925. július (7. évfolyam, 144-170. szám)1925-07-19 / 160. szám
Fligel bácsi szárnykürtjéről, a karcsú pesti spinétmesterről és a rácvárosi hét rózsaszálról
Ferenc császár bíborszínü köpenye utoljára lebbent meg a Duna fölött, a várbeli bástyák sétányain ... A Budai Főiskola diákjainak gitárján még tisztán csendült a századelő meleg romantikája, de már megalakult lipcsei mintára a pesti fésüsmesterek és budai szarukikészitó céhek trösztje s ezzel a szabad magyar lelken rést hasított a kegyetlen és önző nyugati kalmárszellem.
Ez a kor volt az, amelynek szivéből kesernyés illat áradt Eötvös József báró regényeibe a halkmedrű Duna fölött először rémítette a Gellért-hegyi sziklák magányát a gőzhajó kürtje, kétszárnyu, vasajtókat nyitottalk a Kerepesi-ut házaira a nyugtalan kalmárkezek s lihegő pénzvágy vervén fel a Sugár-úti szépálmu kúriák csendjét, az agyarak közül kifordult a hosszuszáru pipa csutorája és a bölcseség kövének, meg az aranycsiniálás titkának problémája kezdte őrölni a lázasodó agyvelőket . .
.
A Szent Ferenc-rendiek terén a gálic- zöldre festett Harnkker-házban Szegbán András, a Karok és Rendek országos gyűléseinek volt elülülője megnyitotta a „Feltalálók Pesti Műhelyét“ s itt készítette a két drezdai rőf átmérőjű homorú réztükröt, melynek a gyújtópontjába gyűjtött napsugarak megolvasztották a gyémántot és legkeményebb fémet is. De mire a brit tőkések Pestre érkeztek volna a „világtalálmány” megtekintésére, a koncentrált sugarak megolvasztották Szegbán András nagyratörő elméjét is, amely elborult s a feltaláló egy zord pillanatban acélpörölyével belevágott a csodálatos gépszerkezet vörösen fénylő tükrébe.
Magyar Sors! Ki tudja, hátha Szegbán Andrásnak volt igaza... Ki tudja?
A Biedermeier stylű Rondella-utcában nagytábláju üvegablakokkal kávécsarnokot nyitott a prémes magyarzekét viselő Laffert Frigyes, a bécsi Császári Szinjátszóház volt direktora, de a bordó garnitúrával bútorozott finomlevegőjű lokált csak a dámák látogatták a karcsú spinétmester kedvéért, aki csodálatos valcereket' és halkütemű, divatos strassburgi tipegőket játszott esténként zenei instrumentumán.A táblabirák, nemesek, császári tisztek, nagypénzü vámszedők és más polgárai a pesti kúriáknak megmaradtak továbbra is a Hal-téren lévő „Badacsonyi Borbáz” vendégének, ahol ugyan esti takarodó után a spiszbürger bormérő bevonta fe- héfiteritékes „itatőhajója“ vitorláit, de a
szomszédos zöldkorcsmában, lassúbb tempóbán jelezvén a föld forgásának idejét a vén zenélőóra, az őzbómadrágos, fajdtollal és cikk-cakkozott taplóvirággal díszített kalapu thüringiai tamburások csak ekkor stimmelték jókedvre szerszámaikat.
Ám fent, a titokzatos életű Budavárában az új világ divatja hiába döngette a vaspántos kapukat, bar a várkápolna tornyára még rézsút esett az elvonuló nap sugara, onnan átvillant a kancellária zöld szárnyú ablakaira, amely mögött Majláth gróf dolgozószobájában a talpas lámpa piros hólyagja alatt még hideg volt a bél, a közeli hegypupok fölött nagylevegőjü alkonyati színek árnyalták az eget, de a szuette zsalugáterek mögött már vacsorára csörrentek az evőszerszámok, a haíovány asszonyujjak közül álmosan hullott ki a szorgos horgolótű s az almáriom felől sűrűbben szivárgott a diófalevél bágyasztó illata.
A Társalkodó utolsó betűjét is kiolvasta már Tárnok utcai barokkastélya erkélyén Seilern Crescense grófnő, Széchenyi István nemes özvegye és hajáról lebontva a gyöngyhálót, elnézett a Szent György-tér felé, ahol platánok lombján hárfázott a szél, azután bevonult termei szőnyeges ' csendjébe s bár a kapucinusok templomának retek formájú toronykupoláján még bíbort vetett a nap, a bámuló várbeli utcákon már árnyék se mozdult, csak ha véletlenül a kancelláriai főtanácsadó, a nagy csevegő Festetics László elfelejtkezvén a vacsoraidőről, gyors léptekkel haladt át a Szentháromság-tér sátrai között, de jobb alvás kedvéért elvitázott még egy félórát az utbaeső tárnokmesteri palota ablakában csibukozó Roz- . gonyi Györggyel. Mert volt mit tárgyalni, hiszen ekkor került ki a pozsonyi gyorssajtó alól a Zord idők cimü regény, amelyet az iró ekkor küldözgetett szét a budái tölgykapus palotákba, vidéki kúriákra és a városi olvasócéhe könyvesházaiba.
De amikof hatot kondula Buda-Városi Székház tornyában az álomszavn harang, az Ágyus-ut végén, a Vérmező fölött rettentőt csapott üllőjére a részeges Csapos Bálint, a znzmarás bajuszu patkóló kovács, azután 'csönd lett a várbeli tájon. Csak egy ember botorkált még későbben is az éjbeborult utcák sötét ablakai alatt — Csapos Bálint, mikor visszatért a Vörös Béka bolthajtása alól.És estszürkületkor, halszagu Ó Budán,
ha az utcasarkokon аz olajmécs vöröses
fénye felplslant, a szőlőmivelő polgárok sarokba állították kapájukat, a hálóvető vizibürgorck leoldották bőrkötényüket s még az elsőnek felpislogó csillagra vagy a Zum alten Esel firmával jelzett korcsma szaletlijében ábrándozó citera utolsó akkordjára sem voltak kiváncsiak, hanem házuk eresze alatt elfogyasztották a szellős lenzacskóban érlelt almazöld birkatúrót, ittak rá félpint esőviz-illatu othellót, aztán gyorsan eltették magukat másnapra a zsindelyfedél alá.
De Tabán külön világa ekkor ébredt.A Gellért-hegy fölött meglobbant a Vénusz rózsaszínű lángja s ilyenkor már a csontosarcn, bórihorgas Fligl bácsi, a Helytartósági Hivatal elcsapott tollnoka, aki költőnek indult, tollnok lett, de minden ambíciója a pintes üvegek öblébe virágzott, ám mégis, hogy poétaszivéből kicsordithassa a naponta felduzzadó érzések árját, ilyenkor, ha az ő csillaga feljött, felkuszott a vén Gellért-hegy sziklaormára, szájához emelte a szárnykürtöt és éjfélig mélázott busongó lelke a Duna fölött. Lent pedig, a bozontos tabáni domboldalon csillagvilág mellett felrajzott az esti korzó, a lányos házakban kapubolt alá guritották a zömök boroshordót és az ifjúság örül az életnek, a csap adta a mámort, szárnyalt a dal s ha éjfélre, amikor a .Vénusz arcát már tejfehér ködpárák takarták, a mámor zenitjére emelkedett, a rendbiztosok jókedvű őrlámpái jelzést adtak a girbe-gurba utcákon botorkáló vidám lelkeknek.
Csak Fligl bácsival történtek egyre sűrűbben hibák. Alkonyaikor még csak dallamoktól mámorosán, de biztos lábakkal kúszott fel a sziklatetőre, de éjfélkor, mire már a bűbájos szárny kürt szivéből ellángolt minden melódia, a Fligl bácsi szive ellenben csordultig telt az ifjúság által pintes korsókban szállított mámorokkal, ennélfogva a sziklátetőrői való leszállás, illetve leszállítás céljából komoly balesetek elhárítása végett éjszakánként, a Tabán városnegyedi kéménykotró legények ügyeskedése vétetett igénybe. így emlékszik meg Hrubiák Tóni, a hetvenes évek tréfáskedvü íródeákja „Tabáni Szép Történetek Játszi Rigmusokban“ cimü kézzel írott könyvecskéjében az Ős-Tabán életéről és élregéli, hogy a budai domboldalak eme rokokó-világának polgárai, amikor már gőzkomp dohogott át a pesti partra, ők akkor is ladikon haj ókáztak, ha drága portékát vittek át a Buza-téri piacra, mert nem biztak a láthatatlan erőktől hajtott, ördöngős vascsodában.
Tabán! A mosolygó XIX. század finom romantikája, az örökké hárfázó jókedv; bűbájos városnegyede, apró házaival, hegynekfutó szűk utcáival, cirádás, titokzatos kis ablakaival, amelyek mögött' a szobák homályában esztendőn át piroslott az almáriom polcán a meggybefőtt s . a fénylő, polituros keretbe foglalt tükörlap előtt a legnagyobb gond tövisét az szúrta a dámák lelkébe, hogy mennél virulóbb szintű selymet vásároljanak a rácvárosi piacra holdtölte idején érkező török kalmároktól s a lobogó kalapszalagok hosszúságával a várban lakó főúri kisasszonyok túl ne szárnyalják őket.
A komor, zajos pesti házakban már tavasz végén ezüstszürkére halványodtak a kedélyek s csak majd a farsangi muzsikaszó hintette rá azokra csillogó aranyporát, ám Tabánban közadót vetettek ki, hogy felépíthessék a Sas téri Vigalom- Csarnokot, deszkából, hogy szellős legyen, mert ebben tavasztól őszig, a nyári rekkenő meleg idején csillogtatták a kotilliont a táncra és muzsikára mindig felhangolt tabáni lelkek. Oh, mert nem hamis ékszer volt az öröm Nyári Zsiga kompkapitány hét rózsaszép leányának ajkán, úgy csendült az reggel a Rác-utca sarkán lévő ház barokerkélyén, délidőn' a majoránna illatu konyhában és alkonyatkor a dunaparti platánok alatt, mint a vidám aranypohár, mint a gondtalan asszonyi szépség tiszta öröme.Ma már csak egy árva tűzfal mered fel a romok közt a Rác-utcai házból a meleg napvilágra s omladozó ormán tanyát vert a temetőparéj. A hét rózsaszál alabástromfésűjét játékbábák kóchaján csillogtatták szét a késő unokák s a bűbájos Tabán fölött lassan vörösre rozsdásodik az évszázadok köde.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése